- Röviden az Unióról
- Az EU-tagság és Magyarország
- Magyarország és az Európai Unió kapcsolata, a csatlakozás előnyei és esetleges hátrányai
- Az európai Unió érdekeltsége a keleti kibővítésben
- A csatlakozás feltételrendszere
- A csatlakozás előnyeinek és hátrányainak mérlegelése
- Export-import
- Tőkemozgásokra gyakorolt hatás
- Munkaerő-áramlás
- Iparra gyakorolt hatás
- Mezőgazdaság
- Területfejlesztés és infrastruktúra
- Környezetvédelem
Röviden az Unióról
Európa együttműködésének, integrációjának gondolata már az I. világháború végével előtérbe került, amikor Coudenhove-Kalergi gróf, osztrák szociológus útjára indította a páneurópai mozgalmat. A vámok megszüntetése, a közös kereskedelmi jog, a kisebbségvédelem, a politikai nézeteltérések kiküszöbölése voltak a főbb céljai a Páneurópai Uniónak, amelynek ötletét Aristide Briand terjesztette elő a Népszövetségben. A páneurópai mozgalommal párhuzamosan működött az 1930-as években az Európai Egyesült Államok létrehozását szorgalmazó mozgalom. Amikor már éppen talpra állt volna a világgazdaság, megindult a fegyverkezés, és 1939-ben kirobbant a második világháború.
1945 tavaszán véget ért a II. világháború. Meg kellett kezdeni az európai gazdaságok helyreállítását, az országok újjáépítését. A nyugat-európai országokat először az Európai Gazdasági együttműködés Szervezete (OEEC) hozta össze, amely az USA által nyújtott Marshall-segély ügyeit bonyolította. 1949-ben Londonban létrehozták az Európa Tanácsot, Európa politikai és szellemi öröksége védelmében. Ám e szervezet eredményei messze elmaradtak az elvárásoktól. Csak most, napjainkban játszik egyre jelentősebb szerepet a strasbourgi székhelyű Európa Tanács.
Európa integrációjának első igazi jele a Robert Schumann francia külügyminiszter által javasolt, Európai Szén- és Acélközösség (Montanunió) felállítása volt. 1951-ben hat ország - Franciaország, Németország, Olaszország, és a három, egymással vámuniót alkotó Benelux állam aláírta a Montanuniót alapító Párizsi Szerződést. A Montanunió létrejöttében az a korszakalkotó, azzal vált egy európai integráció tényleges kezdetévé, hogy - Jean Monnet, a francia kormány tanácsadójának szavaival - megbontotta "a nemzeti szuverenitás falát".
Nyugat-Európa integrációja - a már említett hat ország részvételével - 1958-ban újabb állomásához érkezett: érvénybe léptek az 1957. március 25-i Római Szerződések, tehát megalakult az Európai Gazdasági közösség (EGK), valamint az atomenergia békés felhasználását felügyelő, és a kutatásokat elősegítő EURATOM. Az EGK alapvető célkitűzései között szerepelt a tagállamok gazdaságpolitikájának összehangolása, a gazdasági stabilitás előmozdítása, az életszínvonal emelése, valamint a tagállamok közötti minden irányú kapcsolatok fejlesztése.
A legfőbb ok, amiért Európa országai az összefogás mellett döntöttek, az a lemaradástól való félelem. A II. világháború után az USA és a Szovjetunió politikai és gazdasági fölényét akarták ellensúlyozni. Aztán jött a "japán csoda", és a Szovjetunió helyét fokozatosan átvette Japán. A kutatás mind nagyobb jelentőségre tett szert az ipari termelésben. Ezeket a hatalmas kiadásokat Japán és az USA ki tudta fizetni, az érintett európai országok viszont nem. Közös kutatási programokra volt szükség, hogy versenyben maradjanak.
A Montanunió, az EGK, és az EURATOM minisztertanácsai 1967. Június 27-én megtartották utolsó üléseiket, majd július 1-én hatályba lépett a három eddigi európai közösség egyesülése Európai Közösséggé, amely az EU tényleges elődjének tekinthető. Az EK katonai védelmében a NATO-val együttműködő Nyugat-európai Uniónak (WEU) szántak fontos szerepet. A Közösség taglétszáma 1973-ban hatról kilencre emelkedett az Egyesült Királyság, Írország és Dánia belépésével. Immár óriási erőt jelentett az EK: lakosainak száma meghaladta a negyedmilliárdot, a kilenc ország a világkereskedelemben 40 százalékkal részesedett, bruttó nemzeti termékük 775 milliárd dollár volt 1973-ban. Az EK bővülésével párhuzamosan haladt annak elmélyítése. 1968 nyarán megvalósult a vámunió, azaz a tagországok közötti kereskedelem mentessé vált a vámoktól és a mennyiségi korlátozásoktól. Ebben az évben még kiépül az EK közös agrárpolitikája, a CAP bonyolult rendszere. 1979-ben létrehozták az Európai Monetáris Rendszert, így a tagállamok elérték a monetáris együttműködés egy új szakaszát; bevezették az ECU-t, az európai közös elszámolási egységet. Közben az élet minden területén megjelentek a közösségi szabályozások, közös politikák.
Görögország 1981-ben nagyon rövid átmeneti periódus után az EK tagja lett, ám ez az idő rövid volt az EK versenyére való felkészülésre. A diktatúrák alól a hetvenes évek közepén kiszabadult Spanyolország és Portugália esetében már hosszabb igazodási időt hagytak, s ez a két állam csak 1986-ban vált taggá. Mindhárom ország jelenléte azonnal megmutatkozott a szociális és regionális alap kiadásaiban, valamint a CAP megnövekedett kiadásaiban. 1986. május 17-én aláírják az Egységes Európai Okmányt is: a tagállamok kiszélesítik az EK integrációs jogköreit, elhatározzák az egységes belső piac létrehozását 1992-re, kifejezik a monetáris unió megteremtésének szándékát, meghatározzák az új Regionális Alap tevékenységi körét.
1993. november 1-én hatályba lépett az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés. Ez évben valósult meg az egységes belső piac is, amely a közös piacnál fejlettebb fokozat, mivel az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad áramlása elől már az adminisztratív akadályok is eltűntek. 1995-től az európai Unió fogalom tizenöt ország együttműködését jelenti, miután Ausztria, Finnország és Svédország is teljes jogú tagjává vált az EU-nak. 1995. Március 26-án, bár öt éves késéssel, de életbe lép a Schengeni Egyezmény, amelynek értelmében a részt vevő országok közös határain megszűnik az EU-állampolgárok ellenőrzése. Az európai integráció következő állomása az lesz, amikor a tagországok elérik a gazdasági unió fokozatát, vagyis amikor közös gazdaságpolitika érvényesül, és kizárólag a közös pénz, az euro van forgalomban. Ha minden a menetrend szerint történik, ez 2002. július 1-én be is következhet. Arra viszont végképp nem lehet válaszolni, hogy az Európai Unió eléri-e a politikai unió szintjét, vagyis létrejön-e a Rotterdami Erasmus, Victor Hugo és Winston Churchill által emlegetett Európai Egyesült Államok.
Magyarország és az Európai Unió kapcsolata, a csatlakozás előnyei és esetleges hátrányai
Magyarország a rendszerváltást követően szinte azonnal társulási szerződést kötött az EU-val. A társulási szerződés azonban csak közbülső szakasz ez EU-hoz történő közeledéseinkben. Az igazi cél a III. évezred küszöbén ugyanis nem lehet egy pusztán szabadkereskedelmi (korlátozásoktól mentes) zóna megvalósítása. Annál sokkal többre van szükség, hiszen egyre fontosabbá válik egy sor másfajta külgazdasági együttműködési forma: a tőkemozgás, a munkaerőmozgás, a pénzügyi mechanizmusokban való részvétel stb.
Csatlakozásunk az Európai Unióhoz e második ezredforduló táján alapvető gazdasági-politikai-társadalmi választás. Korunkban a vámunión, a közös piacon alapuló, az egységes piac irányába tartó és 2002-re közös pénzt használó integrált Európából kimaradni egyet jelentene a perifériára sodródással. Az integrációs tagság a modernizáció talpköve.
Fel kell zárkóznunk a legfejlettebb országok közé. Mesterségesen elszakított kapcsolataink újjáélesztése, szerves beépülésünk a sokszáz éves piacgazdaságok alkotta körbe elengedhetetlen. Elengedhetetlen, mert Külkereskedelmünk 75%-a már így is az EU-országokkal bonyolódik
Az EU-tagság reménye, illetve már a csatlakozásról folyó tárgyalások puszta ténye biztonságtudatot ad a tőkének
A felzárkózáshoz szükséges forrásokhoz igazán csak tagként juthatunk hozzá Az integráció döntéshozatalában csak tagként lehet részt venni
Magyarország biztonsága, védettsége nagyban erősödik. Nem azt kell elsősorban nézni, hogy mekkora előnye származik az országnak az EU-tagságból, hanem azt, hogy mekkora hátrányt kellene elszenvednie az EU-integrációból való kimaradás esetén. Kimaradásunk esetén biztonságpolitikai érdekünk csorbulna, nem tekintenének eléggé kiszámítható, védett, a fejlett nyugati piacgazdaságokhoz biztosan idomuló, azokhoz alkalmazkodó országnak. Nem lennénk eléggé vonzó befektetési terep a külföldi tőke számára, kimaradnánk alapvető európai áramlatokból, kapcsolatrendszerekből.
A XX. században az USA és a távol-keleti térség mögött egyre inkább lemaradó Európa a keleti kibővítéssel piacot, méghozzá feltörekvő, nem telített piacot nyerne. Fokozná ezzel versenyképességét, világgazdasági súlyát, dinamizmust merítene saját gazdasági növekedéséhez. Másrészt az egységesülő Európa társadalmilag, politikailag és szociálisan biztosabb talajon állna, elkerülhetne ezzel egy sor etnikai, biztonságpolitikai, migrációs terhet és veszélyt. Tény azonban, hogy csatlakozásunkkal a Közösség rövid távon nem feltétlenül élvezné ezeket az előnyöket.
Rövid távon az EU a keleti kibővítésnek több hátrányát is érezné:
A keleti kibővítés költségei nem csekélyek. A korábbi kibővítéshez képest a tervezett alacsonyabb támogatási pénzek is komoly feszültségek forrásai a közösségben. A jelenleg támogatottak nem akarnak kevesebbet kapni a korábbinál, a befizetők pedig nem hajlandók többel hozzájárulni a közös alapokhoz.
A kelet-közép-európai országok belépésével a közösségi átlag lejjebb száll, amiből az adódik, hogy a fejlett országok eddig kedvezményezett régióinak támogatása megszűnnék. Ezt az érintett országok nyilvánvalóan sérelmezik.
A közösségben elvileg szabad munkaerő-áramlás. Tagságunkkal szerintük tovább nő az ottani munkanélküliség, mivel a volt keleti tömb országaiban a munkabérszínvonal jóval alacsonyabb az ottaninál. Ezért a csatlakozást csak akkor látják reálisnak, ha az itteni munkabérek felzárkóznak az ottaniakhoz.
Az új belépni szándékozók jórészt kiterjedt mezőgazdasággal rendelkező országok. Ez az ágazat a Közösség legsebezhetőbb szektora. Az új tagok tetemes összegű támogatást igényelnének, ami fokozottan felveti a Közösség mechanizmusainak átalakítását.
A belépéshez egy feltételnek kellett megfelelni - az adott ország földrajzi értelemben csakis európai ország lehetett. Természetesen az eddigi kibővítéseknél csakis a magántulajdon túlsúlyán alapuló piacgazdaságú jelöltek jöhettek számításba, a "keleti blokk" országai nem. A kelet-közép-európai országok hivatalos közeledése, kapcsolatfelvétele, társulása, majd csatlakozása a Közösséghez a rendszerváltással indulhatott el és válhatott valósággá. De csakis úgy, hogy a volt szocialista államok társadalmilag, politikailag és gazdaságilag minden területre kiterjedő, nemegyszer sokkoló átalakuláson mennek át. A helyzet és a feltételek tisztázására az Európai Tanács 1993 júniusában Koppenhágában tartott ülésén egy kritériumrendszert állított fel a kelet-közép-európai társult országok számára: csatlakozásunkra csak akkor kerülhet sor, ha egy ország képessé válik a tagsági kötelezettségekből adódó gazdasági és politikai feltételek teljesítésére.
Koppenhágában a tagságra pályázók számára öt csatlakozási feltételt fogalmaztak meg:
A tagjelölt országban szilárduljon meg a demokrácia, a jogállamiság, és jöjjön létre az emberi és kisebbségi jogokat garantáló intézményrendszer.
Épüljön ki a működőképes piacgazdaság, valamint alakuljon ki megfelelő versenyképesség az Unión belüli piaci erőket figyelembe véve.
Váljanak alkalmassá a tagjelöltek az egyre szélesedő közösségi joganyag befogadására
Legyenek képesek vállalni a tagsággal járó további kötelezettségeket, különös tekintettel a politikai, a gazdasági és a monetáris unió célkitűzéseire.
Az Unió legyen képes az új tagok felvételére az európai integráció fejlődési ütemének fenntartása mellett.
A számunkra előírt kritériumok tehát önmagukban nem elrettentőek, sőt, mindenképpen megvalósítandóak. A baj paradox módon éppen az, hogy ezek a kritériumok nem túl szigorúak, nem elég konkrétak. A teljesítés nehezen mérhető és elbírálható. Mikortól van igazi demokrácia, jogállamiság stb., mikortól működő a piacgazdaság? Hány százalék magántulajdon, mekkora tőzsdei forgalom, milyen adó- és bakrendszer esetén mondhatjuk ezt el? S ami legalább ilyen fontos: mikor képes az Unió új tagok felvételére?
Hazánk a demokrácia, a jogállamiság kritériumainak megfelel, a brüsszeli elemzők azonban néhány területen fenntartásaiknak adtak hangot: általános probléma a térségben, a közigazgatásban dolgozók jövedelmének a magánszektorral szembeni elmaradása, a bíróságok túlterheltsége, a tárgyalt ügyek számának jelentős szaporodása, aminek következtében az eljárások hossza nyomasztóan megnövekedett. Elmarasztalták Magyarországot a menekültekkel való bánásmód ügyében is, mert úgy találták, hogy nem biztosít megfelelő jogvédelmet, illetve törődést a menekültek számára. A magánosítás eddig elért eredményeképpen akár a foglalkoztatást, akár a GDP-hez való hozzájárulást tekintjük, ez az arány már most megközelíti az egyes uniós tagországok hasonló értékeit. A csatlakozás várható időpontjáig a jogharmonizáció biztosítani fogja a magyar jogrendszer hatályos anyagának és a közösségi jogból átveendő szabályoknak az összeillesztését. Behozható lemaradásunk mutatkozik a vámügy és az energiaszektor területén: nehezebb kérdéskör a környezetvédelem ügye, ebben a felzárkózáshoz hatalmas anyagi forrásokra lesz szükség.
Az EU-tagságnak Magyarország számára nincs igazi alternatívája. Egy modernizációs központhoz tartoznunk kell, mely a felzárkózáshoz szükséges védelmet, impulzusokat, pénzügyi forrásokat nyújtani tudja. Márpedig erre az EU-n kívül egyetlen más térség sem képes. Mivel a tagság legnagyobb előnye a kimaradás esetén bekövetkező periferizálódás elkerülése, az előnyök és hátrányok mérlegelése gyakorlatilag szükségtelen. Ahhoz azonban, hogy tisztán lássunk, talán mégsem fölösleges. A következőkben vizsgáljuk meg ezeket az előnyöket és hátrányokat! Fejlettségbeli elmaradást az integrációs tagság hosszabb távon általában mérsékli, amennyiben jelentős pénzügyi transzferekre kerül sor (a felzárkózás, a jövedelemkülönbség csökkenése azonban csak a csatlakozás után jelentkezik, a felkészülés időszakában nem).
+ A tagsággal az ipari termékek szabad kereskedelmén túl lehetővé válik az agrártermékek korlátozás nélküli exportja. Termékeink így az EU-termékekkel egyenrangúvá válva “EU-belföldinek”minősülnének. Ezzel megszűnne az exportunkat fenyegető minden protekcionista intézkedés alkalmazásának lehetősége. Ugyancsak megszűnne minden formalitás a határátlépésnél, maga a vámkezelés is, versenyképesebbé téve ezzel vállalataink kivitelét.
- Az eddiginél is nagyobb importnyomásnak lennénk kitéve, mivel számunkra is megszűnne a piacvédő eszközök alkalmazási lehetősége. Ha külkereskedelmünkben mindez egyensúlyzavarokhoz vezetne, annak árfolyam-politikai eszközökkel való kezelése a gazdaság más területein okozna negatív hatást (infláció).
+ Már a tagságra való felkészülés is vonzóvá teszi a kelet-közép-európai országokat a befektetők számára.
- Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy a külföldi tőkeáramlás gazdasági-társadalmi feszültségeket is okoz. Tönkretehet egy sor kis- és középvállalkozást és a tulajdon kérdésében is komoly ellenállásba ütközhet ( külföldiek ingatlan- és földszerzése).
+ Ha a magyar munkaerő szabadon áramolhatna az EU-tagállamokba, az hozzájárulna az itteni munkanélküliség csökkenéséhez, az ottani fejlett termelési kultúrák megismerésével pedig elősegítené a hazai modernizációt.
- Amennyiben viszont ez az amúgy is szakképzett, kreatív, fiatal munkaerőt vonná el, az éppen hogy hátráltatná modernizációnkat, és nem csökkentené feltétlenül a munkanélküliséget.
+ Mivel Magyarország lényegében túljutott a szerkezetátalakítás és a privatizáció hatalmas átrendező folyamatain, vállalataink jór+észe valószínűleg bírni fogja az EU-versenyt.
- Nem kizárt ugyanakkor, hogy egy sor vállalat, sőt néhány hagyományos húzóágazat is áldozatul esik. Ez persze növelné a munkanélküliséget.
A mezőgazdaság a belépéssel nagyobb piachoz jutna. A Közösségek évek óta rettegnek is a keleti kibővüléssel együttjáró agrárrohamtól: attól, hogy az olcsó keleti mezőgazdasági termékek elárasztják az integráció piacát, rontva az ottani termelők pozícióit. a csatlakozásnak azonban feltétele a harmonizáció, ezen belül pedig a korszerű rendezett mezőgazdaság. Ennek megteremtése azonban költséges, tőkeigényes. A mezőgazdasági támogatások kérdésköre is bonyolult, nehezen kezelhető. A mai világgazdaságban és az EU-ban az agrártámogatásokat jelentősen leépítik, és minket is erre biztatnak. A magyar agrártámogatások mértéke messze elmarad a közösségitől. A támogatások növelése nem járható út, mert rontja a hatékonyságot, amit az EU-csatlakozáshoz éppen növelni kellene. Az EU-tagsághoz megfelelő hatékonyságú mezőgazdaság megteremtése másfelől szintén növelné a munkanélküliséget. A csatlakozással a magyar agrár-árszínvonal emelkedne (és nem csökkenne). Az EU-ban a jövőben is érvényes agrárpiac-védelem lehetetlenné teszi a közösséginél jóval alacsonyabb magyar árszintet. Előny lesz, ha a mezőgazdasági termelés és értékesítés kiszámíthatóbbá, biztonságosabbá válik. Egy megerősödött magyar mezőgazdaság a rendszerváltás óta elvesztett keleti piacokat is visszahódíthatja, éppen az EU-tól. A mezőgazdaság közvetlen pénzügyi támogatása nem lesz nagy. A strukturális alapokból azonban tetemes támogatásra számíthat a mezőgazdasági infrastruktúra fejlesztése. A Közösség mentesítené a magyar költségvetést az exporttámogatási kiadásoktól is. A várhatóan jelentősen megemelkedő agrárárak javítanák a magyar mezőgazdasági termelők helyzetét. Az áremelkedés természetesen hátrányosan érinti majd a fogyasztót. E megint csak felemás helyzet megoldása nem lehet más, mint a magyar bérszínvonal emelkedése, ami viszont más szempontból is szükséges.
Az EU-tagság döntő hatással lesz majd a területfejlesztésre és az infrastruktúrára. A magyar régiók mindegyike elmaradott térségnek számít majd, ugyanis az egy főre eső GDP nem éri el a közösségi átlag 75%-át. Továbbá Magyarország egészében véve is támogatandónak tekintendő, mivel az egy főre jutó GDP a közösségi átlag 90%-a alatt marad.
Az EU-tagság jótékonyan fog hatni a környezetvédelemre is. A jelenleginél szigorúbb környezetvédelmi előírások kötelező és folyamatos átvétele költséges, de saját életminőségünk, egészségünk szempontjából is szükséges. Fontos lenne, hogy a környezetvédelem költségeihez az Unió szintén nyújtson támogatásokat. A csatlakozás egyik nyertese éppen a környezetvédelem, s vele az ember lenne.
Tehát mindent egybevetve egyértelmű, hogy Magyarország nagy mértékben és hosszú évekig haszonélvezője lenne az integrációnak.