Egyesületünk bemutatása Tagszervezeteink bemutatása Programjaink ismertetése Egyesületünk kiadványai Támogatóink Partnereink linkjei Elérhetõségeink Vissza  a főoldalra

Az asztal örömeitől a táj megőrzéséig

  A többek között konyhai hagyományairól, a jóízű étkezésekről híres Olaszországból indult el a slow food – lassú étek mozgalma, felismerve, hogy a hagyományos ízeket és a „nagymama főztjét” ugyanúgy a kihalás fenyegeti, mint számos állat- és növényfajt. Más kulturális és természeti értékekhez hasonlóan ételeink sokszínűsége is áldozatul esik a globalizációnak.

  Mi is az a lassú étek mozgalom? A Slow Food Foundation 1986-ban – egy Róma központjában megnyílt gyorsétteremre adott válaszként – alakult nemzetközi szervezet, amelynek célja, hogy „megóvja az asztali örömöket a modern gyorsétel és a modern gyors élet homogenizálódásától. Különböző kezdeményezéseken keresztül elő kívánja mozdítani a gasztronómiai kultúrát, fejleszteni az ízlelésre nevelést, megőrizni a mezőgazdasági biodiverzitást és megvédeni a kihalással fenyegetett hagyományos ételeket.”

  Magyarországon a mozgalom egyik képviselője Dr. Erdős Zoltán, aki élelmiszeripari mérnökként ismerte fel a tömeggyártás hátrányait, és ezért tartja fontosnak, hogy újra megtanuljuk értékelni az ízeket, élvezzük a közös főzéssel és étkezéssel töltött időt, és őrizzük meg hagyományos ételeinket. Munkája eredményeképpen került be a penyigei szilvalekvár a Prezídium programba. Ennek a nemzetközi programnak a célja, hogy bizonyos tájjellegű, hagyományosan készült ételek előállításához támogatást adjon, lehetővé tegye a kisipari termelés fennmaradását és a szóban forgó ízek szélesebb körű megismertetését. Világszerte 30 ország 65 terméke található meg a listán, például Lengyelországból egy mézes ital és az oscypek nevű juhsajt, Magyarországról pedig a lekvár mellett a mangalicakolbász kapott eddig védettséget.

  A lassú étek mozgalom azonban többről szól, mint csupán a kulináris élvezetekről. Azzal, hogy élvezzük az asztali örömöket, és megadjuk a módját az étkezéseknek, teszünk egy lépést túlpörgetett életünk lelassításáért, a baráti, családi kapcsolatok ápolásáért, és nem utolsósorban egészségünkért is, hiszen az emberi egészség közvetlenül és elválaszthatatlanul összefügg elfogyasztott ételeink minőségével. Emellett a helyi ízek, a nemzedékről nemzedékre örökített konyhai fortélyok megőrzése hozzájárul a kulturális örökség fennmaradásához, sőt a biológiai sokféleség megőrzéséhez is, mivel a hagyományos ételek elkészítéséhez gyakran használnak csak az adott tájra jellemző gabonaféléket, gyümölcsfajtákat vagy éppen fűszernövényeket. A mezőgazdaság génállományának sokfélesége természetvédelmi és vidékfejlesztési szempontból is fontos, mert a tájhonos növény- és állatfajok- és fajták az évszázadok során tökéletesen alkalmazkodtak a helyi adottságokhoz. Termesztésük és tenyésztésük így kisebb energiabefektetéssel jár, hiszen például az alföldi tájainkra jellemző szürke marha vagy rackajuh télen-nyáron szilajtartásban is elél a legelőn, igénytelen és a betegségeknek ellenálló jószágok. Így kapcsolódik tehát össze az étkezés öröme és a tájért, a természeti értékekért érzett felelősség.

  Ízelítőként álljon itt a Nagykunság egyik legjellegzetesebb és a tájhoz talán leginkább illő étele, a birkapörkölt, amely bizonyosan megfelel a lassú étek feltételeinek, különösen akkor, ha figyelembe vesszük a karcagi főzőember, Molnár János mondását is: „A birkapörkölt főzése a juhhodályban kezdődik.”
Herman Ottó (1835-1914), aki a pókok és madarak természetrajza mellett a pásztorélet nagy ismerője is volt, a Magyar pásztorok nyelvkincse című munkájában az alábbi leírással mutatja be az étel elkészítését:
„A birkát bográcsra hányik. Alulra töszik a fejit, ekkőrü a dzségért (belsőséget), mánmint: a májat, tüdőt, szivet, rá a gégéit, a copákot, aztán a nyakát, a bogrács oldaláho a csontjával kifeléforgatva az oldalast, azé’ hogy hozzá ne kapja, mer ako’ kozmás lönne; a közepibe gyün a többi hús, de mind kétfalatnyira darabóva, a legtetejébe oztán a sós, borsos és paprikás kenyérbéllel töltött hurka, akár a koszorú. Mikor a hús főseje rözög, akko’ mán az ajja megfőtt. Akko’ mög kő forditani, hogy a hurka essen alu, a fej meg főlü. Hanem a húsfordításnak is fogása van. Azt ukkő mögtönni, hogy amint a bográcsot a fülinél fogvást mögrázinti az embör, akkó’ kettőt-hármat maga felé vet rajta, de úgy ám, hogy egy darab se essön ki belüle. Mikó’ aztán még eddarabig főtt, akkó’ mán löhet önni.”


A Slow Food Foundation honlapja:
www.slowfood.com


Magyar nyelvű cikkek a témában a Tudatos Vásárló honlapján:

http://www.tudatosvasarlo.hu/cikkek/398

http://www.tudatosvasarlo.hu/cikkek/278


További Slow Food linkek:
http://www.slowfood.lap.hu/

 
- Copyright Nimfea TE 2001. - Design by LUPUS -