10 nap múlva vizes élőhelyek világnapja

Közeledik február 2. a vizes élőhelyek világnapja. Ez a cikk a vizes élőhelyek megőrzéséről szóló ramsari egyezmény létrejöttének körülményeit mutatja be.

„Egészséges fejlődés nem történhet olyan környezetben, ahol a természet szenved. Az egyetlen módja a vizes élőhelyek megőrzéésnek az emberi tevékenységek és a természeti örökség összeegyeztetése”– Luc Hoffman

  A ramsari egyezmény az első azon globális kormányközi egyezmények sorában, amelynek célja valamilyen természetvédelmi érték megőrzése. Az egyezményben megjelenő alapelvek és fogalmak, mint például a bölcs használat vagy a vizes élőhelyek által nyújtott szolgáltatások leírása úttörő, korát megelőző szemléletet tükröznek. Az egyezmény elsődleges célja a vizes élőhelyek és az ott élő madárvilágnak a megőrzése. Luc Hoffman, az egyik „alapító atya” szerint a „szerződésnek folyamatosan alkalmazkodnia kell majd, hogy igazságot szolgáltasson a vizes élőhelyeknek a világban betöltött alapvető jelentőségének”. Ezt a célkitűzést talán sikerült is megvalósítania, mindenesetre az biztos, hogy az egyezményhez csatlakozó országok száma és az egyezmény hatálya alá tartozó területek nagysága egyre n: jelenleg, 2012 elején 160 ország írta alá, és összesen 1994 ramsari vizes élőhely van, több, mint 191 860 000 hektár összterülettel.

  Az USA elnöke, Franklin D. Roosevelt a világválság idején a New Deal keretében folytatott intenzív fakitermelési, útfejlesztési, hídépítési és egyéb fejlesztő munkák közepette azt is fontosnak találta, hogy a nemzeti Biológiai Felmérés során feltérképezze az ország természeti értékeit. J. N. “Ding” Darling nem csak tudósként vett részt ebben a programban, hanem kreatív ötlete nyomán létrejött a “szövetségi kacsabélyeg” is, vagyis a vadászok darabonként 1 dollárért vásároltak egy kacsát ábrázoló bélyeget a vadászengedélyükkel együtt, ha vándormadarakat is akartak lőni, és az így befolyt összeget vizes élőhelyek vásárlásra, megóvására, a madárvilág védelmére fordították. Az első évben, 1934-ben majdnem 650 ezer bélyeg fogyott, az azóta is folyamatosan zajló program összesen 750 millió dollár bevételt hozott (jelenleg már 15 dollárba kerül a felnőtt, illetve 5 dollárba az ifjúsági “kacsabélyeg”,amelyet vadászok, madarászok, természetvédők egyaránt rendszeresen vásárolnak. (a bélyegek: http://www.fws.gov/duckstamps/federal/stamps/fedimages.htm)
Népszerű volt ez a kampány is, illetve a későbbiekben folytatott szemléletformáló tevékenységek is. Megjelent az első olyan könyv, amely Amerika természeti értékeit mutatja be.

  Ebből a szempontból tehát az USA megelőzte Európát, de nem sokkal később a kontinensen is felismerték, hogy minél hamarabb lépéseket kell tenni a vizes élőhelyek védelmében.
Évszázadokon keresztül – annak ellenére, hogy számos jelentős civilizáció vizes élőhelyek közelében, folyók mentén alakul ki – a vizes élőhelyekhez a bűzös mocsarak, lidércek, fertőző betegségek, pusztító árvizek és hasonló sötét képek kötődtek. A mocsarak, árterek és egyéb vizes területek a közvélemény szemében haszontalannak számítottak, míg a lecsapolás, a szabályozás, a vizek helyén megjelenő kultúrtájak, mezőgazdasági területek a technika fejlődés jelképe volt. Először is ezen a képen kellett változtatni, és felhívni a közvélemény, és elsősorban a döntéshozók figyelmét arra, hogy a vizes élőhelyek nélkülözhetetlen és felbecsülhetetlenül fontos szerepet töltenek be az ökológiai rendszerben, az ivóvízkészletek biztosításában. Az 1960-as évektől számos kiadvány jelent meg ezzel kapcsolatban, bemutatva a vizes élőhelyek és élőviláguk szépségeit, és közben elmagyarázva az általuk biztosított előnyöket – ma ezeket  “ökoszisztéma-szolgáltatásoknak” nevezzük. Egyes elkötelezett nemzeti kormányok, civil és kormányközi szervezetek több százerer ilyen kiadványt juttattak el világszerte szinte minden minisztériumhoz, kormányhoz, filmeket forgattak, színes könyveket állítottak össze, hogy megváltoztassák a vizes élőhelyekről kialakul negatív képet. 

  1962-ben fogalmazódott meg először az igény arra, hogy a vizes élőhelyek védelme érdekében egy nemzetközi hálózatra lenne szükség. A két évvel korábban, az európai mocsarak gyors pusztulása miatt indított MAR projekt (MAR – angolul, franciául és spanyolul is “mar”-ral kezdődik a mocsár szó) keretében rendezett konferenciát Luc Hoffman, a WWF egyik alapítója szervezte, Franciaországban, Camargue-ban, a szintén általa alapított Tour de Valat-i vizes élőhely kutatóközpont (http://en.tourduvalat.org/) közelében. A konferencián közel 80 szakértő jelent meg, főleg európai kormányok és civil szervezetek és vadászati szövetségek képviselői, akik a konferencia után közzétett ajánlásaikban többek között bizonyos, nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek védelmét, és a védelem jogi hátterét biztosító nemzetközi egyezmény létrehozását sürgették. Már ekkor megfogalmazódott, hogy csak úgy lehet hatékony védelmet biztosítani, ha az egyezmény kormányok között jön létre – de kezdettől fogva jelen voltak vadászati és természetvédelmi szervezetek is (CIC, IUCN, stb). Talán elsőre nem tűnik kézenfekvőnek a vadászati szempontok létjogosultsága, de fontos tudni, hogy a vizes élőhelyek védelmének egyik fontos mozgatórugója volt a madarak létszámának először éppen a vadászok által érzékelt drasztikus csökkenése.
   Ezen a konferencián állították össze a “nemzetközi jelentőségi vizes élőhelyek” listájának első változatát, a MAR listát, a ramsari egyezményhez tartozó lista elődjét.
Az ezután következő években egy hosszadalmas technikai tárgyalássorozat következett  (St. Andrews, 1963; Noordwijk, 1966; Leningrad, 1968; Morges, 1968; Vienna, 1969; Moscow, 1969; Espoo, 1970). – a folyamat fő motorja a civil szervezetek mellett Hollandia volt, ugyanis a sorozatos egyeztetések során a résztvevők úgy találták hatékonynak, ha a szöveg előkészítését valamelyik kormány vállalja magára, nem pedig valamelyik civil vagy kormányközi szervezet. Az évek során a tervezet sokat alakult, változott, hiszen eleinte igen szigorú feltételeket szabott volna például bármilyen vizes élőhely megváltoztatásához, vagy kemény szankciókkal sújtotta volna az egyezmény be nem tartását. Hamar érkezett a kritika, hogy ilyen erős feltételekkel nem sok ország fog csatlakozni az egyezményhez, nem szabad beleavatkozni az egyes államok szuverenitásába, saját hatáskörükben hozott döntésekbe, és nem lehet túl magas tagdíjat sem elvárni a részes felektől. Különösen nem abban az időben, amikor a vizes élőhelyek védelmére fordított forrásokat a világ legtöbb országában még jelképesnek sem nagyon lehetett nevezni, sőt a vizes élőhelyek “leltára”, területük, elhelyezkedésük, jellegzetességeik, értékeik számbavétele is igencsak hiányos volt.
   A folyamatos egyeztetések során egyre formálódott, csiszolódott a szöveg. A vizes élőhelyek védelmére tett intézkedéseket mindenképpen nemzeti hatáskörben kellett tartani, mindenki által elfogadható definíciót kellett találni a “vizes élőhely” fogalmára, bizonyos tudományos kritériumok alapján kategorizálni kellett a vizes élőhelyeket, illete megegyezni azokban a szempontokban, amelyek alapján az egyezmény listájára felkerülhet egy vizes élőhely, sőt még abban sem volt teljes körű egyetértés, hogy egyáltalán a világ mely országai csatlakozhatnak az egyezményhez. Központi üzenete, a vizes élőhelyek és a hozzájuk kötődő élővilág “bölcs használata” azonban változatlan maradt – utólag talán semmi meglepő nincs ebben a szemléletben, de abban az időszakban ez a megközelítés teljesen egyedi volt. Az akkoriban szokásos fajközpontú természetvédelemhez képest korát megelőző volt az, hogy az egyezmény az élőhelyek védelmét helyezi a középpontba, és az is, hogy nem szigorú rezervátumok létrehozásáról szólt, hanem olyan használatról, amely figyelembe veszi az ökológiai, szociális és egyéb szempontokat is. Manapság valószínűleg “fenntartható használat” szerepelne az egyezményben.

  Az adott világpolitikai helyzetben különleges jelentőségű volt, hogy az egyeztetéseken részt vett a Szovjetunió képivselője is, sőt a Szovjetunió kifejezetten támogatta az egyezmény létrejöttét. Az 1968-as csehszlovákiai események azonban komolyan megakasztották a folyamatot – 1968 nyarán Leningrád adott otthont a soron következő egyeztetésnek, és a tervek szerint a szöveg hamarosan, talán még abban az évben elnyerte volna végleges formáját – de a Varsói Szerződés bevonulása Csehszlovákiába arra késztette a nyugati kormányokat, hogy ne vegyenek részt a legközelebbi tárgyaláson, sőt a teljes folyamat berekesztése is felmerült lehetőségként. (Érdekesség, hogy Luc Hoffman és az orosz megbízott személyesen többször egyeztetett arról, hogy az események miatt halasszák el a tárgyalást, ennek ellenére a szovjet kormány szemrehányó leveleket küldött a nyugati országoknak, hogy azok egyoldalúan függesztették fel a tárgyalásokat, majd mégis megtartották a konferenciát – 12 ország jelenlétében.) Ezek után a szovjet kormány előállt egy nemzetközi egyezmény tervével, amely a vizes élőhelyek élővilágának védelmét tűzték ki célul – az ltaluk küldött szöveg kísértetiesen hasonlított a holland kormány által kidolgozott egyezmény szövegéhez.
   Ezzel időben egybeesett, bár a pletykákkal ellentétben ok-okozati összefüggésben nem állt, hogy Luc Hoffman, a folyamat eddigi koordinátora egyéb teendői miatt átadta a stafétabotot G. V. T. Matthewsnak. A diplomáciai manőverek azonban szerencsére átlendítették a tárgyalási folyamatot ezen a holtponton, és a tudomány meg a vizes élőhelyek védelme iránti elkötelezettség lehetővé tette, hogy a nemzetközi egyeztetések a politikai rendszertől függetlenül folytatódjanak. Közben lassan kezdte elnyerni végleges formáját a szöveg, ls közeledett az időpont, amikor végre meg lehet hirdetni aláírásra az egyezményt. De még egy ország se jelentkezett, hogy otthont adna a konferenciának. Ezt a lehetőséget ragadta meg Eskandar Firouz, Irán Vadászati és Halászati Minisztériumának vezetője, és felajánlotta, hogy legyen a helyszín Irán, Babolsar városa. A konferencia kitűzött időpontja előtt nem sokkal, 1970 nyarán jelentették be, hogy találtak egy alkalmasabb helyszínt, Ramsart.

  A folyamatban játszott jelentős szerepük miatt a Ramsari egyezmény “alapító atyjai” G.V.T. Matthews, Erik Carp (mindketten az International Waterfowl and Wetland Research képviselői) Luc Hoffman (WWF), és Eskandar Firouz (az iráni Vadászati és Halászati Minisztérium részéről).
A konferencia 1971. január 31-én kezdődött. Tizennyolc ország képviseltette magát: Belgium, Dánia, Dél-Afrika, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Hollandia, India, Irén, Írország, Jordánia, Német Szövetségi Köztársaság, Pakisztán, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szovjetunió, Törökország, rajtuk kívül öt ország küldött megfigyelőket: Bulgária, Görögország, Magyarország, Olaszország és Románia. Nemzetközi kormányközi ügynökségek és nemzetközi civil szervezetek is részt vettek (pl. FAO, UNESCO, CIC, IUCN, WWF)
   Még az utolsó pillanatban is számos módosító javaslat érkezett, de kölcsönös engedmények után végre február 1-én hivatalosan is aláírták – ez ekkor egy ünnepélyes gesztus volt, nem jelentette még az aláíró országok kormányainak valós kötelezettségvállalását. A megállapodás értelmében az egyezmény akkor lép életbe, ha legalább 8 ország aláírja. A konferencia idejéig már legalább 16 ország jelezte, hogy biztosan alá fogják írni – ehhez képest mégis elég hosszú idő telt el, míg nyolcadikként Ausztrália csatlakozásával az egyezmény 1975-ben végre életbe lépett.

  Magyarország 1979-ben írta alá az egyezményt, amelyet az Országgyűlés törvényként hirdetett ki (1993. évi XLII. törvény). A magyarországi ramsari területek száma legutoljára 2008-ban bővült, így ma 28 terület élvezi az egyezmény védelmét.

2014-ben a vizes élőhelyek világnapjának témája a „Vizes élőhelyek és a mezőgazdaság”.
Az egyezmény honlapja: www.ramsar.org

Az idei vizes élőhelyek világnapja alkalmából a Fekete István Oktatóközpontban február 1-jén tartunk gyerekeknek szóló rendezvényt délelőtt 10-től: https://www.facebook.com/events/207368779466598/
Itt kerül sor a vizes élőhelyekkel kapcsolatos vetélkedő díjkiosztására is.