Történet
fülesbaglyokkal
Néhány hete vettük észre, hogy egy erdei fülesbagoly ül a
borostyánnal benőtt öreg szilvafa, kilátónak megfelelő, korhadt
ágán. A fa alatt beszélgettünk, kávéztunk, és a gyerekek is
ott zsibogtak, de a bagoly nem zavartatta magát, se tőlünk,
se a gyerekek által mozgásba hozott almafától, ami szinte
súrolta virágos ágaival. Később fedeztük fel a párját, a félig
kész szarkafészekben, az egyik fenyőfán. A szarka új fészket
épített magának egy fenyővel arrébb. Házunk teraszáról figyelhettük
a szilvafán őrködő és a fészekben ülő fülesbaglyot is, de
a szarka hangos, lázas munkálkodását is. Alkonyatkor a hím
elindult vadászni, alacsony röptével a közeli mező felé szállt,
ami pockok, egerek gazdag lelőhelye. A fenyő felől gyakran
hallatszottak szuszogásnyi "hú"- k, a nőstény hangjai.
Az egyik délelőtt a fészek gallyai között különös kis, szőrös
gömböt véltünk látni, és néhány napra rá már teljes egészében
mutatta magát egy pislogó bagolyfióka.
Hamarosan jelentős változás történt: az anyabagoly kiült a
fészek szélére, és csak ritkán, rövid időre telepedett vissza.
Minden tojás kikelhetett, de a fiókák számát nem is sejthettük.
Már két bagoly figyelt bennünket, a teraszajtó nyitására oda
fordult a hím a szilvafáról, és a nőstény a fészke széléről.
Az ismerősöknek boldogan mutogattuk őket, mert bár a rengeteg
fa, a számos örökzöld, a dús borostyános eddig is sokféle,
fajta madárnak volt otthona, de itt fülesbagoly az idén költött
először.
Hirtelen jött a baj. A meleg előnyár után lehűlt a levegő,
erős szél támadt, és alaposan megtépázta a kert fáit. A fenyő
fölső, vékony ágai nem tartották elég erősen a fészket, az
alsó része leszakadt. Négy fióka szerencsétlenkedett a fa
alatt, a legalább hatméternyi magasságból lehullva, az ötödik
kisbagoly az egyik alsó ágon pihegett. A legkisebb alig volt
nagyobb, mint egy frissen kelt kiscsirke. A legnagyobb fióka
eltotyogott a fenyőfától, szárnyain toll is volt, nagyokat
klaffogott a csőrével. A fenyő hegyén, a félbeesett fészek
mellett a két nagy bagoly huhogott kétségbeesve. Legalábbis
azt hiszem, úgy...
Semmiféle gyakorlatom nincsen állatmentésből, de azt láttam,
itt azonnal cselekedni kell. Egy erős karkosárba raktam őket,
a hideg szélre, a vacogó picikre való tekintettel a kezem
ügyébe eső első ruhafélét raktam az aljára, ami történetesen
a lányom kedvenc sálja volt. Hálásan bújtak egymáshoz, a sál
rejtekébe.
De hogyan tovább? Elképzelésem sem volt arról, hogy mit lépnek
a bagolyszülők, visszafogadják-e a kicsiket? Mindenesetre
kesztyűben szedtem össze őket, hogy ne érezzék meg rajtuk
az emberszagot.
Az agyam villámgyorsan olyan ismerős után kezdett kutatni,
akinek van tapasztalata bagoly-ügyben is. Mert természetesen,
vészhelyzetben még mindig nem jut eszembe a legkézenfekvőbb
megoldás: az internet. Akiket felhívtam, azokkal nem volt
szerencsém, nem tetszett az ajánlatuk: elvinnék őket fölnevelni.
Erre magam sem szívesen vállalkoztam volna, bár nagyon csábító
volt a majdani, szelíd baglyokat elképzelni, amint a vállamra
szálnak. De a természetben a helyük, ha megoldható. Telefonálgatás
közben a Hét Napban lapozgattam, és nem akartam hinni a szememnek,
amikor a május első hetében megjelent szám 27. oldaláról egy
szakasztott olyan fülesbagoly nézett rám, mint amilyen (öttel
szorozva) a gondjaimat is okozta! Elolvastam a cikket, gondoltam,
hogy amíg okosabb nem leszek bagoly-ügyben, jó kiindulási
alap a benne talált néhány információ is.
A kertben nagy lett a zsivaj, felbolydultak a szarkák, a vadgalambok
is, a két nagy bagoly le-fel röpdösött a fenyő és a szilvafa
között. Gyorsan döntöttem, visszarakjuk a kicsiket, kosarastul,
aztán meglátjuk, hogy mi lesz később. A döntést azonnali cselekvés
követte. A férjem a három méteres létrát neki támasztotta
a fenyőnek, a kosár fülére egy vastagabb kapcsot hajlított
drótból, erős madzagot kötött rá laza karikába, a madzagot
egy, végén behasított léc hasítékába húzta. A léccel, a végén
himbálódzó kosárral, a benne csattogó nagyobb fiókákkal, és
a remegő kicsikkel, a fölötte egyre vészesebben huhogó két
nagy fülesbagollyal, elindult a létrán. A legfelső fokán,
egyik kezével kapaszkodva a fenyőágban, másik kezében a lécet
amilyen magasra csak tudta emelni, a drótkampó segítségével
sikerült alig fél méterrel az eredeti fészek alá helyezni
a kosarat. Amikor az biztosan függött, a lécet egyszerűen
lehúzta, a kosarat tartó madzag kicsúszott a hasítékból. A
hím ekkor elröpült, a nőstény izgatottan keringett a kosár
körül, reméltük, hogy idővel a fiókák iránti aggódása legyőzi
az idegen tárgytól való félelmét.
A siker öröme elmaradt, mert az egyik, már szárnyacskáit mutogató,
totyogó fióka felkapaszkodott a kosár szélére és gondolkodás
nélkül a legközelebbi ágra ugrott. Ráadásul a sálat is elfelejtettem
kiszedni, és levelekkel, hasonlóval pótolni! Dehogy a sálat
sajnáltam! A feketedő égalja rádöbbentett, hogy a sál amekkora
jótétnek tűnt a szinte csupasz fiókákkal kapcsolatban, amíg
a földön voltak a kosárban, akkora ökörség a továbbiakra nézve!
Csak növeli a nagy bagoly ellenérzését, és ami a legrosszabb,
ha eső esik, jól megszívja magát vízzel, és befellegzett a
benne lakóknak!
Hogy jelenlétünkkel ne rontsuk a helyzetet, otthagytuk a fenyőt,
az ágon billegő picivel, a mellette tüsténkedő naggyal, aki
ettől kezdve egyáltalán nem izgatta magát a kosáron, se annak
lakóin, legalábbis úgy látszott, hogy anyai ösztöneit kielégíti
az egyetlen fiókájával törődés. Rá akart ülni, terjesztgette
szárnyait, szerintem riadt „hu” –kat , de a bagolykommunikációban
lehet, hogy éppen nyugtatót, hallatott. És végre, amivel kezdenem
kellett volna, eszembe jutott, hogy az interneten nézek utána,
általában a fülesbaglyoknak, és reméltem, hátha találok valami
idevágó dolgot is...
A Nimfea Természetvédelmi Egyesület honlapján, a http://www.nimfea.hu/aktualis/050424.htm
oldalon található cikk éppen két, erdei fülesbagoly mentési
akcióról szólt. Rájöttem, a sálat kivéve, nagy hibát nem követtem
el.
Néhány órával később a fenyőn még mindig változatlan volt
a helyzet. A fióka miért is ment volna be magától a fészekbe?
Az anyja továbbra is vele foglalkozott. A férjem részéről
lezárt volt a mentés, de engem nem hagyott nyugton a sál és
az ágakon különcködő fióka, elhatároztam, felmászom a sálért,
és a fiókát berakom a kosárba. Gyerekkoromban semmit nem tett
a fára mászás, de az sajnos harminc év és plusz húsz kg távolságából
már alig látszott. Indulásra készen voltam éppen, amikor hazaérkezett
az egyik lányom, aki a létrát se használva, macskaügyességgel
kapaszkodott fel a sűrű fenyőágak segítségével. Néhol ujjnyi
vastag, vagy inkább vékony, ágakra lépve. Nem számoltunk a
nőstény bagollyal. Egyáltalán nem díjazta terveinket, vészes
hangja, támadó kinézete közvetlenül a cél előtt elbizonytalanította
a lányomat, és sürgősen lemászott. Közben megérkezett a hím
is. Az addig hosszúkás, szelíd arcok egészen kerekké váltak,
és a felduzzasztott tollruha megháromszorozta termetüket,
de a hangok is magukért beszéltek, tehát kénytelenek voltunk
mégis érteni bagolyul, és visszavonulni. Öt percre.
A közeledő borulás leküzdette velem tériszonyomat, félelmemet,
kesztyűt húztam, és én már a létrát használva villámgyorsam
felmásztam annak végéig, majd onnan az ágakon tovább, hogy
a fiókát berakjam a kosárba, a sálat kidobjam onnét. A bátorságom
annyira volt elég, hogy a makacs kisbaglyot megfogjam, kosárba
tegyem, de a két nagy mindenre elszánt viselkedése a sál kiszedésében
megakadályozott. Az időhúzásban a fióka is ludas volt, mert
bár a kesztyűben nem tudott megkapaszkodni, a pulóverom ujjában
már igen, és addig nem is sikerült megválnom tőle, amíg a
kapaszkodó kezemet is fel nem szabadítottam úgy, hogy átöleltem
a fatörzset, majd a már szabad kezemmel leszedtem a másikon,
már a vállam felé tartó makacs kölyköt. Kosárba a bagoly,
majd gyors leereszkedés következett. Még le sem értem, a kicsi
ismét ugyanott ült, az ágakon, mint előtte. A szülőknek viszont
végképp elegük lett belőlem.
Maradt az éjszakában reménykedés. Annyi dolog megoldódik,
amíg alszunk, talán ez is. Feladtam. Még kétszer, de már nem
a baglyok miatt, jelentem meg az alkonyi kertben, és abban
a pillanatban, amint észrevettek, ugatáshoz hasonlatos, ellenséges
hangon, felborzolt tollazattal "köszöntöttek" a
nagyok. A kicsi, messziről és félszemmel is láttam, boldogan
pöffeszkedett az örökzöld ágán, de már egy méterrel a kosár
alatt. Reménytelennek látszott, hogy fölfelé képes lesz...
és nem hagyott nyugton a kisördög, tudván, hogy este már a
bagoly az úr, minden tiltakozásuk ellenére feltrappoltam a
létrán, a kis rebellist megsimogattam, majd a kosárral párhuzamos
ágra lódítottam.
Korán ébredtem, az első pillantásom a kertre
volt, még mindig nem esett az eső, az éjjel borongósan, de
szárazon múlt el. Álomtól bódultan mentem a fenyő alá, és
ott minden reményem szertefoszlott. Az ágon ült a fióka, éppen
azon, ahová utoljára tettem, mellette békésen a nőstény, amikor
meglátott, egy csendes, szelíd "hu" volt a köszöntése.
A szilvafáról meghallottam a hím hangját is. Minden békés
volt, nyoma sem volt az előző esti harcias magatartásuknak.
Már-már elkönyveltem, hogy a kosarasok magukra lettek hagyva,
amikor valami sötét, hosszú dolog vonta magára a figyelmemet:
a sál! A kosárból csüngött kifelé, szinte teljes hosszában!
Tehát mégis foglalkoztak a fészeklakókkal is, és elképzelni
sem tudtam, miként cibálhatták ki a bagolyszülők a számukra
idegen, és haszontalan kelléket, és hogy nem sikerült teljesen,
biztosan a kosár kiálló részének köszönhető, amiben megakadt
az. Jóleső érzés volt, hogy e felől legalább nem kell aggódni.
Az eső viszont éppen akkor kezdett csapkodni, és elhatároztam:
lehozom a szólóban ücsörgő kicsit, fölnevelem külön, a nősténynek
csak lesz annyi bagolyesze, hogy a picikhez ül, és nem hagyja,
hogy az eső áztassa őket. Mire felöltöztem, már szakadt az
eső. És a fa alá érve volt mit látnom! A nősténynek épp csak
a hegyes fülei látszottak ki a kosárból, a kicsi pedig sehol
nem volt! Betornázhatta magát végre, a többihez. Le nem eshetett,
mert akkor megtaláltam volna. A kosárból nyugodt, halk hu
- k jelezték, a nőstény tudja, hogy már megint a fa alatt
izgulok, hülye emberként, fölöslegesen aggodalmaskodva...
A helyzet azóta is változatlan, a hím a szilvafán,
a nőstény a kosárban, vagy a szélén, néha látjuk a kicsik
némelyikét, a mesterséges fészek szélén billegni, de azóta
egyszer sem jött ki az ágra különcködni egyik sem. A sál továbbra
is ott lengedezik, de a kosár biztonságban, nem hiszem, hogy
van az a szél, ami kifordítaná. Az öreg fülesbaglyokon nyomát
se látom, hogy neheztelnének ránk az elszenvedett zaklatásokért.
Nagy
Farkas Dudás Erika
