I. rész

Készült a WWF Magyarország Budapest

megbízásából

Felhasználásra kerültek:

Dr. Aradi Csaba, Dr. Bancsi István, Botkáné Horváth Zsuzsanna, Dénes Andrea, Dr. Dévai György, Engloner László, Havasi Ildikó, Dr. Hock Béla, Horváth Csabáné, Dr. Ijjas István, Dr. Iványi Ildikó, Kepes Attila, Dr. Kevey Balázs, Dr. Kurucz Csaba, Dr. Majer József, Németh László, Onódi Gábor, Ortmanné dr. Ajkai Adrienne, Pálfai László, Dr. Papp Tivadar, Dr. Somlyódi László, Török Gábor, Vágner Géza munkái, valamint a Központi Statisztikai Hivatal évkönyvei és kiadványai, az Országos Vízügyi Hivatal kiadványai, illetve a DDNPI tanulmányai.

Budapest, 2002.

Tartalomjegyzék

II. rész

A Dráva alsó vízgyűjtőjének tájhasználatáról szóló tanulmány összeállítását a WWF Magyarország abból a célból kezdeményezte, hogy az segédanyagul szolgálhasson a Drávára készülő integrált folyókezelési irányelvek összeállításához. Jelen anyag azokat a hozzáférhető információkat dolgozta fel és foglalta rendszerbe, amelyek szükségesek a EU Víz Keretirányelv szellemének megfelelő komplex integrált folyókezelés meghatározásához.

A tanulmány alapvetően leíró jellegű: főként az egyes szakterületek legfontosabb eredményeit tartalmazza a tervezési területről. Lehetőség szerint mellőzi a következtetések levonását, az elemzést és a javaslatokat, mivel azok egy másik tanulmány tárgyát képezik (“Javaslatok az integrált folyókezelési irányelv összeállításához a Dráva-mentén”).

A tanulmányban kiemelten kezeltük azokat a szakterületeket, amelyek nagy hatással vannak a Dráva vízgyűjtőjének ökológiai állapotára (mezőgazdaság, vízgazdálkodás) és természetesen azokat az információkat, amelyek alapul szolgálhatnak egy komplex fejlesztési program hatásainak környezet- és természetvédelmi indikálására (élőhelyek, vízminőség).

A tervezési területünket alapvetően a Dráva vízgyűjtőjének azon települései adják, amelyek a Dráva folyó alsó vízgyűjtőjén helyezkednek el. Ezeknek a településeknek közvetlen hatásuk van a vízgyűjtő ökoszisztémáira és természetesen az itt élő emberek életét is jelentősen befolyásolják a terület ökológiai viszonyai.

A tervezési terület térképi lehatárolása a mellékletben található.

2.1.2. A tervezési terület Baranya megyei települései

A tervezési terület, mint természeti táj zonális elhelyezkedése döntő mértékben az alábbi földrajzi tájegységi besorolású:

nagytáj (makrorégió): Alföld

középtáj (mezorégió): Dráva menti-síkság

kistáj (mikrorégió): Dráva-sík

A Dráva-sík baranyai része az Ormánság.

A terület kisebb, északnyugati részének besorolása:

nagytáj (makrorégió): Dunántúli-dombság

középtáj (mezorégió): Belső-Somogy

A tervezési terület döntő részét kitevő Dráva-sík kistáj 96 és 110 m közötti tszf-i magasságú tökéletes síkság. Átlagos relatív reliefe 2 m/km², Ny-felé kissé magasabb értékű, a felszín több mint 50%-a ártéri síkság (főként K-n), 35%-a alacsony ármentes síkság orográfiai domborzati típusba sorolható, amelyet futóhomokkal fedett enyhén hullámos síksági részek tagolnak. A Drávához és mellékpatakjaihoz simuló jelenkori ármentesített felszínen igen egysíkú gazdálkodás folyik. Éles terasz-szerű megjelenésű északi határig a legjellemzőbb formák az elhagyott meanderek.

A kistáj a pleisztocén elején és közepén az északról érkező vízfolyások akkumulációs területe is volt. A Dráva-árok és a Dráva menti-síkság nem egységes szerkezetű árok, hanem kisebb részmedencék, illetve néha enyhén emelkedő felszínek együttese. A. felszínen és a felszín közelében mindenütt holocén kori folyóvízi, főként iszapos üledékek települnek. Hasznosítható nyersanyagai közül a kovácshidai tőzeg előfordulás (0,5 M.m3) emelhető ki.

A Dráva keskeny bal parti völgysíkja Drávatamásitól Oldig tart. A Drávának ez a szakasza 75 km hosszú, amelyhez 37.863 km²-es vízgyűjtő tartozik. Ebből 1.143 km² az ehhez a szakaszhoz tartozó magyarországi terület.

A Drávába folyik balról ezen a szakaszon a Korcsina csatorna (38 km, l67 km²). A sellyei Gürü (11 km, 76 km²), a Fekete víz (76 km, 2.021 km²), aminek azonban csak Baranyahidvég alatti 18 km-es szakasza tartozik a tájhoz. A Gordisai csatorna (7 km, 43 km²) és a Lánka csatorna (25 km, 132 km²) mérsékelten csapadékos, vízfelesleggel rendelkező terület. A Dráván tavaszelőn, a nyár elején és ősszel is lehetséges árvíz, a Dráva bal parti árterét végig gátak oltalmazzák az árvizektől. A gátak mögötti terület belvizeit kb. 400 km csatornahálózat vezeti le.

A Dráva vize jelenleg I. osztályú minőségű. A táj 24 állóvízéből 18 a drávai holtág, összesen 150 ha felszínnel, legnagyobb közülük 24,5 hektáros, a 3 természetes tó kb. 5 ha, míg a 3 tározó 137 hektáros vízfelszínű. A talajvíz 2-4 m mélységben mindenhol megtalálható, kémiailag kálcium-magnézium-hidrogénkarbonátos jellegű, keménysége 15-25 Nk°.

A rétegvizek mennyisége 1-1,5 millió m³/km². A 100 m alatti mélységekből az artézi kutak helyenként 500 l/perc feletti vízhozamokat is produkálnak, hasznosításukat sajnos a magas vastartalom korlátozza. Felsőszentmártonnál 40°C-nál melegebb hévizet tártak fel. Meg kell jegyezni, hogy a nitrátosodás miatt több kis település vízellátása jelenleg csak ideiglenes megoldású.

A tervezési terület a jelenlegi közigazgatási beosztás szerint 86 települést ölel fel, amiből 46 fekszik Baranya megyében és 40 található Somogy megyében. A települések összes területe 165.887 hektár, azaz 1.659 km2, lakosságuk összesen 61.455 fő. A tervezési terület 68 %-a fekszik Somogyban, 32%-a Baranyában található, a lakosság megoszlása is hasonló arányú. (2.2., 2.3. számú tábla)

A legújabb, régiók és kistérségek alapján történő felosztás szerint a tervezési terület a Dél-Dunántúli régióhoz, azon belül 3 Somogy megyei kistérséghez (Barcs, Csurgó és Nagyatád körzete) illetve 3 baranyai kistérséghez tartozik (Sellye, Siklós és Szigetvár térsége). A települések kistérségek szerinti megoszlását a 2.1. számú táblázat tartalmazza. Mivel a mezőgazdasági statisztikák és számítások néhány év óta a megyei sorok mellett elsősorban kistérségi kimutatásokat tartalmaznak (lásd 5.1. fejezet), fontos meghatároznunk a települések kistérségek közötti megoszlását. Érdemes rögzítenünk a vizsgált települések adott kistérségen belüli arányát is, mivel a kistérségekre megadott értékeket így tudjuk helyesen vonatkoztatni az érintett falvakra. (2.4. számú táblázat)

A települések közül 3 város rangú (Somogyban Barcs és Csurgó, Baranyában Sellye), 72 település 1.000 fő alatti lélekszámú és ebből 60 az 500 lakos alatti kistelepülés (Baranyában 39, Somogyban 21 falu), valamint 5 településen élnek 100-nál kevesebben. Legtöbben Barcson élnek (11.944 lakos), legkevesebben pedig Markócon és Rinyaújnépen laknak (67 és 68 fő). Legnagyobb kiterjedésű település szintén Barcs (12.290 hektár), míg a legkisebb falu Porrogszentpál (354 hektár).

A települések Nemzeti Parkon belüli elhelyezkedését, valamint közigazgatási határaikon belül található védett és fokozottan védett területek kiterjedését szintén 2.1. és a 2.2. számú táblázatban részleteztük. Látható, hogy a 86-ból 39 településnek (Somogyban 24, Baranyában 15) az egy része Nemzeti Parkhoz tartozik. A tervezési körzetben összesen 20.778 hektár Nemzeti Parki védett terület van, amiből 6.719 hektár fokozottan védett (32%-a). Az előző védett területek 80%-ban Somogyban és 20%-ban Baranyában találhatók, a fokozottan védett területek esetében ez az arány 71% és 29%.

A Dráva hazai szakasza mentén ÉNY-DK irányú sávban húzódó tervezési terület éghajlatát három meghatározó hatás befolyásolja, így kontinentális, óceáni és mediterrán elemek is alakítják az időjárását, a domborzattal együtt változatos mikroklímát hozva létre. A fő elemek közül legkevésbé a kontinentális, inkább a szubatlanti, szubmediterrán jelleg dominál ezen a tájon. A terület alapvető éghajlata nyugaton mérsékelten meleg – nedves, keskeny középső részen mérsékelten meleg – mérsékelten nedves, míg a legnagyobb, kelet felé eső részen meleg – mérsékelten nedves. Ezeket az éghajlati körzeteket a terület víz- és hőellátottsága határozza meg. A vízellátást ariditási indexel (H) jelölik; nedves: H<0,85 illetve mérsékelten nedves: 0,85<H<1,0. A hőellátás jellemzésére a vegetációs időszak (04.-09. hó) átlagos hőmérsékletét (t) vesszük figyelembe; meleg: t>17,5 °C és mérsékelten meleg: 16,5 °C<t<17,5 °C.

A Dráva menti vidék a dunántúli dombos-hegyes területek éghajlati főkörzetéhez tartozik, amelynek fő jellemzői a következők:

• A napsütés nyugat és délnyugat felé fokozatosan csökken, kisebb, mint az alföldek napfénytartama.
• A hőmérsékletnek az előbbinél kisebb ingadozása. Kevésbé forró a nyár, kevésbé zord a tél, mint az alföldeken. Kisebb hajlam a késő tavaszi és a kora őszi fagyokra.
• Legnagyobb a csapadék mennyisége, a legkevésbé szeszélyes eloszlással, tehát a legkisebb csapadékaránytalansággal. Aránylagos hóbőség, helyenként hajlammal hófúvásra és ideiglenes hófelhalmozásra.

• Szélerőssége közepes, uralkodó széliránya túlnyomórészt északi. A földközi-tengeri légtömegek elsődleges érkezési területe.
• Mikroklímákban gazdagabb vidék.

Ezen az éghajlati főkörzeten belül is két éghajlati körzet különíthető el, úgymint:

a) A legerősebb alpi befolyás alatt lévő csapadékos, nyugati vidékre, vagyis a Barcstól nyugatra fekvő területekre és

b) A földközi-tengeri hatás erős érvényesülési területére, ahol enyhe a tél, meleg, de nem túl forró a nyár és bőséges, de nem a legtöbb a csapadék, vagyis a Barcstól keletre fekvő Dráva menti területekre.

Napsütéses órák évi átlagos száma nyugatról (1.900 óra) kelet felé nő (2.025 óra), a borult napok átlagos száma ennek megfelelően nyugaton több. A nyári negyedévben hasonló eloszlással 800-830 óra napsütés várható, míg a téli időszakban ez az érték 190-210 óra. A globális napsugárzás energiamennyisége nyugatról keletre 102 kcal-tól 107 kcal-ig nő.

Az évi középhőmérséklet a nyugati részen 10,2 °C, középen 10,4-10,6 °C illetve a keleti területen 10,8 °C körül alakul. A tél enyhe, így a leghidegebb januári hónapban a középhőmérséklet mindenhol -1°C fölött van. A legmelegebb júliusban a nyugati részen 20-21 °C, a keleti részen pedig 21-22 °C az átlagos középhőmérséklet. A vegetációs időszakban nyugaton 16,5 °C a középhőmérséklet, ami kelet felé haladva eléri a 17,5 °C-ot. A legalacsonyabb átlagos minimum hőmérséklet -16,0-17,0 °C körül alakul. A legmagasabb átlagos hőmérséklet nyugatról keletre 33,0-35,0 °C értéket ér el. Az évi közepes hőmérséklet ingás értéke nyugaton 21-22 °C, keleten 22-23 °C. A -10 °C hőmérséklet alatti zord napok átlagos száma 9-11 évente. A 30 °C fölötti hőmérsékletű hőségnapok átlagos száma 20-22 évente.

A tenyészidőszak hossza - 5 °C napi középhőmérsékleti szélső értékek alapján - a területen átlagosan 250 nap körül alakul. A fagyos napokat tekintve az első őszi fagy nyugaton október 20., középen 25., keleten 31. körül köszönt be. Az utolsó tavaszi fagyos napok egységesen április 5. környékén vannak a területen. Keleten 90 nap alatti a fagyos napok száma, míg nyugat felé közelíti a 100-at.

A párolgási viszonyokat jól jellemzi a vegetációs időszakban mért tényleges és potenciális evapotranszspirációs arány. Ez az érték megadja, hogy a lehulló csapadék milyen mértékben képes az éghajlati vízhiányt fedezni. Itt szintén két részre különül a terület, így a nyugati részeken 95 % felett, keleten pedig 90-95 % között alakul. Az utolsó évtized kiemelkedően száraz éveiben sajnos nem ilyen jók ezek az arányok. Szárazsági index alapján – átlagos években – a terület két szélső értéke a csapadékosabb Homokszentgyörgyön H=0,88, míg a szárazabb Pécsett H=1,06.

Az átlagos évi csapadék összege a terület nyugati részén 800 mm feletti, ami kelet felé haladva 700 mm-re csökken. Ezek az átlagos értékek évjárattól függően jelentős mértékben eltolódhatnak mindkét irányba. A legtöbb csapadék május-július között esik, általában május a legesősebb hónap, a legszárazabb pedig a január és a február. Leginkább a nyugati részekre jellemző egy második, október-novemberi bővebb csapadék hullám. A 24 órás csapadék maximum 102 mm volt Alsószentmártonban. A hótakarós napok száma nyugaton 40, kelet felé haladva 35 alá csökken, az átlagos hóvastagság pedig 25-40 cm körül alakul. Ködös napok száma évente átlagosan 25-30, legtöbb decemberben fordul elő.

A területen leggyakoribb szélirány az észak-nyugati és északi, de ősszel a keleti, dél-keleti is jellemző. Az átlagos szélsebesség 2,5-3,0 m/s körül alakul.

A tervezési terület változatos talajadottságú, de legnagyobb részt a folyóvíz hatásai alapján kialakult talajtípusok jellemzik. Jellemző vonás, hogy ezek a talajtípusok változatosan helyezkednek el a területen. A területen található talajféleségek kialakulásában a geomorfológiai elhelyezkedés és annak sajátos következményei játszották a döntő szerepet. A felszínformáló erők között a rendszeres folyóvízi elárasztások hordalékborítást előidéző hatását, a folyó kanyarulatainak lefűződése következtében jelentkező hordalékanyag pusztítást és áthalmozást, a lefűződő holtágak természetes és antropogén hatásokra bekövetkező feltöltődési folyamatait valamint a kiszáradó felszíneken a szél által előidézett deflációs folyamatok hatását kell elsősorban figyelembe venni. A talajok fejlődésére jelentős hatást gyakorol a talajvíz mozgása, a folyóhoz igazodó szélsőséges ingadozása. A Dráva közelében a humuszosodás, mint jellemző talajtani folyamat erőteljes kifejlődését a rendszeres hordalékborítás akadályozza, így itt magasabb humusztartalmú területek csak a mélyvonulatokban találhatók.

A terület talaja fizikai talajféleség szerint a Dráva ártérben döntően iszapos vályog, homokos vályog és homok. A mélyebb fekvésű részeken agyagos vályog vagy iszapos-agyagos vályog is megtalálható. Jellemző, hogy a mélyebb fekvésekben az iszapos fedőréteg vastagabb, a szigetek magasabb pontjai felé haladva fokozatosan vékonyodik és helyenként kifejezett homok felszínek találhatók. A folyótól távolodva egyes részeken az agyagos, máshol a homokos jelleg erősödik.

A terület talaja a genetikai és talajföldrajzi osztályozási rendszerben az alábbi fő talajtípusokba sorolható, jellemző előfordulásukkal:

• öntéstalajok a Dráva mentén teljes hosszban
• réti talajok leginkább a folyótól távolabb eső területeken
• barna erdőtalajok Drávától távolabb és inkább Somogyban
• homokos talajok főként Barcs környékén és a somogyi részeken
• láptalajok holtmedrek partján, vizenyős részeken ritkán előfordul
• váztalajok csak néhány kisebb foltban található

A terület talaj- és altalaj típusainak kialakulásában meghatározó öntéstalajoknak két fő típusa van, a rendszeres hordalék-borítású részeken nyers öntéstalajok alakultak ki, míg az elöntéstől régóta mentesülő területeken humuszos öntéstalaj található. Helyenként kétrétegű öntéstalajok is előfordulnak. A nyers öntéstalajok döntő része mára az ármentesítés és az azt követő földművelés hatására öntés réti talajjá alakult.

Talajtípusokat tekintve legjellemzőbbek az alábbiak:

• Réti talajok a folyó közvetlen közelét kivéve sok helyen előfordulnak, réti talajokon belül leggyakoribb az öntés réti talaj - ez a legnagyobb kiterjedésben megtalálható talajtípus a területen, amit előfordulásban a típusos réti talaj követ. Kisebb arányban csernozjom réti talajok is előfordulnak.
• Barna erdőtalajok szintén a Drávától távolabb fordulnak elő, jellemzően a Somogyi részeken, leggyakoribb típus az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, amit a leginkább a Közép-Dráva-völgyben előforduló pangó vizes erdőtalaj követ, kevés helyen pedig barnafölddel találkozhatunk.
• Homoktalajok közül humuszos homokkal nagyobb kiterjedésben a folyótól távolabb, inkább Somogyban találkozhatunk illetve kisebb részt Barcs környékén.
• Váztalajok közül kavicsos váztalaj fordul elő kisebb területen a Dráva öntésein Barcstól nyugatra, pl. Gyékényes környékén, illetve földes kopárokat találunk a Zákány-Őrtilosi dombokon vagy a Dráva meredek partfalainál Vízvár körül, valamint futóhomokot Barcs mellett.

• Láptalajok csak foltokban, vízzel telt holtmedrek parti sávjaiban illetve az év nagy részében vízzel borított részeken fordulnak elő.

A talajok vízgazdálkodása az aránylag sok és kedvező csapadékeloszlás miatt is viszonylag jónak mondható, kivéve a kisebb területen előforduló homoktalajokat és az elenyésző arányban előforduló váztalajokat. Döntően jó vagy közepes víznyelésű és vízvezetőképességű, nagy vagy közepes vízraktározó képességű talajokat találunk.

A vizsgált területe talajának szervesanyag-készlete általában közepes (100-200 t/hektár), távolabb a folyótól és inkább a somogyi részeken néhol kicsi (50-100 t/hektár).

A talaj termőrétegének vastagsága a terület nagy részén meghaladja az 1 métert, kivéve a váztalajokon és az erodált részeken.

Mészellátás tekintetében heterogén a terület, a somogyi részeken általában savanyú vagy gyengén savanyú a talaj, a Dráva mente baranyai szakaszán pedig általában felszíntől karbonátos talajt találunk, mellette gyengén savanyú részek is előfordulnak.

A Dráva menti síkság jellemzően szedimentációs terület, így alapjában hordalékképző jellege van a vízmozgásoknak. A területen jelenleg általános vagy kiterjedt, jelentős vízerózió illetve szél okozta defláció nem jellemző. Egyes kisebb részeken, leginkább az észak-nyugati, somogyi domboldalakon illetve meredek partszakaszoknál előfordul az erózió. Deflációval már több helyen találkozhatunk, főként a somogyi homokos területeken vagy például Barcs környékén.

A tervezési területen két jellemző klímazonális társulás különböztethető meg. Északon a Zákányi-dombok és a somogyi Dráva-ártér jellemző záró társulása a gyertyános-tölgyes. A baranyai Dráva-ártér a zárt tölgyes zónába tartozik.

A terület két flóratartományt érint. A nyugat-balkáni flóratartományt (Illyricum) a hazánkba kissé átnyúló szlavóniai flóravidék (Slavonicum) és Dél-Dunántúl flóravidéke (Praeillyricum) képviseli. A szlavóniai flóravidékhez az őrtilosi flórajárás (Őrtilosense) tartozik, amely a Gyékényestől nyugatra elterülő Zákányi-dombokra terjed ki.

A Dél-Dunántúl flóravidékét ezzel szemben a belső-somogyi flórajárás (Somogyicum) savanyú homokvidéke képviseli (Belső-Somogyi homokvidék), amelynek déli pereme még a tervezési terület része. A Dráva-ártér már a pannóniai flóratartomány (Pannonicum) alföldi flóravidékéhez (Eupannonicum) tartozik. A vizsgált területen belül megkülönböztetünk egy Dráva-melléki (Dravense) flórajárást, amely további két földrajzi tájra osztható. Így a Dráva-ártéren somogyi és baranyai szakasz különböztethető meg.

Elmondható tehát, hogy a tervezési területre két flóratartomány három flóravidékének három flórajárására terjed ki, ahol összesen négy földrajzi tájegység található.

Növényföldrajzi szempontból a terület négy részre bontható. Északon a Zákányi dombok, középen a Belső-Somogyi homokvidék és a Somogyi-Dráva-sík, délen a Baranyai-Dráva-sík (Ormánság).

A Zákányi dombok botanikai értékei elsősorban a zákányi vasútállomás és a beleznai vasúti megálló közötti – a Drávát kísérő – délnyugati kitettségű dombsoron, valamint a Visszafolyó-patak jobb és bal parti mellékvölgyeiben találhatók. Az értékes élőhelyek túlnyomórészt üde és félnedves lomberdők, amelyek természetszerű állományai a patakvölgyekben és a dombok lábain maradtak meg.

A legközelebb Horvátországban honos, szubmediterrán fajok közül kora tavasszal nyílik a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), amely nálunk csak a Zákányi-dombokon él, a hármaslevelű fogasír (Dentaria trifolia) szintén csak e tájon terem, de csak két lelőhelye ismert. A század elején még megtalálható volt itt a komlógyertyán (Ostrya carpinifolia), de az ötvenes évektől nem került újra elő.

Egyéb nevezetes, szubmediterrán jellegű növények: a pofók árvacsalán (Lamium orvala), a pitypanglevelű zörgőfű (Crepis taraxacifolia), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides) a Dráva fiatal öntésterületének növénye, a tervezési területen csak az őrtilosi vasútállomásnál találták meg. Az egész Dél-Dunántúlon szórványosan előfordul: a borostás sás (Carex strigosa), a bársonyos görvélyfű (Scrophularia scopolii), a díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), a tarka lednek (Lathyrus venetus), a török szegfű (Dianthus barbatus), a gömbtermésű sárma vagy madártej (Ornithogalum sphaerocarpum) és a pirítógyökér (Tamus communis).

A nyugatról ide vándorolt, dealpin elemek közé tartozik a völgycsillag (Astrantia major), az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum) és a Visszafolyó-patak völgyében a húszas években talált zergeboglár (Trollius europaeus). Szintén nyugatról származó deatlantikus elem a rejtőke (Teesdalia nudicaulis).

A tervezési terület középső részét képező Belső-Somogyi homokvidék termőhelyi viszonyokat illetően a savanyú és tápanyagban szegény talajok bíró területek közé tartozik. A táj rendkívüli változatossága elsősorban a homoktalajok sajátos vízgazdálkodási viszonyaira vezethető vissza. A szubmediterrán elterjedésű fajok közül itt is előfordul: díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), az ezüst hárs (Tilia tomentosa), az erdei varfű (Knautia dipsacifolia), a török vagy szakállas szegfű (Dianthus barbatus), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri), a pirítógyökér (Tamus communis), a borostás sás (Carex strigosa), a keleti zergevirág (Doronicum orientale), a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a farkasboroszlán (Daphne mezereum) és a királyné gyertyája (Asphodelus albus).

Különös jelentőségűek egyes rendkívül ritka lápi növények, mint a királyharaszt (Osmunda regalis), a tarajos pajzsikát (Dryopteris cristata), a hegyi és a pelyvás pajzsika (Dryopteris assimilis, Dryopteris pseudomas) és a Darány község mellett található gázló (Hydrocotyle vulgaris). Ritka sásfajok a gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa),a hengeres sás (Carex diandra) és az északi sást (Carex hartmannii), amit szintén Daránynál találtak meg a közelmúltban. Innen került elől a kúszó zeller (Apium repens) és Barcs mellől a száraz homoki gyepek legnagyobb ritkasága az atlanti elterjedést mutató rejtőke (Teesdalia nudicaulis).

A Somogyi-Dráva-sík egyrészt érintkezik a Zákányi-dombsággal, attól annak meredek lejtői alapján viszonylag könnyen elkülöníthető. Más a helyzet a Belső-Somogyi homokvidékkel. Ha csak a láperdők, keményfás ligeterdők és gyertyános-tölgyeseket vesszük alapul, akkor kis különbséget találunk. Ennek ellenére Belső-Somogy homokvidékének erdei szubmontán és szubmediterrán növényekben gazdagabbak. A legnagyobb különbség azonban az, hogy a somogyi Dráva-ártérről szinte teljesen hiányzik a Belső-Somogyra általánosan jellemző homokpusztai flóra és vegetáció.

Ezzel szemben a Somogyi-Dráva-síkon is sok olyan növény él, amely Belső-Somogy homokvidékéről hiányzik. Ilyen a keményfás ligeterdőkben és gyertyános-tölgyesekben élő fürtös és bókoló gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides, Carpesium cernuum), a kockásliliom (Fritillaria meleagris), a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a csermelyciprus (Myricaria gemanica), a parti fűz (Salix elaeagnos) és a hamvas éger (Alnus incana). E bizonyítékok szerint a Somogyi-Dráva-sík flórája a Baranyai-Dráva-síkkal nagyobb rokonságot mutat, mint a környező dombvidéki tájakkal.

A Baranyai-Dráva-sík az Ormánságot, valamint a Pécsi-síkságot foglalja magában. Klímatikailag a zárt tölgyes zónában foglal helyet, ezért növényvilága viszonylag erősebb szubmontán jelleget mutat. A Baranyai-Dráva-síkon sok olyan faj is megjelenik, amely a környező dombvidékekről nem került elő, illetve előfordulásuk ellenére igen ritkák. Ilyen: téli zsurló (Equisetum hiemale), ligeti szőlő (Vitis sylvestris), jerikói lonc (Lonicera caprifolium), gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata), fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), bókoló gyűrűvirág (Carpesium cernuum), békaliliom (Hottonia palustris), kockásliliom (Fritillaria meleagris), nyári tőzike (Leucojum aestivum), kálmos (Acorus calamus). Ide tartoznak még a Dráva mentén levándorolt dealpin elememek, a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a fehér acsalapu (Petasites albus) és a hamvas éger (Alnus incana).

A Belső-Somogyi homokvidéken a homokbuckák közötti feltöltődőben levő tavakban és lápszemekben és a Somogyi illetve a Baranyai Dráva-síkon a folyó lefűződött holtágaiban és morotváiban sok hasonló vízinövény társulás figyelhető meg.

A lebegő hínártársulások (Lemno-Utricularietum, Hydroclzari-Stratiotetum, Wolffio-Lemnetum gibbae, Salvinio-Spirodeletum, Ceratophylletum demersi, Ceratophylletum submersi) növényei közvetlenül a vízből veszik fel a tápanyagot. Jellemző növényei a közönséges rence (Utricularia vulgaris), a védett lápi rence (Utricularia brem), a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae), a kolokán (Stratoides aloides) és különböző békalencse fajok (Lemna minor, Lemna trisulca, Spirodela polyrhiza). Ritkább fajok a vízidara (Wolffia arrhiza) és a védett rucaöröm (Salvinia natans).

A gyökerező hínártársulások közül megtalálható a (Batrachio trichophylli-Callitrichetum cophocarpae, Myriophyllo-Potametum, Nymphaeetum albo-luteae, Nymphoidetum peltatae, Trapetum natantis). A lebegő hínártársulásokkal ellentétben e növények gyökereik, rizómáik segítségével az iszapos aljzathoz rögzültek. Helyenként hatalmas tömegekben jelenik meg a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a sulyom (Trapa natans), az úszó békaszőlő (Potamogeton natans), a tündérfátyol (Nymphoides peltata), a vízitök (Nuphar lutea), valamint a hínáros víziboglárka (Batrachium trichophyllum).

Az alámerült gyökerező hínárokat a mocsárhúr (Callitriche palustris) az imbolygó békaszőlő (Potamogeton granzineus) a füzéres és gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum spicatum, Myriophyllum verticillatum), valamint a sertelevelű és bodros békaszőlő (Potamogeton trichoides, Potamogeton crispus) képviseli.

Előfordulás: Darány, (Tündérrózsás-tó), Felsőszentmárton (Borjencei morotvák), Drávakeresztúr (Kiserdei-holtág), Drávakeresztúr-Révfalu (Tökleveles, Felsőlókai holtág), Drávasztára (Nagy-szigeti mellékág, Nagy-szigeti morotva, Kis-vájási morotvák, Vájás-tó, Nagy-füzesi mellékág), Zaláta (Adravica, János-szigeti mellékág, János-szigeti holtágak), Kemse, Piskó (Gyöngyszigeti-mellékág, Kemsei morotvák, Gyöngyszigeti morotvák), Vejti (Csárdai holtág), Hirics (Mérnökházi-tó), Cún, Kémes-Szaporca (Szilahi-tó, Sárga-víz, Belső-hobogy, Külső-hobogy, Kisinci-tó, Lanka-tó), Tésenfa (Roza-tó), Drávapalkonya (Kenderáztató), Dázsonyi-tó, Alsószentmárton (Parancsnoki-tó), Old (Boros-Dráva), Adravica, Hótedra, Mrtvica.

Az állóvizek és lassan folyó vizek nyílt víztükrét, illetve vízi növényzetét a part felől mocsári vegetáció szegélyezi. A tavakban, lápszemekben, holtágakban és morotvákban élő mocsári növények ugyan a víz alatti iszapban gyökereznek, de asszimiláló felületük a víz színe fölé emelkedik. Több társulásuk is megtalálható a területen.

A nádasok közül leggyakoribb a valódi nádas (Phragmitetum communis), a széles- és a keskenylevelű gyékényes (Typhetum latifoliae, Typhetum angustifoliae), a vízi harmatkásás (Glycerietum maximae), a tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris), valamint a kálmostársulás (Acoretum calami), ami Barcstól délkeletre található. A tőzegpáfrányos-keskenylevelű gyékénytársulás (Thelypteridi-Typhaetum angustifoliae) úszó szigeteivel a fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) felé vezető út fontos szukcessziós stádiuma. Általánosan elterjedt növényfajok: széleslevelű békakorsó (Sium latifolium), mocsári galaj (Galium palustre), réti füzény (Lythrum salicaria, sövényszulák (Calystegia sepium), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), vízi lórom (Rumex hydrolapathum), egyszerű békabuzogány (Sparganium simplex), tavi káka (Schoenoplectus lacustris), vízi harmatkása (Glyceria maxima), rizsfű (Leersia oryzoides), nád (Phragmites australis), pántlikafű (Phalaroides arundinaceum), parti nádtippan (Calamagrostis pseudophragmites), széleslevelű gyékény (Typha latifolia), keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia). Ritka fajok a gyökerező erdeikáka (Scirpus radicans) és a védett kálmos (Acorus calamus).

A sásosok közül a (Caricetum gracilis, Caricetum riparicce, Caricetum vesicariae, Caricetum elatae, stb.) találhatók meg a sekélyebb vizű partközeli élőhelyeken. Állományaikban tömegesen jelenik meg az éles sás (Carex gracilis), a parti sás (Carex riparia), a hólyagos sás (Carex vesicaria), és az oszlopszerű képződményeket alkotó zsombéksás (Carex elata). A sekélyebb vízborítás miatt a nádasokétól eltérő fajösszetétellel rendelkezik. Így előfordul itt a mocsári zsurló (Equisetum palustre), a torzsikaboglárka (Ranunculus sceleratus), a mételykóró (Oenanthe aquatica), a hídőr (Alisma plantago-aquatica), a virágkáka (Butomus umbellatus), a nyílfű (Sagittaria sagittifolia), a háromélű káka (Schoenoplectus triqueter), a szemcsés csetkáka (Eleocharis mamillata), a sárga nőszirom (Iris pseudacorus), a vízilófark (Hipuris vulgaris).

Előfordulás: Darány (Tündérrózsás-tó), Felsőszentmárton (Borjencei morotvák), Drávakeresztúr (Kiserdei-holtág), Drávakeresztúr-Révfalu (Tökleveles, Felsőlókai holtág), Drávasztára (Nagy-szigeti mellékág, Nagy-szigeti morotva, Kis-vájási morotvák, Vájás-tó, Nagy-füzesi mellékág), Zaláta (Adravica, János-szigeti mellékág, János-szigeti holtágak), Kemse, Piskó (Gyöngyszigeti-mellékág, Kemsei morotvák, Gyöngyszigeti morotvák), Vejti (Csárdai holtág), Hirics (Mérnökházi-tó), Cún, Kémes-Szaporca (Szilahi-tó, Sárga-víz, Belső-hobogy, Külső-hobogy, Kisinci-tó, Lanka-tó), Tésenfa (Roza-tó), Drávapalkonya (Kenderáztató), Dázsonyi-tó, Alsószentmárton (Parancsnoki-tó), Old (Boros-Dráva) Mrtvica, Adravica (Zaláta), Hótedra.

Az ártéri puhafa ligetek kiirtásával, majd a termőhely rendszeres kaszálásával, illetve legeltetésével jöttek létre a mocsárrétek (Deschampsietum caespitosae, Agrostio-Poetum trivialis, Agrostio-Plzalaridetum, Carici Alopecuretum pratensis, Cirsio cani-Festucetum pratensis). Állományaikat az ismétlődő árhullámok rendszeresen elöntik. Oxigénben gazdag, friss vízellátásuk miatt talajukban tőzegképződés nincs, s mohaszintjük is jelentéktelen. Fontosabb növény fajok: a sédbúza (Deschampsia caespitosa), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a pántlikafű (Phalaroides arundinacea), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) és a réti csenkesz (Festuca pratensis) tömeges. A mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), a fekete nadálytő (Symphytum officinale), a vízi peszérce (Lycopus europaeus), csikorgófű (Gratiola officinalis), az üstökös veronika (Veronica catenata), a vízi kányafű (Rorippa amphibia), a bókoló farkasfog (Bidens cernuus), a fülemüleszittyó (Juncus articulatus), a réti szittyó (Juncus compressus), a vékony szittyó (Juncus tenuis), a réti harmatkása (Glyceria fluitans) jellemző mocsárréti fajok.

Előfordulás: Zákányi dombok (Őrtilos), Darány, Barcs, Gyékényes, Sellye, Vajszló, Kákics, Drávafok, Szaporca, Felsőszentmárton.

Olyan lefolyástalan élőhelyek, ahol a talajvíz időszakonként, tavasszal és ősszel vagy az áradások idején a felszínre jön. Ilyen, oxigénben szegény, pangóvizes, tőzeges talajú termőhelyeken különböző kiterjedésű láprétek jöttek létre. Két alaptípus különböztethetünk meg: a mocsári vagy átmeneti lápokat és a kiszáradó lápokat. Mindkettőre jellemző a tőzegesedés, de míg az előző nem vagy csak ritkán, addig az utóbbi rendszeresen kiszárad. A kiszáradó láprétben kevesebb a nedvesség kedvelő de több a réti elem. Mohaszintje gazdag és a sások mellett a pázsitfűfélék is jelentős szerephez jutnak.

Az átmeneti vagy mocsári lápok kialakulására jellemző, hogy a mocsári növényzet alatt egy idő után tőzegfelhalmozódás kezdődik meg, s ilyenkor a mocsár láppá alakul. Így alakulnak ki az elláposodott zsombékosok is (Caricetum appropinquatae, Caricetum elatae). Legjellegzetesebb növényük a zsombéksás (Carex elata), a szintén zsombékoló rostostövű sás (Carex appropinquata), a villás sás (Carex pseudocyperus), a védett tóalma (Ludzuigia palustris) és a vidrafű (Menyanthes trifoliata).

Az átmeneti lápokra jellemző társulás a láptavak homokos szegélyein, vízlevezető árkok oldalain és égerlápok szegélyzónáiban található békaboglárkás-csikorgófüves társulás (Ranunculo flammulae-Gratioletum officinalis). Hazánkban eddig csak a Barcs és Darány közötti homokvidékről ismert. Jellemző növényei a békaboglárka (Ranunculus flammula), a csikorgófű (Gratiola officinalis), a sűrű csetkáka (Eleocharis carniolica), a tóalma (Ludwigia palustris) és a gázló (Hydrocotyle vulgaris).

A tőzegmohás átmeneti lápok (Carici lasiocarpae-Sphagnetum, Carici stellulatae-Sphagnetum) szintén megtalálhatók a tervezési terület több pontján, bár méretük egyre zsugorodik. Megtalálható bennük a (Sphagnum lescurü, Sphagnum palustre, Sphagnum subsecundum). Ritka és védett növényeik a gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa), a töviskés sás (Carex stellulata) és a hengeres sás (Carex diandra).

A lápok másik alaptípusa a kiszáradó láprétek, amelyek a lápok részleges lecsapolásával és termőhelyük rendszeres kaszálásával jöttek létre (Junco-Molinietum). Jellemző növényvilága: a Carex leporina, a Carex pallescens, a réti és deres sás (Carex distans, Carex flacca), a kisebb zsombékszerű csomókat alkotó gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa) és a kékperje (Molinia coerulea). A kétszikűek közül gyakori itt az őszi vérfű (Sanguisorba opcinalis), az ördögharaptafű (Succisa pratensis), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), valamint a szürke és csermelyaszat (Cirsium canum, Cirsium rivulare). A védett növényfajok közül megtalálható itt a kockásliliom (Fritillaria meleagris), a tavaszi tőzike (Leucojum vernum) és a szibériai nőszirom (Iris sibirica), mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata).

Előfordulás: Barcs, Gyékényes, Sellye, Drávafok, Szaporca, Felsőszentmárton, Révfalu, Piskó.

A tervezési területen a homoki gyepek több szukcessziós stádiummal és több társulással képviseltetik magukat. Az élőhelyre jellemző, hogy általában az erdőirtások és a legeltetés hatására másodlagosan alakultak ki, de helyenként, ahol a rendkívül száraz talajviszonyok miatt az erdők nem képesek záródni, természetszerű gyepek is megfigyelhetők. Az élőhelyre jellemző a mészmentes, tápanyagban szegény, néhol erősen savanyú homoktalaj.

A rozsnokos homoki gyep (Brometum tectorum) a kevésbé savanyú, laza, durva homok által borított termőhelyeken a homoki szukcesszió sor kezdeti stádiumát képezi. A főleg egyéves növényekből álló társulás jellemző fajai: berzedt rozsnok (Bromus squarrosus), a fedél rozsnok (Bromus tectorum), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia) és a vadrozs (Secale sylvestre). Ezt követő stádium egy nyílt homoki gyep, a Festuco vaginatae-Corynephoretum. Az itt élő évelő növények már képesek megkötni a talajt és annak felső rétegében már gyenge humuszképződés is végbemegy. Megtalálhatók itt a juhsóska (Rumex acetosella), a kék csillag (Jasione montana), az ezüstös hölgymál (Hieracium pilosella), a homoki csenkesz (Festuca vaginata), a csomókban álló ezüstperje (Corynephorus canescens), a sikárfű (Chrysopogon gryllus), a ritka rejtőke (Teesdalia nudicaulis). A védett növények közül a fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans), a kései szegfű (Dianthus serotinus), a agárkosbor (Orchis morio), a tarka nőszirom (Iris variegata). Az erősen savanyú és viszonylag kötöttebb homokon az egyéves homoki gyepet az egércsenkesz-társulás (Filagini-vulpietum) képviseli. Állományaikban tömegesen fordulnak elő mészkerülő fajok, mint a hegyi penészvirág (Filago minima), a vékony egércsenkesz (Vulpia myuros), a pusztai lengefű (Aira caryophyllea) és a csinos lengefű (Aira elegans). Ritkaság a homoki csibehúr (Spergula pentandra). Az szukcessziós fejlődés következő stádiuma a mészkerülő nyílt homoki gyep (Thymo serpylli-Festucetum pseudovinae) felé vezet. E társulásban már lényegesen fontosabb szerephez jutnak az évelő fajok. Jellemző növényfajuk a keskenylevelű kakukkfű (Thymus serpyllum) és a sovány csenkesz (Festuca pseudovina). Ritkaságnak mondható a szeplős szegfű (Dianthus armeria ssp. armeriastrum) és a védett magyar szegfű (Dianthus giganteiformis ssp. pontederae).

Előfordulásuk: Bélavár, Barcs, Darány, Zákány.

Ebbe a gyűjtő élőhely-kategóriába nagyon sok gyomnövénytársulás tartozhat, ami a tervezési területen előfordul. Itt viszont csak azokkal a társulásokkal foglalkozunk, amelyek értékes, védett növényfajokat tartalmazhatnak vagy a folyó és annak ártere szempontjából, szukcessziós szempontból érdekes lehet.

Gyomnövényzetből előkerült értékes növényritkaságok: a szapora zsombor (Sisymbrion officinalis), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a bársonyos görvélyfű (Scrophularia scopolü) és a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides).

A Dráva kavics- és homokzátonyain megjelenő pionír ruderális (Bidention tripartitae és Chenopodion fluviatile) és félruderális jellegű (Agropyro-Rumicion crispi) növénytársulások és az ártéri puhafa ligetek kiirtásával és földmunkák révén kialakult bolygatott helyeken a magas aranyvesszős ártéri gyomnövényzet (Rudbeckio-Solidaginetum) szukcesszió kutatási és természetvédelmi szempontból jelentősek. A ruderális növénytársulások növényritkaságai: a vitéz kosbor (Orchis militaris) és a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare).

Előfordulás: Őrtilos, Révmelléki-sziget, Zákányi-sziget, somogyi és baranyai ártér.

A Dráva mellékágaiban a víz mozgása általában lassú, ezért a folyami hordalék többnyire iszap, amely különböző iszaptársulások (Eleochari aciculari-Schoenoplectetum supini, Dichostyli-Gnaphalietum uliginosi, Cypero Juncetum) kialakulását teszi lehetővé. Ilyen iszapos partok jellemző növénye az iszapkányafű (Rorippa amphibia), az iszaprojt (Limosella aquatica), az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum), az apró csetkáka (Eleocharis acicularis), a sárga palka (Pycreus flavescens), stb. Védett növények: az iszapfű (Lindernia procumbens), a kisvirágú boglárka (Ranunculus parviflorus), a csipkeharaszt (Selaginella helvetica).

Előfordulás: Őrtilos, Zákány, somogyi és baranyai ártér.

Az élőhely vízellátottságától függően megkülönböztetünk kiszáradó fűzlápokat és pangóvizes fűzlápokat A pangóvizes fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) a lápi szukcesszió első fás társulása. A holtágak és a morotvák, lápok lágyszárú növényzetét a part felől szegélyezik, de a kisebb és kevésbé mély élőhelyeket teljesen beboríthatják.

Jellegzetes cserjéje a lapított kupolára emlékeztető rekettyefűz (Salix cinerea), amely maximum öt-hat méter magasra nő. Szálanként előfordul benne a kutyabenge (Frangula alnus) is. Aljnövényzetükben értékes vízi és lápi növények találhatók, mint a rucaöröm (Salvinia natans), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a tündérfátyol (Nymphoides peltata), a kolokán (Stratiotes aloides), a villás sás (Carex pseudocyperus), a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), a lápi csalán (Urtica kioviensis) és a békaliliom (Hottonia palustris).

Kiszáradó fűzlápok (Molinio-Salicetum cinereae) a sekély vizű nádasok (Phragmitetum communis), zsombékosok (Caricetum elatae) és kiszáradó láprétek (Succiso-Molinietum) ütköző zónájában alakulnak ki. Általában a rekettyefűz (Salix cinerea) bozótjai alkotják. A fűzmocsarak (Berulo erecti-Salicetum cinereae) és fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) részleges kiszáradásával hasonló állományok alakulhatnak ki. E társulást a kiszáradó láprétek mintájára kiszáradó fűzlápoknak nevezhetjük.

A kevésbé nedves talaj miatt a rekettyefűz (Salix cinerea) mellett egyéb cserjék is előfordulnak, mint a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a kányabangita (Viburnum opulus). Gyepszintjükben elsősorban a kiszáradó láprétek (Succiso-Molinietum) növényei jelentkeznek, mint például az őszi vérfű (Sanguisorba offcinalis), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), a szürke aszat (Cirsium canum), a kékperje (Molinia coerulea).

Előfordulás: Darány, Somogyudvarhely, Vecsenye, Matty, Zaláta, Drávasztára, Vejti, Cún, Kémes-Szaporca, Alsószentmárton.

A tervezési terület talán legértékesebb és legjobban veszélyeztetett társulását a tőzegmohalápokkal tarkított égerlápok (Carici elongatae Alnetum) képezik. A szukcessziós sorban a fűzlápok feltöltődésével jönnek létre. Talajukban jelentős a tőzeg felhalmozódás. Lombkoronaszintjükben a mézgás éger (Alnus glutinosa) uralkodik, mellette a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) csak szálanként fordul elő. Cserjeszintjük a gyakori vízborítás miatt fejletlen. Szórványosan megjelenik itt a kutyabenge (Frangula alnus) és a rekettyefűz (Salix cinerea). Külön említésre méltó még a fekete ribiszke (Ribes nigrum).

A lábasfák palánkgyökerein él a három védett tőzegmohafaj (Sphagnum Lescurü, Sphagnum palustre, Sphagnum subsecundum), az ezüstös vánkosmoha (Leucobryum glaucum), a seprőmoha (Dicranum scoparium), a fatermetű moha (Climacium dendroides) és a lápmoha (Aulacomnium pcclustre). A harasztok közül a szálkás, széles és hegyi pajzsika (Dryopterzs carthusiana, Dryopteris dilatata, Dryopteris assimilis), valamint a helyenként tömeges tőzegpáfány (Thelypteris palustris) fordul elő. A karakterfajai a nyúlánk sás (Carex elongata), és a csak itt előforduló gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa). Az élőhely értékes növénye a hazánkban csak itt élő királypáfrány (Osmunda regalis).

Előfordulás: Felsőszentmárton (Ogreda), Kisszentmárton (Ataki-erdő), Csurgó, Lázi-berek, Maty, Majláthpuszta.

Az ármentett területek lassú vagy időszakos vízfolyásait néhol fűzmocsarak (Beulo erecti-Salicetum cinereae) szegélyezik. Felépítésük a fűzlápokéhoz hasonló, a tőzegesedés kevésbé intenzív. Aljnövényzetük egyik jellemző növénye a kis békakorsó (Berula erecta).

Előfordulás: Dombó-csatorna, Vejti-Luzsoki csatorna, Kelemenligeti-csatorna.

A fűzmocsarakat követő szukcessziós stádium az égermocsár (Angelico sylvestri Alnetum). Az igen lassú vagy időszakos vízfolyásokat közvetlenül vagy fűzmocsarak közbeiktatódásával szegélyezik. Felépítésük az égerlápokéhoz hasonló, de többnyire sekélyebb, víz által borított termőhelyeken jönnek létre. Gyepszintjük ennek megfelelően zártabb, s bennük tömegesen fordulnak elő magas termetű sások, mint a posvány sás (Carex acutiformis), a parti sás (Carex riparia), az éles sás (Carex gracilis), a hólyagos sás (Carex vesicaria).

Előfordulás: Dombó-csatorna, Korcsina.

Ezt az igen rövid életidejű növénytársulást csak néhány éve fedezték fel Magyarországon. A csermelyciprus hordalékligetek (Myricario-Epilobietunz) a nyers öntéskavics és az azt fátyolszerűen borító iszap- és homokzátonyok pionír társulása. Vele együtt jelenik meg a védett parti fűz (Salix elaeagnos) és a homoktövis is (Hippophae rhamnoides). E növénytársulást viszonylag gyorsan felváltja a csigolya bokorfüzes (Rumici crispi-Salicetum purpureae). Igen veszélyeztetett társulás, mert a Dráva kavicszátony építő potenciálja a horvát vízierőművek hatásara egyre jobban csökken.

Előfordulás: A somogyi és baranyai Dráva szakasz kavicszátonyain.

A folyó durva kavics és finomabb homok hordalékából képződő zátonyok és maga a főmeder partszakasza igen szélsőséges vízjárással bír. A Dráván működő vízierőművek hatására a napi vízingadozás akár a 80 cm is meghaladhatja. A durva hordalék nem képes megfelelő módon visszatartani a vizet.

Az ilyen élőhelyeken ruderális és félruderális lágyszárú növénytársulások becserjésedésével fejlődnek ki a csigolya bokorfüzesek (Rumici crispi-Salicetum purpureae). Cserjeszintjükben a csigolyafűz (Salix purpurea), a fehér fűz (Salix alba) és a fekete nyár (Populus nigra) fordulhat elő. A fehér tippan (Agrostis stolonifera), a mocsári perje (Poa palustris), a pántlikafű (Phalaroides arundinaceum), a fodros lórom (Rumex crispus), a hegyeslevelű libatop (Chenopodium polyspermum), a meddő rozsnok (Bromus sterilis) a cserjeszintben fordulnak elő.

Előfordulás: A somogyi és baranyai Dráva szakasz kavicszátonyain.

A Dráva mellékágaiban a folyó hordaléka már finom iszap. Ez a mellékágakban lerakódva zátonyokat képez, és folyamatosan feltölti azokat a lassuló áramlás segítségével. Az iszappadok becserjésedésével jön létre a mandulalevelű bokorfüzes (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae). Az ilyen termőhelyek vízgazdálkodása már lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint a kavics- és a durva homokzátonyok esetében, ezért tartós apály esetén sem száradnak ki.

Társulásalkotó fajok: a mandulalevelű fűz (Salix triandra), a kosárkötő fűz (Salix viminalis), a fehér fűz (Salix alba). Aljnövényzetükben tömegesen fordulnak elő mocsári növények, mint a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), a mocsári tisztesfű (Stachys palustris), az iszapkányafű (Rorippa amphibia), a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), az éles és a parti sás (Carex gracilis, Carex riparia). Sokáig megtalálhatók az iszapvegetációból visszamaradt növények is, mint az iszaprojt (Limosella aquatica), az iszapgyopár (Gnahalium uliginosum), a barna palka (Cyperus fuscus) és az apró csetkáka (Eleocharis acicularis).

A növényritkaságok közé tartozik a védett iszapfű (Lindernia procumbens), a csermelyciprus (Myricaria germanica) és a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica).

Előfordulás: A somogyi és baranyai Dráva szakasz mellékágai.

A csigolya bokorfüzeseket követő társulás a magasabbra növő, de a sekély, laza, alig kötött öntéstalajt kedvelő fekete nyár túlnövi és árnyékolásával kiszorítja a csigolyafüzet. Így alakul ki fekete nyárliget (Carduo crispi-Populetum nigrae). A közepesen zárt lombkoronaszint körülbelül 20 méter magas. Kialakításában a fekete nyár (Populus nigra) mellett a fehér fűz (Salix alba) is szerepet játszik. Cserjeszintjükben megtalálható a veresgyűrű som (Conus sanguinea), az előző stádiumból visszamaradt csigolyafűz (Salix purpurea). Gyepszintjükben a hamvas szeder (Rubus caesius) mellett a sövényszulák (Calystegia sepium), a szegfűbogyó (Cucubalus baccifer), a vízi csillaghúr (Myosoton aquaticum), a komló (Humulus lupulus) és a pántlikafű (Phalaroides arundinaceum) valamint a védett téli zsurló (Equisetum hiemale) is megtalálható.

Előfordulás: A Dráva hullámterében szórványosan, Drávapalkony (Szerb-sziget).

A folyó vagy a mellékágak finom homokkal és iszappal borított partjain, vagy az ebből épített zátonyokon a mandulalevelű bokorfüzeseket a fűzligetek (Leucojo aestivi-Salicetum albae) váltják. Hasonlóan a fekete nyár ligetekhez, itt is az előző társulás cserjeszintjéből felnövő fehér fűz (Salix alba) vagy a törékeny fűz (Salix fragilis) túlnövi, majd beárnyékolja a cserjetermetű mandulalevelű és kosárkötő fűzet (Salix triandra, Salix viminalis). A lombkoronaszint közepesen zárt, olykor igen ritka. Magassága itt is elérheti a 20 méter magasságot. A lombkorona-szintet a fehér fűz (Salix alba), és a ritkább törékeny fűz (Salix fragilis) alkotja. A lágyszárúak közül főleg mocsári növények találhatók. Például a széleslevelű békakorsó (Sium latifolium), a mocsári galaj (Galium palustre), a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), az iszapkányafű (Rorippa amphibia), a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) és a magas termetű sások (Carex gracilis, Carex riparia, Carex vesicaria).

Előfordulás: A Dráva hullámterében szórványosan, Felsőszentmárton (Csicsóka), Hirics (Apáti), Kisszentmárton (Suggó), Matty (Vittyás-erdő, Módva-erdő), Alsószentmárton (Boros-Dráva).

A társulás élőhelyére jellemző a nyers, laza vagy közepesen kötött öntéstalaj. Elhelyezkedése szempontjából az alacsony ártér viszonylag magasabb részén találjuk, így ritkábban kerül víz alá. A fehér nyár ligetek (Senecioni sarracenici-Populetum albae) a szukcessziós sorban viszonylag hosszú feltöltődési és talajképződési folyamat végén fokozatosan alakulhatnak ki a fekete nyár ligetekből, részben pedig fűzligetekből. A szukcesszió során egyre jobban tért hódít a fehér nyár (Populus alba).

Kétszintű lombkoronaszintjük domináns faja a fehér nyár (Populus alba), a fehér fűz (Salix alba) és a fekete nyár (Populus nigra) csak ritkán fordul elő. Szálanként megjelenhet a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), a kocsányos tölgy (Q,uercus robur) és a vénic szil (Ulnaus laevis). Az alsó lombkoronaszint ritka fája a hamvas éger (Alnus incana). Egyéb fás szárú növények: a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) veresgyűrűsom (Cornus sanguinea). Lágyszárú fajok közül említést érdemel a hamvas szeder (Rubus caesius), mocsári galaj (Galium palustre), ebszőlő (Solanum dulcamara), szegfűbogyó (Cucubalus baccifer), vízi csillaghúr (Myosoton aquaticum), komló (Humulus lupulus), mocsári perje (Poa palustris), pántlikafű (Phalaroides arundinaceum). A bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a salátaboglárka (Ficaria verna), a podagrafű (Aegopodiun podagraria), az odvas keltike (Corydalis cava), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere) és a hóvirág (Galanthus nivalis) már a tölgy-kőris-szil-ligetek jellemző növényei. A ritka és védett növényekk közül meg kell említeni a patakparti aggófűvet (Senecio sarracenicus) a fehér acsalapu (Petasites albus) és a védett téli zsurlót (Equisetum hiemale).

Előfordulás: A Dráva hullámterében Szentborbástól Alsószentmártonig szórványosan, Őrtilos, Drávasztára, Drávapalkonya, Kisszentmárton, Tésenfa, stb.

A tervezési terület több különböző pontján hasonló adottságú környezetben alakultak ki az égerligetek. Zákányi dombok térségében és a Belső-Somogyi homokvidéken (Carici pendulae-Alnetum), a Baranyai-Dráva-síkon (Paridi quadrifoliae-alnetum). Jellemző rájuk a nedves termőhely és a mélyebb öntés erdei talaj. Kialakulhatnak domblábak patakpartjain, homokbuckák, magas árterek mélyebb területein, ahol a nagyobb esőzések vagy áradások idején a termőhelyet elönti a víz.

A társulás állományalkotó faja a mézgás éger (Alnus glutinosa) és magas kőris (Fraxinus excelsior), néhol a hamvas éger (Alnus incana) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica). A Zákányi-dombok égerligeteire jellemző, hogy elegyfajként megtaláljuk a hegyi juhart (Acer pseudoplatanus), a gyertyánt (Carpinus betulus), a vénic szilt (Ulmus laevis) és a hegyi szilt (Ulmus glabra) is.

Cserjeszint alkotó növények: a kutyabenge (Frangula alnus), a zselnicemeggy (Padus avium), a vörös ribiszke (Hibes rubrum), a kányabangita (Vburnum opulus), a mogyoró (Corylus avellana), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea) és a nitrogénjelző fekete bodza (Sambucus nigra).

Gyepszint alkotó elemei: sok ligeterdei elem, például a rezgő sás (Carex brizoides), a ritkás sás (Carex remota), a lecsüngő sás (Carex pendula), az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), az óriás zsurló (Equisetum telmateja), és a farkasszőlő (Paris quadrifolia). További gyakori lágyszárúak: a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), kapotnyak (Asarum europaeum), erdei madársóska (Oxalis acetosella), hóvirág (Galanthus nivalis), odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), hagymás fogas-ír (Dentaria bulbifera).

Az értékes védett növények közül megtalálható itt a farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), a tündérfürt (Aruncus sylvestris), a borostás sás (Carex strigosa), a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a pirítógyökér (Tamus communis), a fehér zászpa (Veratrum album). Zákány környékéről előkerült az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum), a völgycsillag (Astrantia major), a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a hármaslevelű fogas-ír (Dentaria trifolia) és a pofók árvacsalán (Lamium orvala) is.

Előfordulás: Bogdása, Drávakeresztúr, Zádor, Révfalu, Gyékényes, Bélavár.

A tölgy-kőris-szil ligetek – Zákányi dombok térségében, a Belső-Somogyi homokvidéken és a Somogyi-Dráva-síkon (Knautio drymeiae-Ulmetum), a Baranyai-Dráva-síkon (Carici brizoidis-Ulmetum) – az ártéren a magasabb árvíz által elöntött, az ármentett oldalon a talajvíz által közepesen befolyásolt területeken fordul elő. Így a hullámtéren a magas ártéren, míg a mentett oldalon és a dombvidéken a kisebb vízfolyások vagy feltöltődésben lévő horpadások, égerlápok peremén fordulnak elő. Átmenetet jelentenek az égerliget és a gyertyános-tölgyes között.

Jellemző állományalkotó fafajok a 25-30 méteres magasságot is elérő kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), a vénic szil (Ulmus laevis), valamint dombvidéken szálanként a gyertyán (Carpinus betulus), és a mezei szil (Ulmus minor) is megtalálható.

Cserjeszintjük a kutyabenge (Frangula alnus) mellett megjelenik a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) és a jerikói lonc (Lonicera caprifolium).

Gyepszintjükre jellemző, hogy egyre ritkábbak a valódi ligeterdei fajok és megjelennek a hegy- és dombvidéki bükkösökre jellemző növények. Így megtaláljuk itt a berki szellőrózsát (Anemone nemorosa), a galambvirágot (Isopyrum thalictroides), a kapotnyakat (Asarum europaeum), a podagrafüvet (Aegopodium podagraria), az odvas keltikét (Corydalis cava), a hagymás fogas-írt (Dentaria bulbifera), az erdei madársóskát (Oxalis acetosella), az erdei kutyatejet (Euphorbia amygdaloides), az erdei szélfűt (Mercurialis perennis), a pettyegetett tüdőfűt (Pulmonaria officinalis), a sárga árvacsalánt (Galeobdolon luteum), a vicsorgót (Lathraea squamaria), a hóvirágot (Galanthus nivalis). A védett növények közül megemlíthető a szálkás és a széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata), a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a borostás sás (Carex strigosa), a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a pirítógyökér (Tamus communis), a békakonty (Listera ovata), a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a tavaszi tőzike (Leucojum vernum), a kockásliliom (Fritillaria meleagris), a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a pofók árvacsalán (Lamium orvala) és a borostás sás (Carex strigosa).

Előfordulás: Potony-Tótújfalu (Lugi-erdő), Drávakeresztúr (Zokoga), Révfalu, Maty, Gyékényes, Somogyudvarhely, Csányoszró (Bújtos-erdő), Vecsenyei-erdő, Bélavár, Drávafok (Kabari-erdő).

A tervezési területen három gyertyános-tölgyes asszociációt különíthetünk el. Mindhárom hűvös és párás mikroklímájú, üde talajú termőhelyeken fordul elő. A Zákányi-dombokon völgyek oldalait és a dombok lábait borítják vagy a patakokat kísérő égerligeteket vagy tölgy-kőris-szil ligeteket kísérik (Anemoni trifolie-Carpinetum). Itt mély szelvényű, barna erdőtalajokon találhatók. A Belső-somogyi homokvidéken az üde vízgazdálkodású, hűvös mikroklímájú homoktalajokon fordul elő (Fraxino pannonicae-Carpinetum), míg a Baranyai-Dráva-síkon a folyó fiatal öntésterületének legmagasabb részein találhatók, amelyeket a víz még magas árhullám esetén sem önt el (Veronico montanae-Carpinetum).

A felső lombkoronaszint elérheti a huszonöt-harminc méter magasságot is. Kialakításában a gyertyán (Carpinus betulus), a madárcseresznye (Cerasus avium), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a völgyaljakban a kocsányos tölgy (Quercus robur) vesz részt. Homoktalajon állomány alkotó lehet a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) elegyfaként szóba jöhet az ezüst hárs (Tilia tomentosa). Idővel a gyertyán nem képes lépést tartani a többi fafajjal és visszaszorulva kialakíthat egy második lombkoronaszintet. A zárt lombkoronaszint alatt csak közepesen fejlett cserjeszint képes kialakulni. Megtalálható itt a ligeti szőlő (Vitis sylvestris), a farkasboroszlán (Daphne mezereum), és a jerikó lonc (Lonicera capifolium) is.

A lágyszárúak közül a tavaszi aszpektusban virágzik a hóvirág (Galanthus nivalis), a berki és a bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anenzone ranunculoides), a pézsmaboglár (Adoxa moschzatellina), az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), a sárga tyúktaréj (Gagea lutea), a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) és a medvehagyma (Allium ursinum).

A tavasz végi és nyári aszpektusban jelenik meg a podagrafű (Aegopodium podugraria), a kapotnyak (Asarum europaeum), a bükkös sás (Carex pilosa), a hagymás fogas-ír (Dentaria bulbifera), a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), a szagos müge (Galium odoratuna), az erdei varfű (Knautia drymeia), a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Maianthemum bifolium), az erdei szélfű (Mercurialis perennis), az enyves zsálya (Salvia glutinosa), a gombernyő (Sanicula europaea), stb.

A fontosabb védett fajok közül megemlíthető a szálkás és széles pajzsika (Dxyopteris cartlzusiana, Dryopteris dilatata), fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), szártalan kankalin (Primula vulgaris), borostás sás (Carex strigosa), gömbös sárma (Ornithogalum sphaerocarpum), szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), pirítógyökér (Tamus communis), békakonty (Listera ovata), fehér sarkvirág (Platanthera bifolia), széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), békakonty (Listera ovata), zergevirág (Doronicum orientale), a kis körtike (Pyrola minor), a erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a kakasmandikó (Erythronium dens-canis) és a tavaszi tőzike (Leucojum vernum).

Előfordulás: Somogyudvarhely, Bélavár, Tótújfalu, Potony, Babócsa, Drávakeresztúr, Révfalu, Gyékényes, Bogdása, Drávafok, Kákics, Sellye, Vajszló, Csányoszró, Endrőc, Marócsa, Teklafalu, Drávaiványi.

A tervezési területen a bükkösök két különböző asszociációval képviseltetik magukat. A Zákányi-dombokon a (Doronico austriaci-Fagetum), míg a Belső-Somogyi homokvidéken a homoki bükkös, a (Leucojo verno-Fagetum). Mindkettőre jellemző az üde, hűvös mikroklímájú termőhely. A Zákányi-dombokon a barna erdőtalaj, a Belső-Somogyi homokvidéken az üde kötöttebb homokos talaj. Állományaik mára már fragmentálódtak.

Lombkoronaszintjükben a bükk (Fagus sylvatica) mellett a gyertyán (Carpinus betulus) és a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) is megtalálható. A cserjeszint a nagymértékű árnyékolás miatt gyér, s a gyepszint is fajszegény.

Az itt előforduló lágyszárúak általában a gyertyános-tölgyesekben is megtalálhatók. Ezek közül az inkább bükkösökre jellemző fajok a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Maianthemum bifolium), az erdei madársóska (Oxalis acetosella), a völgycsillag (Astrantia major), az osztrák zergevirág (Doronicum austriacurn) és a zalai bükköny (Vicia oroboides), a békabogyó (Actaea spicata), bókoló fogas-ír (Dentaria enneaphyllos), a tavaszi tőzike (Leucojum vernum), a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri).

A társulásokban előforduló védett növények: a karélyos vesepáfrány (Polystichum aculeatum), a széles pajzsika (Dryopteris dilatata), az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a kis körtike (Pyrola minor), a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a kakasmandikó (Erythronium dens-canis) és a tavaszi tőzike (Leucojum vernum).

Előfordulás: Őrtilos (Horhós, Széles-völgy, Templom-völgy).

Szurdokerdő (K6)

A tervezési területen egyedül a Zákányi-dombok patakok által kialakított mélyebb, eróziós völgyeiben található meg. A szurdokerdők (Polysticho setiferi Aceretum) mikroklímája erősen hűvös és párás, a talaj a korhadó fatörmelék miatt nitrogénben gazdag.

A lombkoronaszint kialakításában a hegyi juhar (Acer pseudo-platanus), a magas kőris (Fraxinus excelsior) és a hegyi szil (Ulmus glabra) vesz részt. Cserjeszintjükre a hólyagfa (Staphylea pinnata) és a fekete bodza (Sambucus nigra) a jellemző.

A lágyszárúak közül megtalálhatók itt a bükkösök és gyertyános-tölgyesek növényei, mint például a gímpáfrány (Phyllitis scolopendrium), a karélyos és a díszes vesepáfrány (Polystichum aculeatum, Polystichum setiferum), az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), a békabogyó (Actaea spicata), a tündérfátyol (Aruncus sylvestris), a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a pofók árvacsalán (Lamium orvala) és az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum).

Előfordulás: Őrtilos (Horhós, Széles-völgy, Templom-völgy).

A Belső-Somogyi homokvidék kiemelkedő homokbuckái igen száraz termőhelyet képeznek. Ezeken a területeken alakultak ki a kocsányos tölgyesek (Asphodelo-Q,uercetum roboris).

A közepesen zárt lombkoronaszintet a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a csertölgy (Quercus cerris) alkotja. A közönséges nyír (Betula fiendula), a rezgő nyár (Populus tremula) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa) csak fragmentumokban van jelen. A tatárjuhar (Acer tataricum) az alsó lombkoronaszintbe szorul vissza.

Az aljnövényzet lágyszárúi közül előfordul a saspáfrány (Pteridium aquilinum), a bablevelű varjúháj (Sedum maximum), a fehér pimpó (Potentilla alba), a szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), a török szegfű (Dianthus barbatus), a fekete zászpa (Ueratrum nigrum), a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri).

Itt él a védett a magyar lednek (Lathyrus pannonicus), a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium), a pirítógyökér (Tamus communis), az epergyöngyike (Muscari botryoides).

Előfordulás: Bélavár, Barcs.

A Belső-Somogyi homokvidék jellegzetes társulása a nyíres-borókás (Betulo-Juniperetum). A másodlagosan kialakított növénytársulás valamikor cseres-tölgyes erdő volt, melyet kiirtottak és legeltetni kezdtek. Így jött létre a mai tájképet meghatározó “ősborókás”. A laza és viszonylag alacsony lombkoronaszintben a közönséges nyír (Betula pendula), a csertölgy (Quercus cerris) és a kocsánytalan tölgy (Quercus robur) alkotja. A cserjeszintben a közönséges boróka (Juniperus communis) uralkodik. A borókás mohapárnáját a legnagyobb számban közönséges szőrmoha (Polytrichum comnzuue) alkotja. Ebben él a védett kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum). A zuzmó fajok száma igen jelentős.

Előfordulás: Barcs és környéke.

A tervezési terület nagy része a Közép-dunai faunakerület, ezen belül az Illír (Illiricum) faunakörzet azon belül a Dráva-mente (Praeilliricum) faunajárásba tartozik. A terület dél-keleti részét egy átmeneti állatföldrajzi tartomány képezi. Ez a terület a Dráva-mente (Praeilliricum) és a Nagyalföld (Eupannonicum) határát képző Maty-Máriagyűd vonal mentén elhelyezkedő átmeneti terület. Jellemző rá a Praeilliricum és az Eupannonicum elemeinek a keveredése.

A Magyarországon élő állatfajok száma meghaladja az 50 000. Ennek több mint a fele előfordul a tervezési területen. Ezek közül eddig 21 endemikus fajt mutattak ki. Bár a tervezési területen szisztematikus faunisztikai vizsgálatot csak szórványosan végeztek, a publikált tudományos irodalom alapján a tervezési terület faunája a következő.

Az Arcella vulgaris, Diflugia linznetica és a D. hydrostatics fajok a házas amőbák (Testacea) csoportjába tartoznak és a bentosz részei. Planktonikus protozoák a napállatkák (Heliozoa), pl. az Acanthocystis és az Actinosphaerium fajok, a csillósok (Ciliophora) közül több faj.

Élőhely igényük alapján a következő fajok fordulnak elő:

Folyóvíz

A folyó sodrásához alkalmazkodott a rajzos csiga (Theodoxus danubialis), a bödöncsiga (Theodoxus transversalis), az Amphimelania holandri.

Előfordulás: Bélavár, Vízvár térsége.

Álló- és lassú folyású vizek

A hullámterek és holtágak jellemző faja a vízi korongcsiga (Anisus septemgyratus), a magyar fialócsiga (Viviparus acerosus) és a fialócsiga (Viviparus contectus), a tányércsiga (Planorbarius corneus), a májmételycsiga (Lymnaea truncatula), a nagy mocsárcsiga (Lymnaea stagnalis), az éles csiga (Planorbis planorbis), a közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata).

Iszaplakók

A folyamcsiga (Fagotia acicularis) és a pettyes csiga (Fagotia esperi).

Füzesek, nádasok növényzete

A holtágakat kísérő növénytársulások jellemző faja a selymes borostyánkőcsiga (Succinea putris), a kis borostyánkőcsiga (Succinea oblonga), a gombcsiga (Segmentina nitida), és a bábcsiga (Pupilla muscorum), ami ritkaságnak számít.

Avarlakók

Az ártéri erdők üde avarjában él a tüskés csiga (Acanthinula aculeata), a bordás csiga (Vallonia costata), a fényes orsócsiga (Cochlodina laminata), a csillogó csiga (Oxychilus dralbarnceudi), a félmeztelen csiga (Daudebardia rufa). A meztelen csigák közül itt él az óriás meztelen csiga (Limax cinereo-niger).

Mezőgazdasági területek, gyomtársulások

Ritkább fajok közül előfordul a kórócsiga (Helicella obvia)és a tejfehér csiga (Monacha cartusiana).

Ártéri üde erdők

Az üde talajú erdők elterjedt csigája a márványozott csiga (Helicigona arbustorum), a kerti csiga (Cepea hortensis), az éti csiga (Helix pomatia) és a szárazabb és a melegebb helyeket kedvelő pannon csiga (Cepea vindobonensis).

A területről 12 kagylófaj került elő. Nem ritka a festő kagyló (Unio pictorum), a tompa-folyamkagyló (Unio crassus), a tavi kagyló (Anodonta cygnea) és a lapos tavi kagyló (Pseudanodonta complanata) és a vándor kagyló (Dreissena polymorpha). Megtalálható még a nagy borsókagyló (Pisidium amnicum) és két gömbkagyló faj (Sphaerium sp.) is.

Ízeltlábúak (Arthropoda)

Az ikerszelvényesek közül a Dráva síkról előkerült a ritka Polydesmus edentus és a P. collaris is.

A folyó, a holtágak és morotvák, mint jelentős vizes élőhelyek számos rákfaj életterét biztosítják.

Alsórendű rákok

A vizek trofikus kaszkádjának fontos szereplői. Valamely fajuk minden felszíni víztestben megtalálható.

A ritkább fajok közül a Bunops semrricaudana és a Polyphemus pediculus kell megemlíteni. Gyakoriak a Diaphanosoma sp., a Daphnia sp. és a Bosmina sp..

Gyakori fajok a Cypris pubera és a Notodromas monacha.

Hat fajt találtak meg, továbbá általánosan elterjedt a víziászka (Asellus aquaticus).

A kecskerák (Astacus leptodactylus) a Dráva mentén általánosan elterjedt, míg a folyami rák (Astacus astacus) a szennyezés miatt egyre inkább eltűnőben van a patakokból és a vízfolyásokból.

A terület szárazabb vidékeinek, erdőszélek, rétek, legelők, gátoldalak jellemző rovarjai. Megtalálható itt a Phaneropteridae, a Meconematidae és a Tettigoniidae családok általánosan elterjedt fajai. A hazai faunában új faj, az Odontopodisma schmidti, a Dráva felső részén több helyen is előkerült (Bélavár, Palinai-erdő, Őrtilos, a Dráva illetve a Mura partja, Lankóci-erdő).

Az imágók többsége rövid életű. A lárvák a vízben vagy az iszapban élnek, többségük ragadozó, de van közöttük szerves törmeléket evő is. A Dráva mellől eddig összesen 25 faj került elő. Ezek közül ritka fajok a Raptobaptus tenellus, az Oligoneuriella pallida és a Epehemerella notata.

A terület szitakötő faunája igen gazdag. Az általánosan elterjedt fajok mellett számos védett és veszélyeztetett faj is él a tervezési területen. A vizek mellett mindenütt megtalálható: a sávos szitakötő (Agrion splendens), a levéllábú szitakötő (Platycnemis pennipes), a gyakori légivadász (Coenagrion pulchellum), a szép légivadász (Coenagrion puella), valamint a ritka légivadász (Coenagrion scitulum). A holtágak, morotvák mocsaraiban él a réti rabló (Lestes dryas), a kisasszony szitakötő (Agrion virgo) és a foltos légivadász (Lestes barbarus), a szőrös szitakötő (Brachytron pratense), a gyakori acsa (Aeshna affinis), a sárgafoltos szitakötő (Somatochlora aenea), a kétfoltú szitakötő (Ephiteca bimaculata), a kék pásztor (Orthetrum coerulescens), a vízipásztor (Orthetrum cancellatum), a lassú szitakötő (Sympetrum depressiusculum), a mocsári szitakötő (Libellula fulva), az alföldi szitakötő (Sympetrum sanguineum), a barnafoltos szitakötő (Sympetrum pedemontanum), a sárgás szitakötő (Sympetrum meridionale), az erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia), a feketelábú szitakötő (Gomphus vulgatissimus) és a sárgalábú szitakötő (Stylurus flavipes).

A védett fajok közül itt él a díszes szitakötő (Coenagrion ornatum), a közönséges acsa (Libellula depressa), a négyfoltos acsa (Libellula quadrimaculata), az útszéli szitakötő (Sympetrum flaveolum), az erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia), a feketelábú szitakötő (Gomphus vulgatissimus), a sárgalábú szitakötő (Stylurus flavipes), a tócsa szitakötő (Leucorrhinia caudalis), a piros szitakötő (L. pectoralis) és a Somatochlora aeneat, amely a Vörös könyvben is szerepel.

Mind szárazföldi, mind vízi élőhelyen elterjedt csoport. Szúró-szívó szájszervükkel többségük növények nedveit, néhány kisebb csoport pedig az általuk elejtett zsákmány testfolyadékát szívja ki.

A tervezési területen eddig 356 fajt mutattak ki, ebből az Amblytylus albidus, a Cryptostemma alienum, a Dichypus pallidus, a Dichypus constrictus, a Calocoris sexguttatus, a Capsodes mat, a Criocoris nigripes, a Orthotylus viridinervis, a Psallus anaemicus, a Psallus cerridis, a Psallus pardalis és a Strongilocoris luridus a hazai faunában új faj, Magyarországon eddig csak innen került elő.

A 26 magyarországi fatetű fajból a területen 13 előkerült. Értékes fajok a Neopsocopsis hirticornis, az Ectopsocus briggsi és a Peripsocus didymus.

A hazai recésszárnyúakból 30 fajt sikerült itt megtalálni. Ide tartoznak a fátyolkák és a ragadozó lárvájú hangyalesők, amelyeket a Myrmeleon formicarius képvisel.

A terület a bogár családok tekintetében nincs szisztematikusan és teljes körűen felmérve.

A futóbogarak (Carabidae) közül felmérés során előkerült a nagytestű és igen szép lilás-kékes színű kék futrinka (Carabus violaceus exasperatus), a szegélyes futrinka (Carabus marginalis), hegyvidéki faj a Bembidion azurescens, a Harpalus marginellus. Balkáni faunaelem az Amara saphyrea, a Bembidion elongatum, a B. dalmatinum latinum, az Agonum angustatum. Atlantikus elterjedésű faj a Trechus obtutus és a Bembidion clarkii.

A cincérek (Cerambicidae) családját eddig 45 előkerült faj képviseli. A gátakon és a réteken él a barna (Dorcadion fulvum) és a fekete gyalogcincér (D. aethiops). Előkerült a kis hőscincér (Cerambyx scopoli), a darázscincér (Strangalia carnaria), a pézsmacincér (Aromyia moschata), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), a csőszcincér (Prionus coriarius), a földicincér (Neodorcadion bilineatum). Ritka fajok a gyászos cincér (Dorcatipus tristis) és a Stenostola dubia.

A lemezescsápúak (Lamellicornia) közül több mint 100 faj került elő. Jól ismert csoportok tartoznak ide, mint például a Lucanidae, a Geotrupidae és a Scarabaeidae, ezen belül a Dynastinae, Melolonthinae, Rutelinae és a Cetoniina.

A pálcaormányosok közül (Brentidae) 31 faj került elő.

Az ormányosbogarak (Curculionidae) közül 163 fajt került elő.

A csíborok (Hydrophilidae) közül érdekes előfordulás a Sphaeridium marginatum.

Holyvák (Staphylinidae) közül a Dráva mentén eddig 32 faj került elő. Előfordul az Ilyobates nigricollist, az I. subopacust, a Oxytelus fulvipes, az Atheta aquatica, az Alevonata rufocestacea és a Ceranata ruficornis.

A pattanóbogarak (Elateridae) közül ritka hegyvidéki elem az Anostrius castaneus.

Nedves területeken, mocsarak, patakok, folyók mentén élnek, mint a vizes élőhelyek állapotának természetes indikátorai. A magyarországi tegzes fajok több mint fele, 104 faj előkerült a Drávából. Közöttük van egy endemikus faj, a Platyphylax frauenfeldi és több ritka védett állat, mint a Rhyacophila dorsalis, a Silo piceus, a Polycentropus irroratus és a Crunoecia irrorata. A viszonylag elterjedtebbek közé tartozik az Orthotrichia angustella, a Brachycentrus subnubilus, a Ceraclea riparia és az Oxyethira flavicornis.

A tervezési területen igen gyéren kutatták ezt az állatcsoportot, ezért adataink igen hiányosak és alábecsülik az itt előforduló lepkefajok számát is.

Viszonylag objektív eredményeket tükröznek a nagylepke kutatási adatok. A területen 408 fajt fogtak, ebből 9 védett. Megtalálták a magyar szinjátszó lepkét (Apatura metis), a sárga gyapjasszövőt (Eriogaster catax), az apáca púposszövőt (Furcula bicuspis), a C-betűs aranybagolyt (Lamprotes c-auerum), a Perizoma sagittata, a kis apollólepkét (Parnassius mnemosyne), a fakó gyöngyházlepkét (Clossiana selene), a farkasalmalepkét (Zerynthia polyxena) és a Thersamonia dispar hungarica fajt.

A gyakoribb fajok közül említést érdemel a kis színjátszó lepke (Apatura ilia), a nappali pávaszem (Inachis io), az atalanta lepke (Vanessa atalanta), a fecskefarkú lepke (Papilio machaon), a kardoslepke (Iphiclides podalirius), a törpe szender (Proserpinus proserpina), a díszes medvelepke (Arctia festiva), a kis rókalepke (Aglais urticae), a nagy rókalepke (Nymphalis polychloros). A ritkább fajok közé tartoznak a díszes tarkalepke (Euphydryas maturna), a Neptis hylas aceris és a fekete szemeslepke (Minois dryas).

A kevésbé kutatott állat csoportok közé tartoznak. A szúnyogok, böglyök, legyek népes csoportjai alkotják, amelyek változatos fejlődési menettel és élőhely igénnyel rendelkeznek.

A szúnyogalkatúak közül meg kell említeni a tömegesen előforduló gyötrő szúnyogot (Aedes vexans), az oldalfoltos szúnyogot (Aedes sticticus) és a foltos szúnyogot (Culex modestus).

A böglyök (Tabanidae) közül hazánkban új bögölyfaj a Pangonius pyritosus. Gyakori a esőthozó pőcsik (Haematopota pluvialis), a marhabögöly (Tabanus bovinus), a lóbögöly (Tabanus bromius) valamint a közönséges pőcsik (Chrysops caecutiens). Ritka fajok a Chrysops rufipes és a Hybomitra tropica.

A zengőlegyek (Syrphidae) közül gyakori a háromöves pihelégy (Volucella inanis) és a kétöves zengőlégy (Chrysotoxum bicinctum).

A rablólegyek (Asilidae) családját egy vércselégyfaj, a Cyrtopogon lateralis gazdagítja, amely a hazai faunára nézve új faj. Gyakori a homoki farkaslégy (Philonicus albiceps).

A fürkészlegyek (Tachynidae) között több Alföldi faunaelem is megtalálható, például az Aphria longirostris, a Hemida vitatta, és az Atylostoma tricolor.

Ebbe a csoportba a méhek, darazsak, hangyák tartoznak. Rendkívül fajgazdag, változatos alakú és életmódú rovarok, ahol az euszociális, államalkotó viselkedésforma nem ritka.

Mitegy 504 fajt sikerült eddig kimutatni, de még korántsem mondható el, hogy ez a taxon már teljesen feltárt.

A törpefürkész-szerűek (Proctotrupoidea) Scelionidae családjából 12, a tudományra új faj került elő, ezek a Trichopria fuscipennis, Loxotropa uherkovichi, Loxotropa pannonica, Solenopria praecastanea, Phaenopria nigriclava, P. longipdiolata, Neuropria pannonica, N. astigmata, Aschmeadopria verticillata, Telenomus depressigaster, T. brachypterus, T. paraothus.

A hangyák közül az erdei vöröshangya (Formica rufa), a fekete lóhangya (Camponotus vagus) és a fekete fahangya (Lasius niger) gyakori.

A fullánkosok közül az útonálló darazsak (Pompilidae) családjába tartozó, ritka Anoplius alpinobalticust csak nemrég találták meg a területen. Magyarország faunájára nézve új faj a Nomada posthuma és a Deinoplus exignus. A poszméhek közül gyakori a kövi poszméh (Bombus lapidarius), míg a Bombus haematurus igen ritka.

Az árterek méh faunájának zömét az ősméhek (Colletidae), a bányászméhek (Andreüdae), a földiméhek (Melittidae) és a karcsúméhek (Halictidae) családjainak fajai képezik, míg a művész- (Megachilidae), a bundás- (Anthophiridae) és a szociális méhek (Apidae) fajszáma ezeken az élőhelyeken alacsonyabb.

A hazai halak zöme ponto-kaszpikus eredetű, de van néhány északról és délről bevándorolt faj is. A Drávából a mintegy 57 halfajról van adat, amiből 53-at sikerült kimutatni. Ezek élőhely igényük szerint csoportosítva a következők:

garda (Pelecus cultratus), amur (Ctenopharyngodon idella), fehér busa (Hypotltalmiclatys molitrix), pettyes busa Aristichtltys nobilisPelecus), angolna (Anguilla anguilla)

sebes pisztráng (Salmo trutta m. fario), sziválványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss), dunai galóca (Hucho hucho), domolykó (Leuciscus ceplaalus), balin (Aspius aspius), lapos keszeg (Abramis ballerus), bagolykeszeg (Abramis sapa), szilvaorrú keszeg (Vimba vimba), paduc (Citondrostoma nasus), pataki szajbling (Salvenilus fontinalis), pénzes pér (Thymallus thymallus), márna (Barbus barbus), magyar bucó (Zingel zingel), német bucó (Zingel streber), gyöngyös razbóra (Pseudorasbora parva)

Nyúldomolykó (Leuciscus leucáscus), jász (Leuciscus idus), bodorka (Rutilus rutilus), küsz (Alburnus alburnus), dévérkeszeg (Abramis brama), vágódurbincs (Gymnocephalus baloni), széles durbincs (Gymnocephalus cernuus), selymes durbincs (Gymnocephalus schraetser), sügér (Perca fluvintilis)

viza (Huso huso), söregtok (Acipenser stellatus), kecsege (Acipenser ruthenus), sima tok (Acipenser nudiventris), vágó tok (Acipenser gütdenstaedti), menyhal (Lota lota), harcsa (Silurus glanis)

csuka (Esox lucius), vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus), kurta baing (Leucaspius delineatus), karika keszeg (Blicca bjoerkna), compó (Tinca tinca), kárász (Carassius carassius), ezüstkárász (Carassius auratus gibelio), ponty (Cyprinus carpio), réti csík (Misgurnus fossilisa), vágó csík (Cobitis teniu), süllő (Stizostedion lucioperca), kősüllő (Stizostedion volgense), pisztrángsügér (Micropterus salmoides)

fenékjáró küllő (Gobio gobio)

tarka géb (Proterhorltinchus marmoratus), botos kölönte (Cottus gobio), törpeharcsa (Ictalurun nebulosus)

szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus)

naphal (Lepomis gibbosus)

Ezek a fajok közül a vágó tok (Acipenser gütdenstaedti), a söregtok (Acipenser stellatus) és a viza (Huso huso) teljesen kipusztult a folyóból. A fokozottan védett fajok a dunai galóca (Hucho hucho), a magyar bucó (Zingel zingel) és a német bucó (Zingel streber). Védett fajok a széles durbincs (Gymnocephalus cernuus), a selymes durbincs (Gymnocephalus schraetser), a viza (Huso huso), a Pénzes pér (Thymallus thymallus), a söregtok (Acipenser stellatus), a vágó tok (Acipenser gütdenstaedti), a kurta baing (Leucaspius delineatus), a réti csík (Misgurnus fossilis), a vágó csík (Cobitis teniu), a fenékjáró küllő (Gobio gobio), a tarka géb (Proterhorltinchus marmoratus), a botos kölönte (Cottus gobio) és a szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus).

Fauna-idegen halfajok: a naphal (Lepomis gibbosus), a razbora (Pseudorasbora parva), a fekete törpeharcsa (Ictalurus melas), törpeharcsa (Ictalurun nebulosus) és ezüstkárász (Carassius auratus gibelio).

A tervezési terület, mint vizes élőhelyekben kifejezetten gazdag terület a kétéltű fajok ideális élőhelye. A folyó, az árterek, a holtágak és morotvák bőséges táplálkozó és biztonságos szaporodó helyet kínálnak. A tervezési területen a következő fajok fordulnak elő.

tarajos gőte (Triturus cristatus), pettyes gőte (Triturus vulgaris).

kecskebéka (Rana esculenta), tavi béka (Rana ridibunda), kis tavi béka (Rana lessonae), erdei béka (Rana dalmatina), mocsári béka (Rana arvalis wolterstorffi), vöröshasú unka (Bombina bombina), barna varangy (Bufo bufo), zöld varangy (Bufo viridis), barna ásóbéka (Pelobates fuscus), levelibéka (Hyla arborea).

A Magyarországon élő összes kétéltű faj védelem alatt áll.

A hüllők osztályát három gyík-, négy sikló- és egy teknősfaj képviseli. Valamennyi faj védett.

A tervezési területen 4 gyíkfaj került elő. Ezek a fürge gyík (Lacerta agilis) és annak vörös hátú változata (Lacerta agilis var. rubra) Vízvár és Szentborbás között, a zöld gyík (Lacerta viridis), a törékeny gyíkot (Anguis fragilis) és a faligyíkot (Podarcis muralis) Barcs környékén figyelték meg.

A tervezési területen 4 siklófaj került elő. Ezek a vízisikló (Natrix natrix), a kockás sikló (Natrix tesselata) és ennek kétcsíkos változata a (Natrix natrix persa), az erdei sikló (Elaphe longissima) a Lankoczi erdő, míg a rézsikló (Coronella austriaca) Barcs környékén fordul elő.

A területen egy teknősfaj él, ez a mocsári teknős (Emys orbicularis).

Mint mindent, ebben a régióban a madárfaunát is a folyó, a víz és a vizes élőhelyek határozzák meg döntően. A tervezési terület madártani értékei igen szorosan kapcsolódnak a vízhez. A számos költő, áttelelő, átnyaraló, vagy vonuló madárfaj közül csak a fokozottan védett, védett és telepesen fészkelő fajokat emeljük ki.

Ezek a réti sas (Haliaetus albicilla), a vörös kánya (Milvus nzilvus), a barna kánya (Milvus migrans), az üstökös gém (Ardeola ralloides), a cigányréce (Aythya nyroca), a fekete gólya (Ciconia nigra), a gyöngybagoly (Tyto alba) és a szalakóta (Coracias garrulus). Telepesen költ a szakadó partok falaiban a gyurgyalag (Merops apiaster) és a partifecske (Riparia riparia), a Matty környéki ártéri erdőkben pedig tekintélyes kárókatona (Phalacrocorax carbo) telepek alakultak ki. Mint jellegzetes élőhelyet ki kell emelni a homok és kavicszátonyokat és azok madárvilágát. Itt költ a kis lile (Charduelis dubius), a billegető cankó (Tringa hypoleucos) és a Magyarországon már csak itt fészkelő kiscsér (Sterna albifrons).

A területen előfordul a közönséges denevér (Myotis myotis), a hegyesorrú denevér (Myotis blythi oxygnathus), a hosszúfülű denevér (Plecutus austriacus), a vízi denevér (Myotis daubentoni).

A vakondféléket (Talpidae) a közönséges vakond (Talpa europaea) képviseli.

Cickányfélék (Soricidae) közé tartozik a területen megtalálható vízi cickány (Neomys foediens) és az erdei cickány (Sorex araneus).

Pelefélék (Myxoidae) közül megtalálható itt a nagy pele (Glis glis), a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius) és a erdei pele (Dryomys nitedula)

Az egérfélék (Muridae) közül említést érdemel a csalitjáró pocok (Microtus agrestis), a vízi pocok (Arvicola terrestris), a kis törpeegér (Micromys minutus), a pirók egér (Apodemus agrarius), az erdei egerek (Apodemus sp.)

A mókus (Sciurus vulgaris) közönséges a területen.

A ragadozók közül jelentősek a menyétfélék (Mustelidae). Közülük a nyest (Martes fonia), a nyuszt (Martes martes), a hermelin (Mustela erminea), a menyét (Mustela nivalis), a mezei görény (Mustela eversmani), és a vidra (Lutra Lutra) is előfordul.

A nagyobb ragadozók közül megfigyelhető a vadmacska (Felis silvestris), az aranysakál (Canis aureus) és a róka (Canis vulpes).

A terület jelentős vadászható nagyvad állománnyal rendelkezik, így nem ritka a vaddisznó (Sus scrofa), a gímszarvas (Cervus elephus), a dámszarvas (Dama dama) és az őz (Capreolus capreolus).

A Dráva mentén húzódó védett természeti területet - a nevéből is adódóan - a folyó fűzi fel a részeiből egységes vízrajzi tájjá, hasonlóan ahhoz, ahogy más szempontból, pl. a mérsékelt területhasználat tekintetében, a határ menti, “gyepű” jelleg végig rányomja a bélyegét a DDNP e szakaszára.

A Dráva vonalát követő védett természeti területen nincs is más, a folyótól függetlenül viselkedő és a folyó markáns vízjárási hatásával összemérhető jelentőségű víz, leszámítva a természetföldrajzi fejezetben ismertetett csapadéktevékenységet. Tágabb értelemben még ott is igaz ez a megállapítás, ahol az adott felszíni domborzati viszonyok és a jelenlegi fokozottabb mederbeágyazódás miatt a talaj vízháztartása már bizonyíthatóan elszakadt a folyó vízbázisától. A még itt is fellelhető nedvesebb foltok a folyóvölgy korábbi, vízbő viszonyainak emlékeit őrzik, és a természetvédelmi feladatok arra sarkallnak, hogy a táj eredeti vízgazdaságának még lehetséges mértékű megmentésénél ne hagyjuk figyelmen kívül a Dráva vízkészletében rejlő lehetőségeket. A következő rövid vízrajzi ismertetést ennek szem előtt tartásával állítottuk össze.

A folyó barcsi szelvényéhez tartozó vízgyűjtő terület kiterjedése 33.977 km², Drávaszabolcsnál pedig 35.764 km². A dunai torkolat szelvényéhez tartozó teljes vízgyűjtő terület 43.238 km². A teljes vízgyűjtő öt ország, Olaszország, Ausztria, Szlovénia, Horvátország és Magyarország között oszlik meg. Ausztriában van a vízgyűjtő legnagyobb része, 52%-a, Magyarország pedig 19%-kal részesedik belőle.

A Dunába Horvátország területén torkollik a folyó, ez a szelvényezés szerinti nulla folyamkilóméter (fkm). Hazánkat a 70,2 fkm (Eperjespuszta) felett érinti a folyó. Ettől felfelé váltakozva a mederben vagy egyik-vagy másik parton halad a magyar-horvát határ, míg a Mura torkolata (237,8 fkm) felett már csak Horvátországban, illetve feljebb az említett többi országban húzódik a Dráva.

A vízgyűjtőn az éves átlagos csapadék 660-1.530 mm között változik, az éghajlatban az atlanti, a mediterrán és a szárazföldi hatások tükröződnek. A vízjárást az alpesi vízgyűjtő lefolyásai irányítják. Jellemzőek a nyár eleji és az őszi nagyvizek, illetve a tél végi kisvizek.

A Dráva heves vízjárású, de emellett a 100-200 m³/s-os kisvízi tartománya a hazánkat érintő szakaszon stabil alapvízhozamot biztosít. A sokévi középvízhozama 500 m³/s feletti. A partélek szintje alatt lefolyó vízhozam nagysága 800-900 m³/s. A nyilvántartott legnagyobb árvízhozam értéke közel 3.000 m³/s (Barcsnál). A nagyvízi és kisvízi vízszintek eddig megfigyelt különbsége közel 7 m. A vízfelszín esése Barcs alatt - a határig - 15-20 cm/km, Barcs felett kb. 25 cm/km, de Őrtilos térségében már 45-50 cm/km.

A mederanyag felfelé durvul, kb. Drávatamásitól felfelé található homokos kavics, majd folyamkavics, lejjebb homok. A mederanyag-kitermelés horvát részről, a horvát szakaszokon jelentkezik nagyobb volumenben.

A DDNP területén át számos kisvízfolyás csatlakozik a Drávához. A jelentősebbek torkolati helyei a folyó mentén sorban felfelé:

Lanka-csatorna horvát területen át torkollik be

Gordisai-csatorna 72,0 fkm

Régi-Fekete-víz 76,5 fkm

Fekete-víz 83,0 fkm

Sellyei-Gürü 111,5 fkm

Korcsina-csatorna 119,8 fkm

Korcsina-átvágás 140,5 fkm

Rigóc-patak 147,0 fkm

Zimona-patak 151,3 fkm

Barcsi-Komlósdi-Rinya 152,5 fkm

Fekete-árok (Babócsai-Rinya) 166,4 fkm

Suli-árok, Dombó-csatorna 198,5 fkm

Izidóriusz-patak (Zákány) horvát területen torkollik be

Vizsgált szakaszunkon a betorkolló patakoknak a Drávához képest eltörpülő vízhozamai a folyó vízjárását érdemben nem befolyásolhatják. A Dráva vízjárásának alakulására gyakorolt helyi hatások között inkább csak a medertározódás és a parti szűrésű vizekkel lejátszódó kölcsönhatás érdemel említést.

A mai mederviszonyok a beágyazódott főmeder és a lefűződőben lévő, valamint már korábban lefűződött kisebb leágazások, holtágak rendszerében a főmeder határozott dominanciáját mutatják. A nagyvizek idején még számottevő mértékben vízjárta, de a drávai kisvizek idején jórészt csak sekély, pangó vizekkel borított holtágak és a lefűződőben levő kisebb mellékágak morfológiailag őrzik a szabályozások előtti szerteágazó, szeszélyesen kanyargó folyó képét. A folyóvölgy földtani rétegződéséből kimutatható, hogy a túlfejlett kanyarok lefűződése, majd feliszapolódása a korábbi természeti viszonyok mellett emberi beavatkozás nélkül is ismétlődően, kanyarról kanyarra lejátszódott, de akkor még szabadon törhetett magának utat a folyó más leágazódás, rnederalakítás irányában. A mederszabályozás okozta változás lényege így nem abban áll, hogy a túlfejlett kanyarok és egyes leágazások, holtágak, a főmederről többé-kevésbé leválasztódtak, hanem az következik be, hogy a megerősített partok között fokozatosan lemélyülő főmederben nincs esélye a folyónak arra, hogy a már ritkábban elöntött partok mentén új leágazásokat, kanyarokat moshasson ki magának.

A Dráva északi partján, magyar területen a vízfolyás szerinti alsó, eperjespusztai határszelvénytől felfelé Tótújfaluig követi árvízvédelmi töltés a folyót. A beágyazódott folyómeder és az árvízvédelmi töltés közötti “hullámtér” végig a DDNP területe lett, de a természetvédelmi terület helyenként - pl. a szaporcai holtágnál - átnyúlik a töltés másik oldalára, a mentesített ártérre is.

Tótújfalutól nyugatra a Dráva északi, magyarországi partját árvízvédelmi töltés nélküli, nyílt ártér övezi. Az északi part Horvátországhoz tartozó szakaszán, Bélavártól nyugatra egy darabon ugyancsak nincs töltés, de Csurgótól és Gyékényestől délre - a répási és a gyékényesi hidak közötti szakaszon - horvát árvízvédelmi töltés szegélyezi a folyó felénk eső partját.

A folyószabályozás az árvízvédelmi töltések fokozatos kiépítésével együtt rnérsékelte az árterek nagyvízi elöntéseit. A káros mértékű ártéri elöntések ritkulásával intenzívebbé válhatott a területhasználat. A korábban csak dombtetőn meghúzódó települések kiterjeszkedtek az alacsonyabb térszintű laposokra is. A szántóművelés terjedésével és a térségi infrastruktúra bővülésével, a gazdálkodás modernizálódásával a települések külterületei is érzékenyebbé váltak az eseti vízkárokkal, elöntésekkel szemben. A táj korábbi, erdős-legelős jellege átalakult, s ez jórészt elfedte azokat a fokozatosan erősödő folyamatokat, amelyek a vízszabályozások negatív következményeként a környezet vízháztartásában, az erősödő kiszáradási tendenciákban jelentkeztek.

A folyó szabályozása az élet- és vagyonbiztonság érdekeit követte. A szakirodalom említ egy XVI. századi okmányt, amely a drávai töltések karbantartásáról intézkedik, így a szabályozás egyes elemeit feltehetően már a korai középkorban is alkalmaztak a Drávánál. Később, a törökdúlást követő újbóli betelepülések és a gazdaság élénkülése során, megindul a nagyobb szakaszokra kiterjedő szabályozás. Az 1750-1770. évekre tehető a Drávakeresztúr és Drávatamási közti árvízvédelmi töltés építési ideje, ezt a töltésszakaszt az 1784. évi állapotokat rögzítő térkép már feltünteti. Az ezt követő századforduló környékén épülhettek a lejjebb húzódó baranyai töltésszakaszok. 1817-ből származó jelentés számol be arról, hogy a drávai árvizektől megszaggatott töltéseket a siklósi kerületben megerősítették.

A XIX. században a legnagyobb ismert árvíz 1827 nyarán vonult le a Dráván. Az akkori tapasztalatok sokáig indokul és mércéül szolgáltak a beavatkozásokhoz. A mederben már a XVIII. század végén és a XIX. század első felében, a sűrűn végrehajtott kanyarátmetszések következtében megnövekedett az esés, a vízmozgás felgyorsult, a beágyazódás, a medermélyülés felerősödött.

A szabályozási munkákat a XX. században a világháborúk megakasztották, majd államközi egyezmények alapján, az ötvenes évek végétől ütemesen hozzákezdett a két szomszédos ország a legsürgősebb mederszabályozási és árvízvédelmi feladatok megoldásához. 1970-ben elkészítették a máig érvényes mederszelvényezést és a sok fontos morfológiai információt tartalmazó Dráva-atlaszt, majd ennek felhasználásával általános szabályozási tervet dolgoztak ki. A tényleges beavatkozások zöme a Barcs alatti szakaszon került sorra. Jelenleg a Zaláta alatti szakasz teljesen szabályozottnak tekinthető, a Drávánál alkalmazott mérsékelt szabályozás - középvízi szabályozás - szintjén. Barcs felett csak rövidebb szakaszokat érintő beavatkozások történtek az utóbbi évtizedekben, a jelentősebbek ezek közül a vízvári, valamint a Zákány (Botovo) térségi kanyarátmetszés.

A szabályozási munkák a lefolyási viszonyok javításait szolgálták, de kielégítettek bizonyos hajózási érdekeket is. Bélavártól lefelé, de kedvezőbb feltételekkel inkább csak Barcstól lefelé hajózható jelenleg a Dráva 400-600 tonnás uszályokkal. A tényleges forgalom manapság nem számottevő.

A Dráván a hajózásnak főleg a XVIII. és XIX. században volt érdemi szerepe. Később a modern gazdasági centrumokhoz igazodó, más irányban húzódó út- és vasúthálózat elvitte a folyóról a forgalmat.

A fő közlekedési útvonalaknak a folyó irányától való elfordulása az egyikjele volt annak a gazdasági-társadalmi folyamatnak, amely korábban többféle értelemben is leértékelte ezt a tájat az egyéb fejlődőbb régiókhoz képest. Ez az értékszemlélet kihatott a vízszabályozás itteni mértékére is. A mai természetvédelmi szemlélet mellett szerencsésnek mondható, hogy a Dráva ezek miatt csak mérsékelten szabályozott a vizsgált szakaszunkon. Az elkészült szabályozási művek ilyen körülmények között viszonylag hamar belesimultak a természeti tájba, általában nem mutatnak tájidegen képet a szemlélő előtt. Mindemellett tény, hogy a folyó szabályozásokkal lerövidített nyomvonalán a turbulens vízmozgás jelentős hordalékszállító képességgel rendelkezik, és a meder beágyazódása, mélyülése több szakaszon ma is folytatódhat. Ez pedig tovább fokozhatja azt az ellentmondást, amely a parti területek talajvíz-háztartásában, a helyenkénti kiszáradási jelenségekben érhető tetten.

Ennek a problémának a gyökere abban rejlik, hogy a folyóvölgy eredeti természeti arculatához, vízháztartási viszonyaihoz hozzátartozott a korábbi, sekély beágyazottságú és kanyargós Dráva tartósan partél közeli vízszintje. A kisvizek nem lehettek a sekélyebb mederben ennél sokkal mélyebben, és a nagyvizek sem emelkedtek tartósan a terepszintnél sokkal magasabbra a széles ártéren való akadálytalan szétterülés következtében. A mai helyzetben tehát az a nem problémamentes kérdés adódik, hogy milyen vízszabályozási úton-módon közelítsünk és reálisan közelíthetünk-e újra a partél közeli tartós vízállási állapothoz. A problémakört az érintett szakmák területi művelői már törekszenek felmérni és a lehetséges megoldásokat megtalálni. A táj arculatához elválaszthatatlanul hozzátartoznak a drávai holtágak és mellékágak.

A Dráva vonatkozásában a ma érvényes államközi vízgazdálkodási egyezményt Magyarország és Horvátország 1994-ben kötötte meg, aláírására 1994. június 10-én, Pécsett került sor. Az egyezmény rendelkezései kiterjednek a közös határt képező és a közös határ által átmetszett vízfolyásokon és azok vízgyűjtő területén felmerülő összes gazdálkodási kérdésre, intézkedésre és munkálatokra, amelyek vízgazdálkodási szempontból hatással lehetnek az érintett vizekre.

A nemzetközi vízügyi együttműködésnek fontos témája a folyó jelenlegi és távlati hasznosítása. A folyó felső szakaszán, Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban összesen 22 vízi erőművet építettek a folyó energiájának hasznosítására. A legrégebbi már elmúlt 80 éves, a legújabbat 1989-ben helyezték üzembe. Az erőművek energetikai szempontból legkedvezőbb, ún. csúcsrajáratási üzemeltetése a DDNP területén húzódó mederszakaszon mesterséges vízjárási körülményeket produkál.

Magyar vonatkozásban az utóbbi években került előtérbe a felszín alatti vízbázisok védelme. A Dráva mentén négy regionális vízbázis megkutatására kerül sor, a szükséges vízvédelmi intézkedések meghatározásával együtt.

A szóban forgó területek:

1. Drávaszabolcs-Nyugat,
2. Drávacsehi-Kémes,
3. Cún-Szaporca,
4. Heresznye-Bolhó

Soron következő, fontos vízgazdálkodási feladat a Drávasztára-Old közötti árvízvédelmi vonal második ütemű fejlesztése. Itt az első ütemű kiépítés az 1972. évi árvíz tapasztalatai alapján jelentősen fokozta az Ormánság vízkárokkal szembeni biztonságát, azonban az előírt magassági biztonságot az akkori tervre támaszkodó kivitelezés és így a jelenleg üzemelő rendszer nem képes teljes mértékben nyújtani, még további töltéserősítésre van szükség. Ennek tervezése megtörtént, de a kivitelezés zöme még hátravan.

Az ipari tevékenység és az iparszerű mezőgazdasági termelés térhódításával, továbbá a települések urbanizálódásával, főleg pedig mindezek kiegyensúlyozatlan fejlődésével, az indokolt környezetvédelmi beavatkozások elmaradása vagy visszafogott megvalósítása következtében vizsgált területünkön is jelentkezett a környezetszennyezés és ezen belül a vízszennyezés káros mértéke. A vízben oldott káros anyagok koncentrációja az adott terhelés mellett természetesen fordított arányban áll a vízhozammal, tehát a hígulás lehetőségével, emiatt a Dráva szennyezettsége nem kiugróan magas. A betorkolló kishozamú mellékvízfolyások helyenként nagyobb szennyezettsége a befogadó folyó vizében felhígul.

Az országhatáron belépő és kilépő drávai mederszelvények vízminősége közel egyforma. A folyó magyarországi szakaszának a vízminősége az MSZ 12 749/1993. szerinti minősítés alapján a minőségi jellemzők csoportjainak többségénél a harmadosztályú (tűrhető), a minőségi jellemzők csoportjainak kisebb részénél pedig a másodosztályú (jó) kategóriába sorolt. A szigorú minősítési rendszer öt osztályt (kiváló, jó, tűrhető, szennyezett, erősen szennyezett megnevezésűt) definiál, továbbá az aktuális hígulás kötelező korrekcióját írja elő azáltal, hogy át kell számítani a koncentrációt a 90%-os tartósságú kisvízhozamhoz tartozó értékre. Ezen minősítési körülmények figyelembevételével a folyó adott vízminőségi állapota nem rossz, amit alátámaszt az a javulás is, amely a drávaszabolcsi szelvényben a tápanyag-háztartás jellemzőinél 1997 és 1998 adatai között észlelhető.

Ha az egyes vízminőségi komponensek átlagkoncentrációit vizsgáljuk, azokról megállapíthatjuk, hogy 1997-ben a Dráva mindhárom (drávaszabolcsi, barcsi és őrtilosi) szelvényében csak a következő szennyezési paraméterek lépték át az első osztály határértékeit:

• az oxigénháztartás mutatói körül a szaprobitási index,
• a tápanyag-háztartás mutatói közül a nitrit és a nitrát,
• a mikroszennyezők közül a fenol és az alumínium,
• az egyéb szennyezők közül pedig a pH

A térségi vízgazdálkodási, környezetvédelmi beavatkozások és hatósági korlátozások célja a környezet és ezen belül a vizek káros mértékű szennyezésének csökkentése, illetve megakadályozása, aminek sikere nagymértékben függ az alkalmazott termelési és tisztítási technológiák tényleges környezetvédelmi hatásfokától, eredményétől, illetve a gyakran költséges technológiák alkalmazásának finanszírozási feltételeitől, a bevezetés gazdasági lehetőségeitől.

A Duna-Dráva Nemzeti Park településeinek lakónépessége 1998. január 1-én 184.276 fő volt. A nemzeti park által érintett városokban és községekben Tolna megyében éltek a legtöbben (59.091 fő), majd Bács-Kiskun megye következett a sorban (57.986 fő). Lényegesen kisebb lakónépességű terület került védelem alá Somogyban (34.540 fő) és Baranyában (32.659 fő).

1997-ben a Duna-Dráva Nemzeti Park népességének 66,2%-a élt városokban. A városok tér- és gazdaságszervező ereje azonban a legnagyobb mértékben a Dráva baranyai szakaszát övező településeken hiányzik, itt egyetlen város sem található a nemzeti park területén. Sőt a legközelebbi város, illetve kistérségi központ - Siklós és Sellye - is csak funkcióhiányos, részleges vonzásközpontnak tekinthető.

A Duna-Dráva Nemzeti Parkban a népességszám változása térségenként és időszakonként különböző mértékű és irányú volt. Az 1970-es évtizedben az államhatár menti fekvésnek és a kistérségi vándorlási befogadó centrum települések teljes hiányának köszönhetően a Drávát kísérő baranyai települések össznépessége csökkent a legnagyobb mértékben, 19,2%-kal. A többi téregység lakónépessége nőtt, jellemzően a városok lélekszámának gyarapodása következtében. Barcs és Csurgó a nemzeti parkon túlterjedő vonzáskörzetéből is számos lakost vonzott magához. A népességcsökkenés üteme továbbra is a baranyai Dráva-szakaszon volt a legnagyobb, így húsz év alatt lakosságának közel 30%-át - jellemzően a fiatal, szülőképes korú, iskolázott korosztályokat - vesztette el ez a térség.

A kilencvenes évtizedben, hasonlóan az országos trendekhez, egy kivételével valamennyi térségben csökken a népesség. A kivételt a baranyai Dráva-szakasz képviseli, ahol 1990 és 1997 között közel 2%-kal gyarapodott a lakosság száma. A lélekszám növekedése azonban itt sem a viszonylagos jólét következménye, hanem a népesség etnikai összetételének és vele együtt társadalmi normáinak megváltozására vezethető vissza.

Alsószentmárton - ahol az 1990-es népszámláláskor a népesség 93,1 %-a vallotta magát cigány anyanyelvűnek, a kilencvenes évek vége felé pedig az ország egyetlen, csak cigányok lakta községeként emlegetik - lélekszáma 1990 és 1997 között 17,4%-kal növekedett, jellemzően a természetes népmozgalom pozitív egyenlege miatt.

Az elmúlt negyed évszázadban lakónépességének több mint egyharmadát vesztette el Baranyában a Dráva mentén Cún, Drávakeresztúr, Drávasztára, Gordisa, Hirics, Kemse, Old, Tésenfa, Vejti és Zaláta.

A felsorolt községek 1970-ben mért településméret szerinti megoszlását vizsgálva megállapítható, hogy a legsérülékenyebbek a kevesebb mint 500 lelket számláló falvak (a fentiek 52,4%-a ebbe a településkategóriába tartozik), további 28,6%-ot képviselnek az 500-1.000 lelkes települések és mindössze négy, azaz 19,0% tartozik az 1.000 fő feletti községekhez. Ez utóbbiak élő példái a határokon átívelő közlekedési, társadalmi-gazdasági kapcsolatokat nélkülözni kényszerülő határ menti települések sorsának. Vízvár és Zákány lakóinak mozgását, társadalmi kapcsolatait, gazdaságának fejlesztését a nagypolitika korlátozta évtizedekig, ezzel ösztönözve az elvándorlást, a demográfiai eróziót.

A negyed század távlatában is vonzó települések közé zömmel városok tartoznak, közülük is kitűnik Csurgó és Barcs, amelyek lélekszáma több mint 30%-kal nőtt ezen időszak alatt. A határon átnyúló közlekedési és politikai kapcsolatok településfejlesztő hatásának ékes bizonyítéka a hosszú távon is növekvő lélekszámú Drávaszabolcs.

A lakosság számának változását - a tényleges szaporulatot - az élve születések, a halálozások és a vándorlások szabják meg. A természetes szaporodást az élve születés és halálozás alakítja. Magyarországon a hetvenes években lezajlott "babyboom"-ot követően fokozatosan csökkent a természetes szaporulat, amely 1982-től természetes fogyásba csapott át. A kilencvenes években a természetes népmozgalom két településcsoportban mutatott pozitív egyenleget. Egyrészt azokban a községekben, ahol a cigány etnikum nagyobb számban és arányban élt: a Dráva Baranya megyei szakaszán: Alsószentmártonban, Drávacsehiben, Gordisán, Hiricsen, Kisszentmártonban és Piskón, Somogy megyében Istvándiban és Komlósdon, másrészt azokban a településekben, ahol a megelőző évek bevándorlásai miatt a szülőképes korúak aránya magasabb volt. A kilencvenes években az elvándorlás már nemcsak a falvakat sújtotta, hanem egyes városok demográfiai folyamataiban is jelentős szerepet játszott.

Egy térség demográfiai helyzetének legfontosabb jellemzője a kormegoszlás, kitüntetett jelentősége van a gyermekkorúak (0-14 évesek) és a 60 éven felüliek arányának. A fiatalodási index számítása (a 14 évesnél nem idősebb és a 60 éves kort elért népesség számának hányadosa) megkönnyíti a korstruktúra területi különbségeinek jellemzését.

1990-ben, a legutóbbi népszámlálás idején, a Duna-Dráva Nemzeti Park településeinek népessége összességében a magyarországi átlagnál alig volt idősebb. A fiatalodási index 0,998 értéket mutatott, szemben az országos 1,09 arányszámmal. Az egyes térségek, valamint a községek-városok viszonylatában azonban jelentős különbségek mutatkoztak.

A nemzeti park községeinek lakossága az átlag magyar falunál - ahol a gyermekkorúak száma körülbelül megegyezett az időskorúakéval - lényegesen elöregedettebb volt. A legtöbb fiatalos korstruktúrájú község a Drávát kísérő baranyai falvak között található olyan extremitásokkal, mint Alsószentmárton, ahol minden idős korú polgárra közel öt gyermekkorú személy jutott, vagy Kisszentmárton 2,80-os és Piskó 2,05-os értékével.

A Duna-Dráva Nemzeti Park legelöregedettebb települései - ahol a 60 éven felüliek száma közel kétszeresen felülmúlta a gyermekkorúakét - Baranyában: a horvát nemzetiség lakta Drávakeresztúr, Drávasztára és Felsőszentmárton, a Mohácsi-szigeten lévő Homorúd, továbbá a Dráva mellett Matty, Somogyban Bélavár, Bolhó, Heresznye, Péterhida, valamint a horvát Szentborbás és Tótújfalu, Bács-Kiskunban a korábban közigazgatásilag Baranyához.

Ezen rendkívül kedvezőtlen korstruktúra előrevetíti a gyorsuló demográfiai eróziót, a település társadalmi és gazdasági erőforrásainak teljes leépülését. Szerencsés esetben a szép természeti környezetben lévő falvak üdülési funkciót nyerhetnek, ami a település megújulásának lehetőségét hordozza magában.

A települések korstruktúrájának fiatalosságán túl a humánerőforrás-potenciál megítélésében mértékadó a lakosság átlagos iskolai végzettsége. A népesség iskolázottságára vonatkozó átfogó, megbízható adatokat a népszámlálások produkálnak. Jóllehet a legutóbbi cenzus óta eltelt időszakban sokat változott - pozitív irányba - a polgárok képzettsége, talán nem érdektelen az 1990-es állapotokat sem megvizsgálni.

1990-ben a leendő Duna-Dráva Nemzeti Park területén a diplomások aránya a 25 évesnél idősebb népességen belül két iskolavárosban, Szekszárdon (12%) és Baján (12,3%) múlta felül a 10,1 %-os országos átlagot. További négy városban és két faluban elérte az országos átlag felét: Barcson (8,6%), Csurgón (8,5%), Mohácson (8,4%), Tolnán (6,4%), Őcsényben (5,7%) és Vízváron (5,2%).

A 25 évesnél idősebb népesség 3-5%-a rendelkezett felsőfokú végzettséggel a következő településeken: Zákány (5,0%), Porrogszentkirály (5,0%), Drávaszabolcs (4,8%), Darány (4,7%), Lakócsa (4,5%), Babócsa (4,1%), Érsekcsanád (4,0%), Sükösd (4,0%), Berzence (3,7%), Gyékényes (3,2%), Dávod (3,1%), Kölked (3,0%).

A diplomások aránya nem érte el a 25 évesnél idősebb lakosság 1 %-át sem Baranyában öt Dráva menti településen, továbbá hét somogyi faluban, igazolva azt az állítást, miszerint a határ menti, elzárt településekről először az értelmiség költözik el.

Idegenforgalmi szempontból - főleg a természetközeli turizmus különböző területein - igen fontos, hogy a fogadó települések lakosságának átlagos képzettségi színvonala megfelelő legyen, nyitottak legyenek új ismeretek megszerzésére, új készségek elsajátítására. Ezt a minőségi tényezőt talán a középfokú végzettségűek 18 éven felüli népességhez viszonyított arányával lehet közelíteni. 1990-ben Magyarországon a 18 éven felüli népesség átlag 29,2%-a rendelkezett középiskolai végzettséggel, Barcs (26,6%), Csurgó (26,3%) elérni már nem, csak megközelíteni tudta a nemzeti középértéket.

A nagykorú lakosság kevesebb mint 10%-a rendelkezett középiskolai végzettséggel Somogyban a legelöregedettebb falvakban: Drávatamásiban, Potonyban, Szentborbáson és Tótújfaluban, továbbá Bélaváron, Bolhón, Drávagárdonyban, Heresznyén, Istvándiban, Kastélyosdombón, Komlósdon, Őrtiloson, Péterhidán. Baranyában a Dráva mentén 17 település tartozott ebbe a körbe, és mindössze Drávaszabolcs és Felsőszentmárton volt kedvezőbb helyzetben. Az analfabéták - a "0" osztályt végzettek - aránya a tízéves és idősebb népességhez viszonyítva az országos átlag (1,2%) ötszörösét meghaladta a legelöregedettebb, valamint a cigány etnikum által nagy számban lakott településeken: Somogyban Drávagárdonyban, Drávatamásiban, Istvándiban, Kastélyosdombón és Szentborbáson, Baranyában Alsószentmárton, Cún, Drávacsehi, Drávapalkonya Gordisa, Hirics, Piskó és Kölked községekben.

Az országos községi átlagnál (1,8%) kisebb volt az írástudatlanok aránya a megfelelő korú népességen belül a Dráva mentén Bélaváron, Gyékényesen, Péterhidán, Porrogszentkirályon, Potonyban, Somogyudvarhelyen, Vízváron és Zákányban, továbbá Felsőszentmártonban és Tésenfán.

A népesség anyanyelv szerinti megoszlását vizsgálva - az 1990-es népszámlálás adataira támaszkodva - kitűnik, hogy a nyelvüket, néphagyományaikat, gasztronómiájukat őrző horvátok nagyjából egy tömbben laknak Somogy és Baranya megye határán. Lakócsán a népesség 34,7%-a, Potonyban 23,4%-a, Szentborbáson 47,9%-a, Tótújfaluban 53,0%-a, Drávakeresztúron 27,8%-a, Drávasztárán 65,8%a, Felsőszentmártonban 68,9%-a, összesen 1.681-en vallották magukat horvát anyanyelvűnek.

Az 1990-es népszámlálás idején a valóságosnál kevesebben vállalták német kötődésüket, ennek még akkor is valószínűleg politikai okokra visszavezethető gyökerei voltak. Az azonban szembetűnő, hogy a bevándorlás történelmi útvonala mentén valamennyi, Dunát kísérő településen laktak kisebb-nagyobb számban magukat német anyanyelvűnek vallók. Arányuk Bárban, Nagynyárádon és Udvaron a 10%-ot is meghaladta. Kisebb létszámban a távolabbi somogyi településeken is találunk német ajkúakat: Barcson, Csurgón, Gyékényesen, Zákányban.

A cigány lakosság azokon a településeken koncentrálódott már 1990-ban is nagyobb arányban, ahol az infrastrukturális ellátottság alacsony színvonala, a nehézkes közlekedési lehetőségek és a munkahelyek hiánya miatt az ingatlanok értéke minimálisra csökkent. A cigány anyanyelvű lakosság aránya az alábbi községekben haladta meg az 10%-ot 1990-ben: Alsószentmárton, Babócsa, Cún, Darány, Drávacsehi, Drávagárdony, Drávakeresztúr, Drávapalkonya, Gordisa, Heresznye, Istvándi, Kastélyosdombó, Kemse, Lakócsa, Old, Szentborbás. Valamennyi falu a Dráva mentén található, tükrözve az államhatár menti fekvésből adódó társadalmi-gazdasági elmaradottságot.

Összességében a Duna-Dráva Nemzeti Park Duna menti területeinek demográfiai mutatói kedvezőbbek, humánerőforrás-tartalékai gazdagabbak, így itt hatékonyabban valósíthatók meg a természeti értékek védelmét szem előtt tartó, harmonikus gazdaságfejlesztési elképzelések. A Dráva mente demográfiai erózió sújtotta falvai jelentékeny külső segítség nélkül már nem képesek az önreprodukcióra, jövőjük bizonytalan. Az aprófalvak elöregedésével, elnéptelenedésével a tájat gondozó ember tűnik el a térből.

Egyes Dráva menti településcsoportokban a cigányság többségbe kerülése olyan társadalmi-gazdasági-politikai problémaegyüttest jelent, amelyet a térség természeti értékeinek védelme és turisztikai eladhatóságának javítása érdekében a helyben lakók tudatos bevonásával kell kezelni.

A Duna-Dráva Nemzeti Park az ország ritkábban lakott területei közé tartozik, népsűrűsége 76,0 fő/km². A településsűrűség viszonylag alacsony, 2,7 település/100 km², az átlagfalu népességszáma 1.020 fő. Ezen arányszámok mögött azonban jelentős térbeli eltérések rejlenek. A Drávát övező baranyai és somogyi térségek népsűrűsége az országos átlag fele körül mozog (51,4 fő/km², illetve 53,2 fő/km²). A településsűrűség Baranya és Somogy vizsgált területein a legmagasabb, 4,1 illetve 3,7 település/100 km² értékkel. A falvak átlagos mérete a Dráva baranyai szakasza mentén, alig 390 lelket számláló, ezt követi Somogy megye érintett szelete 756 fős képzeletbeli községeivel.

A legszembetűnőbb módosulás a településállomány két végpontján következett be. A városok száma a duplájára nőtt, a városlakók aránya másfélszeresére emelkedett. Ezzel párhuzamosan eltűnt egy településkategória: rnindhárom, korábban 5.000-nél több lelket számláló nagyközségből város lett a kilencvenes évekre. A 200 főnél kevesebb lakosú falvak száma gyarapodott a legnagyobb arányban, 1,6%-ról 9%-ra, de a községállomány egészében érzékelhető a kisebb településméretek felé való eltolódás. Így 1997-ben a lakosság 4%-nak életteret biztosító apró- és törpefalvak már a települések 40%-átjelentették, szemben az 1970-es 30,8%-kal.

A városállomány területi megoszlása és funkcionális fejlettsége egyenetlen. A Duna-Dráva Nemzeti Park településeinek tekintélyes hányada a városi - középfokú - funkciók tekintetében a nemzeti parkon kívüli térségekhez vonzódik, így a Barcstól nyugatra lévő települések Nagykanizsához, illetve egészségügyi ellátás terén Nagyatádhoz kötődnek. A baranyai Dráva menti falvak az erősen funkcióhiányos Sellye mellett Siklóshoz, illetve sok tekintetben Pécshez vonzódnak. A környező községek alapfokú funkcionális igényeit kielégítő mikrotérségi szervező-szolgáltató központnak tekinthető Berzence, Zákány, Babócsa, Darány, Dávod, Dunaszekcső és Decs.

A nemzeti park kérdéses szakasza három, jól elkülöníthető néprajzi tájegységet érint, amelyek mind a Dráva bal partján helyezkednek el. Nyugat felől keletnek haladva:

• a Drávazug
• az Ormányság
• és a Külső-Drávaszög

Természetesen ennek megfelelőek az épített értékek, ill. mindaz a szellemi-eszmei örökség, amelynek maradványai föllelhetők a térségben.

Mint számos más szempont szerinti leírásnál, itt is fölmerül a probléma, hogy a nemzeti park keskeny sávjához kapcsolódó tájegységek jóval túlnyúlnak a Dráva közvetlen mellékén, így némileg önkényes a vizsgálati terület lehatárolása. Ráadásul az előbb felsorolt néprajzi területek szervesen kapcsolódnak a környező tájegységekhez (Szigetvidék, Villányi-hegység, stb.), amelyek sok hasonló vonást mutatnak velük. Mégis, gyakorlatilag a baranyai Dráva-szakasz szűkebb pufferzónáját érdemes górcső alá venni, amelybe megítélésünk szerint a

• Drávazug baranyai részének horvát falvai a teljes Ormánság
• a Villányi-hegység déli oldalán fekvő települések
• és a Külső-Drávaszög magyar és (eredetileg) délszláv falvai tartoznak.

A pufferzónában található a térség egyetlen történelmi kisvárosa, Siklós, amely révén a kulturális értékeknek a hagyományos városi léthez kapcsolódó szegmensei is föllelhetők.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a terület a kulturális értékek tekintetében korántsem feltárt. A felületes megközelítéssel ellentétben, óriási tartalékokkal rendelkezik, amik gyakorta ebek harmincadján hevernek. Az élet ezen területe legalább olyan veszélyeztetett, mint a természeti környezet. S bár nem tartozik közvetlenül a természetvédelem hatáskörébe, saját jól felfogott érdeke is, hogy a tevékenységével összhangban, komplex módon kezelje ezt a kérdést.

• a műemleki jegyzékben nem szereplő református és római katolikus templomok
• régi református parókiák (Sellye, Kákics, Zaláta, Sámod, Cún stb.)
• régi plébániák (Bogdása, Vajszló stb.)
• kőből épített katolikus haranglábak: Drávakeresztúr, Révfalu, Hegyszentmárton (valamint Alsóegerszeg és Mogyorósd)
• vasszerkezetű római katolikus harangláb: Gyöngyfa
• faszerkezetű református harangláb: Drávapalkonya
• egykori uradalmak, puszták, majorok épületei: intézőlakások, cselédsorok, iskolák, istállók, egyéb gazdasági épületek (Sellye, Erzsébetpuszta, Szilaspuszta, Kápolnapuszta, Zehipuszta, Adravicatanya, Kelemenliget, stb.)
• hagyományos borospincék, présházak a Siklós-Villányi Borvidéken

Drávafok: Fodor-kúria és a Bitó-kastély romja

Bogdása: szoborfülke a római katolikus templom dombján

Drávasztára: kis római katolikus kápolna a templom mellett

Hegyszentmáton: temetői kápolna

Adorjás: Mogyorócska-csárda épületegyüttese

Kovácshida: "Betyártanya" - útszéli csárda lábas kocsiszínnel

Drávapalkonya: református templom romja

• hagyományos ormánysági fejfák láthatók még néhány (főleg kisebb) falu temetőjében, pl.: Besence, Gyöngyfa, Vajszló, Kórós
• I. és II. világháborús emlékművek (sok helyen turulmadárral) majdnem rninden faluban (pl. Drávafok, Piskó, Vajszló, Páprád)
• feszületek keresztek a római katolikus temetőkben, a templomok vagy az utak mellett (minden eredetileg római katolikus településen és még néhány faluban, mint pl. Bogdása, Vajszló)

Kákics: Kiss Géza sírja a református temetőben, szobrokkal díszített I. (és II.) világháborús emlékmű a templomkertben

Sellye: helyreállított zsidó temető, régi református temető a templomdombon, Kiss Géza mellszobra a múzeum előtt

Csányoszró: Csikesz Sándor mellszobra a templomkertben

Vajszló: I. (és II.) világháborús, ill. 1848-as emlékmű a főtéren, zsidó és nazarénus temető romjai

Harkany: bolgár és szovjet katonai temető, magyar hősök emlékműve, Kanizsai Dorottya-szobor, Zsigmondy-szobor

Siklós: I. világháborús temető, 1848-as emlékmű, Batthyány Kázmér-szobor, Járó Péter-szobor, Kanizsai Dorottya-szobor, Szent Flórián-szobor, Táncsics-szobor

Máriagyűd: kálvária a kegytemplom fölött a hegyoldalban

Markóc. Néprajzi magángyűjtemény (tulajdonos: Lőrincz Sándorné)

Sellye: arborétum (Draskovich-kastély parkja), közpark Szatyor Győző faragott szabadtéri gyermekjátszó-szereivel, a strand parkja csónakázótóval

A tájhasználat egyik legmeghatározóbb eleme a mezőgazdaság. Sokféle és kiterjedt hatása miatt a következőkben igyekszünk minden lényeges oldalát röviden megvilágítani. A tervezési terület mezőgazdaságának közelmúltját és főként jelenlegi állapotát statisztikai adatok alapján, kistérségekre és településekre lebontva mutatjuk be, rávilágítva a fontosabb összefüggésekre.

A fontosabb településsoros adatokat a fejezet végén található mellékletekbe gyűjtöttük össze.

Az elmúlt tíz év a mezőgazdaság vonatkozásában nehéz időszaknak bizonyult. Már a nyolcvanas évek második felében látszott, hogy a termelés hatékonyságának, a jövedelmező gazdálkodás fenntartásának, illetve növelésének feltétele a gyökeres megújulás, azonban az alapvető változások nagyon kedvezőtlen körülmények között zajlottak le. A tulajdonváltásnak, a szervezeti és szerkezeti átalakulásnak a bel- és külföldi piacvesztés negatív hatásai mellett kellett végbemennie.

Az évtized során a földterület több mint nyolctizede magántulajdonba került, a 2000. évi ÁMÖ adatai szerint a gazdálkodó szervezetek és az egyéni gazdálkodók használatában a termőterület országosan 55-45%-ban oszlik meg, amely arány a két megyében méginkább a gazdálkodó szervezetek irányában tolódott el. A régió szántójának hasznosításában az 1986-90-es évek 65%-áról 70% fölé nőtt a gabonafélék aránya, a szálas-és tömegtakarmányok, továbbá a cukorrépa rovására növekedett a napraforgó, a repce, a borsó és a szója területe is. Az átlagtermések hullámzóak, de általában alatta maradnak a nyolcvanas évek produktumának. A jelentős szélsőségekben az időjárás anomáliái mellett szerepe van a talajerő-visszapótlási és növényvédelmi tevékenység elégtelenségének is. Az állatállomány minden fajnál nagyságrendekkel esett vissza. Általában a termelőeszközöknek és a termeléshez felhasznált anyagoknak a mezőgazdasági termékekét meghaladó drágulása jövedelemcsökkenést von maga után (nyíló agrárolló). A 2000-es évek az állattenyésztési ágazatoknak sem hozták meg a fellendülést. Az állatállomány szinte minden fajra kiterjedően alacsony szinten stagnált, a hozamok is megrekedtek vagy inkább csökkentek, a vágóállat- és állati termék felvásárlási árak növekedése elmarad a költségekétől.

AgroökológiaAz egyes, főbb környezeti tényezők alapján elkülönülő térségek mikroklímája, domborzata, talajadottsága és vízrajza változatos mezőgazdasági termőhelyek létrejöttét eredményezi, így ezekben a térségekben hasonló a tájfejlődés folyamata. Az agroökológiai körzetek meghatározásakor a tájalkotó ökológiai tényezők mellett figyelembe vették a mezőgazdasági termelést, annak szerkezetét és részben eredményességét is. Legjobban a természeti, földrajzi középtájak rendszere fedi le ezeket a térségeket, amelyek így agroökológiai körzeteknek is nevezhetők, hasonló határokkal.

A vizsgált térség északibb, főleg Somogyban található része a Dunántúli-dombvidék Belső-Somogyi, a délibb baranyai rész pedig a Dunai Alföld Dráva-menti síkság agroökológiai körzetéhez tartozik.

Főbb szempontok alapján a Dráva-menti síkság mély fekvésű alföldi síkság, amely alacsony és magasabb ártéri szintekre tagolódik. Az alacsony szinteken az egykori fűz-nyár ligetek, láperdők és rétek helyét ma szántó foglalja el. A magasabb talajvízszint miatt foltonként és időszakosan belvizes. A magasabb ártéri szinteken jól termő szántó és zöldségtermelő kertművelés az uralkodó. A Belső-Somogy körzetben többféle éghajlati hatás keveredik, általában erősen csapadékos, jobbára sík homokterület. A homokhátak kilúgozottak, mészben, magnéziumban szegények. A szántóterületeken mozaikszerűen változhat a talajtípus, közepes vagy jó termőképességűek. A magasabb vízállású mélyedésekben több helyen lápokkal találkozunk.

A mezőgazdasági termeléssel egységnyi területen megtermelhető biomasszát nézve a terület az energetikai agrárpotenciál alapján a közepesen jó biomassza hozamra (30,5-31,5 t/ha) képes térségek közé tartozik, hasonlóan minősíthető a klimatikus agrárpotenciál alapján is (30-32 t/ha).

A dél-dunántúli régióhoz az ország településeinek egyötöde, népességének nem egészen egytizede tartozik. Ezekből az adatokból is kitűnik, hogy a Dél-Dunántúl aprófalvas régió - különösen a baranyai kistérségek -, ahol a megélhetésnek számos településen egyetlen lehetőségét a mezőgazdaság biztosítja. Az 2000-es évben a régió 975 000 főt kitevő népességének 27%-a folytatott mezőgazdasági tevékenységet (ez országosan a népesség 20%-a), illetve a gazdaságokhoz összesen a népesség 36%-a tartozott (ez országosan 26%). Ezek az arányok még jobban felerősödnek az adott kistérségek mezőgazdasági tevékenységet folytató népességének számát vizsgálva, ezekben a kistérségekben arányuk átlagosan 42% (csurgói: 56% - siklósi: 33%). A mezőgazdasági tevékenységhez való kötődés tehát jóval erősebb az országos átlagnál. (5.1. számú tábla)

A mezőgazdasági tevékenységet folytató gazdaságok - a gazdálkodó szervezetek és az egyéni gazdaságok együttesen - a 6 kistérség teljes területének átlagosan 52%-át használják és ez az országos átlag alatt van (nagyatádi: 81% - siklósi: 36%). Ez a közel 187 ezer hektár terület az említett két gazdaságcsoport között 62-38%-os arányban oszlott meg (országosan 65-35%-ban). Ezen belül azonban a kistérségek között a föld használata tekintetében jelentős a különbség: míg Sellye környékén az egyéni gazdálkodók használatában a földterületnek közel 55%-a van, addig a csurgói körzetben 36%-a, a nagyatádi kistérségben pedig csupán 16%-a. A terület falvaiban általában csak 1-2 gazdasági szervezet folytat mezőgazdasági tevékenységet, sok településen pedig egyáltalán nincs ilyen cég.

Az egyéni gazdaságok és a gazdálkodó szervezetek tevékenysége elsősorban a vegyes gazdálkodásra, illetve a földhasználatra épül; az egyéni gazdaságok többsége ennek alapján minősül gazdaságnak, a gazdasági szervezetek pedig jellemzően a földhasználatot nevezik meg tevékenységük fő profiljának. Ezt az állatállomány követi (főként az egyéni gazdaságokban), ami arányát tekintve kiemelkedik a sellyei kistérségben, míg az intenzív kertészet aránya mindenhol elenyésző. A gazdálkodó szervezeteknél arányától jóval jelentősebb súlya van a szolgáltatási tevékenységnek is, mely tükrözi azt a gyakorlatot, hogy számos egyéni gazdaság földhasználata nem párosul gépellátottsággal, számukra a gépi munkát a gazdálkodó szervezetek szolgáltatják. (5.2. számú tábla)

A mezőgazdasági területekre jutó népességet vizsgálva (100 hektárra jutó lakónépesség) megállapítható, hogy néhány település kivételével a falvak adatai általában az országos illetve a megyei átlagok körül mozognak. Kiemelkedően kevés lakos jut egységnyi területre Kemse, Marócsa (Baranya) és Rinyaújnép, Szenta (Somogy) településeken, illetve aránylag több lakos jut 100 hektárra Sellye, Vajszló, Kémes, Drávaszabolcs (Baranya) és Zákány, Barcs, Csurgó, Babócsa (Somogy) községekben.

Birtokszerkezet
A gazdaságok használatában lévő termőterület átlagos mérete a régióban a gazdálkodó szervezeteknél 627 hektárt, az egyéni gazdaságoknál 2,6 hektárt tett ki (országos viszonylatban 663, illetve 2,7 hektár). Utóbbiaknál az elaprózottság jelenti a jövedelmező gazdálkodás fő akadályát, bár kétségtelen tény, hogy ezek a kicsiny "birtokok" inkább az állatállomány takarmányának megtermelésére, illetve a háztartás ellátására szolgálnak.

Az egyéni gazdaságok átlagos területméreteit tekintve kitűnik Somogy megye, ahol különösen elaprózottak a birtokok; az ország megyéi közül ennél csupán Nógrád megyében alacsonyabb a szántó-és termőterület átlagos mérete. A gazdálkodó szervezetek szántóinak átlagos terjedelme viszont számottevően meghaladja az országos átlagot, különösen igaz ez Baranya megye esetében, melynek szántó-átlagát csupán Jász-Nagykun-Szolnok megyéé haladja meg. Az utóbbi évek során bizonyos mértékben már tapasztalható területkoncentráció ellenére az egyéni gazdaságok használatában lévő földterület igen jelentős elaprózottságát mutatja, hogy ezekben a kistérségekben átlagosan az 1 hektár alatti termőterületű gazdaságok teszik ki az összes egyéni gazdaság közel 80%-át, hozzájuk a termőterület kb. 11%-a tartozik, míg a 10-50 hektár közötti gazdaságok 4%-kal, az 50 hektár felettiek pedig 0,6%-kal képviseltetik magukat, hozzájuk ugyanakkor a termőterület 35, illetve 30%-a tartozik. (5.3., 5.4. számú tábla)

A régióban található az ország gazdaságméret alatti, mezőgazdasági tevékenységet folytató háztartásainak 8,3%-a. Minden kistérségben jellemzően nagy az 1 hektár alatti törpebirtokok aránya az egyéni gazdaságokban (nagyatádi: 84% - sellyei: 67%). A kistérségek közül a sellyei és a szigetvári körzetek gazdaság- és területmegoszlása mutat viszonylag kedvezőbb képet, itt a 10 hektárt meghaladó területű - a jövedelmező gazdálkodás lehetőségeit leginkább hordozó - egyéni gazdaságok mind számuk, mind a termőterület aránya tekintetében meghaladják a régió és az ország átlagát.

A gazdálkodó szervezetek a régióban az országosnál nagyobb arányban képviseltetik magukat a kisméretű, 50 hektár alatti kategóriákban, ugyanakkor kisebb arányban a 100 hektárt meghaladó átlagos méreteknél (kivéve a nagyatádi és barcsi kistérséget). Ezek a különbségek nem túl jelentősek: a régió gazdálkodó szervezetei a kimondottan kis területméretet jelentő 50 hektáros, vagy ennél kisebb kategóriába 2,4%-kal többen tartoznak az országos átlagnál, a 300 hektárnál nagyobbak között 3,2%-kal kevesebben vannak. Ez elsősorban a térség adottságaiból fakad. Itt a kárpótoltak jogosultsága is általában kisebb kiterjedésű birtokokra szólt mint az Alföldön, s a privatizáció során keletkezett birtokok együttes használatát (kft-k, rt-k, stb. keretei között) is behatárolták a földrajzi szabdaltság alkotta keretek.

A területek talajadottságainak részletes ismertetése a 3.2. fejezetben található, ebben a részben a talaj termékenységét kifejező aranykorona-értékek alapján jellemzzük az egyes települések átlagos talajadottságait. A többféle talaj termékenységet jellemző mutató közül célszerű az aranykorona-értéket elemezni, mivel a statisztikai vizsgálatokhoz régóta egységesen ezt használják, megjegyezve, hogy ez a módszer leginkább régebbi meghatározásokon alapul, illetve torzított adatokat is tartalmazhat.

A szántók aranykorona-értéke (AK) Somogyban átlagosan 17 (Csurgó: 26 - Szulok: 10), Baranyában átlagosan 15 (Ipacsfa: 22 - Nagycsány: 9). A gyümölcsösök talajának átlagos értéke Somogy megyében 23 AK (Zákány: 47 - Bélavár: 11), míg Baranyában 40 AK (Diósviszló: 68 - Csányoszró: 15). A szőlő területek átlagos aranykorona-értéke a somogyi falvakban 31 (Babócsa: 50 - Görgeteg: 16), a baranyai településeken pedig 26 (Cún: 32 - Márfa: 21). Az adatok alapján látható, hogy általában közepes, több helyen gyenge, illetve néhol jó termőképességű a szántók talaja. A gyümölcsösök és szőlők esetében több helyen is megfigyelhető igen magas aranykorona érték, ami régebbi meghatározásokból, illetve eltérő vagy torzító számítási módszerekből is adódhat. (I., II számú melléklet)

A művelési ágak átlagos területét vizsgálva megállapítható, hogy a szántók az egyéni gazdaságokban az országos átlag alattiak, míg a gazdasági szervezeteknél átlag fölötti méretűek - kiemelkedően a nagyatádi és barcsi kistérségekben. A gyümölcsösök átlag alatti területűek, hasonlóan a szőlők is (kivéve Siklós környékét). A gyepek is nagyon kisméretűek, elaprózottak, talán Somogyban kevésbé, amit a domborzati adottságokon kívül a privatizációs múlt is meghatároz. A nádasok és halastavak átlagos méretei vegyes képet mutatnak, a nádasok inkább kisebb méretűek, míg kis számú halastó között több a közepes nagyságú. (5.5., 5.6., 5.7. számú tábla)

A mezőgazdasági hasznosítású földterület - a termőterület - művelési ágak szerinti megoszlását tekintve megállapítható a szántó terület túlsúlya. Az egyéni gazdaságoknál a terület közel háromnegyede, a gazdálkodó szervezeteknél Somogyban kb. kétharmada, míg Baranyában közel 90%-a szántó formájában hasznosul. Az erdő művelési ág Baranyában nem meghatározó, míg a somogyi kistérségekben kiemelkedően magas az aránya, főként a gazdasági szervezeteknél. Ma már sajnos a gyep aránya egyre kisebb a művelési ágak között, a 10%-os arányt egyik kistérségben sem haladja meg, és leginkább az egyéni gazdaságokhoz tartozik. Sajnálatos módon alacsony a jó termesztési feltételekkel bíró szőlőterület (kivéve Siklós környékét) és főként a gyümölcsös (csurgói térség kivételével) aránya. Nádas és halastó tekintetében is az országos átlag alatt találhatók a kistérségek, néhány körzet egyéni gazdaságai kivételével, ahol aránylag több halastó (Somogy) vagy nádas (Baranya) található. (III., IV., V., VI. számú melléklet).

A művelési ágakkal kapcsolatos településsoros földhasználati adatoknál azonban figyelembe kell venni, hogy azokat nagyban befolyásolja a település kiterjedtsége, illetve közigazgatási határának nagysága, valamint a földbérletek és részarány-tulajdonok hatása is.

SzántóA baranyai térség környezeti adottságai közepes vagy jó szántóföldi hasznosítást tesznek lehetővé, amit ki is használnak a területen élő gazdálkodók, a termőterület több mint felén (57%) szántó művelési ág található. Több településen is meghaladja az 1.000 hektárt a szántóként művelt területek nagysága (Csányoszró, Felsőszentmárton, Drávaszabolcs, Baranyahídvég, Kémes, Zádor, Vajszló és Sellye), átlagosan viszont csak 400 hektár körül van az egy falura jutó szántóterület. Baranyában a földterületet használók közül a szántót művelők aránya 64%-a, megközelíti a konyhakert használók számát. A somogyi kistérségekben a nagyrészt hasonló környezeti adottságú területeken kisebb arányban folyik szántóföldi művelés, csupán a termőterület 47%-án, amit elsősorban az erdő művelési ág sokkal nagyobb aránya okoz. Ezeken a településeken viszont jóval nagyobb a szántók összterülete, több településen is meghaladja a 3.000 hektárt (Barcs, Görgeteg, Babócsa, Csurgó, Gyékényes), a somogyi falvakra átlagosan 1.000 hektár szántó jut. A somogyi kistérségekben a földterületet használók közül 78% művel szántót, többen mint konyhakertet.

SzőlőAz ország szőlőültetvényeinek 14,5 %-át írták össze a dél-dunántúli régióban. Ez a területi részesedés (figyelembe véve, hogy a térségben ismerten kiváló adottságú tájak vannak a szőlő-bortermesztésre, és hogy az ország 22 borvidéke közül 5 ebben a térségben található) rendkívül alacsonynak minősíthető. Tény, hogy a hatvanas években a régió szőlőterülete a mostaninak közel kétszerese volt. A szőlőnek az országosból való területi részesedése az egyéni gazdaságok esetében 12%-ot, a gazdálkodó szervezetekre vonatkozóan 29%-ot tesz ki ebben a régióban. Az utóbbi jelentős arány mögött azonban az áll, hogy a gazdálkodó szervezetek használatában a szőlőterületeknek országosan eleve kisebb hányada található.

Az általában gyengébb szőlőtermő képességű somogyi kistérségekben szinte minden faluban található valamekkora szőlőterület, a legnagyobb Csurgón, összesen közel 30 hektár. Ezekben a térségekben átlagosan többen használnak szőlőt, mint gyümölcsöst. A nagyrészt jobb adottságú Baranyában alig negyede területen termesztenek szőlőt a somogyi térségekhez képest. A szőlővel foglalkozók száma csupán 11%-át teszi ki a somogyi kistérségekben szőlőt használóknak, és Baranyában átlagosan többen foglalkoznak gyümölcsössel, mint szőlővel. Ezek az átlagot mutató adatok azonban eltakarják az egyes kiemelkedő szőlőtermesztéssel rendelkező baranyai falvak eredményeit.

GyümölcsösA kistérségek gyümölcsös területének aránya az országos átlag alatt van, egyedül csurgó körzetében haladja meg azt. A gyümölcsösök szinte teljes egészében egyéni gazdaságok használatában vannak. A jó adottságok ellenére alacsony területi részesedés hátterében a gyümölcságazat magas telepítési és művelési költségei állnak.

Gyümölcsösök tekintetében a kistérségek közül a somogyiak emelkednek ki, 10 hektárt meghaladó területtel rendelkező falvak: Porrogszentkirály, Csurgó, Berzence, Somogyudvarhely, Barcs, itt a somogyi térségekben átlagosan 5 hektár gyümölcsös jut egy településre. Itt a földterületet használók 22%-a foglalkozik valamilyen méretű gyümölcsössel. Baranyában ugyanez az arány alig 8%, és csak 1 hektár gyümölcsös jut egy falura, a legtöbb Sellyén található, 7 hektár.

ErdőA vizsgált terület erdőgazdálkodásának részletes leírása az 5.2. fejezetben található, ebben a részben a település szintű statisztikai eltéréseket vizsgáljuk. A települések földhasználatában az erdő művelési ág nagysága nagyon sok helyen is megelőzi a szántót, főként Somogyban, ahol a kistérségek összességében is több az erdő területe, mint a szántóé. Néhány somogyi településen több ezer hektárnyi erdő is tartozik egy-egy településhez, pl. Szenta, Barcs, Csokonyavisonta, Tarany, így ebben a megyében minden vizsgált településre 1.000 hektárt meghaladó erdőterület jut. A baranyai kistérségekben átlagosan ennek kb. egynegyede jut településenként, itt egyik helyen sem ér el 1.000 hektárt az erdőterület nagysága (Drávapiski: 28 - Bogdása: 997 hektár).

Az erdőt használó gazdálkodók is legalább háromszor annyian vannak Somogyban, mint Baranyában, viszont megoszlásuk mindkét megyében változatos, van ahol egy gazdálkodó több mint 300 hektár erdőt használ (Drávatamási, Kastélyosdombó, Kisszentmárton), illetve sok településen csak 2-3 hektár jut egy gazdálkodóra (Zákány, Drávacsepely, Kétújfalu, Márfa). Nagyon sok helyen találkozhatunk telepítésekkel, amelyek leginkább faültetvény telepítések és kevésbé erdő telepítések. A régió az ország egyik meghatározó karácsonyfa előállítója, így az új telepítések szinte kizárólag fenyőből állnak.

GyepA területen éghajlati és talajtani adottságaiból fakadóan közepes és jó termőképességű, változatos fekvésű és felszínű, főként régebbi eredetű illetve ősgyepek találhatók. A gyepek domborzati és gazdálkodási tényezők miatt azonban elaprózottak, főként a rétek (területük nagysága mindenhol az országos átlag alatti), ami talán kevésbé érvényes egyes nagyobb egybefüggő gyepterületekre Somogyban, illetve néhány fás legelőre mindkét megyében (azonban még ezek sem mérhetők az Alföld nagy kiterjedésű legelőihez). Ki kell emelni a Somogyban és Baranyában még több helyen megtalálható fás legelőket, amelyek tájképi és természetvédelmi jelentősége országosan egyedülálló. A vizsgált térségek gazdálkodásában a területi arányokat figyelembe véve is elenyésző a gyepek jelentősége, amit a szántó nagyságához viszonyított arányuk is alátámaszt, így Somogyban 9 hektár szántóra jut 1 hektár gyep, Baranyában pedig 10 hektárra. A gyepterületek zsugorodása jelenleg is tart, aminek elsősorban a kérődző állatállomány fokozódó csökkenése az oka. A még meglévő rétek és legelők nagy részét sem hasznosítják megfelelően, gondozásuk hiányzik, általános a gyomosodás és megindult a cserjésedésük, a beerdősülésük.

A jelenlegi gyepterületek talaja gyenge vagy közepes termőképességű, hasonlóan a régebben feltört gyepek helyén vagy szomszédságukban található szántókéhoz. A gyepek településenkénti megoszlása nagyon változatos, így van olyan falu, ahol csak néhány hektár van vagy már egyáltalán nincs gyepterület (Heresznye), és vannak olyanok Baranyában, amelyek határában több mint 100 hektár gyep van (Felsőszentmárton, Zádor, Sellye, Kémes, Vajszló, Csányoszró), illetve Somogyban 500 hektárt meghaladó gyeppel rendelkező települések is vannak (Barcs, Csurgó, Babócsa). A településenkénti átlagos területet nézve Baranyában kisebbek a gyepterületek, ezen belül nagyobb a rétek aránya, mint a legelőké (átlagosan 21 és 17 hektár falvanként), míg Somogyban nagyobbak a gyepterületek, itt a rétek képviselnek kisebb részt a legelőkkel szemben (57 és 59 hektár településenként az átlag), és összességében is több mint kétszer annyi rét, illetve háromszor annyi legelő van a somogyi kistérségekben, mint a baranyaiakban. Megfigyelhető még, hogy mindkét megyében a gazdálkodók közül sokkal többen használnak rétet, mint legelőt (kiugróan nagy az arányuk Baranyában Zádoron, Szörényben, Kétújfalun valamint Somogyban Zákányon, Gyékényesen, Csurgón, Őrtiloson és Taranyban). Ez elsősorban a rétek általában kisebb méretével és nagyobb számával, vagy éppen tagoltságával függ össze, ahonnan a szénát több gazdálkodó is begyűjti. A legelők használatára sok helyen a gazdasági szervezetek nagyobb állatállománya van legjobban befolyással.

A gyepek termésátlaga országosan már több éve rendkívül alacsony szintű (2000-ben Baranyában 708 kg, Somogyban 1.640 kg hektáronként), aminek egyik fő oka a nem megfelelő gyepkezelés. A térség gyepterületeinek hozama az utóbbi években termésmennyiségben jelentősen csökkent, hasonlóan a termésátlag is csökkent vagy stagnált. A megyék tekintetében Somogyban mindig nagyobb volt a termésátlag, egyes években akár kétszerese is a baranyainak. Előző megyében - ellentétben Baranyával - az egyéni gazdálkodók egy kicsivel mindig jobb termésátlagokat értek el, mint a gazdálkodók szervezetek.

A gyepek műtrágyázása régebben sem volt jelentős, de ez mára teljesen a minimumra szorult, ami összefügg az előzőekben leírtakkal. Ennek azonban sok kedvező hatása is van, rendkívül előnyös a természet- és a környezetvédelem szempontjából. Szervestrágyázás viszont régebben általános volt a gyepterületeken, mára ez is töredékére csökkent, a megfelelően végzett szervestrágyázás a legtöbb gyepen kedvező hatású lehetne.

NádasA nádas jelenlétét és kiterjedtségét - hasonlóan a halastóhoz - a többi művelési ággal szemben erősebben befolyásolják az ökológiai feltételek, pl. a térség éghajlata, mikroklímája, domborzata, talajadottságai és vízrajza. Ebből kifolyólag nagyon vegyes képet mutat a települések nádas állománya, legtöbb helyen teljesen hiányzik vagy csak 1-2 hektárnyi van, máshol pedig több tíz hektárnyi található. A kistérségeket és megyéket összehasonlítva Baranyában majd négyszerese van a somogyi nádas területeknek, több mint szőlőből vagy gyümölcsösből (kiemelkedik Kémes, Zaláta, Vejti, Ipacsfa és Somogyból Barcs települések nádasainak nagysága, 19-46 hektárral). A nádasokat általában 1-2 gazdálkodó használja, így van olyan, akire több tíz hektárnyi jut.

HalastóA vízrajztól, felszíni vizektől és domborzattól szintén erősen függő halastavakat még kevesebb településen találunk. Külső-Somogyban és Belső-Somogy északibb részén sokkal több és kiterjedtebb, illetve néhány országosan is jegyzett halastó rendszer működik, viszont a vizsgált terület somogyi kistérségeiben csak néhány kisebb vagy közepes halastó található. Ezek összesített területe még így is megközelíti a szőlőkét vagy a gyümölcsökét, négy település határában van említhető nagyságú halastó: Berzencén 9, Görgetegen 32, Csurgón 54 és Barcson 56 hektárnyi, többnyire egy tulajdonos használatában. A baranyai kistérségekben csak 5 településen és mindössze 8 hektárnyi halastó van, aminek a felét a kovácshidai 4 hektáros adja, egy-egy tulajdonos használatában, így arányuk minden tekintetben elenyésző.

A művelési ágak közül a meghatározó nagyságrendű szántó hasznosításánál a gabonafélék foglalják el a terület nagy részét. A vetésszerkezetnél az arányok ugyan évről évre bizonyos változást mutatnak, de leszögezhető, hogy a főbb növénycsoportok közötti arányok meglehetős állandóságot mutatnak. A térség gazdaságai közül az egyéni gazdaságok az országos átlagot (74%) meghaladóan a szántó 83%-án, a gazdálkodó szervezetek pedig szintén az átlag (63%) felett a szántó 66%-án termesztettek gabonaféléket (kivéve a nagyatádi körzetet, a rendkívül sok vetetlen terület miatt). Az országosnál mintegy 6-9 százalékkal magasabb részesedés jól érzékelteti a régió kiváló adottságait a kalászosok és a kukoricatermesztés terén. A többi növényféleség csoportjai értelemszerűen alacsonyabb részesedést mutatnak az országosnál, és alacsonyabb volt az ugar, parlag és vetetlen terület aránya is (kivéve a sellyei körzetet, de legfőképp a nagyatádi kistérségben magas az ugar, parlag aránya, ott is a gazdasági szervezetek földjein a legtöbb a vetetlen terület).

A gabonafélék közül a régióban a kukorica a jelentősebb, főként az egyéni gazdaságoknál. Az ország kukorica vetésállományának 25%-a volt 2000-ben a Dél-Dunántúlon. A régebben főként Baranyában meghatározó cukorrépa-termesztés a jugoszláv kapcsolatok visszaesésével jelentősen csökkent. Az ipari növények (pl. napraforgó, repce, szója) elsősorban a gazdálkodó szervezetek vetésszerkezetében számottevőek, hiszen a gépesítettség, a speciális termesztési technológia itt áll rendelkezésre, de arányuk még itt is alacsonyabb az országostól. A takarmánynövényeknek szintén ebben a gazdaságcsoportban jelentkező nagyobb aránya a korábbiakban már bemutatott nagyobb állattartási aránnyal van összefüggésben. A takarmánynövények arányának erős ingadozását a kistérségek eltérő és időben változó kérődző állatállománya befolyásolja (főként a szarvasmarha létszám). Burgonyából a komoly termesztési múlttal rendelkező somogyi kistérségek egyéni gazdálkodói termelnek országos átlag fölötti területnagyságon, ami azonban az utóbbi években csökkenésnek indult. A zöldségfélék aránya ingadozó, városok közelében az egyéni gazdálkodók, illetve egyes cégek termelnek nagyobb arányban zöldséget a jobb minőségű szántókon (pl. borsó), valamint helyileg jelentős lehet az olajtök területek aránya. Megfigyelhető az egyéb növények (pl. aprómagvak) magasabb aránya, elsősorban Baranyában, az ottani gazdasági szervezeteknél. (5.8. számú tábla)

SzőlőA térségben található szőlőültetvények értékét növeli, hogy az országos átlagot meghaladó arányú a magas minőséget képviselő vörösbort adó fajták aránya. Különösen a siklósi körzet emelkedik ki a vörösbort adó fajták arányával (63%), míg a somogyi kistérségekben nagyon magas a gyengébb minőségű bort adó direkttermő szőlő aránya (27-38%). (5.9. számú tábla)

GyümölcsösA gyümölcsfajok közül vezető szerepe Somogyban az almának van, de még itt is az országos átlag alatt van. Még kevesebb alma van Baranyában, ahol legtöbb szilvából (Siklós körzetében meggyből) van, amelyek aránya néhol több mint háromszorosa az országosnak. Ki kell emelni a körte általánosan magas arányát, a Szigetvár környéki dió-, és a csurgói körzet gesztenye termesztés kiemelkedő részesedését. Somogyban fontos szerepe van a ribiszke és málna ültetvényeknek, hasonlóan az egyéb bogyósoknak (pl. bodza) Sellye körzetében. (5.10. számú tábla)

Termésátlagok, hozamok
A szántóföldi növények termésátlagának elemzésekor fontos megjegyezni, hogy az eredményeket legjobban talán az adott év időjárása befolyásolja. Ezt figyelembe véve kell értékelnünk az adatokat, amelyek - főleg hosszabb távon szemlélve - még így is megfelelően tükrözik az adott tájegység agroökológiai potenciálját, amibe beleszól még a talajművelés, tápanyagpótlás és növényápolás minősége, illetve a gazdálkodó felkészültsége, eszközellátottsága.

A legtöbb szántóföldi növénynél megfigyelhető, hogy a gazdálkodó szervezetek nagyobb termésátlagokat érnek el, mint az egyéni gazdálkodók. A kézimunka igényesebb, vagy több odafigyelést igénylő kultúrák esetében viszont fordított is lehet a helyzet (pl. borsó, kukorica, burgonya, cukorrépa). Ez utóbbi eset inkább a baranyai térségekben fordul elő, valószínűleg az itteni egyéni gazdálkodók jobb gépellátottsága miatt is.

A megyéket 1991-2000 között, hosszabb távon összehasonlítva egyértelműen Baranyában jobbak a termésátlagok, szinte minden növény tekintetében. Ez egybevág a megye általában jobb agroökológiai adottságaival, viszont ellentétes a Baranyai gyengébb aranykorona értékekkel, amit valószínűleg a jobb gépellátottsággal tudnak kompenzálni a gazdák. Az évjáratokat vizsgálva viszont a 2000-es év Somogyban sikerült jobban.

A termésátlagokat időrendben elemezve megállapítható, hogy a legtöbb kultúra tekintetében romlottak, vagy jobb esetben stagnáltak a hozamok az 1990-es évek magasabb értékeihez képest, a visszaesés Baranyában erőteljesebb.

Tápanyagpótlás, növényvédelem
Az elmúlt évtizedben az egész országban csökkent a kijuttatott tápanyagok mennyisége, főleg a műtrágya. A szervestrágyázás nem csökkenhetett ilyen drasztikusan, mivel már hosszú évek óta elenyésző a mértéke. Ennek főleg a mezőgazdaság tőkehiánya az oka, kedvezőtlen hatása megmutatkozik az előzőekben tárgyalt termésátlag csökkenésben. A műtrágyázás - kevésbé a szervestrágyázás - visszaesésének viszont igen kedvező a hatása a területek természet- és környezetvédelmi állapotára (pl. a talajvíz és felszíni vizek terhelése csökkent, a növény- és állatfajok száma és diverzitása nőtt).

A két megyében a szervestrágyázott terület nagysága harmadára csökkent az utóbbi 20 év alatt, hasonlóan csökkent a felhasznált trágya mennyisége is. A műtrágyázott terület nagysága közel felére csökkent ugyanez idő alatt, a kijuttatott hatóanyag pedig alig harmadára esett vissza. Kedvezőtlen változásként értékelhető, hogy közel 75%-ra nőtt a nitrogén aránya a felhasznált hatóanyagok között a foszfor és a kálium rovására, ami kiegyensúlyozatlan tápanyag ellátáshoz vezethet.

A növényvédelmen belül a vegyszeres növényvédelemnek van a legjelentősebb hatása a termelési eredményekre és főként a környezetre. A mezőgazdaságban felhasznált növényvédőszerekre is a műtrágyáknál leírt változások érvényesek, azaz jelentősen csökkent a kijuttatott vegyszerek mennyisége. Ezzel azonban nem csökkentek ilyen arányban a növényvédőszer használatból eredő veszélyek, mivel több olyan egyéni gazdálkodó alkalmaz vegyszert, aki újdonsült (privatizációs) földtulajdonos illetve nem szakképzett felhasználó.

Az állatállomány mind országos, mind térségi szinten a korábbi évtizedek állományaitól valamennyi faj tekintetében messze elmarad. Az állatot tartó gazdaságokra vonatkozóan az a tapasztalat, hogy a vizsgált kistérségekben az egyéni gazdaságok állománynagysága általában alatta maradt az országos átlagnak, csak egy-két térségben haladta meg azt, anyakoca és anyajuh tekintetében. A gazdálkodó szervezeteknél is hasonló az általános helyzet, itt a több állattal rendelkező gazdaságok a sertés és juh mellett tehénből és tyúkból is felülmúlják az országos átlagot. (5.12. számú tábla)

Az általános állatsűrűség - egységnyi (100 hektár) mezőgazdasági területre jutó számosállat - tekintetében a siklósi és a barcsi kistérség állatállománya haladja meg az országos átlagot, majd utánuk sorban a szigetvári, a sellyei, a csurgói és végül a nagyatádi körzet következik. Gazdálkodói típusokra szétbontva látható, hogy az egyéni gazdaságok nagyobb állatsűrűséggel rendelkeznek (kiemelkedik a siklósi, a sellyei és a barcsi térség), mint a gazdasági szervezetek, utóbbiak minden kistérségben az országos átlag alatti értékeket mutatnak. (5.11., 5.13. számú tábla)

A baranyai kistérségekről a 100 hektár mezőgazdasági területre jutó állományok alapján elmondható, hogy a sertéstartás a legjellemzőbb. Ez a tény, és a gabonaágazat hangsúlyos volta egymással összefügg. A kérődzők és a baromfifélék tekintetében a megye állatsűrűsége elmarad az országos átlagtól. A somogyi kistérségekben általában kisebb az állatsűrűség, mint Baranyában, szinte mindenhol átlag alatti értékek vannak. Néhány kiugró adat alapján azonban látható, hogy pl. a barcsi térség sertés és pulyka tekintetében átlag fölötti állománnyal rendelkezik.

Összességében a térségek állateltartó képessége messze meghaladja a jelen állapot szerinti állatállomány méreteket. Ezt a megállapítást támasztja alá az a tény, hogy még a nyolcvanas évek során is a mostani mezőgazdasági területnél csak valamelyest nagyobb területre napjaink állatállományának közel kétszerese jutott. Pedig a térségek - főleg Baranya - akkor is gabona-kibocsátó volt, tehát a takarmányellátás mellett jutott más megyék felé, illetve exportra történő értékesítésre is. Igaz, a területegységre jutó növénytermesztési hozamok is meghaladták a kilencvenes évek átlagait. Az állattartó képesség mostanit meghaladó lehetőségeire mutatnak az épület-és építménykapacitás adatok is.

Az állatállomány fajonkénti megoszlása is az előzőeket támasztja alá, miszerint Baranyában inkább a sertésé a vezető szerep, míg Somogyban arányában több a szarvasmarha. A ló aránya több helyen is meghaladja az országos átlagot, ezzel szemben a juh mindenhol alatta marad, a baromfi pedig vegyesebb képet mutat. Az egyéni gazdaságoknál viszont már több helyen megfordul az előző arány, főleg Somogyban, itt is a sertés kap nagyobb szerepet. A gazdasági szervezetek szinte mindenhol szarvasmarhát tartanak döntő többségben, még két baranyai kistérségben is. (5.14. számú tábla)

A térség férőhely kapacitását a későbbiekben részletesen elemezzük, de itt is meg kell említenünk, hogy a meglévő kapacitás valamennyi állatfaj esetén jóval nagyobb a jelenleg tartott állományoknál. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a tartási szándék és a férőhelybőség területileg és gazdálkodó egység szerint nem feltétlenül esik egybe, továbbá, hogy a meglévő kapacitás nagy része mai állapotában nem teszi lehetővé a korszerű fajták intenzív tartását - csak jelentős beruházással járó korszerűsítés után. Viszont extenzívebb fajták tartása esetében, pl. agrár-környezetvédelmi támogatási programok keretében ezek az épületek is megfelelhetnek az igényeknek.

A takarmánybázison belül a helyben termelt gabonafélék (főleg a kukorica) bőven kielégítik a jelenlegi igényeket, és még jelentős állománybővítés esetére is megfelelő tartalékokkal rendelkezik a körzet takarmánygabonából. Viszont az abrakfogyasztó állatfajok nagyobb aránya miatt több fehérjehordozó takarmányra van szükség, aminek nagy része csak drágább importtal biztosítható. Szántóföldi tömegtakarmányok tekintetében csak a kérődző állományoknak jelenleg szükséges mennyiségeket termelik a gazdálkodók, ami szintén fejleszthető lenne. A lecsökkent szarvasmarha- és juhállomány miatt nem fordítanak gondot a lucerna és a gyepek megfelelő kezelésére, így a hozamok is gyengék. Az elhanyagolt gyepek felújításában és kérődzőkkel történő nagyobb arányú hasznosításában jelentős tartalékok rejlenek.

Az egyre jobban csökkenő állatállomány - főként a kérődzők létszámcsökkenése - kihat a növénytermesztés tápanyagpótlására is, több körzetben tartós helyi hiány alakult ki szervestrágyából, amit csak jelentős szállítási költségekkel távolabbról tudnak pótolni. A megfelelően kezelt almos istállótrágyának vagy karámtrágyának régebben fontos szerepe volt, jelenleg is szükség lenne rá, illetve alapvető a környezetkímélő tápanyagpótlásban. (VII., VIII., IX., X. számú melléklet)

Az utóbbi években legjobban a szarvasmarha, főleg a tehén létszám csökkent, és ez a folyamat még jelenleg is tart. Az elmúlt években sem a tej, sem a vágómarha felvásárlási ára nem tartott lépést a termelési költségek növekedésével. Az átlagos tenyésztési mutatók romlottak vagy stagnáltak, hasonlóan a termelési eredmények is, ez leginkább az egyéni gazdaságokban érezhető. A kedvezőtlen átlagok mellett azonban több jó eredménnyel gazdálkodó, színvonalas tenyészet is van a régióban.

A tehenek állománycsökkenését tekintve megállapítható, hogy elsősorban az egyéni gazdálkodók állománya fogyott jelentősen, míg a gazdálkodó szervezeteké stagnált vagy kissé nőtt. Így általában tovább nőtt a különbség a két gazdálkodási csoport között a gazdasági szervezetek javára. Ez alól a kistérségek esetében kivétel is akad, pl. Sellye és Siklós körzetében több tehenet tartanak az egyéni gazdaságokban, mint a gazdálkodó szervezetekben (ebbe a térség legnagyobb felvásárlójának, a Mizo Baranyatej Rt-nek korábbi fizetésképtelensége is beleszólt, ami több gazdálkodót is tehenészetének felszámolására késztetett). Az egyéni gazdálkodók kb. fele-fele arányban tartanak tejhasznú és kettős hasznosítású fajtákat, míg utóbbiak zömmel tejhasznú fajtákat, illetve valamennyi húshasznú állományt is tartanak. Szerencsére egyre több helyen találkozhatunk az újra felfedezett magyar szürkével is.

Számosállat arányok alapján kistérségenként legtöbb szarvasmarhát a nagyatádi, a csurgói és a szigetvári körzetben tartanak (50% fölött), legkevesebb Siklós környékén van (14%), ezek az arányok létszám tekintetében is hasonlóak. Település szinten nagyok az eltérések, sajnos már több olyan falu is van, ahol nincs egy darab tehén sem (pl. Drávapiski, Kemse, Sósvertike, Porrog, Rinyaújnép), nagyon sok az 1-2 tehenes gazda, és 100 fölötti állomány is csak 9 településen található. A somogyi kistérségekben összességében több tehenet tartanak, illetve a falvakra jutó átlag is nagyobb, mint Baranyában, viszont a számosállatban kifejezett arány már az utóbbi megyében jobb.

A szarvasmarha létszám folyamatos csökkenése és az intenzív, istállózó tartás egyeduralkodóvá válása hat a legerősebben a környék gyepgazdálkodására. Marhák hiányában, illetve a szántóföldi tömegtakarmányok etetésével nincs szükség legelőre és réti szénára, ami magával vonja a gyepek területének csökkenését, hasznosításuk és gondozásuk elmaradását.

SertésA sertéstenyésztés az utóbbi évtizedekben a hazai állattenyésztés legfontosabb ágazatává vált. Jellemző rá az erős szezonális és a gyakori konjuktúrális ingadozás, ami miatt nehéz egyértelmű állományváltozási tendenciát megállapítani. Mégis egyértelmű, hogy az utóbbi években jelentősen csökkent a sertésállomány, főként a kocák száma, ami elsősorban az egyéni gazdaságokban következett be. A sertések nagyobb részét általában a gazdasági szervezetek tartják, de itt is folyik az egyéni gazdálkodók részesedésének csökkenése (viszont kiegyenlítettebb az arány, mint a szarvasmarhánál), emellett több helyen komoly állományokat találunk egyéni gazdálkodóknál is. A sertésnél is megfigyelhető a hozamok stagnálása, csak néhány telepen tudnak javuló eredményeket elérni.

Az állományok döntő többségét ma már - főleg a gazdasági szervezeteknél - korszerű, intenzív fajták és hibridek adják, az egyéni gazdaságokban azonban még mindig sok a nem megfelelő genotípusú állat. Országosan megfigyelhető az extenzív tartást jól tűrő mangalica sertések térhódítása, ezekben a kistérségekben is megtalálható kisebb-nagyobb állománya.

Számosállat arányok alapján Baranyában, ezen belül a kistérségek közül Siklós és Sellye környékén a legnagyobb arányú a sertéstenyésztés (meghaladja az 50%-ot), és a nagyatádi körzetben van a legkisebb súlya (18%), de egyéni gazdaságok esetében mindegyik kistérségben az országos átlag körül mozog vagy azt meghaladja az aránya. Létszám tekintetében legtöbb sertést a siklósi és a barcsi térségben tartják, legkevesebbet Csurgó környékén. A vizsgált területen nincs olyan település, ahol ne lenne sertés illetve koca, 1.000 sertés feletti állományt tartanak Barcson (itt a legtöbb: közel 30.000 db), Drávaszabolcson, Kétújfalun, Drávafokon, Lakócsán, Sellyén, Babócsán, Diósviszlón, Vajszlón, Csurgón, Felsőszentmártonban, Gyékényesen és Berzencén. Ezeken a településeken fokozottabban kell ügyelni a sertéstrágya, főleg az esetleges hígtrágya kezelésére, megfelelő elhelyezésére.

A múlt századi fénykor után mélypontra sűlyedt a hazai juhtenyésztés, érvényes ez a vizsgált területre is, ahol még 1999-ben volt egy kisebb fellendülés, azóta folyamatosan csökken a juhállomány. A hozamok régóta megragadtak, alacsony szintjük nem teszi lehetővé komolyabb haszon elérését. A régió kistérségeinek egyikében sem éri el a számosállatban kifejezett országos átlagot a juhok aránya, ez fokozottan érvényes a somogyi körzetekre. Baranyában egy kicsit jobb a helyzet, Szigetvár környékén egyéni gazdálkodóknál és Siklóson gazdasági szervezetnél van - térségi szinten - jelentősebb juhállomány. A juhállomány döntő részét (83%-át) egyéni gazdálkodók tartják. Az állomány fajta-összetételében még mindig döntő szerepe van a merinónak (90% körüli az aránya), de lassan terjednek az intenzívebb hús, tejelő vagy szapora fajták is. Az utóbbi években lassan újra elkezdett növekedni a régebbi hazai, honos vagy őshonos juhfajták létszáma is.

Nagyon sok településen nincs juh, legtöbb faluban is csak néhány tíz egyedet tartanak a gazdák, 300 darabot meghaladó juhállomány pedig Somogyban csak Csurgón található, Baranyában Diósviszlón, Vajszlón és Kémesen van ekkora állomány. Utóbbi megye kistérségeiben több mint kétszerese található a somogyi juhok létszámának.

Mindkét megye településein kiváló legeltetési lehetőségek adódnának a juhok számára, aminek csak töredékét használják ki a gazdák. A rendkívül lecsökkent juhállomány - hasonlóan a szarvasmarhához - kedvezőtlenül befolyásolja a régió gyepterületeinek kihasználtságát, állapotát.

LóA hazai lóállomány a háború előtti létszámának mára kb. egy tizedére csökkent, de ez a folyamat megfordulni látszik. A ló szerepe is teljesen megváltozott, közlekedési eszköz és igavonó funkcióját felváltotta a sport- és hobbi célú tartás, bár a magángazdák elaprózott birtokain újra megjelentek a munkalovak. A magyar parasztságban még erősen él a lovakhoz való kötődés, s az idősödő vagy gazdálkodásukat befejező gazdák is legutoljára a lovaiktól válnak meg. A lóállomány fajta szerinti megoszlása vegyes, döntően sportló fajták, félvérek adják az állomány zömét, de Baranyában és főleg Somogyban jelentős bázisai találhatók a hazai hidegvérű lótenyésztésnek is. Jelentősebb ménes hiányában a térség gyepterületeire kifejtett hatásuk elenyésző.

A lóállományt az elmúlt időszakhoz hasonlóan jelenleg is döntően az egyéni gazdaságokban tartják. A számosállatban kifejezett arányok alapján a térség gazdasági szervezeteinél mindenhol az országos átlag alatti a lóállomány, míg az egyéni gazdaságokban Baranyában alig átlag alatti, a somogyi kistérségekben pedig átlag fölötti a lovak aránya. Létszámában legtöbb lovat a siklósi, barcsi és nagyatádi körzetben tartják. Sajnos mindkét megyében van olyan település, ahonnan teljesen hiányzik a ló, általános jelenség, hogy gazdánként csak 1-2 lovat tartanak (legtöbbször csak fogat célra), míg Baranyában átlagosan kisebb állományokat találunk, a legtöbbet Sellyén (33 db), addig Somogyban több településen találunk 50 fölötti létszámú állományt (Berzence: 72, Szulok: 61, Csurgó: 56, Barcs: 55 és Csokonyavisonta: 50 db) és az itteni falvakban összesen több mint kétszeresét találjuk a baranyai lóállománynak.

A baromfi ágazatot egyik oldalról a saját fogyasztási célra tartott állományok, másrészről az erős piaci ingadozások, faji felfutások határozzák meg. Erős hatása van egy kisebb körzet állományára a közelben lévő feldolgozó üzem illetve integrátor megléte vagy hiánya, valamint az energiaárak változásának. Megfigyelhető a pulyka részarányának növekedése, ami csak napjainkban lassult le, a víziszárnyasok kisebb hullámzásokkal stagnálnak, a tojó és pecsenye tyúkállományok jóval nagyobb ingadozásokat mutatnak, végül a gyöngyös csak elenyésző számban található.

A vizsgált kistérségek esetében számosállat arányokat figyelembe véve csak a csurgói körzetben éri el a baromfi aránya az országos átlagot, egyéni gazdaságok szintjén viszont az összes somogyi térség meghaladja az átlagot, gazdálkodó szervezetek csak Csurgó közelében tartanak valamennyi baromfit, Baranyában viszont mindkét szektorban átlag alatti a baromfi aránya. Az átlagos állomány nagyságot tekintve jelentős eltérést nem találunk a kistérségek között, a pulyka-, gyöngyös-, kacsa- és libatartás jóformán csak az egyéni gazdálkodók végzik (kivétel a Szigetvár környéki nagyobb céges libaállomány), a tyúkfélékből több körzetben is kiveszik a részüket a gazdasági szervezetek, de mindenhol jóval több jut az egyéni gazdálkodókra. Pulykából kiugróan nagy állományt találunk Barcs környékén, libából és tyúkból pedig Szigetvár és Siklós körzetében van a legtöbb. Összességében tyúkból és libából Baranyában, míg pulykából és kacsából Somogyban tartanak többet.

Kecske, nyúl, méh, hal, egyébA kecske és a nyúl főként az egyéni gazdaságokban található, ahol saját ellátásra tartják egyedeiket, viszont egyes országrészeken a nyúl- és újabban a kecskeállományok egyre nagyobb hányadát már a gazdálkodó szervezetek tartják. A méhészet egyértelműen a kisgazdaságokhoz tartozik.

Kecskéből jelentős eltérés nincs a kistérségek között, legtöbbet a siklósi körzetben tartanak. Nyúlban kiemelkedik a nagyatádi körzet, legkevesebb pedig Sellye környékén található. Méhből is Nagyatád körzetében van a legtöbb, s Barcson a legkevesebb, de nem túl nagyok az eltérések a régiók között.

Előző fajokról településsoros adatok nem állnak a rendelkezésünkre, a vizsgált terület szamár és bivaly állományáról pedig semmilyen adat sincs. A régió halászatával részletesen a 5.4. fejezet foglalkozik.

5.1.4. Gép- és épületállományGép- és eszköz ellátottságAz egységnyi mezőgazdasági, illetve szántóterületre jutó gépi vonóerő Baranyában kicsivel az országos átlag fölött, míg Somogyban az átlag közelében van. Míg az országos összehasonlításban a dél-dunántúli régió egyéni gazdaságai - az 1000 hektár mezőgazdasági területre jutó gépállomány alapján - kedvező pozíciójúnak tűnnek, addig azon összevetésben, amikor a legjobban ellátott nyugat-dunántúli régió ugyanezen mutatóival hasonlítjuk össze az itteni gazdaságokét, akkor azt találjuk, hogy azokénak traktorokból 67%-át, kombájnból 47%-át, ekéből 63%-át teszi ki az ellátottságuk. A gazdálkodó szervezetek esetében a két régió között nem ilyen jelentős a lemaradás. (5.15. számú tábla)

Az utóbbi időkben végbement változást jelzi, hogy ma már a vonóerő 45%-a az egyéni gazdaságokban található, a fajlagos gépellátottságuk kedvezőbb, mint a gazdálkodó szervezeteké. Emellett viszont az egyéni gazdaságok gépkihasználása kedvezőtlenebb, mivel a tábla méretek náluk kisebbek. Tapasztalható ezért az a törekvés, hogy a géppel rendelkező gazdák igyekeznek bérmunkát szolgáltatni a géppel nem, csak földterülettel rendelkező társaiknak. Ez a szolgáltatás a gazdálkodó szervezetek részéről is működik, talán ezért is csak kevés olyan társulás alakult eddig, ahol gépek közös megvásárlása révén jutnának gépmunkához a kisgazdaságok. Az érintett kistérségek gépellátottságát és kihasználását többek között a munkaszervezés illetve a tájegységi sajátosságok is befolyásolják, pl. a sellyei kistérségben a jelentős dinnyézés miatt lehet kiemelkedően magas a tehergépkocsik száma vagy a számottevő szőlő és gyümölcs kultúra művelése emeli meg a kisteljesítményű traktorok arányát Siklós környékén.

Az épület-és építménykapacitás számbavétele eredményének értékelésekor előre kell bocsátani, hogy e témában teljesen különbözőek az egyéni gazdaságok és a gazdálkodó szervezetek jellemzői. Már az a tény, ahogy az épületek és építmények a két gazdaságcsoport tulajdonába vagy használatába jutottak, igen különböző folyamat eredménye. A gazdálkodó szervezetek általában nagykapacitású létesítményekkel rendelkeznek, olyanokkal, melyekre termelési folyamataikhoz szükségük van, ezeket ilyen célból ruházták be, vagy a privatizáció során egyéb úton jutott a birtokukba, s ezeket többé-kevésbé a létesítési célnak megfelelően használják is. Teljesen más a helyzet az egyéni gazdaságokban, ahol jelentős részben a már évtizedekkel korábbról meglévő gazdasági épületek, építmények számottevő hányadukban használaton kívül vannak. Itt tehát az a helyzet, hogy az adottságként "örökölt" létesítmények ilyenkor nem hasznosulnak, s az a tapasztalat, hogy ezek állaga romlik, s ha később szükség is lenne működésbe helyezésükre, az már csak jelentős ráfordítással valósulhatna meg. A használaton kívüliség oka az, hogy azzal az ágazattal, melyet szolgálna, forráshiány folytán nem tud, vagy különböző okok miatt nem éri meg foglalkoznia az egyéni gazdálkodónak. Érdemes végiggondolni, hogy mekkora eszközérték amortizálódik így évek hosszú sora óta. Meg kell jegyezni, hogy a régióban meglehetősen ritka a bérleményben történő állattartás. (5.16. számú tábla)

A mezőgazdasági épületek, építmények tekintetében általánosságban megállapítható, hogy különösen az egyéni gazdaságok körében, de a gazdálkodó szervezeteknél is számottevő a kihasználatlan létesítmény-kapacitás, főként az állattartást szolgáló férőhelyek tekintetében. Az egyéni gazdaságok körében a megnevezett állatfajt tartó gazdaságok átlagos állományát és a nevezett férőhellyel rendelkező gazdaságokra átlagosan jutó állatférőhelyet összevetve látható, hogy felével-harmadával nagyobb átlagos férőhellyel rendelkeznek a gazdaságok, mint ahány állatot tartanak. A szarvasmarha-férőhely kihasználtsága tekintetében kiemelkedik az egyéni gazdaságok rendkívül alacsony adata, ami 23%-os értékével jelentősen elmarad az országostól, így itt is bőven vannak tartalékok. A terület gazdálkodóinak sertésférőhely-kihasználtsága hasonló az országos átlaghoz (egyéni gazdaságok 43%, gazdálkodó szervezetek 71%) és különösen az egyéni gazdálkodók sertésóljaiban a mostani állomány több mint kétszerese férne el. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az istállók és ólak jelentős hányada a piac által megkívánt, intenzívebb tartást igénylő korszerű fajtáknak nem felel meg.

Újabb oldalról világíthatjuk meg az épület-és építményellátottság minőségét az épületek, építmények korösszetételének megvizsgálásával. Megállapítható, hogy a mezőgazdaság ezen eszközkörében a beruházások jelentős része a hatvanas és nyolcvanas évek közé datálható, általánosan elöregedtek az épületek, karbantartásuk szinte teljesen hiányzik. Kedvező folyamat viszont, hogy ezen épületek mellett már néhány gazdaságban új épületeket is találhatunk, és egy-két helyen felújításokkal próbálják a korszerűbb tartástechnológiákat bevezetni. Az épület-építményféleségeket külön-külön vizsgálva a gazdálkodó szervezetek körében viszonylag jelentős a fiatal létesítmények aránya a trágyatárolóknál, a sertésférőhelyeknél, a bortároló kapacitásban és a magtár- és szemestermény-silóknál. Az egyéni gazdaságokban viszonylag fiatalabb állomány a bortárolók és valamelyest a sertés-és baromfi ólak körében tapasztalható.

A vizsgált kistérségek meglévő épület- és építmény kapacitását elemezve ki kell emelni az általánosan mutatkozó kevés kérődző férőhelyet, a Barcsiak átlagnál nagyobb sertés férőhely kapacitását, a siklósi kistérség nagyobb bortároló lehetőségét, valamint az üvegház és fóliasátor területének kiemelkedően magas arányát a sellyei körzetben.

A mezőgazdasággal foglalkozó gazdálkodók - egyéni gazdaságok és gazdálkodó szervezetek - gazdaságuk méretét és tevékenységének eredményét az évente megtermelt mezőgazdasági termék értéke szerint is elemezhetjük. A gazdaságokat érdemes külön bontani növénytermesztés, állattenyésztés és vegyes főtevékenység alapján.

A fő profilként növénytermesztéssel foglalkozó egyéni gazdaságok esetében megfigyelhető, hogy minden kistérségben túlsúlyban vannak a kis termelési értékű (100 ezer Ft/év alatti) gazdaságok, az országos átlagtól többen tartoznak ebbe a csoportba, egyedül a sellyei körzet a kivétel. Hasonló arányok figyelhetők meg a gazdasági szervezetek esetében is (10 millió Ft/év alatt), itt szinte csak a Barcson gazdálkodók termelnek nagyobb volumenben. (5.17. számú tábla)

Állattartó egyéni gazdaságok esetében már kiegyensúlyozottabb a helyzet, itt jobban megközelítik az országos átlagot az eredmények, eredményesebbnek mondhatók a Siklós és Sellye körzetében gazdálkodók. Kis számuk miatt a gazdasági szervezetekről egyértelmű következtetéseket nehezebb levonni, közepesen nagy termelési értékű cégek találhatók a siklósi, a szigetvári és a csurgói kistérségekben. (5.18. számú tábla)

A vegyes egyéni gazdaságok tekintetében már több a közepes termelési értékű gazdálkodó (100 ezer - 1 millió Ft/év), kicsivel több a nagyobb termelési értékű gazdaságok aránya a baranyai térségben. Gazdasági szervezetek esetében ez fordított, a somogyi kistérségékben vannak túlsúlyban a 100 millió forint feletti termelési értékű cégek, bár itt is kevés adatra kell hagyatkoznunk. (5.19. számú tábla)

Összegezve megállapítható, hogy a termékérték-kategóriák szerinti gazdaság-megoszlásnál túlnyomó az alacsony produktumú kategóriákba esők aránya, s csak egy vékony réteg tud felmutatni jelentős termékértéket. Ugyanakkor ehhez a keskeny réteghez koncentrálódik a termékérték nagyobb hányada. A gazdaságok előző szempontok szerinti megoszlása is jól érzékelteti azt, hogy a főként növénytermesztő vagy állattartó gazdaságoktól jobb eredményt hozhat a vegyes tevékenység, azaz a "több lábon állás".

5.1.6. BiogazdálkodásAz aránylag rövid szervezett múltra visszatekintő biogazdálkodás hazai szerepe minden régióban folyamatosan erősödik, a saját fogyasztáson kívül megtermelt mezőgazdasági bioárúk aránya is egyre jobban nő. Ezeket a termékeket döntően Nyugat-Európában értékesítik, aminek a mennyisége szervezett formában tovább növelhető. A bio termékek iránti igény már hazánkban is folyamatosan nő, de a társadalmi viszonyok miatt egyelőre még nem számottevő.

Baranyában 2000-ben 128 biogazdaságot tartottak számon és több mint 28 ezer hektáron folyt ellenőrzött biotermelés (ez rendkívül figyelemre méltó, mivel a második legnagyobb terület a megyék között, az országos terület 13%-a). Somogy megyében ugyanekkor 95 biogazdaság volt, amelyek több mint 8 ezer hektáron gazdálkodtak. Gazdálkodó szervezetek tekintetében kiegyenlített az arány Somogy és Baranya megye között, míg az egyéni gazdálkodók esetében többen vannak a baranyai biogazdálkodók. Országos átlagban a biogazdálkodást folytatók több mint 95%-a az egyéni gazdaságok közül kerül ki, viszont a bevont földterület döntő többsége a gazdasági szervezetekhez tartozik. Fontos kiemelni, hogy jelentős számban vannak olyan cégek, amelyek a jövőben biogazdálkodást kívánnak folytatni (Baranyában 15, Somogyban 17), még nagyobb az áttérni szándékozó egyéni gazdaságok száma, mindkét megyében (Baranyában 333, Somogyban 278).

Az ellenőrzött körülmények között előállított növénytermesztési biotermékek és ellenőrzötten tartott bioállatállomány tekintetében Baranyában összességében jóval nagyobb földterületen sokkal többet termeltek minden főbb növényből, illetve több állatot tartottak, mint Somogy megyében (ezt a megyében található egy-két nagyobb átállt gazdasági szervezet nagy méretű gazdálkodása okozza, az egyéni gazdaságok tekintetében jóval kiegyenlítettebb a kép).

A két megye biogazdaságaiban növénytermesztési termékek közül elsősorban búzát, szóját, borsót, őszi árpát, napraforgót, silókukoricát és lucernát állítanak elő, állatok közül jelentősebb bioállomány termel sertésből, szarvasmarhából és tyúkféléből, kisebb számban pedig juhot és kecskét tartanak. Szinte mindenből többet állítanak elő vagy tartanak a biogazdálkodás szempontjából előrébb tartó baranyai térségekben. Kevés zöldség, szőlő, gyümölcsös és gomba is található biogazdaságokban, amelyek kiegészítő tevékenységként borászattal, tejfeldolgozással, vendéglátással és kereskedelemmel is foglakoznak.

Az agrár-környezetvédelem lényege, hogy környezetkímélő, a természet védelmét és a táj megőrzését szolgáló mezőgazdasági termelési módszereket alkalmazzon a gazdálkodó. A külföldi mintára alapozott, és 1999-ben jogszabályi szintre emelt Nemzeti Agrár-környezetvédelemi kormány program valójában csak 2002-ben indult be, államilag támogatott programok keretében. A program egyes részei így megjelentek a gyakorlati gazdálkodásban, országos szintű horizontális és térségi szintű zonális programokba csoportosítva.

A vizsgált térség területei mezőgazdasági alkalmasság alapján a közepesen alkalmas területekhez tartoznak, az élővilág környezeti érzékenysége alapján pedig a közepesen vagy erősen érzékeny területek közé tartoznak. A talaj környezeti érzékenysége szempontjából közepesen érzékeny a térség, vízbázisok környezeti érzékenysége alapján pedig a baranyai rész érzékeny, a somogyi pedig kevésbé. Ez a kettősség befolyásolja a legjobban az egyes területeken, településeken folytatandó mezőgazdasági tevékenység jellegét, intenzitását.

A környezeti érzékenység alapján meghatározott agrártermelési skálán a térség mezőgazdasági területei vegyes képet mutatnak. Általánosságban a baranyai részeken a legtöbb terület kettős meghatározottságú (agrártermelési és védelmi), de több agrártermelési meghatározottságú területet találunk, mint a somogyi részeken. Somogyban kevesebb az egyértelműen agrártermelési meghatározottságú terület, döntően kettős meghatározottságú és több a tisztán védelmi meghatározottságú terület is.

Részletesen elemezve Baranyában a Dráva folyóval közvetlen határos területek, Sellye, Csányoszró, Vajszló, Baranyahídvég községek területei, valamint Zaláta, Kemse, Drávasztára, illetve Drávapalkonya déli részei környezetileg a legérzékenyebbek, így ezek környezetérzékenységi meghatározottságú területek. A többi rész döntően kettős meghatározottságú. Agrártermelési meghatározottságú területek leginkább Kisszentmárton és Cún települések középső része, illetve a Kémes és Ipacsfa vonaltól északra eső részek. Somogyban Istvándi és Darány falvak keleti része, Babócsa, Péterhida, Komlósd települések, Barcs nyugati része valamint Csurgó környéke a leginkább agrártermelési meghatározottságú területek. A többi terület kis részben kettős, de inkább környezetérzékenységi meghatározottságú, utóbbiból legjelentősebb a Drávatamási, Barcs észak-keleti fele, Darány, Istvándi és Kálmáncsa nyugati fele közrefogta terület Csokonyavisontával, illetve Rinyaújlak, Bakháza, Rinyaszentkirály falvak területe, Szenta és Őrtilos települések, Zákány, Somogybükkösd és Porrogszentpál nagy része, valamint Bélavár és Vízvár déli illetve északi széle.

A vizsgált térségben gazdálkodóknak a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program mindegyik horizontális célprogramjába lehetősége van bekapcsolódni, amelyek közül az ökológiai gazdálkodási, a gyepgazdálkodási és az integrált növénytermesztési célprogramra várható nagyobb érdeklődés.

Zonális célprogramokon belül a "Fás legelők Baranya megyében" megnevezésű ÉTT (Érzékeny Természeti Terület) mintaterület teljes egészében beleesik a vizsgált térségbe, minden települése a sellyei kistérségben található: Bogdása, Drávafok, Drávakeresztúr, Markóc és Révfalu. Ezen falvak lakói bekapcsolódhatnak a területen kialakítandó agrár-környezetvédelmi szempontú gazdálkodásba, amelynek főbb szabályait a szántókra és a fás legelőkre külön-külön lebontott előíráscsomagok tartalmaznak.

Az erdő egyike a földfelszín legösszetettebb természeti rendszereinek, a környezetre gyakorolt hatásait tekintve az emberi élet meghatározó feltétele. Döntő szerepet tölt be a termőtalaj, a klíma, a légkör védelmében, a vízháztartás szabályozásában, életközösségek fenntartásában. Az erdővel borított terület sajátos, egyedi jelleget kölcsönöz az adott tájnak, vidéknek, szebbé, vonzóvá teszi a környezetet, turisztikai és számtalan más szabadidős programmal szolgál. Az erdő gazdasági értéke felbecsülhetetlen. A kitermelt fa, az elejtett vad, az élelemtermelő-képesség e tekintetben igen jelentős tényezők.

Végül az 1996.évi LIV. törvényt kell megemlítenünk, mely a többcélú tartamos (fenntartható)erdőgazdálkodás törvényi szabályozására született, praktikusan pedig az erdőről és az erdő védelméről intézkedett.

Az erdészeti stratégia főbb célkitűzései négy pontban vázolhatók:

• Az erdők gazdasági, környezeti és szociális szolgáltatásainak hosszú távon történő biztosítása többcélú, tartamos erdőgazdálkodással.
• A fenntartható erdőgazdálkodáshoz fűződő társadalmi érdekek és a tulajdonosi/gazdálkodói érdekek közötti összhang megteremtése és fenntartása.
• Az őshonos fafajokból álló természetes (vagy a természeteshez közelálló) erdőtársulások megőrzése, területüknek a termőhelyi tényezők függvényében történő növelése.
• Az erdőterület növelése erdőtelepítéssel, lehetőleg 25-26%-os erdősültségi szint eléréséig.

Az erdészeti igazgatásnak hagyományos értelemben két fő területe van, mégpedig az erdőtervezés és az erdőfelügyelet. Az erdőtervezés alapfeladata:

• Erdeink rendszeres időközönkénti felmérése (földmérési adatok, élőhely adatok, fafajok adatai, egyebek).
• A rendszeres állapotfelvételek alapján a változások regisztrálása, figyelemmel kísérése.
• Az erdőgazdálkodók tájékoztatása, kötelezettségeik rögzítése.

Az erdőfelügyelet alapfeladatait ugyancsak három pontba lehet sűríteni:

• Az erdőgazdálkodóknak az erdőtervezés során előírt kötelezettségeit érvényre juttatni.
• A gazdálkodás szakmai színvonalának rendszeres segítése és ellenőrzése.
• Minden, az erdőt érintő kérdésben a szükséges hatósági feladatok ellátása.

Az erdészeti igazgatás intézményrendszerének felépítésében az Állami Erdészeti Szolgálat és annak 10 Igazgatósága jelenti és hordozza azt a stabil alapot, melyet a magyar erdész-szakma évtizedek alatt felhalmozott mind tudásban, mind pedig szervezőkészségben. Az Igazgatóságok mintegy részfeladatként az Országos Erdőállomány Adattár aktualizálását is naprakészen végzik. A hierarchiában az FVM Erdészeti Hivatala következik, a Minisztérium közvetlen irányítása alatt. Az erdőgazdálkodásban érintettek további szakhatóságok is, nevezetesen az FVM OMMI Erdészeti Osztály, mely az erdészeti szaporítóanyag felügyeletet látja el, továbbá az FVM Vadgazdálkodási és Halászati Főosztály, egyértelmű felügyeleti jogkörrel. A KÖM Természetvédelmi Hivatala ugyancsak szakhatósági jogkörrel bír az erdőgazdálkodás tekintetében; végezetül a 9 Nemzeti Park Igazgatóságot is e körben említjük.

Hazánk erdőállományai közül mind erdészeti mind növényföldrajzi szempontból kiemelkedő értéket képviselnek a Dráva sík erdei. Sajnálatos tény, hogy az életközösség tekintetében leggazdagabb kocsányos tölgyesek ma kisebb arányt képviselnek, mint a lágylombos állományok, s kevesebbet, mint amennyit a termőhely lehetővé tesz. A Dráva mente erdőgazdálkodásának múltja szempontjából rendkívül fontos a térség faállomány összetételének ismerete.

Az erdőterület csökkenésének okai: nagymérvű földéhség, hamuzsír égetés. Ez utóbbi sem volt kisebb jelentőségű tevékenység, főként ha tudjuk, hogy mivel a fa hamutartalma 0,2-2,0 % és ennek 10 %-ból lesz hamuzsír, vagyis 1 kg hamuzsír előállításához 5 mázsa fára volt szükség !

Figyelemre méltó azonban a jövő erdeit szolgáló erdő-felújítási gyakorlat, amelyet megosztottak az un. berki erdőkre (ma lágylombos állományok) és fennsíki erdőkre (keménylombos erdők). A berki erdőkben a védgátak mögötti magasabb földnyelvekre kocsányos tölgyet ültettek 2 méter sortávolságra. A sorok közé a párologtatás növelése céljából fűzet. A mélyebb részeket - ma mélyfekvés - fűzzel hasznosították.

A szabad ártérben az erdők felújítása a Dráva vízmozgásának a függvénye volt. A hordaléktalajokon rendkívül elegyes állományok kerültek kialakításra kocsányos tölgy, szil, kőris, fehérnyár, éger és fűz fafajokból. Az un. fennsíki erdőkben (ma középmagas, magas fekvés) az állományokat a kocsányos tölgy, magyar kőris, gyertyán, vénic szil, kislevelű hárs alkotta. A vágásforduló 80 év volt. Természetes felújítással csak a lágylombos állományokban foglalkoztak, amit sarjerdő üzemmódban kezeltek. A kocsányos tölgyesekben a természetes felújítás lehetősége ugyan adott volt, de augusztustól kezdve egész télen át a hatalmas kondákkal makkoltatás révén mindent feletettek. Hasonló volt az erdőgazdálkodás gyakorlata a Dráváig lenyúló Draskowich illetve a Majláth grófi birtokon, a Saliziai Szent Jakabról elnevezett lakócsai apátság területén, továbbá a Pécsi Káptalan Vejti, Zalátai erdeiben. A tölgyeseket általában 80 éves vágásérettségi kor után tuskóirtással kitermelték és köztes műveléssel mesterséges úton újították fel. A módszer rendkívül kíméletlen volt, mivel valamennyi fafajra kiterjedt és végeredményben monokultúrákat eredményezett. Az apátság területén mindenképpen kiemelendő, hogy az 1884-es évjáratú üzemtervek a természetes felújítások szorgalmazása mellet tekintettel voltak a bükk előfordulására is, előírva annak vissza hozatalát. Ilyen szellemben 100 év után történt ismételten üzemtervezés! Néhány sikeres természetes felújítás ugyan utalt ennek bővebb lehetőségére a Dráva síkon. A gazdálkodók azonban sokat bíztak a természetre - azaz kevesebbet ápoltak - ezáltal felújításaik elkőrisesedtek, gyertyánosodtak, s ezzel mintegy évszázadra visszavetették a keménylomb természetes felújítások üzemi gyakorlatát. A nevelővágások célja a száraz egyedek kitermelése (ma egészségügyi termelés) mellett némi haszonfatermelés.

1945 után a nagybirtokok megszűntével állami erdészeti, állami gazdasági és TSZ kezelésbe kerültek az erdőterületek. Érdemi változás nem történt a fahasználati ill. erdő-felújítási módok tekintetében. Úgy a lágylombot, mint a keményfás állományokat tarvágással és mesterséges felújítással kezelték ebben a térségben. Változott a fafaj összetétel, amely a lágylombok esetében a nemesnyárak - sok esetben indokolatlan erőltetése mellett - jelentős arányeltolódást eredményezett. Az indokolatlan megállapítás a termelőhelyi igények és lehetőségek nem kellő figyelembe vételére vonatkozik.

Tényként kell elmondanunk, hogy a második világháborút követően meginduló erdőtelepítési program célja a trianoni veszteség enyhítése. Ennek keretében a faínség feloldása, az értékes tölgybükk állományok védelme tette szükségessé a gyorsan növő fafajok telepítését. Az akkori program nemcsak új erdők telepítését, hanem a termelt faanyag feldolgozó háttériparának felépítését is tartalmazta. Erre nem került sor az elmúlt 40 év során. Ezáltal vált hazánk a lágy és kemény farostfa, papírfa piac területén gyarmattá, amely állapot nem változott napjainkban sem. Ezzel magyarázhatók az ár és hullámtéri területeken a “látványos” cellulóz nyár program végrehajtása eredményeként létrehozott nemesnyár állományok sora. A “végeredmény” jelenkori bírálata már könnyen megtehető egy egészen más szemlélet és főként alapvetően megváltozott vízgazdálkodás kedvezőtlen hatásainak ismeretében.

A Dráva hajózhatósága érdekében 1784-ben megkezdett szabályozások az eltelt két évszázad során jelentős termőhelyi változásokat eredményeztek. Mai ismereteink alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a tevékenység kiegészülve az 1900-as évektől megkezdett vízelvezetésekkel alapjaiban borították fel a Dráva-sík ökológiai egyensúlyát. A Dráva 150 évet felölelő szabályozása során közel 50 %-al rövidült a mederhossz a meder átvágások, holtág lefűződések révén. Az alsó szakasz jellegű méltóságteljesen kanyargó Drávából egy középszakasz jellegű, gyors folyású, aktív medermélyítő folyó lett. Ez a medermélyítés dr. Lovász György adatai szerint 1,83 cm/év volt 1880-1960 között Barcsnál mérve. (Medereróziós és Vízjárási jelenségek a Dunán és a Dráván Vízügyi Közlemények 1972). A medermélyülés maga után vonta a vízszintsüllyedést, amelynek hatása a talajvíz-kutak adatai szerint 2-3 km távolságban is érzékelhetőek. A vízszintsüllyedés a part mentén húzódó faállományok gyökérzónájának kapilláris szintjéből is elvitte a nedvességet mivel a gyökérzet nem tudta követni ezt a tendenciát. Ez a folyamat játszódik le napjainkban is.

Az I. katonai felmérés összefüggő erdőterületeinek a gátlástalan földéhség a hamuzsírégetés érdekében történő letermelése során eltávolították a párologtató felületet, amelynek következtében az uralkodó öntéstalajok, réti öntéstalajok elvizesedtek. Következett ez abból a tényből, hogy ezen talajok felső rétegének magas (2-5 %) humusztartalma (ezért történt a mezőgazdasági művelésbe vonás) az elöntések és a csapadék hatására lemosódott és 80-120 cm mélységben egy gyökérzet számára áthatolhatatlan vízzáró un. glej réteget alkotott. Miután a párologtatás megszűnt törvényszerű volt a vizesedés. Így viszont alkalmatlanná vált mezőgazdasági hasznosításra. Ezen kívánt segíteni az a meliorációnak nevezett, 700 millióval támogatott vízelvezetési program amely során a felszíni, Dráva irányába tartó vízelvezetés során nem voltak tekintettel a közbülső erdőtömbökre.

A már említett glej réteg miatt még a kocsányos tölgyesek sem tudtak karógyökeret fejleszteni, hanem a felszín alatt szétterülő un.: szívgyökérzetet alakítottak ki e réteg fölött. Ezt a vízmegtartó réteget vágták át az árok rendszer építése során, azonnal elvezetve az erdők gyökérzónájából a vizet. Az állományok néhány év elteltével “jelezték” a veszélyt száradás formájában. 1970-es években évente 30-40000 m³ tölgy-kőris-szil ligeterdő száradt ki a vajszlói ill. sellyei erdészet területén megkérdőjelezve az eredeti állománytípusok létjogosultságát. Ilyen előzmények után jutottunk el napjainkig amikor tényként kell megállapítanunk:

• A Dráva szabályozása révén az elmúlt 100 évben közel 2 métert mélyült a meder és ezáltal csökkent a középvízszint
• A Dráva vízszintsüllyedése tovább szaporította a lefűződő oldalágak számát amelyek élővíz ellátottsága megszűnt.
• A part menti faállományok talajainak vízgazdálkodási foka megváltozott a szárazabb irányban. Ennek hatásaként a fafaj összetételnek is követnie kell e tendenciát, amennyiben termőhelyálló elegyes állományokat kívánunk létrehozni.
• Az ártér erdőállományainak vízgazdálkodását a műtárgy (zsilipek) nélküli vízlevezető árkok hasonlóan kedvezőtlen irányba módosították.
• Szinte megszűntek az erdőtömbökön belüli vízállások, természetes itató, dagonyázóhelyek.
• Az új erdők telepítése során újra gondolandó a szárazabbá váló talajok hasznosítása különös tekintettel a NP igényeire.

Elsősorban el kell érni, hogy a környezet állapota tovább ne romoljon, több szakaszban meg kell kezdeni a térség vízgazdálkodásának rehabilitációját. Ennek során a megoldás lehetőségei az alábbiak: Az ártéren a vízelvezető árkok műtárgyakkal való ellátása, hogy mód nyíljék a vízzel való gazdálkodásra. A Korcsina-Körcsönye-Feketevíz csatornák összekötésével gravitációs úton élő kapcsolatot létesíteni a Drávával. Ennek keretében a Cún-Szaporcai holtág élővízzel történő ellátása. Partélközeli duzzasztással megakadályozni a kritikus helyeken a további medermélyülést. A lefűződött holtágak fokainak kikotrásával a középvíznél már magasabb vízszint esetén is élővízzel átöblögetni a mély fekvésű fűzeseket, nyarasokat.

A DDNP baranyai szakaszának jelentős részét erdő borítja, ezért kiemelt jelentőségő a Dráva viszonylag keskeny hullámterében futó erdősáv természetvédelmi kezelése. Az üzemtervek még nem tüntetik fel az elsődleges védelmi rendeltetést, ezt az új üzemtervezés során pótolni kell.

A vízrendezések előtt az ország kb. 10 %-át borította víz, mára ez a terület kb. 2,5 %-ra zsugorodott. Ezért fontos a vizes élőhelyek védelme, fenntartása, rekonstrukciója. A Dráva baranyai szakasza erősen szabályozott, jellemzi a mélyülő meder, ezáltal a talajvízszint csökkenése. A hullámtérben is egyre ritkábbak az áradásokkal együtt járó elöntések, a termőhelyek száradnak. Az erdőgazdálkodás során az egyes erdőrészletekben az adott termőhelyre jellemző természetes erdőtársulás összetételét, szerkezetét minél jobban megközelítő, őshonos fafajokból álló természetszerű erdők fenntartására ill. visszaállítására kell törekedni.

A Dráva szeszélyes vízjárása által alakított terep sok helyen változatos képet mutat, ezért egy erdőrészleten belül szárazabb és nedvesebb termőhely is előfordul a magassági fekvés szerint. Az erdősítések fafajának választásakor ezt mindenképpen figyelembe kell venni.

A jelenlegi hullámtérben kevés az őshonos fajokból álló erdőrészlet, a terület nagy részén nemesített szaporítóanyagból álló állomány él.

Az ártéri erdők jelentős részét puhafás ligeterdők alkotják. Legnagyobb a fehérfűz aránya (32,7%). Ezek nagy hányada ültetvényszerű, elegyetlen állomány. Kívánatos, hogy helyükre nagyrészt a jövőben is fehérfőz kerüljön, de a természetvédelem számára elfogadható szaporítóanyaggal történjen a felújítás a megfelelő elegyfajok biztosításával.

Az erdők 11,5%-án élnek hazai nyár állományok. Területarányuk növelhető a nemesnyár állományok egy részének átalakításával. A nemesnyarak területaránya közel 10%. Ez a jövőben nullára fog csökkenni, mivel a jelenlegi nemesnyarasokat hazai nyár, illetve keménylomb állományok váltják fel. Jelenlegi csekély (4,4%) területet elfoglaló keménylombos állományok aránya jelentősen növekedhet.

Fontos megemlíteni az akácot, mely jelentős területaránnyal bír a DDNP baranyai Dráva-szakaszán (10,6%). Átalakításával a kisebb területű erdőrészletekben érdemes próbálkozni, melyek termőhelyi adottságai kedvezőek a hazai nyár vagy keménylombos állományok létrehozására.

A jelenlegi korosztályviszonyok a jövőben annyiban változnak, hogy növekszik a 40 év feletti állományok aránya, mivel a vágásérettségi korokat a megfelelő termőhely esetén fel lehet emelni 50 évre. Ezzel csökken a fiatalosok aránya.

A DDNP baranyai szakaszán a gazdálkodók az utóbbi időkben nem alkalmaznak sehol teljes talaj-előkészítést, tehát nincs tuskózás és szántás. Ültetés előtt pásztás talaj-előkészítéssel teszik alkalmassá az erdő talaját a csemete befogadására. Kézi, gödrös ültetéssel dolgoznak. Az ápolás mechanikus módszerekkel (kézzel, ill. géppel) történik, vegyszert nem alkalmaznak.

Az erdősítések fafaj megválasztása esetében szűkösek a lehetőségek, mivel sok esetben hiányzik a kívánt genetikai adottságú szaporítóanyag.

Biológiai diverzitás alatt nemcsak a fajok sokféleségét és mennyiségi viszonyait értjük, ide tartozik a fajon belüli genetikai összetétel sokfélesége is. A túlnyomórészt nemesített szaporítóanyaggal történt erdősítések miatt ez a sokféleség a területen beszűkült.

A fafaj megválasztása az erdőművelés központi kérdése, mivel a fajok összetétele és a szaporítóanyag megfelelő minősége a majdani erdei ökoszisztéma működésének nagyobb biztonságot és állandóságot kölcsönöz, megkönnyíti az életközösség önszabályozó és önreprodukáló hatásainak érvényesülését. Az elmúlt időszak mesterséges erdőfelújításai során nem vették kellően figyelembe az erdőrészleten belüli magassági különbségeket. Az erdőrészleten belüli nedvesebb és szárazabb területek más-más fafajt kívánnak.

A faállomány óvatos megbontása (tisztítások, gyérítések) tápelem felszabadulást eredményezhet. Ezen tevékenységek eredményeként kiritkul a koronaszint, több közvetlen sugárzás éri a talajfelszínt, tehát megélénkül a lebontás.

A megnövekedett szabad tápanyagmennyiség nagy részét felveszik a visszamaradt egyedek. A fákat több fény éri, ezáltal nagyobb lesz a biomassza produkció, amelyhez hozzájárul a felvehető tápanyagok megnövekedett mennyisége. Ezen tényezők együttes hatása realizálódik a nagyobb fatömegben. A DDNP baranyai szakaszának nemesített fafajokból álló erdeiben különösen fiatal korban alkalmazták a sematikus állománynevelési módszereket. Idősebb korban, illetve a természeteshez közelítő erdőtársulásokban a válogató jellegű állománynevelést részesítették előnyben.

A jelenlegi erdészeti gyakorlatban nevelővágások során eltávolítják a sarj eredetű egyedeket, így áldozatul esnek az ősi genetikai alapot hordozó hazai nyarak, fűzek. A megjelenő elegyfajokat, vadgyümölcsöket a tapasztalat szerint meghagyják. Az erdők túlgyérítése, kirablása a területen nem jellemző. Nevelővágások során eddig szinte kivétel nélkül eltávolították a száraz, odvas fákat. A jelenleg történő szemléletváltozás hatására már hagynak az erdőrészletekben korhadt egyedeket, így sok rovar- és madárfaj talál otthont ezekben a gazdaságilag amúgy is használhatatlan faegyedekben. A gyérítéseket kíméletes módon, rövidfás fakitermelési rendszerben végzik, az álló törzseket lehetőség szerint kímélik.

Sajnos, a fogatok szinte teljesen eltűntek a dél-baranyai erdőkből, pedig kíméletes közelítési munkáknál nélkülözhetetlenek lennének. Érzékenyen reagálnak a gyérítésekre az erdőben fészkelő nagy testű madarak, pl. fekete gólya, rétisas. Fontos az előírt védőzónák szigorú betartása. A gazdálkodók többsége ezeket be is tartotta.

Az itt tárgyalt erdőket a gazdálkodók vágásos üzemmódban kezelik, az erdőrészletek így szinte teljesen egykorúak. Az öregedés folyamata egyszerre következik be a faegyedeken, nincs mozaikosság, homogenizálódik az élettér, mely, az "őserdő állapothoz" képest a faji sokféleség csökkenését eredményezi.

A területen túlnyomórészt lágylombos állományok élnek, így a gazdálkodók viszonylag rövid vágásfordulóval dolgoztak.

Sok erdőrészlet igen nagy területű (20-25 ha), a múltban ezeket egyszerre termelték le. A nagy területű véghasználatok miatt az eredeti lágyszárú vegetációnak kevesebb esélye volt a túlélésre, mivel nehézkesebben települt vissza a bolygatatlan részekről a nagy terület belsejébe. A véghasználatokat hosszúfás termelési rendszerben végzik.

A legallyazott szálfát nehéz erőgépekkel vonszolják a munkapadra, így a felső humuszos talajréteg bizonyos mértékig károsodik. A faanyagot általában a nyiladékok mentén készletezik, így valamelyest tehermentesítik a vágásterületet a szállítógépek okozta taposás alól.

A faanyag vágásterületen történő mozgatását a jövőben repülővágányok segítségével kívánják megoldani, ezáltal a talajfelszín mentesülne a taposás alól.

Gazdag cserjeszint és lágyszárú vegetáció következtében rendkívül jó vadeltartó képességű terület. Másik sajátossága a hullámtérnek a visszamaradt holtágak, morotvák jelenléte, s az itt kialakult nádasok és magassásosok, mocsaras vizes élőhelyek speciális előnyöket jelentenek. Szinte áthatolhatatlan, háborítatlan részek, eszményi búvó és pihenőhelyet biztosítanak mind a nagyvadaknak mind a gazdag vízimadár világnak, de egyben kiváló táplálkozó és dagonyázó helyek is.

A töltésen kívül a mentett oldalon egészen más jellegű a terület. A vízlecsapolások után a mezőgazdasági tevékenység, a szántóföldi művelés az általános, melyet itt, ott mozaikosan kisebb erdőfoltok tarkítanak, helyenként bozótos csenderesekkel, remizekkel, de itt is sok helyen található a csatornák, patakok mentén nádas, zsombékos terület. Itt megtalálja életfeltételeit az apróvad is, míg a mezőgazdasági területek jó kifutó és táplálkozó területei a nagyvadaknak.

Az itt élő gímszarvas kiemelkedő genetikai képességekkel rendelkezik, s találkozva a minden szempontból megfelelő élőhellyel méltán lett világhírű az úgynevezett "ormánsági" illetve "drávai" szarvas. Jellemző rá az erőteljes, robosztus testalkat, nagy testsúly, mégis finomvonalú, arányos testalakulás, óriási trófeával. Nem ritkák a 12 - 13 kg. súlyú trófeák (nagykoponyával mérve). Szépségét fokozza a területre jellemző, valószínűleg az égeres dörzsölőfák használatának köszönhető, sötétbarna, majdnem fekete, dúsan gyöngyözött agancsszár, vakítóan fehér ágvégekkel. Ennek köszönhetően a nagyvadgazdálkodásban a gímszarvas a fővad. A vadásztársaságok gazdálkodásában az árbevétel 75-80%-át adja.

Néhány kiemelkedő trófea:

Természetvédelmi szempontból jelenléte a következő károkat okozhatja:

• növénykultúrák kitaposása - makkvetések kikaparása
• kéreg hántása, ledörzsölése és rágása
• csemeterügy rágása, letörése, legelése
• természetes felújítások akadályozása makkok felszedése

Az erdészeti károkért 65-70%-ban a gímszarvas a felelős. Természetvédelmi kezelés elsődleges feladata az állományszabályozás. Létszámának összhangban kell maradni a terület vadeltartó képességével, érzékenyebb területeken, ahol a kultúrák vadtűrő képessége alacsonyabb még alacsonyabb szinten kell tartani. Természetesen a vadászati törvények betartásával, szakszerű selejtezéssel, hogy minősége megmaradjon.

A térség vadgazdálkodásában a második legnagyobb jelentőségű vad a vaddisznó. Külföldi és hazai vadászok egyik legkedveltebb vadja. Megőrizte ősi, robosztus megjelenését, egész évben vadászati lehetőséget biztosít, vadászati módjai nagyon sokrétűek, érdekesek. Rendkívül okos, intelligens, óvatos állat, megjelenése félelmet és tiszteletet ébreszt. A területen gyakran esik 23-24 cm hosszú agyarú aranyérmes kan.

Károkozása:

• makkvetések kitúrása
• természetes felújítások akadályozása, makk felszedése
• csemete kitúrása
• taposási kár
• gyepkultúrák megbontása
• földön fészkelő madarak és fiatal állatok elpusztítása

Létszáma nincs arányban az általa okozott kár mértékével, ezért legfontosabb feladat az állomány csökkentése. Populációja az utóbbi években növekvő tendenciát mutat. Kedvező élőhelyi adottságok és nehéz vadászati lehetősége miatt gyérítése komoly munkát jelent a természetvédelmi kezelésben.

Néhány kiemelkedő trófea:

Sellye 1988 22,90 cm

Sellye 1988 19,95 cm

Zaláta 1993 20,00 cm

Vadászati jelentősége lényegesen kisebb, mint az előző két nagyvadé. Az élőhely mozaikos jellege (erdő, mezőgazdasági terület), mely számára kedvező, inkább a védett terület határán kívül jelentkezik. Kis létszáma, táplálkozási szokásai miatt károkozása jelentéktelen. A trófeák küllemre szépek, hasonlóan a gímszarvaséhoz, de méretüket tekintve elmaradnak az őz számára kedvezőbb élőhelyek trófeáitól. Az itteni bakok közepes, vagy gyengébb trófeákat nevelnek. Természetvédelmi szempontból az állomány szinten tartása a cél a minőségjavítása mellett.

Néhány kiemelkedő trófea:

Előfordulása szórványos, kis létszámban van jelen. Terjedése két irányból történik. Dél-Somogyból Darány irányából és a Tenkesen keresztül a kisherendi állományból. Megjelenését általában a vadászok örömmel fogadják, tekintettel a vadászati lehetőségek színesedésére. Jelenléte nem kívánatos. Mint tájidegen, betelepített fajjal szemben a növénytársulások vadtűrő képessége minimális. Elterjedését meg kell akadályozni, mely csak úgy lehetséges, ha korra, nemre, minőségre való tekintet nélkül történik kilövése.

Élőhelyük, sűrűbb előfordulásuk a védett területek határain kívülre esik, szokványos vadgazdálkodási és vadászati tevékenységnek természetvédelmi jelentősége nincs. Két fajról azonban említést kell tenni, bár a jelenlegi törvényi szabályozás nem minősíti vadászható fajnak, de a korábbiakban állományváltozásukba, nagymértékbe belejátszott a vadászat. A fogoly az elmúlt években szinte kipusztult a területen. A 90-es évek elején lezajlott föld tulajdonjog változás alapvetően megváltoztatta a mezőgazdasági tevékenységet. A nagyüzemi, nagytáblás, monokultúrás növénytermesztést helyenként felváltotta a kisparcellás, heterokulturás gazdálkodás, mely kedvezőbb élőhelyi feltételeket teremtett. Ennek köszönhetően kismértékben ugyan, de fokozatosan emelkedik létszáma, egyre több családot lehet a területen megfigyelni.

A vizes élőhelyeknek kiemelt jelentősége van a vonuló vízimadarak védelmében. Táplálkozó és pihenő helyek biztosítása érdekében a Ramsari Egyezménynek megfelelően kijelölésre kerültek bizonyos területek. Ilyen a Cún-Szaporcai Ó-Dráva meder 257 hektáros védett területével ahol természetesen mindennemű vízimadár vadászat tilos, a terület környezetében intenzív vaddisznó létszámapasztást kell végezni.

1997. március l.-re kialakultak az új vadászterületek, nyilvántartásba vétettek a vadászatra jogosultak, s megkezdték tevékenységüket. Az érintett területen 7 db. vadásztársaság működik, melyek a következők:

A felsorolt vadásztársaságok közül az első, a Ba. 34-es különleges rendeltetésű, gímszarvas génmegőrzés céljából, a többi általános vadgazdálkodási tevékenységet folytat.

A Dráva sík élővilágának meghatározója az itt élő nagyvadállomány. Külön figyelmet érdemel a világhírű gímszarvas, melynek fenntartása elsősorban az ormánsági génrezervátum kereteiben történik. Kevésbé jelentős értékben az őz és vaddisznó bár jelenlegi állománylétszámuk meghaladja az élőhely természetes eltartó képességét. Az erdei életközösség szerves részét képező vadállomány hatásának ismerete legalább annyira fontos az erdőgazdálkodás múltja és főként jövője szempontjából.

E témában sem érdektelen néhány szóban visszatekinteni a múltra. Annál is inkább mivel a szarvas a tárgyalt baranyai szakaszon még 1929-1939 táján is csak váltóvadként fordult elő! Amennyiben egy-egy példány feltűnt a magánbirtokokon azt elűzték vagy terítékre hozták. Ugyanez mondható el a vaddisznóról is. Ezzel magyarázhatók azok a terítékadatok, amelyeket báró Bidermann Rezső szentegáti birtokán jegyeztek le. Nevezetesen 1929 telén 4.000 db fácánkakas esett két napos vadászat során. Gróf Andrássy Sándor 11.000 kataszteri holdas birtokán 1939 telén egyetlen napon 2.550 db fácánkakas és 2.500 db nyúl esett és a területén 600-700 db őz élt. Draskovich Iván gróf 1884-ben a mai Csányoszró és Gilvánfa határában levő birtokán egy 800 hektáros gímkertet épített elsőként az országban. Az állományt a Dráva túloldaláról Horvátországból töltötte fel és nagy szakértelemmel, türelemmel kiváló gímállományt nevelt fel. A második világháborút követően a kert kerítésének tönkremenetelével ez a kiváló populáció migrált szét a Dráva síkon megteremtve a mai gímállomány genetikai alapját. Így már érthető miként lehetett makkvetést ill. csemeteültetést követően egészséges, ökológiailag stabil kemény és lágylombos állományokat vadkerítés nélkül felnevelni a század elejétől kezdődően.

Az élőhelyi egyensúly az 1950-es évektől kezdődően teljesen megbomlott a szarvas, vaddisznó állomány robbanásszerű felszaporodásával. Példaként említhető a már jelzett 1939-es év és terület amelyen 1960-ban több mint 1.600 db szarvast számláltak meg légifelvételek alapján. Hasonló mértékben dúsult fel a vaddisznóállomány kiszorítva az apróvadat természetes élőhelyéről. Az egyensúly változását a vadkárosítás példátlan mérvű felfutása jelezte, amely egyaránt jelentkezett az állami erdőkön kívül az állami gazdaságok illetve TSZ-ek által kezelt erdőkben. A minőségi és mennyiségi vadkároktól legtöbbet a kocsányos tölgyes felújítások szenvedtek a csúcsrügyek ismételt visszarágása, valamint a fűzek, nyárak a kéreghántás következtében. A vaddisznók és szarvasok a makk felszedésével a természetes felújítás lehetőségétől is megfosztották ezen állományokat.

Nem tekinthetünk el attól a minőségi kártól sem amely a természetszerű őshonos fafajokban keletkezett. A sorozatos visszarágások eredményeként az egyébként is, kezdetben lassan növő tölgyek rövid szártagú, elbokrosodott cserjeformát öltöttek. Lemaradva a vitális elegyfajok között csak szálanként élték meg a fiatalos állapotot. Ez szakmailag azt jelentette, hogy a kezdetben 70-80% tölgy elegyarány 10 év elteltével 20-30%-ra csökkent! Azaz az eredeti értékes állomány újratermelése már lényegesen gyengébb minőségű erdőket jelentett.

A lágylombok kéreghántása a törzs minőségét befolyásolta, amely bekorhadások révén teljesen értéktelenné tette az egyébként legértékesebbnek számító tő részeket. Ez a túltartott nagyvadállomány és mérhetetlen erdő és mezőgazdasági kár jellemezte a Dráva síkot 1950-1980 között. 1981-ben megalkotásra kerültek az első vadászati üzemtervek, amelyek már az élőhelyek természetes vadeltartó képességei alapján határozták meg az eltartható szarvas, őz, vaddisznó állományt. A tervezés egységnyi értékei az alábbiak voltak:

75 ha-on 1 szarvasegység + 0,6 ha legelő

50 ha-on 1 vaddisznó

25 ha-on 1 őz

Az elméletileg kiválóan megalapozott tervek sem eredményezték az élőhelyi egyensúly megteremtését, amelynek a magyarázata a következőkben foglalható össze.

Ismert volt a vadászterület (állami, társasági) művelési ág szerinti felépítése erdő, rét, legelő, víz, nádas, szántó tekintetében. Ez alapján már tervezhető volt az eltartható vadlétszám. Feltételezve ennek a létszámnak kor, ivararány szerinti jelenlétét került sor az állományszabályozás tervezésére, amelynek alapját egyensúly esetén a szinten tartás jelentette, amely 30% szaporodási rátát tekintve pl.: 100 szarvas esetében 30 db éves kilövést jelentett.

Míg ezeket az adatokat a tervezők adták meg, addig az alapadatok (a törzslétszám) a gazdálkodótól származtak. A gazdálkodók az állomány védelme céljából (mivel nem saját tulajdonukon gazdálkodtak) irreálisan alacsony törzslétszámot adtak meg.

Példaként visszatérve, ha valóban 100 szarvas él a területen, akkor 30 db évi kilövéssel szinten tartható az állomány. De már ekkor is 3-4 szeresen túltartott állomány tenyészett a területen, amelyből a tervszinten kilőtt 30 db csak az üzemtervi előírást, és nem valós állományszabályozást jelentette. Következésképpen tovább szaporodott a nagyvadállomány. Ez a tény valamint az erdőgazdálkodás helyenkénti ellehetetlenülése tette szükségessé az 1990-2000 évekre kiterjedő “Baranya megye Szarvasgazdálkodási Terve” (Dr. Bodnár-Dr.Papp 1990) megalkotását, amely az ország első körzetterve volt.

Az egész megyét átfogó munka kiemelten foglalkozik a Dráva-síkkal mint önálló körzettel. A létszámalakulásról elmondottak törvényszerűen igazolásra kerültek a tervezetben is. Nevezetesen a terv az előző 10 év, azaz 1980-1990 közötti terítékadatokra épült összevetve a természetes eltartó képességgel. E két szám a következő: az élőhelyi egyensúlyt figyelembe véve a 84.000 hektárt magába foglaló (abból 22.186 ha erdő) Dráva síkon eltartható 500 db szarvas. Az állományi létszám 1990-ben 3.065 db volt. A radikális létszámapasztási tervek eredményei már láthatóak de még nem érték el az egyensúlyi állapotot. Ezért érdemes külön foglalkozni a NP hullámtéri területein a vadkárosítás tendenciájával, mivel a természetközeli gazdálkodás egyik fontos élőhelyi tényezőjéről van szó a víz mellett.

A nagy térségre elmondottak igazolható e szűkebb területen is. A vadkár az elmúlt 10 évben általában növekvő tendenciájú volt, amelyhez az alábbi fontos kiegészítéseket kell tennünk.

• A kárt okozó fajok az őz, szarvas és vaddisznó.
• A károsított terület növekedése összefüggésben áll a vágásérettségi viszonyokkal azaz 1992-ben pl. több véghasználatot végeztek mint 1988-ban.
• 1996-1997 felfutásában nagy szerepe volt a vadászati törvény bevezetése előtti moratóriumnak ( A nyugalom, háborítatlanság egyértelműen növelte a károsítást).
• Egyes községhatárokban azonban már érezteti hatását a vadgazdálkodók hosszabb távú szemlélete, amely a tendencia visszafordulását jelenti.

A DDNP baranyai szakaszán a nagyvadállomány még mindig túltartott. Kerítés nélkül a törvényben előírt 6-8 év alatt nem fejezhető be keménylombos erdősítés. Éppen az élőhelyi sokszínűség érdekében nem lehet cél kerítésekkel szűkíteni az életközösség határait, hanem további radikális, de szakszerű nagyvadgazdálkodással kell megteremteni a NP-ban is joggal igényelt természetközeli erdőgazdálkodást.

Egy élőhely értékét halászati, halgazdálkodási szempontból a vizek jelenléte, mennyisége és milyensége alapvetően meghatározza. A Nemzeti Park Dráva - menti területei csodálatos vízivilágot foglalnak magukba. Az élő Dráva mellett a holtágak, tavacskák számtalan élőhelyet biztosítanak a halak számára még ma is, annak ellenére, hogy a történelem folyamán az utóbbi néhány évszázad hátrányosan érintette adottságaikat. Több ezer évvel ezelőtt, talán egészen a vízrendezésig, a Dráva szabadon uralta a területet. Vízjárása rendkívül szeszélyes. A vízszint szélső értékei között több méter szintkülönbség is lehetett, s az áradó víz a hatalmas árterületen folyamatosan felfrissítette, megújította a vízivilágot. A halak és a halászat szempontjából ennek óriási jelentősége volt. A kiömlő vízzel a halak is új területre kerültek. A táplálékukat képező élőlények a kedvező körülmények között felszaporodva és kiegészülve az elöntött területek növény és állatvilágával bőséges ellátást biztosítottak. A jó ívóhelyek a nagymennyiségű szaporulatot, a táplálékbázis a gyors fejlődést és növekedést biztosította. A visszahúzódó vízzel együtt a kishalak nagy része is visszakerült a folyóba, ez biztosította a halállomány folyamatos megújulását. A térségben kialakult jellegzetes gazdálkodási forma az úgynevezett fokgazdálkodás ezeket a tényezőket használta ki. Szervesen kapcsolódott hozzájuk, így semmiféle hátrányos befolyása nem jelentkezett.

A vízrendezés alapjaiban megváltoztatta a helyzetet. A szűk mederbe kényszerített folyó sebesebb sodrával kimélyítette a meder fenekét, vízszintje csökkent. A gátak megszakították a kapcsolatot a holtágakkal, s a vízszintsüllyedés az összeköttetést még a meglévő fokoknál is megszüntette. A gátak mentett oldalán elmaradtak az árvizek, a magukra maradt vizekben megkezdődött a kiszáradás és feltöltődés. Megszűnt a halállomány folyamatos felfrissítése, az élőhelyek populációi elszigetelődtek egymástól. Eltűntek a kiváló ívóhelyek, a folyók sem kapják már meg az ivadék-utánpótlást. Megindult az élőhely halállományának mennyiségi csökkenése, ezzel együtt a halfauna fajösszetételének elszegényedése. A vizes élőhelyek jellegének módosulása megváltoztatta a halállomány hasznosításának módjait és a halászati tevékenység lehetőségeit is.

A Nemzeti Park területének vizei különböző jellegűek. A természetvédelmi kezelés meghatározásánál más előírások vonatkoznak az élő Dráva szakaszára és mások a helyenként megmaradt holtágakra. Az alkalmazható halászati hasznosítási módszerek megválasztásánál a vizet és környezetét elválaszthatatlan egységnek kell tekinteni. A halászati tevékenység, bár a vizet érinti, de az esetek többségében a partról végzik, a part környezetére gyakorolt hatása ezért lényegesen nagyobb. A kezelési szempontok másik meghatározója a méret. Kis terület kisebb terhelést bír elviselni, bizonyos hasznosítási módszerek eleve szóba sem jöhetnek. A területen egyaránt megtalálhatóak a holtágak, patakok, csatornák és az élő folyó.

A gyakori és általában megtalálható halfajok a következők:

kecsege (Acipenser ruthenus)

csuka (Esox lucius)

amúr (Ctenopharyngodon idella)

vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophtalmus)

balin (Aspius aspius)

compó (Tinca tinca)

kárász (Carassius carassius)

ezüst kárász (Carassius auratus)

ponty (Cyprinus carpio)

réti csík (Misgurnus fossilis)

harcsa (Silurus glanis)

törpe harcsa (Ictalurus nebulosus)

fekete törpeharcsa (Ictalurus melas)

angolna (Anguilla anguilla)

naphal (Lepomis gibbosus)

süllő (Stizostedion lucioperca)

kősüllő (Stizostedion volgense)

márna (Barbus barbus)

Betelepített illetve behurcolt fajok:

ezüstkárász (Carassius auratus)

amur (Ctenopharyngodon idella)

törpeharcsa (Ictalurus nebulosus)

fekete törpeharcsa (Ictalurus melas)

naphal (Lepomis gibbosus)

Betelepítésük, illetve behurcolásuk az elmúlt évszázadban történt, jelenlétük nem kívánatos a Nemzeti Park vizeiben.

Az amur viszonylag nagy gyakorisággal fordul elő a Drávában, annak ellenére, hogy az élő Drávába magyarországi telepítése nem ismert. A volt Jugoszlávia területén a baranyai szakasztól északra, körülbelül Csurgó magasságában a nyolcvanas évek elején acélhálóval lerekesztettek egy holtágat. A vizet betelepítették amurral. Pár év múlva egy áradás során a kitépett farönkök elsodorták a kerítést, a halak az élő Drávába kerültek. Az amur természetes körülmények közötti szaporodására nincs bizonyíték. Feltételezett maximális életkora 25-30 év. Ha újabb telepítés nem történik, idővel kipusztul a vizekből. Ez az eset is tanulság arra, hogy a több ország területén keresztülhaladó folyamoknál nemzetközileg össze kell hangolni a természetvédelmi szempontokat.

A halászatnak a magyarság és a Dráva - menti emberek életében mindig nagyjelentősége volt. A letelepedés után, a földművelés kialakulásával az ártéren egy jellegzetes gazdálkodási forma, a fokgazdálkodás vált meghatározóvá, melynek döntő része halászaton alapult. Áradáskor a nyitott fokokon keresztül a vízzel a halak is kikerültek, feldúsítva a holtágak, tavak halállományát. Az elöntött mély fekvésű területek kitűnő ívó és ivadéknevelő helyeket nyújtottak. Apadáskor a folyamat fordítva játszódott le. A víz megkezdte visszahúzódását a folyóba, ezt megérezve, a halak is megpróbáltak visszajutni. Ilyenkor a fokokat rekesztőkkel zárták el. Ezek kezdetben cölöpök közé font vesszőből, majd kötött hálóból készültek. A lyukak mérete miatt a nagy halakat megfogták, a kicsiket visszaengedték a folyóba. Az 1800-as években megkezdett vízrendezés megszüntette a fokgazdálkodást. A halászat lehetőségeit mindig a víz adottságai határozták meg. A nagy területű, mély vizeken, így az élő folyón, a nagyhalász módszert alkalmazták. Ennek fő eszköze a 100 - 300 méter hosszú 4 - 5 méter mély kerítőháló. Télen az elvermelt halak kifogására rövidebb és mélyebb hálókat, laptolókat használtak, míg a jég alatti halászatra léken keresztül a zsákosháló vagy gyalom volt a megfelelő. Használatosak még a kecsege, balin és búvárhálók is. A sekély, keskeny, nádas, zsombékos vizek halászatát a kishalászok végezték. Az általuk használt eszközök miatt mai szóval nevezhetjük őket kisszerszámos halászoknak is. Leggyakrabban használt eszközük a varsa és a vejsze volt, melyet mindig valamilyen terelővel alkalmaztak. Sekély vizek kedvelt fogóeszközei a borítók és tapogatók. Nyíltabb vizeken a dobóhálót, a millinget és az emelőhálót vagy csuhét alkalmazták. Erre a halászati módra ma már csak néhány holtágban lenne lehetőség, de a kisszerszámos halászok kiöregedésével kihalt ez a tevékenység, mely valahol néprajzi történetünk és gazdálkodási múltunk kultúrtörténeti értékének részét képezte.

Az 1960-as 70-es években bekövetkezett életmódváltozás kapcsán előtérbe került a horgászat. Egyre többen, egyre nagyobb mértékben kívántak horgászni, s természetes vizeinknek is egyre nagyobb része került horgászati hasznosításra.

A második világháború után a halászati jogot az állam osztotta fel és ezen a területen a Barcsi Halászati Gazdaság kapta meg. Telepítéseket nem végzett, nagyhalász, később elektromos módszerekkel évente egy-kétszer lehalászta a vizeket. Szórványosan néhány kisszerszámos halász is tevékenykedett.

1976-ban a halászati jog a Baranya Megyei Horgászok Szövetségéé lett, aki új kisszerszámos halászengedélyt nem adott ki, így ma már a Dráva baranyai szakaszán kizárólagos a horgászati hasznosítás.

Ezeken a területeken a halászati hasznosítás kizárólagos formája a horgászat. Az elmúlt évtizedre visszatekintve érdekes képet mutat a horgászottság mértéke. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején emelkedett a látogatottság, mely az elmúlt három évben jelentősen csökkenő tendenciát mutat. A felfutás talán az ismeretlen csábításának volt köszönhető a határőrizeti szabályok enyhülése után. A csökkenésnek gazdasági, társadalmi okai vannak. Az üzemanyagárak emelkedése a közlekedés drágulását vonta maga után, s a párhuzamosan csökkenő életszínvonal ezt csak kiélezte. Elsősorban a nagyobb lakott területekhez (Siklós, Harkány, Drávaszabolcs) közeli helyeket látogatják, a távolabbiakat csak a kis számú helyi lakosság használja. Jelenleg évente mintegy ezer, ezeregyszáz jegyet váltanak a drávai területre, de ez nem azonos a használat mértékével. A horgászegyesületeknek megvannak a horgásztavaik, ahol a rendszeres telepítés miatt sokkal nagyobb a halbőség, biztosabb a fogás, olcsóbb a megközelítés. A Drávára általában akkor járnak, amikor a tavaikon tilalom van. Másik nagyon fontos oka a víz halállományának nagy mértékű elszegényedése. Sokan ezért elsősorban a Matty környéki kormorán telep felszaporodott állományát teszik felelőssé. Nem alaptalanul; de persze nem ez az egyetlen ok. Az élőhelyi körülmények kedvezőtlen változásának van óriási jelentősége.

A horgászatnak alapjaiban véve nincs semmiféle természetkárosító hatása. A problémát a hozzá kapcsolódó emberi tevékenység okozza, de sajnos ezek szinte elválaszthatatlan részét képezik. Kezdődik a terület megközelítésével, illetve megközelíthetővé tételével. Kezdetben a sarlóval kitisztított gyalogutacskák nem okoztak gondot. Később megjelentek ezeken az utakon a motorkerékpárok, szélesre taposva az ösvényt. Következő lépés a láncfűrészek segítségével, fák kivágásával útszélesítés, a gépkocsival való közlekedés biztosítására. Az ártéri erdők sajátossága a puha, süppedékeny, nedves talaj, melyet hamar kijárnak az autók, így folyamatosan áthelyeződnek és újak készülnek, lassan gyógyuló sebeket okozva a környezetben.

Következő lépés a horgászhelyek kialakítása. Szigetszerűen kiirtásra kerül a parti növényzet, a magaspartba lejáráshoz kis folyosót és lépcsőt vágnak. Védett erdők fáiból megindul a stégépítés, s a gondos kezek az időjárás viszontagságai ellen nem csak ülőkét, hanem oldalakat és tetőt is fabrikálnak a tákolmányra.

A gyors sodrású Dráva sok helyen nem kedvez a horgászatnak. A part menti fákat vízbe döntve, közéjük homokzsákot rakva, gátakkal kis csendes vizű öblöket kialakítva teszik alkalmasabbá, felmérhetetlen károkat okozva.

Másik probléma a csaliállat gyűjtés. Sokszor száz méteres körzetben van felásva, feldúlva a terület, vaddisznókat megszégyenítő alapossággal. Ezek mellett szinte elenyésző az ágas-vágással, fagyűjtéssel, tűzrakással okozott kár. Az elmondottakból kiderül, hogy védett területeken a horgászat csak szigorúan szabályozott, ellenőrzött keretek között történhet. A horgásztársadalomnak tudomásul kell venni, hogy védett területeken az horgásszon, aki értékelni tudja a háborítatlan természet szépségeit, óvni tudja, s vállalja az ezzel járó “nomád” körülményeket. A területen halászatra jogosult egyesületek felelősségét a törvény is meghatározza, ennek a gyakorlatban is érvényt kell szerezni. Ha egy egyesület nem képes erre, meg kell vonni tőle a használati jogot és olyan kezekbe adni, ahol garancia van a természetvédelmi értékek megóvására.

A TKT készítés évében (1998) kezelőként bejegyzett szervezetek:

1. Dél-Dunántúli Vízügyi lgazgatóság, Pécs (Dráva folyó)

2. Drávamenti Vízgazdálkodási és Talajvédelmi Társulat (Fekete-víz, Mérnökházi-tó)

3. “Közös Út” HE, Kémes (Kerek-tó (megszűnés alatt))

4. Drávasztárai HE (Vájás-tó)

5. Duna-Dráva NP Igazgatóság, Pécs (Kisinci-tó, Kis-Hobogy (megszűnés alatt),

Lanka-tó, Szilhát (megszűnés alatt))

Az FM Baranya Megyei Földművelésügyi Hivatalának adatnyilvántartása alapján.

Halászati jog hasznosítója: Horgász Egyesületek Baranya megyei Szövetsége

Vízterület nagysága: 598 ha (Piskói-tó 7,7 ha)

Halászati hozzájárulás: 23.940 Ft

Cél: határvízen korlátozott horgászati hasznosítás

Jelenlegi előírások

Horgászat módja: az országos horgászrend szerint

Kisszerszámos halászat nincs

Halasítási kötelezettség: csak a Piskói-holtágban van megállapítva:

Korlátozás: a folyón a határvonaltól függő horgászati korlátozás Üzemterv hatálya: 1996-2000, részletes horgászrend nincs

Fekete-víz (a Pécsi-víz beömlésétől a Dráváig, tartalmazza a Recska, Mattyi-tó, Hótedra vizeit is) A parkhoz csak egy rövid, 500 m-es szakasz tartozik.

Használati jog hasznosítója: Siklós és Vidéke Horgász Egyesület., Siklós

Vízterület nagysága: 43,7 ha

Halászati hozzájárulás: 2.140 Ft

Jelenlegi előírások: a III. 451/1987 FM határozat alapján

Korlátozás: nincs megállapítva

Üzemterv hatálya: 1996-2000.

Részletes horgászrend: nincs

Használatba adási okmány: ismeretlen

Halászati jog hasznosítója: Drávasztárai Horgász Egyesület, Drávasztára

Vízterület nagysága: 4,5 ha

Halászatfejlesztési hozzájárulás: 380 Ft

Halőrök száma: 4 fő

Halasítási kötelezettség ponty, 3 éves: 8.000 kg

amur, 3 éves: 2.000 kg

Korlátozások: nincs

Üzemterv hatálya: 1996-2000.

Részletes horgászrend: nincs

Használatba adási okmány: OHF/III./1962.

Halászati jog hasznosítója: “Közös Út” Horgász Egyesület, Kémes

Vízterület nagysága: 8,2 ha

Halászati hozzájárulás: 2.000 Ft

Cél: horgászcélú halgazdálkodás

Jelenlegi előírások

A témával kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megjegyezni, hogy a közel 70 éves határsávi elzártságnak “köszönhetően” a nemzeti park és szűkebb környezete területét a 90-es évekig teljesen elkerülte a turizmus. A trianoni békediktátumot, majd a II. világháborút követően 1988-ig a Dráva teljes magyarországi, hullámtere, és az azt övező pufferzóna is ún. határsáv volt. Értelemszerűen a nemzeti park baranyai Dráva-szakasza, de a vele határos tájegységek is ebbe, az eleinte szinte sehogy sem, később pedig igen-igen korlátozottan látogatható zónába tartoztak. Ezért az 50-as évektől Magyarország más tájain kibontakozó idegenforgalom és üdülés a nemzeti parki területet semmilyen formában nem érintette. A csatlakozó területek közül a 70-es évektől Harkány-Siklós térségében figyelhető meg (főleg a gyógyfürdőnek köszönhetően) jelentős felfutás, míg az Ormánság és a Külső-Drávaszög kis falvai esetében az idegenforgalmi látogatottság a 70-es évek második felétől kezdődően is igen szerény maradt: mindössze néhány frekventált helyre és vonzerőre korlátozódott. E feltűnően nagy aránytalanságok mind a mai napig fennállnak.

A különbségeket növelte a drávaszabolcsi híd fölépítése után a nemzetközi határátkelő megnyitása is. A nagyszámú külföldi vendég és a megnövekedett járműforgalom átáramlása azonban legalább annyi negatívummal járt a térség keleti fele számára, mint amennyi haszon származott belőle. A délszláv háború drasztikus visszaesést jelentett a rendszerváltozást követő nagy gazdasági “megélénkülésben”. A menekültáradat, a háború “holdudvara” (katonai veszélyeztetettség, bűnözés, megrendült közbiztonság, társadalmi fellazulás stb.) pedig hosszú távon is kedvezőtlenül befolyásolják a helyi társadalmi viszonyokat.

Az idegenforgalmi vonzerők is változnak az idők folyamán: a változó társadalmi igényekkel új szempontok kerültek előtérbe. Bár a délszláv háború utáni konszolidáció során ismét egyre nagyobb méreteket ölt a Siklós környékére irányuló bevásárló-turizmus, ill. javul a harkányi gyógyfürdő látogatottsága, felerősödött az érdeklődés a szelíd turizmus különböző válfajai iránt is. Ezekhez - a háborítatlanabb természeti környezet és kulturális öröksége révén - a Dráva-mellék nyugati fele is jó kondíciókkal rendelkezik.

A nemzeti park baranyai Dráva-szakaszának hosszan elnyúló, keskeny alakja miatt értelmetlen lenne az idegenforgalom tárgyalását a védett terület szűk sávjára korlátozni. Nyilvánvalóan csak a Dráva-mellék tágabb környezetével együtt érdemes beszélni róla, olykor megyei, regionális határokon átnyúló kitekintést téve.

Mivel a nemzeti parki területeken nincsenek szálláshelyek, és szinte az egész idegenforgalmi infrastruktúra is ezen kívül helyezkedik el, a védett területeken inkább csak látogatásról van szó, amely szervesen illeszkedik a térségi turizmusba. E látogatás ezer szállal kapcsolódik, a bemutatáshoz, oktatáshoz, gyakran pedig egyet jelent vele. Ezekkel az aspektusokkal azonban itt részletesen nem foglalkozunk.

A térségi turizmus általános jellemzése után külön-külön tárgyaljuk az egyes válfajait, kiemelve szerepüket, jelentőségüket, felhívva a figyelmet a veszélyekre ajánlásokat téve a kívánatos szabályozásokkal kapcsolatban. Az idegenforgalom nemzeti parkot közvetlenül érintő hatásainak külön fejezetet szentelünk.

Idegenforgalmi szempontból csak a baranyai Dráva-mellék keleti fele Harkány és Siklós környéke tekinthető többé-kevésbé feltártnak. A vizsgált területet lefedő sellyei és siklósi statisztikai kistérségre vonatkozó és rendelkezésre álló statisztikai adatok azonban rendkívül szegényesek és a különböző források ellentmondásosak. Ezért nagyon nehéz egzakt értékelést adni e témában. Baranya megye 1996-os statisztikai évkönyvének és Baranya megye turizmusfejlesztési programjának adatsorait használtuk fel, amely alapján próbáltunk képet rajzolni a jelen helyzetről. Az azonban első megközelítésben is nyilvánvaló hogy a vizsgált terület markánsan két részre bontható:

• a Drávazug és Ormánság tájegységek, valamint a Külső-Drávaszög kis falvai
• a Harkány/Siklós térsége és a Villány-Siklósi Borúthoz tartozó falvak.

E két jól elkülöníthető - ugyanakkor egymáshoz szorosan kapcsolódó - rész specifikumait külön tárgyaljuk.

Az első csoportba tartozó területek idegenforgalmi infrastruktúrája, az ott élő lakosság fogadókészsége, a képzett szakemberek szinte teljes hiánya szöges ellentétben áll a második csoport országos összehasonlításban is fejlettnek mondható, frekventált idegenforgalmával. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy az utóbbi esetében optimálisnak tekinthető a helyzet, hiszen a tömegturizmus néhány formájának domináns szerepe erősen rontja az összképet. Az első csoport esetében szinte nulláról indulva lehet felépíteni egy minőségi szelíd turizmust, míg a második esetben a már kialakult szerkezetet kellene megváltoztatni ebbe az irányba. A nemzeti parkhoz kapcsolódó turisztikai fejlesztések mindkettőnél kiemelt szerephez juthatnak.

Ha a térségbe irányuló idegenforgalom nagyságát próbáljuk meghatározni, komoly nehézségekbe ütközünk. A keleti rész esetében elég jó viszonyítási alapot nyújtanak a kereskedelmi szálláshelyekkel, a harkányi gyógyfürdővel/kórházzal és a drávaszabolcsi határátkelővel kapcsolatos adatok. A nyugati rész esetében azonban csak nagyságrendi becslést tehetünk, ui. a szálláshelyek igen korlátozott száma miatt a túrákat sok esetben egynaposra tervezik, vagy a térségen kívüli szálláshelyekről (pl. Szigetvár, Pécs) bonyolítják. Számos esetben (különösen a nemzeti parki látogatottság szempontjából fontos) kerékpártúrák, ifjúsági vagy “bakancsos” táborok szervezésénél nem regisztrált szálláshelyek (általános iskolák, sportcsarnokok stb.) jönnek számításba. Az elmúlt években - tapasztalataink szerint - az ide látogató turisták száma határozottan nő, 1997-98-ban éves szinten tízezres nagyságrendre tehető.

Idegenforgalmi gócpontokként a szálláshelyekkel is rendelkező és vonzerőkben is bővelkedő nagyobb települések jelölhetők meg, úgymint:

• Drávafok
• Sellye
• Vajszló
• Harkány/Terehegy
• Siklós/Máriagyűd
• Villány

A többi településen a vonzerők eloszlása meglehetősen diffúz, ill. többnyire csak tranzitforgalommal lehet számolni. A nemzeti parki területek látogatása is általában ezekből a gócpontokból történik (kiegészülve a már említett néhány térségen kívüli központtal: Barcs, Szigetvár, Pécs stb.).

Mint általában, itt is igaz, hogy a turizmus elsődleges célpontjai között szerepelnek a térség kulturális értékei, eseményei, a természeti környezet. A “Kultúrtörténeti értékek és a Táji értékek” című tanulmányokban szereplő elemek lényegében a turizmus vonzerőleltárának részét képezik.

A frekventált településeknél jól kivehetők a “csomósodási pontok”. Az összevetések során az is kitetszik, hogy jelenleg az infrastruktúra súlypontja a térség keleti felében található.

Ha statisztikai kistérségenként vesszük górcső alá a megyét, és a kereskedelmi szálláshelyek idegenforgalmi adatain keresztül próbálunk egyfajta konvencionális viszonyítást bemutatni, akkor is szembetűnőek mind a megyén belüli, mind az egymáshoz mért különbségek. Megállapítható, hogy e mutatók alapján a két, számunkra fontos kistérség a megyén belüli szélsőértékeket képviseli.

A vizsgált terület déli határán teljes hosszban végighúzódó nemzeti parki szakasszal kapcsolatos fejlesztések hatására egyfajta kiegyenlítettség és az egyes területek szervesülése is elérhető. A Dráva-mellék a középmezőnyben foglal helyet, és érdekesek a sellyei és a siklósi kistérség vonzerőtípusainak egymáshoz viszonyított arányai. Két fontos megállapítást teszünk, amelyek a későbbi tervezéseknél stratégiai célkitűzések lehetnek:

• Mindkét kistérségben a vonzerők számának összesített értéke jelentősen növelhető.
• A kulturális örökség vonzerők és a természeti vonzerők egymáshoz viszonyított arányai megfelelő fejlesztések után sokkal kiegyenlítettebbek lehetnének a valóságban. Nevezetesen: a sellyei kistérségben a kulturális örökség vonzerőinek aránya, míg a siklósi kistérségben a természeti vonzerőknek az aránya növelhető.

5.5.3. A Drávazug és az Ormánság tájegysége, valamint a Külső-Drávaszög kis falvai

A már tárgyalt okok miatt itt kereskedelmi értelemben vett üdülésről nem nagyon, inkább csak idegenforgalomról beszélhetünk. Ebben a csoportban a turizmus hagyományos célpontjai a 70-es években felújított kazettás, festett faszerkezetű református templomok.

A látogatók által leggyakrabban felkeresett látnivalók közé tartozik az a néhány néprajzi, irodalmi, művészeti vonatkozású gyűjtemény, kiállítás is, amely Sellyén és néhány faluban található. Amíg működtek és eladásra is gyártottak, a turisták előszeretettel keresték fel a népi szőtteseket, szőnyegeket készítő manufaktúrákat, népművészeket (Felsőszentmárton, Csányoszró, Szaporca stb.). Sajnos ezek ma már nem, vagy csak rendkívül kis mennyiségben termelnek és értékesítenek.

Különleges vonzerő a sellyei Draskovics-kastély, főleg a körülölelő arborétum miatt. (Magában az épületben nincs különösebb látványosság, hiszen az eredeti belsőépítészeti értékek és a bútorzat a II. világháború alatt megsemmisült. Jelenleg középiskolai kollégium és menza működik benne.) Egyes rendezvények (pl. bálok) megtartására kiválóan alkalmas.

Régóta felkapott horgászhelynek minősül több Dráva-holtág (Mrtvica, Bresztik, Vájás, Majláthi-tó, Szödönyi-tó, Mattyi-tó), ahová távolabbról is (Szigetvár, Szentlőrinc, Pécs, Somogy megye stb.) számos horgász jár le rendszeresen kikapcsolódni. A távolabbról érkezők számára a Dráva horgászati célú igénybevétele a 90-es évekig kicsit nehezebb volt, mint az ott lakóknak, ui. a folyót övező, nyomsávon belüli terület megközelítéséhez a Belügyminisztérium által kiállított, ún. “50 m-es” határsávi engedélyre volt szükség. Ennek birtokában is csak számos megkötéssel és kizárólag az ún. horgászbejárókon keresztül lehetett a Drávához lejutni, ezt a tortúrát pedig nem mindenki vállalta. (A környékbeli lakosok is csak engedéllyel tartózkodhattak a nyomsávon belül!) Másképpen: itt is működött a vasfüggöny Jugoszláviától elszigetelő szakasza.

A rendszerváltás alatti években nagyon megélénkült az érdeklődés maga a Dráva iránt, ami elsősorban az addigi elzártságából fakadó politikai kuriozitásának tudható be. Néhány évig az idelátogatók fürdőzésre is használhatták (ezzel elsősorban a helyi lakosok éltek), de aztán a további, ilyen típusú zavarás megszűnt, mert a határőrség a fürdést megtiltotta.

1996, a DDNP megalakulása óta az érdeklődés fokozatosan nő, de most már nemcsak a víz vonzza az embereket, hanem a Dráva mente viszonylag háborítatlanabb természeti környezete és a táj került a figyelem középpontjába.

Végül megemlítjük, hogy a Dráva-sík magyarországi része, a világ egyik legértékesebb gímszarvas-állományának ad otthont, de a többi őshonos nagyvadunk tekintetében is kiváló adottságokkal rendelkezik. A vendégvadásztatásból a vadgazdálkodóknak jelentős bevételeik származnak.

Hagyományosan a térség legnagyobb idegenforgalmi attrakciója a harkányi termál- és gyógyfürdő. A stranddal/uszodával és a gyógykórházzal lényegében komplexumot képez. A 70-es évek végétől ezzel összefüggésben bontakozott ki a Horvátországból Baranyába irányuló bevásárló-turizmusnak a környéken lecsapódó része is. Ide kapcsolódott sokáig az ún. KGST-piac, aminek helyét a mai legális és szabályozott piaci kereskedés váltotta föl. A bevásárló-turizmust igazából a drávaszabolcsi híd fölépítése és a határátkelő megnyitása tette lehetővé. A nyitott határok következtében azonban a délszláv háború idején hozzánk özönlő menekültáradat egyik célállomása is Harkány lett. Bár a menekültek mára zömében visszatértek hazájukba, a Harkány-Siklós környéki kereskedelmi és vendéglátóhelyek jó része a kereskedői vénát tekintve versenyképesebb délszláv vállalkozók tulajdonába került. A mentalitásbeli és kulturális különbségek következtében nem elhanyagolható feszültségek alakultak ki az addig javarészt németajkú, és gyógyüdülésre, pihenésre érkező fizetőképes vendégsereg és az újonnan jelentkező délszláv társadalmi csoportok között. Ez komoly visszaesést okozott a fürdőhöz kapcsolódó szektor nyugati eredetű vendégforgalmában.

Harkány, Siklós, Villány környéke bővelkedik kulturális emlékekben, látnivalókban, eseményekben, amelyek szintén nagy vonzerőt jelentenek. Siklós a várral, mint történelmi hangulatot árasztó kisváros és közigazgatási központ, önmagában is jelentősen koncentrálja az idegenforgalmat. Komoly hátránya, hogy alig rendelkezik kereskedelmi szálláshellyel.

A Villányi-hegységhez kapcsolódó történelmi borvidék és a Villány-Siklósi Borút révén (amely Magyarország első ilyen kezdeményezése) egyre szélesebb vendégréteg vonható be a borturizmusba. A borvidék kiváló termékei nemzetközi szinten is megállják helyüket.

Az előző fejezetben vizsgált területekkel ellentétben, itt a falusi turizmus szépen fejlődik, s nagyszerűen összekapcsolható a gasztronómiai turizmussal is. A német nemzetiség jelenléte (pl. Villány) tovább gazdagítja a meglévő kulturális sokszínűséget.

A Villányi-hegység még jobban fölerősíti a Dráva-mellékre jellemző szubmediterrán klímát. A hozzá kapcsolódó, Magyarországon unikális élővilág, a Villányi-hegység övezte csodálatos természeti környezet - mindezek igen nagy idegenforgalmi vonzerőt jelentenek. A Villányihegység túraútvonalakkal, turistatérképpel jól feltárt területnek tekinthető.

A hegyvidék és a Dráva közelsége a turizmus szempontjából igen előnyös. Kevés területe van a Kárpát-medencének, ahol a bükkösökkel borított horhosoktól a szubmediterrán karsztokon, a dombvidéki tölgyeseken, a síkságok gyertyános-tölgyesein, a folyami ártér ligeterdein és vizes élőhelyein keresztül, magával a Drávával bezárólag olyan kis földrajzi területen koncentrálódjon minden, mint találjuk azt Dél- és Délnyugat-Baranyában. Ez a sokszínűség lehet a természetjáró turizmus egyik fő erőssége térségünkben.

Az idegenforgalom rendkívül keskeny szeleteként már a konferenciaturizmus is megjelent hiszen a szakmai rendezvényekhez kitűnően illeszthetők az eddig ismertetett választék kiegészítő programjai, élményei.

Ezekhez még hozzávehetjük a Siklóson eltöltött vendégéjszakák számát is, amely bizton 1000/év érték fölött van. Látható, hogy Pécs mellett a megye legkiugróbb mutatóit kapjuk. Feltűnő, hogy a külföldiek által eltöltött vendégéjszakák aránya Harkányban a legmagasabb: több, mint 75 %. Ez nagyrészt a gyógyturizmusnak köszönhető, és egyben azt is jelenti, hogy a nemzeti park szomszédságában fizetőképes vendégréteg (hosszabb időt töltve) üdül, amely egy részének igényeihez igen közel hozható az egészséges életmódot népszerűsítő természetjáró turizmus. Harkány a Dunántúl legjelentősebb fürdőhelyei között az elmúlt évek vendégéjszakái alapján tartósan a 3. helyen szerepel, és a külföldiek aránya tekintetében is ezt a pozíciót vívta ki magának.

A Baranya Megyei Önkormányzat számára készített “Baranya megye turizmusfejlesztési programja, 1998” című tanulmány szerint a vonzerők felmérése alapján a dél-dunántúli régióban 12 markáns arculatú turisztikai kistérség rajzolódott ki, amelyekből 8 Baranyában található. Az általunk vizsgált területet ezek közül 3 érinti.

• A Villány-Siklós Történelmi Borvidék, a Villány-Siklósi Borút térsége {Palkonya, Villánykövesd, Villány, Nagytótfalu, Kisharsány, Nagyharsány, Siklós-Máriagyűd): A feltérképezett vonzerők a bortúrák, a gasztronómiai túrák, a kulturális és falusi turizmus terméktípusok összefoglalóan a borút komplex terméknek a fejlesztését alapozzák meg.

• Harkány és környéke: Meghatározó termékfejlesztési irány a gyógyturizmus. A termékpaletta bővíthető a környező települések bekapcsolásával, a borúthoz való csatlakozással. Prioritás illeti meg a szolgáltatások, programok körének bővítését és kiemelten a minőségi átalakítást a szállásban és ellátásban egyaránt.

• A Duna-Dráva Nemzeti Park baranyai kistérségei (mohácsi, siklósi, sellyei): A potenciális vonzerő értékének realizálása, konkrét turisztikai hasznosítása a természetvédelem elveivel egyeztetve. A termékfejlesztés alapját az ökoturizmus, a természetjárás, a kerékpáros turizmus és az ezeket összekapcsoló falusi turizmus jelenti.

A megye turizmusának stratégiai céljai:

• a meglévő centrumok összekapcsolásával azok kínálati hálóvá szervezése;
• a meglévő centrumok köré a turizmus szelídebb, természetközeli változataiból háttér területeket szervezni, új és kiegészítő turisztikai termékek fejlesztése.

Megjegyzésünk csak annyi, hogy szerencsétlen lépés lenne a Dráva menti területeknek a térkép szerinti szétválasztása a Sellyéhez, ill. Siklóshoz tartozó körzetekre. Éppen a nemzeti parkhoz kapcsolódó fejlesztések foghatják egységbe, s tehetik a kínálati háló részévé a Dráva-melléket.

Az iparban foglalkoztatottak száma 1992-ben 52%, 1996-ban 35% és 2000-ben 28% volt.

A tervezési terület kistérségi besorolás szerint az átlagosan és gyengén fejlett területek közé tartozik. Átlagosan fejlett Csurgó és Barcs térsége, míg Sellye elmaradott ezen a téren. A térség ún. külső periférikus térségek közé tartozik. A térség egésze a legfőbb jellemzőit tekintve társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott, a rurális területek tipikus jegyeivel. A népsűrűség alacsony, a központok gyengén fejlettek. Határ menti zóna, külső periféria, amely az átalakulásoknak ilyen értelembe vett vesztese.

Klasszikus feldolgozó-ipar: gépipar, világítás technika, műszeripar, anyagmozgatási berendezések gyártása, üveg és kerámiaipar, könnyűipar-textil-, konfekció-, kesztyűipar, bőrfeldolgozás- és kézműipar.

Központ: Barcs

Vegyipar: vegyi anyagok, műtrágyák előállítása, csomagolása és tárolása

Központ: Barcs, Sellye

Élelmiszeripar tejtermelés és feldolgozás, húsipar, bortermelés, zöldség termelés, zöldség-gyümölcs feldolgozás és tartósítóipar, esetleg dohány- és söripar

Központ: -

Központ: Barcs

Tercier szektor-turizmus: idegenforgalmi objektumok, kereskedelem-szolgáltatás, kommunikáció, kultúra, művészet, környezetvédelem

Központ: Csurgó, Gyékényes, Barcs

Kitermelő ipar: kavics- homok- és agyagbányászat

Központ: Barcs, Gyékényes (kavics), Drávaszabolcs (homok)

A többi település a gazdasági- feldolgozó ipart tekintve, elsősorban a helyi igények kielégítésére alkalmas alternatív jövedelmezést biztosító kis- és kézműipari tevékenységek a jellemzőek.

A Duna-Dráva Nemzeti Park területének Baranya megyei szakaszán egy üzemelő bánya található. Az üzemelő bányákra az 1993. évi XLVIII. törvény (Bányatörvény) értelmében 1996. augusztus 12-ig bányatelket kellett megállapítani.

A területen azonban számos illegális bánya található, melynek anyagát jellemzően a Dráva-menti töltés megépítéséhez termelték ki egykoron. A megbontott felszínű területekről azonban az anyag elszállítása, kitermelése napjainkban is folyik, hol kisebb, hol nagyobb mennyiségben. A kitermelt ásványvagyon a területen homok. Az illegálisan kitermelt anyagot általában a környékbeli építkezéseknél használják.

A terület elhelyezkedése: Drávaszabolcs

Jóváhagyási szám: Pécsi Bányakapitányság l.566/1996/4.

Bányászati jog: Dráva-Kavics és Beton Kft., Pécs

A terület nagysága: 27,92 ha

A terület tulajdonosa: Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság, Pécs

Fedőlapja: + 92 mBf

Alaplapja: + 73 mBf

A bánya földtani készlete: 4.288. 616 m3

Kitermelhető ásványvagyon: homok

Kitermelhető ásványvagyon mennyisége: 2.044.568 m3

A terület általános leírása:

A homokbánya területe Drávaszabolcs községtől kb. 1 km-re, az 58. számú közlekedési úttól K-re a Dráva folyó és a Fekete-víz csatorna által közrezárt területen helyezkedik el. A területen a helyi termelőszövetkezet már korábban is végzett homokkitermelést, 1993-tól azonban a Dráva-Kavics és Beton Kft. folytatja a kitermelést.

Újrahasznosítási cél:

A bányatelek területén erdő, szántó művelési ágak találhatóak. A művelés a terület arculatát jelentősen megváltoztatja, mert a kitermelés következtében mintegy 15 hektáros területen összefüggő vízfelület keletkezik. Mivel a terület a nemzeti parkon belül található, s tulajdonosa a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság, ezért a szabadidős, rekreációs tevékenységek mellett a területen élőhelyrekonstrukcióra is sor kerül. A bánya tájrendezési tervét a Bányatörvény értelmében legkésőbb 1999-ben el kell készíteni, melynek jóváhagyási eljárásában a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság, mint szakhatóság vesz részt.

A terület elhelyezkedése: Drávaszabolcs, hrsz: 0109

A terület nagysága: kb. 0,5 ha

A terület általános leírása: A működő bányával szemben a műút túloldalán található mélyebb fekvésű terület. A helybéliek szerint a töltés építéséhez szállítottak el anyagot. Szélein fiatal akácos, mélyebb fekvésű területein mintegy 0,3 hektáron nádas, vizes található kevés nyílt vízfelülettel. Az akácos területén kisebb mennyiségben illegális építési törmelék lerakás van. Viszonylag kis mennyisége miatt az építési törmelék a területről könnyen elszállítható, műúthoz való közelsége, jó megközelíthetősége következtében az illegális hulladéklerakás lehetősége fennáll.

A terület elhelyezkedése: Hirics, hrsz: 0137/3, 0138 és Vejti, hrsz: 040

A terület nagysága: kb. 1-1,5 ha

A terület általános leírása: Magasabb részein visszaállt a gyep növényzet, kezelést nem igényel. Mélyebb részein nádas, sásos, gyékénnyel benőtt terület található. A földúthoz közelebb eső részeken friss kitermelés nyomai láthatóak. Több helyen kisebb-nagyobb bányagödrök lettek megnyitva, melyben gyurgyalagok fészkelnek.

A terület elhelyezkedése: Piskó, hrsz: 082

A terület nagysága: kb.0,5 ha

A terület általános leírása: A töltés lábához közel, kis területen friss megbontás nyomai láthatóak. A régebben megbontott részeken nádas, sásos, gyékénnyel benőtt terület található. Beavatkozást nem igényel. Fokozottabb odafigyelés esetén az illegális homok elhordás megakadályozható, a természetközeli állapot hamar visszaállhat.

A terület elhelyezkedése: Drávasztára, hrsz: 0293/2

A terület nagysága: nem jelentős

A terület általános leírása: A terület benövényesedett, füzes, nyáras található rajta. A töltés megépítéséhez szállították el területéről az anyagot. Beavatkozást nem igényel.

A terület elhelyezkedése: Drávasztára, hrsz: 0251/b

A terület nagysága: l, 5-2 ha

A terület általános leírása: A kevésbé értékes gyepterület közvetlen a töltés mellett található, morotva által (Vájás-tó) körbezárva, szántóterületekkel övezve. Területén a jelentős illegális anyagkitermelés nyomai mellett nagymennyiségű szemétlerakás tapasztalható. Fokozott odafigyelést igényel az illegális homokkitermelés megszüntetése.

A terület elhelyezkedése: Felsőszentmárton, hrsz: 0291

A terület nagysága: 2-3 ha

A terület általános leírása: A töltés építéséhez és a környékbeli építkezésekhez termeltek ki anyagot. A terület nagy részén értékes gyepterület található, számos védett növénnyel (kosborok, nőszőfű). Megőrzésükről gondoskodni kell. A terület egy részét fiatal erdő borítja. Jelentős azonban az élőhelyet veszélyeztető jelenleg is folyó illegális homokkitermelés, mellyel szemben a NP Igazgatóság hatósági intézkedéssel lépett fel.

Az országos áttekintésből kiderül, hogy a régió a szilárd kommunális hulladék termelés terén az utolsó, azaz a legjobb helyet foglalja el. Ez egyértelműen az elmúlt tíz év szocio-ökonómiai viszonyaival és a térség gazdasági növekedésének alacsony szinten való stagnálásával magyarázható.

A településeken keletkező lakossági szilárd hulladék (szemét) összegyűjtése és ártalommentes elhelyezése a helyi önkormányzatok feladata.

Becslések alapján a Somogy és Baranya megyében keletkező települési szilárd hulladék mennyisége hozzávetőlegesen 1.100.000-1.200.000 m3/év, a tervezési területen keletkező hulladék ennek kb. 10-12%-a. Somogy és Baranya megye városainak nagy részben biztosított a szervezett szemétszállítása, a kistelepülések, falvak közül további 136-ból szállítják el szervezett módon a lakosoktól a szemetet. A többi településen a szemétszállítást a lakosok egyénileg végzik vagy nem megoldott.

A kijelölt szeméttelepekre ma is jelentős, bár változó mennyiségben (5-35 %) kerülnek ipari, termelési hulladékok. A lakossági fogyasztásból származó veszélyes hulladékok (olajos hulladékok, festékes hulladékok, szárazelemek, akkumulátorok, gyógyszermaradványok, háztartási és mezőgazdasági vegyszermaradványok, stb.) szelektív gyűjtés hiányában jelenleg is döntően a települések hulladéklerakóiba kerülnek. Néhány településen jelenleg már folynak kísérletek a szelektív hulladékgyűjtés bevezetésére.

A tervezési területen 52 hulladéklerakó van nyilvántartva. Ezek közül 26 semmilyen engedéllyel nem rendelkezik. A telepek nagy részéhez télen nehezen járható földút vezet, körülkerítésük általában nem megoldott, az előírt védőtávolság mindössze 9 esetben biztosított. Megállapítható, hogy a lerakók nagy részénél nem teljesülnek a közegészségügyi és környezetvédelmi előírások. Az utóbbi 3 évben 18 új szeméttelep kijelölésére került sor a térségben. E szeméttelepek közül azonban mindössze 3 készült el. A tervezési területen sok az illegális szemétlerakás, az ún. "vadlerakók" száma jóval meghaladja a hivatalosan működő szemétlerakókét. Hivatalosan engedélyezett kommunális hulladéklerakó hely Csurgó, Barcs és Sellye területén található, míg engedéllyel nem rendelkező lerakóhely működik Berzence, Csokonyavisonta és Vajszló területén. Illegális szemétlerakóként, ún. "vadlerakóként" használják a feltöltődött holtágakat, morotvákat (Adravica, Piskói-tó), kavics- és homokbányákat.

A tervezési területen a hulladékgyűjtésbe bevont települések száma 58, ez 64%-ot tesz ki, ami a megyei átlag (88%) alatt marad.

A tervezési területen égetőmű nem található. Csurgó területén 7 rendezett és 5 rendezetlen, Barcs területén 21 rendezett és 12 rendezetlen, illetve Sellye területén 5 rendezett és 3 rendezetlen szemétlerakón folyik hulladék elhelyezés.

A lerakóhelyek kapacitása közepesnek illetve kis kapacitásúnak mondaható, nem haladják meg az 1.000.000 m³-t, átlagosan 330.000 m³szemét befogadására alkalmasak.

A veszélyes hulladéknak nem minősülő termelési hulladékok elhelyezése nem kellően szabályozott, ezért e hulladékok nagy többsége a kommunális hulladéklerakókba kerül. Jelenleg e hulladék mennyiségekről nem állnak rendelkezésre felhasználható információk.

A tervezési területen az iparban és a mezőgazdaságban keletkező hulladékok aránya az országos átlag alatt marad. A települési hulladékok összegyűjtése és ártalmatlanítása, a kommunális szolgáltatás a megye városaiban nagyobb mértékben, a kisebb településeknél csak részben vagy nem megoldott.

Az 1 év alatt keletkező veszélyes hulladékok mennyisége 1990-hez képest 1994-ig 32 %-al csökkent. Ennek nem a környezetbarát technológiák bevezetése, hanem a termelés drasztikus csökkenése, a vállalatok, gazdaságok, szövetkeztek felszámolása és a tevékenységek megváltozása az oka.

Szabályozók hiányában a termelők nem minden esetben érdekeltek a termelési hulladékok újrahasznosításában, a szelektív gyűjtésben. Az ezzel járó többletköltségeket gyakran nem fedezi az értékesítésből származó bevétel. A hulladékok vegyes gyűjtése növeli a települési hulladéklerakók terhelését is.

Más jellegű, de még ma is jelentős környezetszennyező források lehetnek a fel nem használt szervestrágya depóniák, illetve a keletkező hígtrágya. A szervestrágya kijuttatásának költsége még mindig meghaladja a könnyen kezelhető műtrágyák költségeit.

A két megyében összesen 20.568 tonna veszélyes hulladék képződik, ennek körülbelül 10-12% a tervezési terület határain belül: Barcs, Csurgó, Berzence, Sellye, Babócsa, Csokonyavisonta, Vajszló, Kékics és Tarany térségében. Ez évente 2.000-2.500 tonna veszélyes hulladékot jelent. Ennek 13-15%-a folyékony és 16-20%-a iszap.

Az országos és megyei helyzet áttekintése

A tervezési területe az ország egész területére jellemző módon a vízellátás dinamikus fejlődésével párhuzamosan a közcsatorna hálózattal akár csak részlegesen is ellátott települések köre nem bővül hasonló mértékben. A kialakult ellátottsági aránytalanságok a vízellátás és a csatornázás területén jelentős környezetkárosító hatást jelenthetnek.

Magyarország összes szennyvíz kibocsátása 832 millió m³, ebből 530 millió m³ a közcsatornákon lefolyó kommunális szennyvíz. Somogy és Baranya megye együttesen 21 millió m³ kommunális szennyvizet termel, melyből a tervezési terület 6,3 millió m³ szenyvízel részesedik. A tervezési területen négy szennyvíz közművel ellátott település található, ezek: Csurgó, Berzence, Barcs és Sellye.

Míg a tervezési terület közüzemi ivóvízzel való ellátottsága 88%-os, addig a terület lakosságának a 29,9%-a él szennyvízközművel ellátott területen. A terület aprófalvas településszerkezetéből adódóan a 90 település közül 3 település rendelkezik csatorna hálózattal és tisztító teleppel (Csurgó, Barcs és Sellye).

A térség elmaradott szocio-ökonómia helyzete, az ipari, a mezőgazdasági termelés csökkenése és a munkanélküliség növekedése, illetve a reálkeresetek csökkenése hozzájárult ahhoz, hogy a kommunális, a mezőgazdasági és az ipari szennyvíz kibocsátás látványosan csökkenjen.

A tisztított szennyvizet mindhárom említett tisztító telep levezető csatornákon keresztül a Drávába juttatja.

Diffúz terhelésről akkor beszélünk, amikor a különböző tápanyagok nem valamely jól körülhatárolható forrásból, hanem a légkörből, a termőföldekről, az utakról, a településekről, a talajvíz beszivárgásaiból érkezik. A diffúz szennyezés nagy területekről kis koncentrációban érkezik, ezért estünkben nem lehet körülhatárolni. A tervezési területre vonatkozó konkrét adatok nem állnak rendelkezésre. A Dráva és a Duna hazai vízgyűjtőjén a folyóba érkező foszforterhelés fele, a nitrogénterhelés közel kétharmada diffúz eredetű. Ennek nagy részét az intenzív mezőgazdasági termelésben használt foszfor és nitrogén tartalmú műtrágyák termőföldekről való bemosódása jelenti.

Bár a Dráva alsó vízgyűjtőjének diffúz terhelése csökkent, mert a térségben mind a mezőgazdasági, mind az ipari termelés visszaesett és ezzel együtt a szennyezőanyag kibocsátás is, de a folyót a felső vízgyűjtőkről jelentős diffúz terhelés éri.

A pontszerű szennyezések kezelésével és a csatornázás, szennyvíztisztítás fejlesztésével a diffúz szennyezési arány jelentősen növekedni fog a tervezési területen.

A tervezési terület Somogy és Baranya megye déli részén, a Horvát Köztársaság határa mentén húzódik, 90 települést foglal magában Őrtilostól Drávaszabolcsig.

A terület illetékes természetvédelmi hatósága a Duna-Dráva Nemzeti Park (DDNP) Igazgatósága, melyet a védetté nyilvánító jogszabály a Dél-Dunántúli Természetvédelmi Igazgatóságból annak jogutódjaként hozott létre. A DDNP működési területe 1,4 millió hektár (Baranya, Somogy, Tolna megye teljes területe és Bács-Kiskun, illetve Fejér megye egy része).

A védetté nyilvánítás folyamata 1962-ben kezdődött meg a Dráva mentén, a Szaporcai Ó-Dráva-meder TT létrehozásával. Ezt követte a Barcsi-borókás TK 1974-ben, a Zákány-Tölös-hegy TT, az Őrtilos-Vasútoldal TT, az Őrtilos-Szentmihály-hegy TT 1987-ben, a Lankóci-erdő TT, a Mattyi-Kormorános-erdő TT 1991-ben, a Bogyiszlói Orchideás-erdő TT 1992-ben, és a Riha-tó TT 1994-ben való védetté nyilvánítása.

A helsinki folyamatba illesztett 1989. októberi szófiai Környezetvédelmi Találkozón beterjesztett magyar álláspont szerint, a felszíni vizek természetes öntisztító képessége és a felszín alatti vízadó rétegek megőrzése érdekében az európai folyók és tavak part menti területein nemzeti és nemzetközi védett területek létrehozását tartották célszerűnek. Az akkor nyilvánosságot kapott magyar álláspont megerősítését és konkretizálását tartalmazta az Országgyűlés 28/1991. (IV 30.) számú határozata a Dunával kapcsolatos egyes nemzetközi környezetvédelmi feladatokról. Az OGY határozat 2. pontjában a keretszerződésre vonatkozó szófiai magyar határozati javaslattal, valamint a dunai államok 1991. februári budapesti találkozón előterjesztett magyar koncepcióval összhangban kezdeményezte, hogy 1995. év végéig a Duna a Sió-torkolat és a Dráva-torkolat közötti szakaszán, valamint a Dráván a Magyar Köztársaság és az akkori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság hozza létre a közös Duna-Dráva Nemzeti Parkot. Az egyeztetéseket, tekintettel a nemzeti park közel 50 ezer ha kiterjedésű és hosszan elnyúló területére, több ütemben kellett megtartani. Az egyeztető tárgyalássorozat első állomása 1992. augusztus 31-én volt, az utolsó állomására 1994. február 7-én került sor.

A Duna-Dráva Nemzeti Park létrehozásáról a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter a 7/1996. (IV 17.) KTM sz. rendeletével rendelkezett. A miniszter védetté nyilvánította a Duna-Dráva Nemzeti Park néven a Duna Sió-torkolat és a déli országhatár közötti, valamint a Dráva mellett lévő 20.561 ha területet, illetve a nemzeti park területéhez csatolta a korábban már védetté nyilvánított 28.918 ha területet. Így a Nemzeti Park területe 49.479 ha lett, melyből fokozottan védett terület 13.432 ha.

A nemzeti park létrehozásának célja: a folyók, mellékágrendszerük, valamint az érintett területek természeti értékeinek, a felszíni és felszín alatti vízkészleteknek, továbbá az érintett területek erdeinek, termőtalajának és más megújuló természeti erőforrásainak védelme. A nemzeti park feladatai: a nemzeti park élőhelyeinek, természeti értékeinek fenntartása, megőrzése és kezelése, valamint a természetvédelmi hatósági feladatok ellátása.

A DDNP Igazgatóságának központja Pécsen van. A nemzeti park jelenleg 72 munkatárssal dolgozik. A DDNP Igazgatóság szakemberei látják el a terület közvetlen felügyeletét, kezelésének irányítását. A tervezési területen két tájegységvezető és négy természetvédelmi őr teljesít szolgálatot. Ezek felszerelését képezi: 2 terepjáró, evezős csónak, egyenruha, önvédelmi fegyver, mobiltelefon, automata dátumos fényképezőgép, kereső távcső.

A területen található kezelő épületek: Matty-Keselyűsfapusztai, Szaporcai, Vízvári, Drávatamási, Szentborbási kezelő épületek. Az épületek közül a Drávatamási és a Szentborbási a turisztikai szállásigény kielégítésére is alkalmasak. A területen több tanösvény is kialakításra került, mint például a Barcsi Ősborókásban, illetve. madármegfigyelő torony található Drávaszentes határában.

A DDNP Igazgatóság védett területeinek nagysága 49.479 ha, melyből 13.432 ha fokozottan védett terület. A terület egyik részét a Duna Sió-torkolat és a déli országhatár közötti, valamint a Dráva mellett lévő 20.561 ha terület, a másik részét a nemzeti parkhoz már korábban védetté nyilvánított és hozzácsatolt 28.918 ha terület alkotja.

Az általunk kijelölt tervezési terület határain belül a következő védett területek találhatók.

A tervezési terület Somogy megyei szakaszának védett területei

A tervezési terület Baranya megyei szakaszának védett területei

• A természet védelméről szóló 1996.évi LIII. törvény.
• A védett és fokozottan védett növény- és állatfajokról szóló 1/1982. (III.l5.) OKTH rendelet
• A Duna-Dráva Nemzeti Park létesítéséről szóló 7/1996. (IV. 17. ) KTM rendelet.
• A természetvédelmi őrökre, illetve őrszolgálatokra vonatkozó részletes szabályokról szóló 4/2000. (I.21.) Kormány rendelet.
• A Környezetvédelmi alap célfeladat fejezeti kezelésű előirányzat felhasználásának, nyilvántartásának és ellenőrzésének részletes szabályiról szóló 2/1999. (III. 26. ) KöM rendelet.

Vízgazdálkodás, folyószabályozás

• A hullámterek, a parti sávok, a vízjárta, valamint a fakadó vizek által veszélyeztetett területek használatáról és a hasznosításáról szóló 46/1999. (III. 18.) Korm. rendelet.
• A vizek és a közcélú vízilétesítmények fenntartására vonatkozó feladatokról szóló 120/1999. (VIII. 6.) Kormány rendelet.
• A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény.
• A vízügyről szóló l964. évi IV. törvény.
• A vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény végrehajtásáról szóló 32/1964. (XII. 13.) Kormány rendelet.
• A helyi vízgazdálkodási közfeladatok ellátásával kapcsolatos egyes hatósági jogok gyakorlásáról szóló 5/1970. (XII. 31.) OVH rendelkezés módosításáról és kiegészítéséről szóló 2/1973. (VI. 2.) OVH rendelkezés.
• Az Országos Vízgazdálkodási Szabályzat kiadásáról szóló 4/1981. (IV. 4.) OVH rendelkezés. A vízgazdálkodás távlati fejlesztésének irányelveiről szóló 2006/1973. (I.31.) MT határozat. Irányelvek az árvízvédelmi létesítmények védőképességének fokozására. VITUKI, 1972.
• A holtágakkal kapcsolatos kormányzati feladatok ellátásáról és a feladatok minisztériumok közötti megosztásáról. (FM-KHVM-KöM Előterjesztés a Kormány részére, 1999)

Erdőgazdálkodás

• Az erdőről és az erdő védelméről szóló 1996. évi LIV. törvény.
• Az erdőről és az erdő védelméről szóló I996. évi LTV. törvény végrehajtásának szabályairól szóló 29/1997. (IV. 30.) FM rendelet
• A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi területén lévő egyes természeti területek erdőrezervátummá nyilvánításáról szóló 4/2000. (III.24.) KöM rendelet.

Tájvédelem

• A tájvédelmi szakhatósági hatáskörbe tartozó engedélyezési eljárásokról szóló 166/1999. (XI.l9.) Kormány rendelet.
• A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény és a végrehajtására kiadott 152/1995. (XII. 12. ) Kormány rendelet.
• Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény.
• Az épített környezet alakításával és védelmével kapcsolatos műszaki szakértői tevékenység gyakorlásának általános szabályairól szóló 159/1997. (IX. 26.) Kormány rendelet.
• A területfejlesztésről és a területrendezésről szólól996. évi XXI. törvény.
• A bányászatról szóló I993. évi XLVIII. törvény és a végrehajtására kiadott 115/1993. (VIII. 12.) Kormány rendelet.
• Az utak építésének és a forgalom részére való átadásának hatósági engedélyezéséről szóló 8/1970. (XI. 13.) KPM-ÉVM együttes rendelet.
• A felszámolási eljárás és végelszámolás környezet- és természetvédelmi követelményeiről szóló 106/1995. (IX. 8.) Kormány rendelet.
• Az Országos Építésügyi Szabályzat közzétételéről és módosításairól szóló 2/1986. (II. 27.) ÉVM sz. rendelet.
• Egyes területek kiemelten védett levegőtisztaság-védelmi kategóriába sorolásáról szóló 3/1988. (VI, 10.) KVM rendelet. Tájak osztályozása. MSZ-13-202-1990.
• Általános tájvédelem-fogalommeghatározások. MSZ-13-195-1990. Védett értékek természetvédelmi kezelése. MI-13-56-1991.
• A védett területeken megengedett tevékenységekről. MI-13-39-1990
• A beruházások környezeti hatásvizsgálatának általános tartalma és módszertana. MT-13-45-1990
• Általános tájvédelem - Egyedi tájértékek kataszterezése. MI-13-25-1992.

Vadászat

• A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló, 1996. évi LV. törvény.
• A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény végrehajtásának szabályairól szóló 30/1997. (N. 30.) FM rendelet.
• A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény módosításáról szóló 1998. évi LXXVIII. törvény.
• A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény végrehajtásával kapcsolatos átmeneti szabályokról szóló 28/1996. (X. 10.) FM rendelet.
• Határterületen a vadászat, hatásvízen a közlekedés, a halászat és a horgászat rendjéről szóló 56/1997. (X. 21.) BM-FM együttes rendelet.

Halgazdálkodás

• A halászatról és a horgászatról szóló 1997. évi XLI. törvény.
• A halászatról és a horgászatról szóló 1997. évi XLI. törvény végrehajtásának egyes szabályairól szóló 7811997. (XI. 4.) FM rendelet.
• A nem halászható (horgászható) halfajokról és víziállatokról, valamint az egyes halfajok szerinti halászati tilalmi időkről szóló 73/1997. (X. 28.) FM-KTM együttes rendelet.

Mezőgazdaság

• A termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény.
• Az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV. törvény.
• A növényvédelem szabályozási téziseiről szóló 2223/1997. (VII. 24.) Korm. határozat.
• A növényvédelemről szóló 1988. évi 2. törvényerejű rendelet, és a végrehajtására kiadott 5/1988. (IV. 26.) MÉM rendelet.
• A légijárművel végzett növényvédelemről szóló 7/1992. (II. 25.) FM rendelet

Határőrizet

• Határterületen a vadászat, határvízen a közlekedés, a halászat és a horgászat rendjéről szóló 56/1997. (X. 21.) BM-FM együttes rendelet.

Támogatások

• A Környezetvédelmi alap célfeladat fejezeti kezelésű előirányzat felhasználásának, nyilvántartásának és ellenőrzésének részletes szabályairól szóló 2/I999. (III.26.) KöM rendelet.
• Az agrárgazdasági célok 2000. évi költségvetési támogatásáról szóló 6/2000. (II. 26.) FVM rendelet.

Községhatár: Felsőszentmárton

Elhelyezkedés: A felsőszentmártoni Dráva part nyugati része.

Általános leírás: Ártéri erdő, amit zegzugos morotvarendszer hálóz be. A morotvák nagy része már teljesen feltöltődött, nyílt víz kevés van.

Használat és egyéb hatások: Előrehaladott szukcessziós stádium.

Növényzet: Lemno-Hydrocharietum, Lemno-Spirodeletum, Salvinio-Spirodeletum társulásokat, nádas (Phragmitetum communis), fehér fűzliget (Leucojo aestivi-Salicetum albae)

Községhatár: Felsőszentmárton

Elhelyezkedés: A Dráva nyugati partján, Felsőszentmárton határában.

Általános leírás: Erősen feltöltődött holtág, némi nyíltvízzel

Községhatár: Drávakeresztúr

Elhelyezkedés: Drávakeresztúr határában a Drávával párhuzamosan.

Általános leírás: Jó állapotban lévő, hosszan elnyúló keskeny holtág.

Használat és egyéb hatások: Horgászat.

Növényzet: Partja mentén a fűzliget mellett nyár- és tölgy-kőris-szil liget koros állománya, nyíltvíz hínárnövényzettel és nádassal.

Községhatár: Drávakeresztúr

Községhatár: Drávakeresztúr, Révfalu

Elhelyezkedés: A község határban, a Dráva hullámterében.

Általános leírás: Egykori kenderáztató, ma már szinte teljesen feltöltődött, növényzettel benőtt, nyílt víz nélküli morotva.

Növényzet: Nagy részét rekettyefűz (Salix cinerea), vízi harmatkása (Glyceria maxima) és széleslevelű gyékény (Typha latifolia) állománya borítja. Néhol magassás-társulás állományok, Carex riparia, Carex gracilis fajokkal.

Községhatár: Drávakeresztúr-Révfalu

Elhelyezkedés: Révfalu határában.

Általános leírás: Keményfa ligeterdővel körülvett, gazdag hínárnövényzetű holtág

Növényzet: Úszó- és lebegő hínárnövényzet (Lemno-Spirodeletum, Salvinio-Spirodeletum, Ceratophylletum demersi). Tündérrózsahínár, Nuphar lutea, Nymphoides peltata fajokkal.

Part mentén: nádas (Phragmitetum communis), magassásos (Caricetum gracilis), fehér fűzliget és nyárliget.

Községhatár: Drávakeresztúr-Révfalu

Elhelyezkedés: Révfalu belterületén, a gát mellett. Területe Drávasztára határába is átnyúlik.

Általános leírás: Jelentősen feltöltődött, igen kevés nyílt vizű holtág.

Növényzet: Lemnetum minoris, Salvinio-Spirodeletum, Lemno-Spirodeletum, Glycerietum maximae, Phragmitetum communis, Typhaetum latifoliae, Caricetum ripariae, Leucojo aestivi-Salicetum albae.

Községhatár: Drávasztára

Községhatár: Drávasztára

Községhatár: Drávasztára

Elhelyezkedés: A Dráva hullámterében, a Nagy-füzes erdő délkeleti sarkában.

Általános leírás: Kis méretű, szinte teljesen feltöltődött, nyárra kiszáradó morotva.

Növényzet: Lemna minor, Hydrocharis morsus-ranae, Nymphoides peltata fajokkal, valamint mocsári fajokkal: Alisma plantago-aquatica, Iris pseudacorus, Oenanthe aquatica, Rorippa amphibia, Symphytum officinale, Caltha palustris. Kisméretű nádas és sásos, Carex gracilis, C. acutiformis, C. riparia, C. vesicaria fajokkal.

Községhatár: Kemse, Piskó

Elhelyezkedés: Kemse és Piskó határában.

Általános leírás: A gyöngyszigetet körülölelő, erdővel körülvett, hosszú holtág, mely a Drávával magasabb vízálláskor kapcsolatba kerül, időszakosan ismét mellékággá válik.

Növényzet: Úszó- és lebegő hínárnövényzet (Lemno-Spirodeletum, Salvinio-Spirodeletum, Elodeetum canadensis) mellett nádas (Phragmitetum communis, Glycerietum maximae, Typhetum latifoliae) és néhol magassásos (Caricetum acutiformis) szegélyezi. Különlegesség a nagy tömegű sulyom (Trapa natans) állomány. Öreg fűzliget állomány határolja.

Községhatár: Kemse

Elhelyezkedés: A Kemsei Dráva part hullámtéri erdejében.

Általános leírás: Változatos, kisebb-nagyobb morotvákkal szabdalt összetett morotva rendszer.

Használat és egyéb hatások: Horgászat.

Növényzet: Lemna minor, Spirodela polyrhiza, Polygonum hydropiper, Myosoton aquaticum, Rorippa amphibia. Carex gracilis, C. vesicaria, C. acutiformis sásfajok, valamint a Baldingera arundinacea és a Phragmites communis is domináns lehet. A partokon fűz-nyár liget.

Községhatár: Kemse

Elhelyezkedés: Kemse határában, a hullámtéri erdőben található.

Általános leírás: Keskeny, hosszú, csatornaszerű vízfolyások, változó, de jellemzően igen sekély vízzel, szakaszonként néha teljesen kiszáradva.

Használat és egyéb hatások: Horgászat.

Növényzet: A nyílt vizes területeken Lemna minor, Spirodela polyrhiza, Hydrocharis morsusranae üszó hínárnövényzet, a part mentén és feltöltődött részeken Glyceria maxima, Phragmites communis, Oenanthe aquatica, helyenként kisebb sásos állományok, Carex gracilis, Carex riparia, Carex vesicaria, Carex pseudocyperus fajok. A fásszárúak közül a Salix alba, Ulmus laevis, Populus alba, P. nigra.

Községhatár: Hirics

Elhelyezkedés: Erdőben, a településtől viszonylag távol.

Általános leírás: A Drávához közel fekvő viszonylag nagy, nyílt vízfelülettel rendelkező holtág.

Használat és egyéb hatások: Hográszat.

Növényzet: Lemna minor, Spirodela polyrhiza, Salvinia natans, Hydrocharis morsus-ranae, Trapa natans, Phragmites communis, Carex gracilis.

Községhatár: Drávasztára

Elhelyezkedés: A kisvájási erdőben, a Dráva hullámterében.

Általános leírás: A nyílt vízzel is rendelkező, részben csatorna jellegű morotva.

Használat és egyéb hatások: Horgászat.

Növényzet: Ranunculus trichophyllus, Polygonum hydropiper, Oenanthe aquatica és foltokban Carex vesicaria borítja, C. riparia, C. acutiformis.

Községhatár: Drávasztára

Elhelyezkedés: Szántóföldek és felhagyott szántók, valamint másodlagos száraz gyep és száraz erdőfolt határolja.

Általános leírás: Félkör alakú holtág a két vége már szinte teljesen feltöltődött.

Használat és egyéb hatások: Horgászat, de szemétlerakóként is használják.

Növényzet: Lemnetum minoris, Lemno-Spirodeletum, Phragmitetum communis, Typhetum latifoliae, Glycerietum maximae és rekettyefiizes (Calamagrostio-Salicetum cinereae) borítják.

Községhatár: Cún

Elhelyezkedés: Keletről szántóföld, Nyugatról fasor majd szántóföld.

Általános leírás: Nagy mocsárral és viszonylag nagyméretű nyílt vízfelülettel rendelkező összetett holtág.

Növényzet: Úszó-lebegőhínár társulások (Lemnetum minoris, Salvinio-Spirodeletum, LemnoHydrocharietum morsus-ranae, Stratiotetum aloidis) mellett, nádas társulások (Rorippo-Oenanthetum aquaticae, Glycerietum maximae, Phragmitetum communis).

Lápcserjés (Calamagrostio-Salicetum cinereae) és ligeterdők (Leucojo aestivi-Salicetum albae, Senecio sarracenici-Populetum albae, Scillo vindobonensi-Ulmetum).

Községhatár: Cún

Elhelyezkedés: A szaporcai Ó-Dráva keleti ágának északi fele, mely egy egykori szigetet körülölelve, két ágra szakadt.

Általános leírás: Nagy mocsárral és viszonylag kis méretű nyílt vízfelülettel rendelkező szinte teljesen feltöltődött holtág.

Növényzet: Úszó-lebegő hínárnövényzet (Lemnetum minoris, Lemnetum trisulcae, Salvinio-Spirodeletum, Hydrocharietum morsus-rani, Ceratophylletum demersi), nádas társulások (Rorippo-Oenanthetum aquaticae, Phragmitetum communis, Typhaetum latifoliae), lápcserjés (Calamagrostio-Salicetum cinereae), és keményfaliget (Scillo vindobonensi-Ulmetum) a szegélyében.

Községhatár: Cún, Kémes-Szaporca

Elhelyezkedés: A szaporcai Ó-Dráva nyugati ágának déli fele. Keletről fasor, majd szántóföld, nyugatról rontott erdők határolják.

Általános leírás: Dél felé a Dráva védtöltésén túl is folytatódó holtág, amely a Dráva magasabb vízállásakor víz alá kerül.

Növényzet: Úszó- és rögzült hínárnövényzet (Lemnetum minoris, Salvinio-Spirodeletum, Lemno-Hydrocharietum morsus-ranae, Nymphaeetum albo-luteae, a feltöltődött részeken nádas társulások (Phragmitetum communis, Typhaetum latifoliae). A fás társulások közül fűzláp (Calamagrostio-Salicetum cinereae) értékes fehér fűzliget (Leucojo aestivi-Salicetum albae).

Községhatár: Felsőszentmárton

Elhelyezkedése: A holtág közvetlenül a falutól délre húzódik. A legszélső utca a holtág partján található. Északi partja műúton megközelíthető. Déli partja a Dráva gáton keresztül földúton, illetve nyugatról, a legelőn keresztül, szintén csak földúton és elsősorban csak gyalog érhető el. A holtág a Duna-Dráva Nemzeti Park közvetlen közelében van. Egyik vége a DDNP határával közvetlenül érintkezik.

Általános leírása: A Mrtvica északi partja részben kaszált és legeltetett (libákkal) gyep, ültetett fákkal, részben pedig 1998-ban kiirtott cserjés és szántóföld. Északi partját rendszeresen kotorják, bár ez elsősorban csak a hínárvegetáció eltávolítását jelenti. Egy régebbi, nagyobb, aljzatot is érintő kotrásból származó iszap, egy sávban felhalmozva található a holtág északi partjával párhuzamosan, attól kb. 10 méterre. Ezen a sávon füzek és elsősorban gyomok pl. gyalogbodza (Sambucus ebulus), magas aranyvessző (Solidago gigantea) élnek. A kotrások ellenére a holtág sekély, átmelegedő, tápanyagban gazdag vizű holtág. Déli partja egy legelőre telepített erdei fenyő, magyar kőris és más fafajok ültetvényével, illetve kis részben legelővel érintkezik. Délre kanyarodó végét a Dráva gátja levágja, azzal egy zsilipen keresztül érintkezik. Gáton belüli vége teljesen feltöltődött, befüzesítették. Vizét egy csatorna vezeti el. Vízutánpótlása nagyon csekély.

Növényzet: Északi partján a kaszálások és a kotrás miatt csak hínárnövényzet él, az viszont igen gazdag és szép. Fő alkotója a tündérfátyol (Nymphoides peltatata). A hínárnövényzet további fontos alkotói: békalencsék (Lemna minor, Spirodela polyrhiza), békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae), mohák (Riccia fluitans, Ricciocarpus natans, közönséges rence (Utricularia vulgaris), érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum), valamint tündérrózsa hínár (Nymphaetum albo-luteae). Ez utóbbit elsősorban vízitök (Nuphar lutea) alkotja. Fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) is előfordul a holtágban, de az ott élők szerint egy ideje lényegesen kevesebb, mint egykor. Déli partját széles sávban természetes, háborítatlan vegetáció szegélyezi. Nagyrészt nádas társulások (Phragmitetum communis, Typhetum latifoliae, Glycerietum maximae) és fűzláp (Calamagrostio-Salicetum cinereae), valamint a kálmos (Acoretum calami) társulása, mely végig szegélyezi a holtág déli partját. Utóbbi az egész Dráva mente legszebb, legnagyobb területű ilyen társulása. A holtág nyugati vége természetes fűzliget (Leucojo-Salicetum alhae), melynek aljnövényzete is igen szép, nem gyomos. Ilyen szintén nagyon kevés van a Dráva mentén.

Védett fajok: Kálmos (Acorus calamus), fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), tündérfátyo (Nymphoides peltata) rucaöröm (Salvinia natans), sulyom (Trapa natans) békaliliom (Hottonia palustris), lápi csalán (Urtica kioviensis).

Községhatár: Kisszentmárton

Általános leírása: Kisszentmárton falutól D-DK-i irányban elhelyezkedő nagyobb kiterjedésű, részben szántóföldekkel, részben erdőkkel körülvett, különleges tájképi és természeti értékeket őrző holtág rendszer láperdői és vízi-mocsári vegetációjának szépen példája. Két holtág részből tevődik össze.

Használat, egyéb hatások: Az erdészeti üzemtervek az 1. holtágban egészségügyi gyérítést, 2. holtág egyedülálló idős kőrislápján (mely egyébként 1976 óta helyi védettséget élvez) tarvágást írnak elő az elkövetkező 1-2 évben.

Növényzet: Védelemre érdemes társulások: nyúlánk sásos égerláp (Carici mgatae Alnetum), kőrises égerlápok (Fraxino parmoriicae-Alnetum) 3 különböző típusa, lápcserjés (Calamagrosti-Salicetum cinereae). Egyéb növénytársulások: úszó- és lebegő hínártársulások (Lemnetum minoris, Lemno-Spirodeletum, Lemno-Hydrocharietzrm morsusnae, Lemno-Utricularietum vulgaris, Ceratophylletum demersi, Stratiotetum aloidis, Lemno-Spirodeletum,) és harmatkásás (Glycerietum maximae, nádas (Phragmitetum communis).

Védett fajok: a baranyai Dráva-sík összes, lápokra jellemző védett faja előfordul itt: békaliliom (Hottonia palustris), szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), békakonty (Listera ovata), békaboglárka (Ranunculus lingua), rucaöröm (Salvinia natans), tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), lápi csalán (Urtica kioviensis), borostás sás (Carex strigosa).

Községhatár: Piskó.

Elhelyezkedés: Piskótól illetve Kemsétől délre.

Általános leírása: Művelt területek között fekszik. Általában szántók, kisebb részt ültetett fiatal erdő veszi körül. Közvetlen partján szép öreg hagyásfákkal vegyesen, gyomos aljnövényzetű cserjesáv húzódik.

Használat, egyéb hatások: Horgászat elsősorban stégekről és csónakból. Mindkét partjának és rekettyését stégek szabdalják fel.

Növényzet: Nagy nyílt vízfelszín, gazdag hínárnövényzettel: apró békalencse (Lemna minor), keresztes békalencse (Lemna trisulca), érdes tócsagaz (Ceretophyllum mersum), közönséges rence (Utricularia vulgaris), rucaöröm (Salvinia natans), békatutaj Hydrocharis morsus-ranae), (Riccia fluitans) alkotta úszó és lebegő hínárvegetáció, valamint vízitök (Nuphar luteum) tündérrózsahínára. Előfordul még a sulyom (Trapa natans) is. A nyílt vizet nádas (Phragmitetum communis) és kisebb részt vízi harmatkásás (Glycerietum maximae), valamint rekettye füzes szegélyezi.

Községhatár: Zaláta.

Elhelyezkedés: Zalátától délre, a Dráva gát mellett.

Általános leírása: Szántóföldek, és részben erdő határolja. Sekély, nagyrészt feltöltődött, nyárra jelentősen kiszáradó holtág.

Használat, egyéb hatások: Horgászat elsősorban stégekről és csónakból.

Növényzet: Jórészt benádasodott (Phragmitetum communis, Glycerietum maximae, Typhetum latifoliae), partját öreg fehér füzek és gyomos aljnövényzetű cserjés szegélyezi.

Községhatár: Zaláta.

Elhelyezkedés: Az Adravica közvetlen közelében, attól K-re fekszik.

Általános leírása: Szántóföldekkel, közvetlen közelében néhány méteres gyomsávval szegélyezett holtág. Széles nádas övvel szegélyezett nagy nyílt vízfelület, a lebegő hínárban sok a közönséges rence. Ellaposodó D-i végén magassásos, jó vízellátású, elég nagy kiterjedésű fehér fűzliget.

Növényzet: Úszó- és lebegő hínárnövényzet (Lemno-Utricularietum Ceratophylletum), vízi harmatkása társulása, nádas és gyékényes (Glycerietum maximae, Phragmitetum communis, Typhaetum angustifoliae,) valamint fűzliget (Leucojo aestivi Salicetum albae).

Községhatár: Drávasztára.

Elhelyezkedés: A holtág Drávasztára és Zaláta között a Drávára merőlegesen, jórészt észak-déli irányban húzódik.

Általános leírása: Talán a legszebb Dráva holtág. Változatos gazdag vegetációja mellett, tájképileg is rendkívül szép. Körben erdő, vagy legalábbis fák szegélyezik, így kulturtáj környezete nem látszik. Keleti partjának egy részén horgásznak, ot1 stégek állnak. A stégek környezetében a horgászatot zavaró, magas növényzetet kiirtották, csak hínárnövényzet van és néhol magasásos. Ezt a partszakaszt, több öreg hagyásfát és néhol cserjést kivéve, másodlagos, kaszált gyep és út, az út mellett pedig szántóföld határolja.

Használat, egyéb hatások: Horgászat stégekről.

Növényzet: Hínár- és vízi növényzete változatos és gazdag: békalencsék (Lemna minor, Lemna trisulca, Spirodela polyrhiza) rucaöröm, (Salvinia natans), közönséges rence (Utricularia vulgaris), sulyom (Trapa natans), érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum) mellett a ritka vízidara (Wolffia arrhiza) is él úszó, ill. lebegő hinárvegetációjában. Gyökerező hínárvegetációját elsősorban (Nymphoides peltata) alkotja. A partokat nádas (Phragmitetum communis, Glycerieteum maximae) szegélyezi, valamint sok helyen a sekélyebb vízben magassásos (Caricetum gracilis) él. A keleti partját szegélyező többnyire telepített erdők mellett néhány nagyon szép, jó vízellátottságú, gazdag aljnövényzetű, öreg fűzliget (Leucojo aestivi-Salicetum albae) is előfordul.

Községhatár: Drávasztára.

Elhelyezkedés: Drávasztárától délre, a "nyári gátra" épített műúttól délre húzódik.

Általános leírása: A holtág művelt területek között és gépkocsival járható út közelében található. Intenzíven horgászott, stégekkel teleépített holtág. A stégek a nádast és a rekettyést felszabdalják. A nyílt vizet a szántóföldektől, északi szélén keskeny cserjés-fás sáv, néhol szélesebb ültetvények (pl. akác, nyaras), a vízben állva pedig rekettyés ill. nádas határolja el. Déli részén elég széles nádas övezi, de a szántóföld többnyire a nádasig ér.

Növényzet: Északi partján keskeny rekettyés (Salicetum cineraee) és kis részén nádas (Phragmitetum communis) szegélyezi. Délre kanyarodó feltöltődött végében kiterjedt nádas és rekettyés él. Hínárvegetációja gazdag. A legnagyobb tömegben a vízitök (Nuphar lutea) alkotja. A hínárnövényzet gyakori fajai még: apró békalencse (Lemna minor), bojtos békalencse (Spirodela polyrhyza), békatutaj (Hydrochris morsus-ranae), rucöröm (Salvinia natans), érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum), közönséges rence (Utricularia vulgaris). Déli partján széles nádas (Phragnitetum communis, Typhetum latifoliae), illetve rekettyés húzódik. A gyékényes víz felöli szélében, egy helyen megjelent a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) is, úszóláp kezd kialakulni.

Községhatár: Drávafok.

Elhelyezkedés: A Drávafok és Lakócsa közötti közút mellett fekszik.

Általános leírása: Egyik oldalról szántóföld és a szokásos gyomsáv, illetve az Ormánság Alapítvány által telepített "energiaerdő", másik oldalról keskeny - a víz felőli szegélyén láperdő jellegű - égeres erdősáv határolja. É-i csücskében kicsiny égerláp-folt. Közepén némi nyíltvíz, sok náddal, D-i sarkában zsombéksásos.

Növényzet: Védelemre érdemes társulások: zsombéksásos (Caricetum elatae), égerláp (Fraxino pannonicae-Alnetum), lápcserjés (Calamagrosti-Salicetum cinereae). Egyéb társulások: békalencse-békatutaj társulás (Lemno-Hydrocharietum), magassásos (Caricetum ripariae), nádas (Phragmitetum communis), gyékényes (Typhaetum angustifoliae), vízi harmatkásás (Glycerietum maximae).

Községhatár: Alsószentmárton.

Általános leírása: Szántóföldekkel teljesen körbezárt, szinte csak nádassal határolt holtág. Nyílt vízfelülete nem túl nagy, hínár növényzete is szegényesebb. Keleti végében kis ligeterdő, északi partján pedig hagyásfákkal vegyes gyomos cserjesáv húzódik.

Növényzet: Nádas és úszó-lebegő hínárnövényzet a leggyakoribb fajokkal. Partjának ligeterdő maradványában pirítógyökér (Tamus communis) liánfaj, keleti végének gyomos keményfalliget maradványában a vizesebb részeken lápi csalán (Urtica kioviensis).

Községhatár: Gordisa.

Elhelyezkedés: Gordisa és Matty között, azoktól délre közvetlenül a Dráva gáttal érintkezve fekszik.

Általános leírása: Majdnem teljesen szántókkal határolt holtág, csak északi részein érintkezik erdővel. A többi holtágtól némileg eltérő, különleges vízminőségére utal, hogy egy, egyébként hegyi patakokban élő moha is előfordul vizében, valamint ez az egyetlen holtág, ahol még megmaradt az egykori gazdag lápvilágot idéző ingóláp elég nagy kiterjedésű társulása. Horgásztó, keleti partjának rekettyését stégek szabdalják fel.

Növényzet: Keleti partján keskeny elsősorban rekettye füzes, kisebb részt nádas sáv, míg nyugati partján szélesebb, és változatos természetes növényzet él: nádas (Phragmitetum communis), Fűzláp (Calamagrostio-Salicetum cinereae) és ingóláp (Thelypteridi-Typhetum angustifoliae). A nádast és az ingólápot szinte végig fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) sáv övezi. Hínárvegeteációjának a gyakori fajokon (Lemna minor, L. trisulca, Hydrocharis morsus-ranae, Salvinia natans, Ceratophyllum demersum, Utricularia vulgaris, Nuphar lutea) kívül tagja az egyelőre csak innen ismert Fontynalis antipyretica moha és a ritkább sulyom (Trapa natans) is.

Községhatár: Gordisa.

Elhelyezkedés: Gordisa és Matty között, közvetlenül a közút mellett található.

Általános leírása: Kulturterületekkel határolt, azokkal közvetlenül érintkező, kiépített horgásztó. Külső partjának rendszeresen kotorják, és kaszálják, másik fele stégekkel felszabdalt nádas és rekettyés.

Használat, egyéb hatások: Intenzív horgászat, állandó halőrrel, horgásztanyával, csónakkikötővel, horgászversenyekkel.

Növényzet: Északkeleti külső partját kivéve, nádas és rekettye füzes szegélyezi. Kaszált partján kálmos (Acorus calamus). Ezen kívül gazdag hínárnövényzete van, melynek leglátványosabb tagja a tündérfátyol (Nymphoides peltata). Előfordul még vízitök és a hínárnövények minden holtágban előforduló fajai: békalencsék (Lemna minor, Spirodela polyrhiza), rucaöröm (Salvinia natans), közönséges rence (Utricularia vulgaris), tócsagaz fajok (Ceratophyllum demersum, Ceratophyllum submersum).

Községhatár: Kovácshida.

Elhelyezkedés: A Kovácshida és Drávaszerdahely közötti közút mellett, a kovácshidai temetővel szemben az út másik oldalán fekszik.

Általános leírása: A holtág a Dráva egyik korán lefűződött, Drávától távoli holtága. Teljesen feltöltődött, de kétharmad részében tőzegbányászat folyt, ott újra nyílt vízfelszínek alakultak ki. A növényzet a régen bányászott helyeken regenerálódik. Települések, közút és szántóföldek határolják minden oldalról.

Használat, egyéb hatások: Tőzegbányató volt, jelenleg már nem bányásznak. Horgásztó is egyben, de csak csónakból és partról horgásznak, stégek nincsenek.

Növényzet: Kétharmad része nyílt víz, hínárnövényzettel: úszó és lebegő hínárnövényzet mellett több helyen tündérrózsa hínár (Nymphaea alba). Egyharmad nem bányászott része nádas és rekettye füzes, mindegyik néhol lápi jelleggel. Kis területű ingóláp társulás (Thelypteridi-Typhaetum angustifoliae) is kialakult az egyik bányászott tóban az egyenetlen aljzaton megülve. Mozgó vizű végeiben gyékényes (Thyphetum latifoliae) és kisebb fűzligetek is élnek, valamint egyik végében ültetett égeres.

Községhatár: Kiszentmárton-Mailáthpuszta.

Elhelyezkedés: A Kisszentmárton külterületét képező Mailáthpuszta közvetlen közelében.

Általános leírása: Középső egyharmada intenzíven hasznosított horgásztó, partja részben kaszált gyeppel, több szép, idős hagyásfával. Ettől É-ra nagykiterjedésű nádasok, D felé és a Ny-i parton végig többé-kevésbé természetes állapotú fehérfűz- és nyárligetek. A D-i részen, a gát közvetlen közelében gyönyörű fehérfűzliget egyedülálló zsombéksásos aljnövényzettel, valamint egy kis zsombéksásos folt.

Növényzet: Védelemre érdemes társulások: tündérrózsa-hínár (Nymphaetum alboluteae), zsombéksásos (Caricetuyn elatae), a fehérfűzliget egyedülállóan szép kialakulású, zsombéksásos típusa (Leucojo aestivi-Salicetufn albae). Egyéb növénytársulások: nádas (Phragmitetum communis), gyékényes (Typhaetum latifoliae) parti sásos (Caricetum ripariae), rekettye füzes (Salicetum cinereae).

A korábbiakban ismertettük az ármentesítés kezdeti lépéseit. A jelen időkig valamennyi árvízvédelmi beavatkozás tárgyalását nem tartjuk indokoltnak, mivel a jelenlegi ökológiai állapotot a legutóbbi történések alakították ki.

A Dráva bal parti árvízvédelmi rendszere a Dráva-síkon az 1970-es évek legelején indult árvízvédelmi fejlesztések során alakult ki. Elvileg a fő árvízvédelmi művek védőképességét az addig előfordult legmagasabb árvízszint megtartására építették ki, azonban a beruházás kezdete óta történt biztonsági előírás módosítások miatt a töltés magassága nem kellő mértékű, ezért további magasításra és erősítésre szorul.

Az árvízvédelmi fővonal Eperjesnél lépi át a határt Horvátország felől, majd a nemzeti park ismert határán húzódva halad a Fekete-víz torkolata magasságáig, ahol a Fekete-víz bal parti töltésében folytatódik a Kémes-cúni hídig, mivel a Fekete-víz a Drávába nyílt torkolattal, visszatöltésezve csatlakozik. Ettől a hídtól a Fekete-víz jobb parti töltése szintén a fő árvízvédelmi vonalhoz tartozik a torkolatig, majd a Dráva mentén vízfolyás szerint felfelé ismét a nemzeti parki határon halad a Dráva-sík teljes területén, a szaporcai Ó-Dráva területét kivéve, ahol az Ó-Drávát elválasztja a hullámtértől.

A jelenlegi töltésnyomvonal kiépítésekor lényegében megszűntek a Dráva árterén a nyárigátak, ugyanis Drávaszabolcstól Kelemenligetig, valamint Drávasztára és Lajos-tanya között a fő védvonalat, a korábbi nyárigát nyomvonalának környezetében építették ki.

Az árvízvédelmi töltést keresztező vízfolyások, az előbb említett Fekete-vizet kivéve zsilipekkel keresztezik a védvonalat. A zsilipeknél valamennyi helyen kiépítésre kerültek a szivattyúállások, ugyanis árvízi helyzetben a vízfolyások vize gravitációsan nem képes a magas vízállású befogadóba bejutni, ezért az ármentesített területek belvízi elöntéseinek megakadályozása céljából a fővédvonalhoz érkező vízhozamot az akkori tervek szerint szivattyús átemeléssel juttatnák a Drávába.

Az árvízvédelmi fővonal állapot-felvételi tervén jól látszik, hogy a töltés magassága Eperjestől Felsőszentmártonig annak ellenére, hogy a mértékadó árvízszintnél mindenütt magasabb, de az előírt biztonsági magassághoz viszonyítva alacsony. A magasság és szelvényméreti hiányok kiegészítésének munkáit a vízügyi szolgálat jelenleg tervezteti.

A Dráva-síkon, mint ahogy szinte az egész ország területén, az 1960-70-es években átfogó, a teljes területre kiterjedő vízrendezések folytak. A fő befogadó vízfolyások mederrendezésével kezdődtek, erre csatlakozott egy-egy befogadó vízrendszeréhez tartozó minden alacsonyabb rendű mellékvízfolyás és azokra felfűződve készültek el az egyes mezőgazdasági nagyüzemek üzemi területeinek a meliorációs vízrendezései. A korábbi meliorációs beavatkozások csupán nyílt-árkos lecsapolások voltak, azonban a 70-es évek elején már megjelentek a nagyteljesítményű drénezőgépek, és így ettől kezdve nagy területek alagcsöves lecsapolása lett a melioráció alkalmazott módszere. Legtöbb esetben a korábbi nyílt-árkos lecsapolásokat is átalakították, alagcsövezték.

A nagyüzemi meliorációk a befogadó vízrendszerek medrei esetében az egyre nagyobb terepszint alatti vízelvezetést követelték meg, ugyanis a drénhálózat telepítési mélysége és a működéséhez szükséges esés mély befogadói szintet követelt meg. Minél később készült egy üzemi vízrendezés, annál alacsonyabb 'szintű lecsapolási igényeket kellett a műszaki létesítményeknek teljesítenie, ugyanis a mezőgazdaság az egyre mélyebben fekvő morotvákat, korábbi gyepeket, majd nádasokat is szántóként akarta hasznosítani. Ennek eredményeként a befogadó medreknél a nagy leásási mélység és a Dráva-síkra jellemző folyósodásra hajlamos laza homok altalaj mederállékonysági problémákat okozott. Ezek elhárítására költséges mederbiztosítási módszereket szerkesztettek és így a lecsapolások befogadói igényeit biztosították.

Ennek eredménye a Dráva-sík területén az egyre nagyobb mértékű depresszió érvényesülése, a terület tartamosan szárazabbá válása. Az árvízvédelmi fővédvonal korszerűsítésekor a töltést keresztező vízfolyások zsilipjeinél olyan mély küszöbszinteket kellett biztosítani, amelyek kivitelezéséhez a munkagödrökben az építés idejére csak nagymértékű depresszióval lehetett a talajvíz szintjét lesüllyeszteni.

A mintegy kétszáz éves múltra tekintő, a vizek kártételei ellen folytatott és eléggé változatos eszközöket alkalmazó tevékenység hatása összegeződött.

A Dráva vízjárásának megváltozása a Dráva-síkon, minden más folyóéhoz hasonlóan ment végbe. Általában medermélyüléssel kapcsolatos alacsonyabb vízjárásról beszélnek, azonban a medermélyülés jelenségének pontos okait nem nevezték meg, sőt, egyes szakmai körök tagadják is. A Dráva felső vízgyűjtőterületén a lefolyási viszonyok megváltozása

A vízgyűjtő lefolyási viszonyainak szerepe van a vízjárás mindenjellemzőjének kialakulásában.

A folyó vízhozam csúcsait növelő változások:

A lefolyás meggyorsítása:

• A legutóbbi évtizedekig folyamatosan tartott az erdők kotrása. Korábban az erdők helyén egyéb művelési módokat alkalmaztak a terület hasznosítására, azonban az utóbbi évtizedekben ipartelepek, lakótelepek, üdülőterületek stb. létesültek. A beépített területeken mindenhol követelmény a csapadékvizek gyors összegyűjtése és az adott területről a megfelelő befogadóba való minél gyorsabb elvezetése.
• A teljes vízgyűjtőterületen elmondható, hogy rengeteg út, autópálya és egyéb vonalas létesítmény épült, ami minden esetben koncentrálja és kiépített mederbe kényszeríti a lefolyó vizeket.

A lefolyási hányad megnövekedése:

• A lefolyás meggyorsulása már azzal is növeli a lefolyt hányad mennyiségét, hogy a csapadék rövidebb ideig tartózkodik a terep felszínén, tehát a beszivárgásra kevesebb idő áll rendelkezésre.
• Másrészt a terepfelszín minőségének a megváltozása, az erdősültség csökkenése, a burkolatokkal ellátott felületek nagyságának növekedése a természetes növénytakaróval fedett terepfelszínek rovására, a korábbi nagyobb mértékű beszivárgásokat az adott területeken csökkentette.

A fenti két tényező együttes hatása tehát, hogy a vízgyűjtőterületen a lehulló csapadék beszivárgási hányada csökken, a megnövekedett lefolyó csapadékhányad pedig rendkívül gyorsan távozik a területről. Ez általánosságban a vízgyűjtőterület kiszáradási folyamatának elindulását, azaz a vízkészletének csökkenését is jelenti.

A Dráva felső szakaszán és a mellékfolyókon, osztrák, szlovén és horvát területen sok vízlépcső épült, amelyek hatása a folyó vízjárására jelentős.

A vízlépcsők funkciója többféle lehet:

• vízszintszabályozás
• vízkészlettárolás
• vízerő-hasznosítás
• árvízi vízhozamszabályozás
• jóléti, esztétikai, ökológiai, stb.

Vízszintszabályozás

A mederben és környékén műszaki, vagy ökológiai szempontok indokolhatják egy bizonyos vízszint meghatározott időszakra szóló, vagy folyamatos biztosításának szükségességét.

Vízkészlettárolás

A területi vízgazdálkodásban olyan időszakban merülnek fel vízigények, amikor az adott területen a felmerült igény kielégítéséhez nem lehet megcsapolható, felhasználható készletet találni. Széles körben alkalmazott módszer a folyóvölgyekben a folyó felduzzasztásával a völgy elárasztása, tómederré alakítása útján a mederben való lefolyás visszatartásával vízkészletet halmozni a felhasználásig.

A víztárolásnál a ciklus ideje a készlet betárolásától a felhasználásig, azaz a kiegyenlítődésig a pár órás időszaktól az éves, sőt több éves kiegyenlítésű is lehet.

Vízerőhasznosítás

A folyó által szállított víz felduzzasztásával és erőtelepen való keresztülbocsátásával állít elő energiát. A kérdés csak az, hogy mennyit és mikor:

• az érkező vízhozam maghatározott szintű felduzzasztása és erőtelepi teljes hasznosítása esetén az előállított energia mennyisége változó, a folyó vízhozamának a függvénye. Ebben az esetben nem készül nagy víztömeget befogadó tározó a duzzasztóhoz.
• a vízlépcsőhöz érkező vízhozamot, vagy annak egy hányadát a duzzasztótérben tárolják az energiaigény fellépésének idejéig, majd a konkrét felhasználói igény megjelenésekor engedik rá az erőtelepre és állítják elő az energiát.

Az előző esetben a duzzasztási szint állandó, a folyó medrében a továbbengedett vízhozam a természetes vízjárásnak megfelelő. Ezzel szemben az utóbbi, a csúcsra járatás, a duzzasztó feletti böge és a teljes alatta levő folyószakasz minden vízjárási jellemzőjét az energiatermelés igényeinek megfelelően alakítja.

Árvízi vízhozamszabályozás

Tulajdonképpen vízkészlettárolási funkció, csak speciálisan azzal a céllal, hogy az árhullám levonulásakor, annak részleges tározótérbeni visszatartásával csökkentsék a vízlépcső alatti mederszakaszt terhelő árvíz csúcs-vízhozamának mértékét.

Jóléti, esztétikai, ökológiai, stb.

A folyók völgyében üdülési, tájesztétikai célokból gyakran létesítenek tavakat, amelyek szinte minden esetben a folyók felduzzasztásával jönnek létre. Ilyen ok lehet egy-egy völgyben a klíma kedvezőbbé tétele a párolgó vízfelület létrehozásával, lakott területek, vagy természeti területek klimatikus viszonyainak javítása céljából.

Az ipar vízszennyezései, vagy bármilyen vízminőségromlás elleni kárelhárítási, védelmi cél is lehet indoka egy folyóvölgyben a tartalék vízkészlet képzéséhez szükséges tó, vízlépcső létrehozásának. A vízlépcsők hatása a Dráva vízjárására a fenti felsorolásból láthatóan bonyolult. Ahány vízlépcső, annyi üzemelési szabályzat. Ha a Dráva és a Mura esetében szándékoznánk vizsgálatokat folytatni, már akkor is a Horvát, a Szlovén és az Osztrák állam területére kiterjedő tevékenységet kellene folytatni, és akkor még nem számoltunk a kisebb mellékfolyókra telepített magántársaságok által kezelt, többcélú hasznosítású vízlépcsők tucatjaival.

A vízlépcső hatása az adott folyószakaszra annál intenzívebb, minél közelebb van hozzá a felettes szakaszon lévő vízlépcső. A csúcsra járatott vízerőmű akár egy órán belül is előidézhet több deciméter, vagy méter nagyságrenddel mérhető vízszintingadozást a közvetlen alatta levő mederszakaszon, de több tíz, vagy száz kilométerrel lejjebb ez a vízszintingadozás ellapul és elsimulhat. Az egyes vízlépcsők által keltett, a csúcsrájáratásokból származó vízszinthullámokat leghatásosabban az alattuk levő következő vízlépcső tározótere csillapítja.

Természetesen a vízlépcsők üzemeltetési szabályzataiban az ökológiai szempontok érvényesítésének sincs elvi, vagy műszaki akadálya.

A Dráva vízrendszer vízlépcsőinek a Dráva medrének vízvezető képességére, a valóságos vízjárására kétféle lényeges hatása van.

Az ingadozások kiegyenlítésének hatása

Ez a hatás az árvizek levonulásánál a leginkább szembetűnő, az árvízcsúcs-csökkentés a funkciója.

A kisvízi időszakok tartósságának és gyakoriságának megnövekedése

A vízlépcsők a bögékben nagymennyiségű vízkészletet képesek tárolni. A korszerű hidrometeorológiai előrejelzések folyamatosan lehetővé teszik a napi vízkészlet-gazdálkodás folyamatos tervezését, így addig, amíg a bögék fel nem telnek, nyilván csak a kötelezően előírt mederben hagyandó vízhozamot, vagy az energiatermeléshez szükséges mértékűt engedik tovább.

A folyószabályozás a számára kitűzött célok elérése érdekében a folyómedret átalakította.

Ez az átalakítás morfológiai megjelenésében egy egyhangú, szabályos ellenívek egymás utáni hullámvonala, közel azonos mederszélességgel. Elágazásai már nincsenek, az egykori mellékágaknak és szigeteknek néhol már csak a maradványai látszanak. A sodrott partok nagy része kőművekkel biztosított, a domború partok pedig a keresztgátak hatása következtében feltöltődtek és benőttek.

A mederhidraulikai állapot jellemzésére a legtalálóbb megfogalmazás, hogy a folyómeder egy szabályos vízhozamvezető pályává alakult. A megvezetett sodorvonal a szabályos ellenívű kanyarok között előírás szerint vált partot, a meder mélyvonala folyamatos. A középvízi kiépítésű szabályozott mederben a kisvizek áramlása is akadálytalan.

A folyók vízjárásának általánosan tapasztalt jelensége, hogy a vízjárás alacsonyabb szinten alakul, mint korábban, ezért a medret övező területsávokban, hullámterekben száradásos tünetek alakultak ki. Ezt a jelenséget általában a meder mélyülésével magyarázzák, azonban a vízrajzi adatok ezt nem minden esetben támasztják alá, így a szakemberek egy része magát az általános mélyülési folyamatot is tagadja. Valóban tapasztalható is, hogy a vízmércék szelvényeiben a két egymást követő és mélyülést kimutató mérés után a továbbiak visszatöltődést és az eredeti fenékszint állandósulását mutatták ki.

Egy mederszelvény mélypontjának változásával a mederszakasz mélyülését nem lehet jellemezni. A kisvízfolyások esetében a meder legfőbb hidraulikai jellemzőjét a meder esését a fenékvonal esésével, annak a mesterséges kialakításával adják meg, addig a folyónál korábban már ismertettük, hogy a legnagyobb medermélységek a kanyarulatok tetőpontjánál, a sodrott part közelében alakulnak ki, míg az inflexióban (gázlóban) lényegesen kisebb lehet a szelvény legnagyobb mélysége és az kedvezően a középvonalban alakul ki. A folyómeder ősállapotának jellemzésénél ismertettük, hogy általában a gázlók döntően határozták meg a folyómeder hosszmenti hidraulikai viselkedését. Az egyes meanderek illetve a főbb kanyarulatok közötti áramlási tereket fenékküszöb szerűen választották el egymástól, azaz a folyamatos áramlás ezeken a helyeken megszakadt. Itt a vízszint esése lokálisan megnőtt, a vízhozam az így keletkező mederalakító energiatöbbletét a “vándorló rosszgázló” folyamatos alakításával élte fel. A folyószabályozás alapvető feladatának tekintette a gázlók ilyen funkciójának a teljes kiiktatását és így létrejött a folyómederben a folyamatos és egyenletes vízszint-esés. Ezzel a vízszint-eséssel az áramlási sebesség megnőtt, a gázlókban a mederszelvény mélypontja lemélyült. A folyómedrek általános mélyülését illetve, annak a kisvizek szintjére gyakorolt hatását tehát nem bármely szelvény, vagy a legnagyobb mélységű szelvények mélypontjainál mért abszolút magasságok csökkenésével, hanem az egymást követő gázlószelvények mélypontjainak hossz-szelvényi lemélyülésével lehet jellemezni. Az, hogy a két, egymást követő gázló közötti kanyarulati ív tetőponti szelvényének mélypontja hol és milyen mélységűnek alakul ki, az a helyi áramlási körülményeknek a függvénye, de a kanyarulaton kívüli folyószakaszok általános viselkedésére nem jellemző.

A Dráva és az árvízvédelmi töltés hossz-szelvényeinek vizsgálata alapján, a Dráva-sík egyes helyszínein a jellemző adatok elemzésével is fontos megállapításokat tehetünk.

A folyószabályozási tevékenység hatására Szentborbás térségében látható legszembetűnőbben a terület káros mértékű kiszáradása. Az árvízvédelmi töltés hossz-szelvényén látható, hogy a töltés koronaszintje Felsőszentmártontól Tótújfaluig közel egy méterrel magasabb, mint a jelenleg előírt biztonsággal meghatározott koronaszint. Ez a töltésszakasz még az első világháború előtt épült, amikor a biztonsági előírások szigorúsága messze nem a mai mértékű volt, de az ezen a szakaszon előforduló árvízszintek szükségessé tették a védtöltés ilyen szintre való kiépítését.

A Dráva mederszabályozásánál már a múlt század közepe előtt súlyponti szakasz volt a Barcs alatti meder, és a trianoni időkig be is fejezték a mederkanyarulatok közel egyenes nyomvonalú átmetszésekkel való szabályozását. Ennek következtében a meder vízvezetése felgyorsult, maga a meder olyan jelentős hosszban lemélyült, hogy a jellemző vízszintek alakulásán kirívóan megmutatkozik a tipikus beágyazódás, vízszintcsökkenés.

A szentborbási vízmérce szelvényében az árvízvédelmi töltés koronaszintje 102,8 mBf, a mértékadó árvízszint, ami az 1972. évi tényleges árvízszintnek felel meg 101,13 mBf, a partél magassága a vízmérce térségében közel azonos a mértékadó árvízszinttel. A vízmérce adatok szerint az 1934/43. évi átlagos középvízszint 203 cm, azaz 96,87 mBf, az 1985/94. évi 111 cm, azaz 95,95 mBf szinten alakult.

Látható tehát, hogy a legnagyobb vízszint a töltés megépítése óta több mint 1,5 métert csökkent, a tízéves középvízszintek pedig már 4 méterrel a terepszint alatt járnak. (Ebben számításba kell venni azt is, hogy a szentborbási vízmércénél a partél kb. egy méterrel magasabb az átlagosnál, azért is került ide valószínűleg a vízmester telep és a vízmérce).

A Dráva-sík menti folyószakasz szabályozottságának igen fontos jellemzője, hogy a meder elágazásait a középvízi szabályozottság szintjén már megszüntette. A mellékág-holtág terminológiai különbség csupán a rehabilitálhatóság szempontjából bír pillanatnyilag jelentősséggel, ugyanis kisvízállások idején egyik mellékág sem vezet vízhozamot, de általában elmondható, hogy a medrük száraz.

A Dráva vízjárásának a legutóbbi változásait jól szemléltetik a Vízrajzi Évkönyv drávaszabolcsi vízmércénél feltüntetett alábbi adatai:

A Dráva középvízszintje 1995-ben 131 cm

az 1985/94 évi átlagos középvízszint 143 cm

az 1936/44 évi átlagos középvízszint 212 cm

A tízévenkénti átlagos középvízszintek alakulása alapján 70 cm vízszint csökkenés mutatkozott ahhoz az időszakhoz viszonyítva, amikor a folyószabályozási munkák a két világháború között gyakorlatilag szüneteltek. Ez a csökkenés folyamatosan mutatkozik, nem lehet két pontszerűen felvett érték különbségénél az önkényes kiválasztásból eredő hibának minősíteni.

A vízjárás alakulására nézve a kisvízállások tartósságának növekedése tény, és ez a jövőben valószínűleg fokozódik. A vízlépcsők ugyanis alkalmasak arra, hogy a tározóterekben a kisvizek esetén a későbbi vízigények kielégítése érdekében további mennyiséget tartsanak vissza.

A mederbeli vízjárásnak még egy igen fontos változása van. A tavaszi és a nyári árhullámok a meder gyorsabb vízvezetőképessége miatt nemcsak alacsonyabb vízállással, de időben is gyorsabban vonulnak le. Ezért az az idő, ami a magasabb terepeken lévő vizes élőhelyek feltöltésére korábban rendelkezésre állt, szintén csökkent.

A Dráva vízjárására leginkább jellemző mesterséges hatások mértékét az “Az emberi beavatkozások hatása a Dráva vízjárására” c. VITUKI tanulmány fejti ki.

A Dráva vízjárását a Dubrava-i vízlépcső alatti szakaszon vizsgálja, és szemlélteti, hogy az erőművek csúcsrajáratása milyen mértékben hat az alattuk levő folyószakaszra.

(A felső Dráva-szakasz legutolsó erőműve, Dubrava-i erőmű duzzasztógátja a Mura torkolata és a magyar határ felett 17 km távolságra van. Tározóterének térfogata 150 millió m³, ami a Dráva 600 m³/sec közepes vízhozamának három napi vízszállítását képes befogadni.)

A tanulmány leírja, hogy a csúcsrajáratás egyes vízhozamlökései milyen gyakorisággal fordulnak elő, milyen mértékű vízszintemelkedéseket, ingadozásokat (amplitúdójuk nagysága) eredményeznek. A mérés és összehasonlítás lehetősége érdekében a vízállás változás összeg mérőszámát használja. (Az 1 m-es vízszint-ingadozást okozó árhullám vízállás változási összege: 100 cm áradás + 100 cm apadás = 200 cm vízállás változás. Lehetőség van még az áradás és apadás hevességének vizsgálatára is, de a Dráva sík esetében a későbbi adatokból láthatóan ennek már nincs jelentőssége).

A mérési helyekként a Dráva horvátországi vízmércéinek adatait használja.

A havonta előforduló árhullámok számának átlaga (db.):

Az éves vízállásváltozások összege (cm)

Az árhullámok amplitúdójának átlagos nagysága (cm)

A fenti három táblázat adataiból látni, hogy a Dráva-sík menti folyószakaszon már nem mutatható ki gyakorlati jelentősséggel bíró vízjárásbeli változás a Dubravai vízerőmű csúcsrajáratásával kapcsolatban. Nem tudjuk értékelni viszont a kisvízállásos időszakok előfordulásának gyakoriságára és tartósságára nézve kifejtett hatását, részben azért, mert az nemcsak a dubravai erőmű (bár a Dráva vízrendszerének legnagyobb tározóterével rendelkezik) önálló működésével, hanem a vízrendszeren üzemelő összes duzzasztó tározási tevékenységének, pillanatnyi üzemállapotának együttes hatásával függ össze. Ennek értékeléséhez Magyarországon nem állnak rendelkezésre adatok.

Az összes vízgazdálkodással kapcsolatos beavatkozás hatásainak összegződése már befejeződött, a terület új ökológiai képe kialakult. Az egykor, a vízrendezések kétszáz évvel ezelőtti kezdetekor meglévő vizes élőhelyek létére csak egyes területrészeken, nyomokban lehet rátalálni.

A területre általánosan jellemző, hogy a víz jelenléte szabályozottan korlátozott. A mesterségesen kialakított vízfolyásmedrek a nagycsapadékokat a területről rövid idő alatt elvezetik és az állandóan jelenlévő víz a medrekre korlátozódik.

A folyószabályozás módszerei a gazdaság és a tudomány fejlődésével szoros kapcsolatban változtak. A társadalmi-gazdasági célkitűzések és az alkalmazott eszközök illetve tevékenységek történeti alakulásában három korszakot, illetve fejlődési szintet lehet megkülönböztetni. Ezekre azért is indokolt utalni, mert a folyószabályozás jelenlegi minősítésénél gyakorta történik hivatkozás a korábbi korszakok tapasztalataira.

A történeti újkorba átnyúló (hazánkban a 18. századig gyakorolt) naturális (ártéri vizes) gazdálkodás korszakában - amikor az ember minden tekintetben alkalmazkodott a környezeti adottságokhoz - az elsődleges cél a folyók hozamainak egyszerű eszközökkel történő, maximális kiaknázása volt. Ez a törekvés elsősorban az igen nagy teljesítményt elért halászatban, valamint a legelők öntözésével valósult meg. A folyószabályozás módozata ebben a gazdálkodási rendszerben az árvizek kiöntésének és visszavezetésének vezérlése, nevezetesen a fok- és torok-szabályozás volt.

Érdekütközések már ekkor is jelentkeztek, különösen a hajózás és a halászat illetve hajómalmok között. A vízimalmok különösen az új elöntések, mocsarak létrehozásával váltak a mezőgazdasági és a települési fejlesztés korlátjává. Az ártéri gazdálkodásnak nemcsak a vízszabályozási tapasztalatai figyelemre méltók, de indokolt utalni az állam meghatározó szerepére a folyógazdálkodásban. Az alkalmazkodó gazdálkodás annyiban volt természetbarát, hogy szigorúan betartatott rendelkezések védték a folyók mindazon tulajdonságát, amelyeknek közvetlen - gazdasági - használati értéke volt.

Európa békésebb országaiban a XVII-XVIII. században alakultak ki a korszakváltás új indítékai. A népesség biztonságos lakóhelyet és egyre több élelmet igénylő gyarapodása, valamint az árutermelés növekedése kényszerítette ki az ártereken a szántóművelés, a folyókon pedig a tömegáru szállítás lehetőségének megteremtését. Az átfogó mederszabályozási és árvízvédelmi (gátépítési) módszerek a XIX. századtól váltak a folyóvölgyek szántóműveléses gazdálkodásának, valamint települési, infrastrukturális és ipari fejlesztésének hatékony eszközévé.

Az európai és a hazai fejlődés lényegileg különbözött. Nyugat-Európában a korszakváltás a fejlődés szerves folyományaként és az országoknak csak kisebb részeit érintően ment végbe. Ezzel szemben a Duna-medencében egy országnyi elpusztult gazdaságú és mocsárrá vált területen kellett - a háborúkat követően, a XVIII.-XIX. században - új társadalmi életteret teremteni. Karunkban az ország népességének és nemzeti vagyonának mintegy harmada található a folyók árterületein.

A folyók szabályozása és az ártereket uraló szántóföldi gazdálkodás nemcsak új életmódbeli és társadalmi feltételeket teremtett, hanem alapvetően megváltoztatta a természeti körülményeket is. A rendszeres árvízi elöntések elmaradásával az Alföld vízháztartási mérlege tartósan deficitessé vált. Az egészségügyi okokból is lecsapolt mocsarakkal számos növény és állat is eltűnt a területről. A mederszabályozások következtében csökkent a folyók biológiai produktivitása és fajgazdagsága. Az ártéri gazdálkodás korában még sokrétű, mozaikos táj végül az erdők és fasorok kiirtásával egyhangú mezőgazdasági kultúrtájjá változott.

Az ármentesítéses gazdálkodásban a folyók társadalmi megítélése - értékelése alapvetően eltért az előző felfogástól. Az ártéri gazdálkodásban ugyanis a folyókat olyan erőforrásnak (természeti készletnek) tekintették, amelyeknek használati értékét az árvizek ismétlődése és mértéke határozta meg. Ezzel szemben az árterek szántóművelésével és területfejlesztésével a folyók veszélyforrássá. az élet és a vagyon számottevő kockázati tényezőjévé váltak. Amíg az előző korszakban az árvíz elmaradásának éhezés volt a következménye, addig az ármentesítésen alapuló gazdálkodás korában töltésszakadás esetén az árvizek kárt okoztak.

A folyók hasznainak kiaknázására és az árterek vízellátásának növelésére vonatkozó társadalmi igények jelölték ki a folyóvölgyi vízgazdálkodás újabb - XX. századi - feladatait, nevezetesen: a vízjáték szabályozását duzzasztóművekkel, valamint a vízkészlet nagytérségi elosztását és a vízi úthálózat bővítését csatornarendszerekkel. Ma már az európai folyók többsége a hegyvidéki szakaszaikon völgyzárógátas tározókkal, a síkvidékeken pedig vízlépcsők láncolatával szabályozott. Ezeknek a folyami műveknek számos országban igen jelentős szerepük van nemcsak a villamosenergia-termelésben illetve az áruszállításban, hanem a vízparti üdülésben és sportolásban is.

Hazánk ma - bár már a századfordulón kapcsolódtunk a folyóhasznosítás új irányzatához - a kihasználatlan lehetőségek tekintetében tűnik ki az európai országok sorából. Vízlépcsőinknek elsősorban az aszályos területek vízellátásában, valamint egyes folyóink élővizes állapotának fenntartásában van szerepük (pl. Körösök, Ráckevei-Dunaág, stb.). Ezek a példák is igazolják, hogy kedvező körülmények esetén a duzzasztott folyószakaszok (bögék) gazdag, természetszerű élettérré válnak.

A folyószabályozások történeti fejlődéséből levonható legfontosabb következtetés az, hogy szükségszerűen szoros kapcsolat van az alkalmazandó műszaki módszerek és a társadalmi-gazdasági körülmények között. Nincs értelme csatornázni egy folyót, ha hiányoznak a hasznosítás feltételei, de ugyanígy csak a korabeli életmóddal együtt lehet ma feleleveníteni az ártéri gazdálkodást.

A folyók szabályozása és hatékony hasznosítása a kezdetektől össztársadalmi szervezettséget kívánt, és az állam szerepe - politikai és gazdasági irányzatoktól függetlenül - napjainkig meghatározó. A folyóvölgyi vízgazdálkodási feladatok végrehajtása nagy beruházási, de ugyanakkor viszonylag alacsony működési költséget igénylő tevékenység. Ezek a fejlesztések közvetett hasznaik (a személyes és a termelési kockázatok csökkenése, a munkahelyek és adóbevételek növelése, az áru- és idegenforgalom emelkedése) révén az állam számára is előnyösek. Az ökológiai ellenérveket illetően pedig indokolt utalni olyan beruházásokra, mint az autópályák vagy a Hungaroring, amelyeknél a közvetett állami hasznokkal együtt jelentkező közvetlen környezet-szennyezés messze felülmúlja bármely hazai folyóhasznosítás hatását.

Az integrált folyógazdálkodás olyan új tervezési-döntési rendszer, amely keretet teremt és módszert ad a sok érdekeltségű és sok tudományterület ismereteit igénylő folyószabályozási és hasznosítási célok kimunkálására, valamint társadalmi elfogadtatására. Ennek a világszerte kialakulása stádiumában levő intézménynek a hazai honosítása két ütemben tervezhető.

Első lépésként ki kell dolgozni az Integrált Folyógazdálkodás Előkészítő Programját, amelyben megfogalmazódnak a gazdálkodás konkrét céljai, érdekeltjei, tárgyai, tevékenységei és módszerei. A programnak fontos feladata a gazdálkodás alapeszközeinek, jelesül a nyilvántartásoknak és a mérlegeknek a fejlesztése.

A második ütemben megindítható az Alkalmazási Program, amelynek feladata a működtetés, az utóértékelés, és a gazdálkodásnak a szerzett tapasztalatok szerinti fejlesztése az új szemléletű általános folyógazdálkodási tervek alapján.

A folyók védelmével, hasznosításával és fejlesztésével kapcsolatos jogok és kötelezettségek -- a vízgazdálkodásról szóló törvény értelmében is - a tulajdon- és érdekviszonyok szerint rendeződnek. A folyógazdálkodás intézményrendszerének kialakítása - az Európai Unióban formálódó vízgazdálkodási koncepcióval megegyezően - közérdekű feladat. Az állam kötelezettsége a fenntartható fejlődés szempontjait érvényesítő és a számos érdekeltet integráló jogi és gazdasági szabályozórendszer, valamint a hatékony működéshez nélkülözhetetlen infrastruktúra megteremtése.

Az Integrált Folyógazdálkodási Program végrehajtásához a következő főbb feladatok megoldása szükséges.

A vízügyi szakmai szervezeteknek:

• A folyógazdálkodás új koncepciója alapján fel kell mérni az egyes folyók (folyószakaszok) sajátos adottságait és hosszú távú hasznosíthatóságukat. Az általános szabályozási terveket ezek szerint kell aktualizálni.
• A folyók állapotrögzítésének meglevő új módszereit alkalmazva mederfelméréseket és digitális térképeket kell készíteni a jelentősebb folyóinkról. A morfológiai adatokat a társtárcák szakirányú információival kell kiegészíteni.
• Az egész országra kiterjedő folyókatasztereket kell összeállítani a vízi út kataszterrel együtt.
• EI kell készíteni folyóink állapotának és jól felismerhető fejlődési folyamatainak értékelését. Ebben be kell mutatni a jelenlegi, valamint a várható konfliktusokat és érdekütközéseket, azok tárgyszerűen megfogalmazott okait. A helyzetértékeléseket rendszeres időközönként fel kell újítani.
• Az új folyógazdálkodási koncepciónak megfelelően fejleszteni kell a folyószabályozási tervezési irányelveket.

Nemzetközi és több tárcát érintő feladatok:

• Értékelni kell a szomszédos országok folyógazdálkodási tevékenységeit, és az eredményeket hasznosítani kell mind a hazai tervezéseknél, mind pedig a határvízi együttműködés fejlesztésénél.
• Ki kell dolgozni az integrált folyógazdálkodás - több tárcát érintő - teljes körű érték-modelljét, illeszkedve az EU vízgazdálkodási koncepciójához és számolva a Duna-medence sajátosságaival. E komplex összehasonlításra alkalmas modellben figyelembe kell venni a következőket is: területfejlesztés és településvédelem, mezőgazdasági hasznosítás, erdőgazdálkodás, ipari és ivóvíz-használat, vízminőség, hajózás, felszín alatti vízkészletek, állat-és növénypopulációk diverzitása és komplexitása, az ökológiai értékek védelme, a folyó menti ökoszisztémák fenntartása.

Az együttműködést javító feladatok:

• Ki kell dolgozni a folyógazdálkodásban érdekeltek és érintettek együttműködésének és érdekegyeztetésének rendszerét.
• Az új szemléletű általános szabályozási tervekben jól el kell különíteni a közérdekű állami és a nem közérdekű helyi feladatokat. Törekedni kell arra. hogy jól átláthatóan elkülöníthető legyen az állam kötelezettsége a folyógazdálkodási feladatokban, valamint nyilvánvalóvá váljon az állami támogatás mértéke.

Az eddigiekkel párhuzamosan megoldható legfontosabb információs, tájékoztatási és oktatási feladatok:

• Ki kell építeni a folyógazdálkodás valamennyi érdekeltjének igényeit kielégítő, valamint a külföldi kapcsolatokkal is számoló, publikus - esetleg Internetes információs rendszert.
• Korszerű információs kapcsolatot kell kiépíteni a vízrajzi nyilvántartás és a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer között.
• Ki kell dolgozni, és közre kell adni egy közismereti tájékoztatót folyóink társadalmi jelentőségű tulajdonságairól, valamint a kárelhárítás, illetve a hasznosítás céljából alkalmazható vízépítési módszerekről. Ebből ki kell derülnie, hogy mi az, amit a folyószabályozással meg lehet oldani, és mi az, amit nem.
• A folyógazdálkodást illeszteni kell a területfejlesztés szakmai és finanszírozási alrendszereihez, és egyúttal meg kell oldani a kapcsolódást az integrált vízgyűjtő gazdálkodási tervek készítéséhez is.
• Javaslatot kell kidolgozni a vízi mérnökök ökológiai ismereteinek bővítésére.