Fűzfás dűlő - Kunhegyes
A
Kunhegyes környéki élőhelyek minden bizonnyal a Hortobágyi Nemzeti Park mostohagyermekei.
Ezt a megállapítást már a múlt évben is leírtam, amikor a település mellett
lévő Telekhalmi és Bánhalmi halastórendszer természeti értékeit mutattam be,
majd helyi jelentőségű védelmüket kezdeményeztem.
Akkor Kunhegyest
Kenderes irányába hagytam el túráimmal, míg most Tiszagyenda felé igyekeztem,
hiszen utazások során már számtalan alkalommal láttam, hogy az út két szélén
milyen hortobágyi hangulatot árasztó puszták vannak, melyek tölgyesbe
torkollanak, ahol – akárcsak Ohaton – kékvércsék szaporodnak szűk közösségükben.
Teszik mindezt a természetvédelem óvó szeme tudta nélkül sok más fajjal
egyetemben, természetvédelmileg értékes életközösséget alkotva.
Arra voltam kíváncsi
túráimmal, hogy a gyepben Kis Gulyajárás és Csorda Gyep, valamint Fűzfás dűlő milyen
élőlények lelnek otthonra, Kárászos lapos tölgyese mennyire háborgatott, milyen
a természeti állapota.
Az alábbiakban – jelen
munkámmal – igyekeztem összefoglalni az észlelteket, látottakat, de csak az
vált bizonyossá, hogy mennyi új információra tehetnénk szert, ha szakemberek is
megvizsgálnák a területet pl. rovartani szempontból, miután ez az osztály ad
megfelelő képet a vegetáció összetételén kívül egy gyep állapotáról. Sok
kérdést vet fel a denevérek vizsgáltata is, miután több alkalommal láttam
odúlakó fajokra utaló nyomokat, melyek eredetéről nem sikerül megbizonyosodnom.
A sok kérdés mellett–
megítélésem szerint – az is bebizonyosodott, hogy védett fajokból álló élőlényközösségével
méltán kapcsolható lenne a vizsgált élőhely a Hortobágyi Nemzeti Park területeihez,
de amíg ez nem lehetséges egy bővítés során, a részletes kutatás befejezéséig
indokolt lenne a jelen állapotok megőrzése érdekében a terület helyi
jelentőségű védettsége.
Kunhegyes
Jász-Nagykun-Szolnok megye keleti részén, a történelmi, klasszikus értelemben
vett Nagykunság északi határán, a Tiszafüred-Kunhegyesi-sík déli részén
található. A szomszédos, vagy közeli városok (Kisújszállás: 17 km, Karcag: 31
km, Törökszentmiklós 35 km, Tiszafüred: 40 km) mindegyike magasabb településhálózati
szerepkört tölt be, ettől függetlenül Kunhegyes jelentősége is fontos a
környező, még kisebb települések között.
Kunhegyes az Alföld
egyik legszárazabb foltjának közelében helyezkedik el, az éves középhőmérséklet
10 C fok körüli, a csapadékösszeg éves mennyisége 530 mm, a napsütéses órák
száma pedig több, mint 2000 óra. A leggyakoribb szélirány az északi.
A terület mérsékelten
meleg-száraz, de közel fekszik a meleg-száraz éghajlatú területhez, a D-i részek
már igen szárazak. Az évi napfénytartam a sokévi átlagot tekintve 1970 és 2010
óra közötti; a Dny-i részek élvezik a több napsütést. A nyári évnegyedben
810-820, a téliben kb. 190 óra napsütés valószínű. Az évi középhőmérséklet É-on
9,9-10,0 oC, máshol 10,2-10,4 oC, a vegetációs időszak
középhőmérséklete 17,03-17,4 oC. 192-195 napon keresztül, ápr. 9-11
és okt. 20-21 között a napi középhőmérséklet magasabb 10 oC -nál. A
fagymentes időszak a Tisza mentén ápr. 7-8-án, a középső területeken ápr.
10-én, K-en ápr. 12-14-én kezdődik s az első őszi fagyok okt. 20 körül várhatók.
A fagymentes időszak tehát a Tisza mentén kb. 196, középen kb. 193, K-en -
ÉK-en pedig kb. 190 napos. Az évi abszolút hőmérsékleti maximumok átlaga ÉK-en
34,9-35,1 oC, máshol 34,4-34,7 oC, a legalacsonyabb
minimumhőmérsékleteké pedig -17,0 és -17,5 oC között várható. Az évi
csapadék 510-540 mm, de míg a D-i részeken még az 500 mm-t sem éri el, addig a
vizsgálataimmal érintett térségében kevéssel az 550 mm-t is meghaladja az átlagos
évi csapadék. A vegetációs időszak csapadéka 300 mm körül van, de a D-i részeken
csak 280-290 mm. Az ország legszárazabb vidéke ez a terület. A téli időszakban
32-34 hótakarós nap várható, az átlagos maximális hóvastagság 15-16 cm. Az
É-ÉK-i, ill. a D-i a leggyakoribb szélirány; az átlagos szélsebesség 2,5 m/s
körül van. A kistáj egy része igen száraz, a kevés csapadék indokolja az
öntözéses gazdálkodást.
Kunhegyes mezővárosi
múltjából adódóan nagy területi kiterjedésű határral rendelkezik. A belterület
közvetlen nyugati, északi és északkeleti része ahhoz a nagy kiterjedésű buckás
területhez tartozik, amely Tiszaszentimre - Kunmadaras - Kunhegyes - Abádszalók
- Tiszaderzs között helyezkedik el. A határ legnyugatibb sávja viszont a
Tiszabura-Tiszaroff-Tiszagyenda közötti buckás területhez tartozik.
A kistáj 80 és 105 m
(Király-halom) közötti tszf-i magasságú, löszszerű üledékekkel fedett hordalékkúp-síkság.
A relatív relief átlagos értéke kicsi (2m/km2), a Ny-i részen, ill. a
homokbuckás területeken ezt meghaladó értékű. A felszín több mint 50%-a az
alacsony ármentes síkság, negyede-negyede az enyhén hullámos síkság (a Ny-i
részen), ill. az ártéri szintű síkság (peremeken) orográfiai domborzattípusába sorolható.
A kistáj képében csak a szórványosan megjelenő, a Zagyva és a Tarna hordalékkúp-anyagából
felépülő, 1-5 m magas, löszös homokkal fedett homokbuckák, a kistáj D-i felében
mindenfelé megjelenő, kusza hálózatot alkotó folyómedre, morotvák, valamint a
kunhalmok jelentenek némi változatosságot.
A felszínfejlődésnek és
a felszíni formáknak megfelelően Kunhegyes környezetét változatos talajtakaró
jellemzi. Nyugaton és északon, továbbá a belterület közvetlen déli
szomszédságában, a pleisztocén végi hordalékkúp- felszín legnagyobb
relief-energiájú részein, a homokablakok területén a hiányos talajszelvényű
humuszos homoktalajok viszonylag jelentős területeket fednek. A
hordalékkúp-felszín más térszínein, a löszös köpennyel fedett homokfelszíneken
a csernozjom jellegű talajok vannak többségben. A középmagas felszíneken a
mélyben sós réti csernozjomok, a kevésbé tagolt felszíneken pedig a réti
csernozjomok, de a mélyebb fekvésű laposokban a réti talajok is megjelennek. A
Kunhegyes legkeletibb határát alkotó laposokban, illetve a Kakat-ér feltöltődő
medrének közvetlen környezetében a réti szolonyecek és a sztyeppesedő réti
szolonyecek a jellemzőek. Mindezzel együtt mégis elmondható, hogy Kunhegyes
határának talajföldrajzi képe kevésbé kétarcú, mint a keletebbre fekvő nagykun
mezővárosoké.
Az
Északi-középhegységből lefutó patakok hordalékkúpja (főként az Eger és a Tarna)
a pleisztocénban befedte a kistájat, s összességében 150-170 m vastag,
többnyire finomszemű üledék akkumulálódott. A felszínen a pleisztocén végétől
8-10 m vastag, egészen finomszemű folyóvízi üledék rakódott le, amely
löszösödött. A felszín legnagyobb részét ez a löszös anyag, lösziszap borítja,
hozzá igen jelentős téglaagyag készletek kapcsolódnak. Nagyobb területeket
borít - főként a mélyebb, rossz lefolyású felszíneken- a holocén réti és lápi
agyag. A legidősebb képződmény a Tisza holocénbeli letaroló tevékenysége
következtében szigetszerűen megjelenő, löszös homokkal fedett futóhomok. Potenciális
max. szeizmicitás 7o MS.
A folyóvíz szabályozások
előtti vadvizek a gazdálkodás, a területhasznosítás jellegét is alapvetően
meghatározták. A szántóföldi gazdálkodás XIX. század közepén még csak a határ
34%-ára terjedt ki, és az intenzívebb mezőgazdasági kultúrák (kert, szőlő)
hagyományosan az északi határrészt jellemezték. Ma a külterület közel 70%-át
művelik szántóként, bár aránylag jelentős a rétlegelő aránya is (14,5%).
A térség területének
földrajzi kialakulása kérdésének a tudományos kutatásokban csak a részletkérdések
tisztázhatók, melyek a geológiai felmérésekből, földrajzi ismeretekből,
régészeti kutatások révén felszínre került tárgyakból maradtak fenn, illetve
múzeumi leletekből és azok rekonstruálásából tevődnek össze.
Az ősi tájképet a Tisza
és mellékfolyóinak együttes rendszere alakította a geológiai harmadkorban, a
Mátra és a Bükk felől lezúduló vizek hordalékából feltöltődött területen. Itt
keletkezett ős Tisza-meder és a Kakat mellékfolyó medre is, mely a lápos tavak
között tört utat magának, s a felesleges vizeket elszállítva tájegységet
hozhatott létre.
A
Kakat folyó vízimalom dolgoztatására is alkalmas volt, és a kor igényeinek
megfelelően – ma már meglepően – az kétirányú forgással is működhetett.
Ez a valamikori ősi
vízi állapot mit sem változott évszázadok alatt, A mocsaras, lápi élet hozzátartozott
a mindennapokhoz. Az emberek – foglalkozásuk, néprajzi emlékeink alapján –
kiválóan alkalmazkodtak a tájhoz. Ezen az ősi meghitt állapotokon változtatott
az, hogy 1754-ben a „híres, hírhedt” Mirhó fokot is elzárták, amivel kezdetét
vette a közel 100 éves tájátalakító munka, ami döntően megváltoztatta a
Nagykunság képét. Ezt követően a Nagykunság hét települése (Kisújszállás,
Kunhegyes, Karcag, Kunmadaras, Kenderes Kunszentmárton és Túrkeve) összefogott
és a Mirhó fokot elgátalták, hogy megakadályozzák földjeik vízborítását. A gát
megépítése után hatalmas területek váltak szabaddá, így e települések
megindultak a mezővárosok útján, mindazonáltal számos vízi életmódhoz
alkalmazkodott „rétes” embernek vette el ez kenyerét.
A mocsárvilágot uraló
vadbőség, a végtelen nádasok, ezzel együtt az ezernyi vízimadár is eltűnt
örökre.
A várost – eltekintve a
korai szarmata leletektől – Hegyesegyház néven 1311-ben említik először. Az
„egyház” elnevezés egyértelműen vallási jelenlétre (templom) utal, amiből
kiderül, hogy ez idő tájt még nem lehetett a kunok lakóhelye.
A települést a XV.
században már magyar nemesek birtokaként tartják számon, ám a század második
felében a határ fele a Kenderessy család kezébe kerül. Tundivaló, hogy
Kenderessy családot minden bizonnyal szoros rokoni szálak fűzték a kunokhoz,
így a falu az egyre gyarapodó kun kötődések révén válik kun hellyé, majd kiváltságos
Nagykun településsé.
Már a XVI. századi
török adóösszeírások is a kun jogú községek csoportjában említik a falut, de
itt már a Hegyes név helyett mindig a város mai neve, a Kunhegyes név szerepel.
Ezt követő évtizedekben
a tatár, török hordák féktelen pusztításai révén a település teljesen elnéptelenedett,
és a természet hatalmába kerítette a vérrel itatott földeket. Így lehetséges,
hogy az 1699-es Pentz-féle összeírás „puszták” közé sorolja a települést. Csak
ezután kezdődött a visszatelepülés.
A Német Lovagrendnek
történő eladatás után, 1702-ben ismét elmenekültek a falu lakói. 1704-tól
kezdve Kunhegyes térsége a kuruc csapatok egyik fontos gyülekezőhelye, Nagy
Bálint nagykun kapitány például a pusztának tartott Kunhegyesen is toborzott
Rákóczi számára katonákat.
E települést is feldúlták
az 1705 májusában betörő rácok hordái, a polgári lakosság azonban ekkorra már
Rákóczi rakamazi birtokaira települt át, ahol a kunhegyesiek meglepően
szabályos községi életet éltek. Szervezett visszatelepülésük 1711-ben vette
kezdetét.
A redemptió idején,
amikor a Jászkun kiváltságokért a kerület megváltotta önmagát, a település saját
12950 kh-as határukon kívül a közeli, elpusztult Kolbászszállás 12060 kh-nyi
határát is megszerezte.
1786-ban, az első
népszámláláskor Kunhegyes lakóinak száma már elérte a 3025 főt, ami viszonylag rangos
méretnek számított.
A
XVIII. század második felében, a többi hasonló településhez hasonlóan
Kunhegyesen is megjelennek a görög kereskedők, tevékenykedni kezdenek a különböző
mesterségek képviselői. Kunhegyes 1809-ben folyamodott vásártartási és városi
jogokért, aminek eredményeképpen a mezővárosi címet 1811-ben meg is kapta.
A város lakossága is
dinamikusan növekedni kezdett. 1828-ban Kunhegyesen már 6635 ember lakott. A
lakosság vallási megoszlására a protenstáns, kálvinista reformátusok túlsúlya
volt a jellemző, hisz a görögkeleti, a római katolikus és egyéb vallásúak száma
még a 200 főt sem érte el.
A hatalmas méretű,
kéttornyú templom közel két évtizeden átépült ekkor.
A múlt század végén
emelt szerényebb kivitelezésű városháza építésének idején már többen akarták,
hogy a mezővárosi cím helyett a kevésbé költséges nagyközségi jogállást
szerezze meg a település, ami nem soká be is következett. Ettől függetlenül
modern infrastruktúra bizonyos elemeinek megjelenése (posta, telefon, járda,
közvilágítás, villany, gyógyszertárak, szállodák) azonban az agrárváros
modernizálódását segítette elő.
Az árvízmentesítések
hatására számottevő változás történt a földterület művelésági szerkezetében. A
25000 kh-as határban a szántó aránya 1852 és 1895 között 34%-ról 48%-ra,
1935-ig pedig 76%-ra emelkedett, ami alapvetően megváltoztatta a település
életét.
Az 1945-ös földosztás
nyomán már 365 fő részére juttattak 2340 kh-nyi földet, ami elegendő felosztható
föld hiányában nem eredményezett radikális változásokat. A mezőgazdaság
nagyüzemi átszervezése, a kisipar és a kiskereskedelem államosítása és
centralizálása az 1950-es évekre viszont itt is új kereteket hozott létre, és megváltoztatta
az életet.
1964-ben átadták a
színházteremmel is rendelkező művelődési házat és felépült a szülőotthon is.
Az 1980-as évekre
Kunhegyes számottevő munkaerővonzó potenciállal rendelkező térszervező
centrummá vált, ami a településhálózatban elfoglalt tényleges hely elismerését
jelentette, s ennek is köszönhető, hogy 1989-ben Kunhegyest ismét várossá
nyilvánították.
Az alábbiakban
mutatnám be a vizsgált területek élőhelyeit, és az azokon
talált életközösségeket.
A munka tematikája egyszerű területbejárásokon alapszik. Tehát a települést
elhagytam a közúton, majd Csordás gyepet követően bementem a pusztára
határozásokat végezni, és a gyepet követően pedig Kárászos-laposon található
tölgyesbe annak útjain (képmelléklet).
El-elkalandozva
igyekeztem minél több megfigyelést végezni, ami alapján az alábbiakban bemutatnám
a védelemre javasolt területen a három alapvető élőhelyet, a gyepet, az erdőt
és érmaradványokat, belvizeket.
Talán a legjellemzőbb
élőhelynek a gyepek mellett a tölgyest nevezném meg a Kárászos-laposon és
Csordajáráson, amit már a közútról is láthatunk. Bár az erdő jelentős része
telepített, mégis a telepítés jellegéből adódóan, és az eredeti vegetációból
adódóan foltokban is megtalálható az tölgy-kőris-szil ligeterdő maradvány, más
néven keményfaliget erdő (Fraxino Pannonicae-Ulmetum), ami az egykori
kiöntésekre és vadvízjárta területekre utal. A magasártéren, tehát ahová csak a
nagyobb árvizek hatolnak föl találhatjuk e társulást, amelynek az árvizek csak
a finomabb hordalékot rétegezettek a gyengén humuszos talajára. Mára a
folyószabályzások következtében ez az erdő is ármentes, ám a mozgó és időnként
magasra emelkedő talajvíz még így is kielégíti az ártéri klimaxtársulás
vízigényét.
Bár hajdan hazánk
egyötödét borította, az egyik legjellemzőbb növényzeti típusként a
keményfa-ligeterdő, mai területe a folyószabályzások, lecsapolások és az
erdőirtások következtében töredéke, ezért védendő élőhelyként tartanám számon.
A területet az egykori élőhelye
okán mocsártölgynek is nevezett, hatalmas termetűre megnövő kocsányos tölgy
(Quercus robur) uralja. E faj a döntő és állományalkotó, hiszen az erdőség
állományának közel 60-70 %-át alkotja. Emellett szép számban van jelen a magyar
és néhol a magas kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica, F. excelsior),
néhol fehér nyár (Populus alba), a ligeterőkre egyébként is jellemző jellemző
vénic-szil (Ulmus laevis). Néhol előkerül még a fekete nyár (Populus nigra)
valamint fehér fűz (Salix alba) is melyek inkább a puhafa ligeterdők fajai.
Jócskán előfordul korai juhar (Acer plataonides), sajnos sok helyen, főképp az
utak mentén erőteljesen terjeszkedik az akác (Robinia pseudoacacia).
Kiváló költőhelyet ad az
énekesmadaraknak a sok helyen jelenlévő fekete bodza (Sambucus nigra) és a
gyepűrózsa (Rosa canina) jelenléte. Szintén gyakori a kökény (Prunus spinosa).
Ezen élőhelyekről alkalmilag előkerült a szarvasbogár (Lucanus cervus) és
diófacincér (Megopis scabricornis) is – természetesen tápnövényével, a diófával
együtt.
A helyenként dús és
fajgazdag cserjeszintben megtaláljuk a lombos erdők legtöbbjében elterjedt
cseregalagonyát (Crataegus oxyacantha), veresgyűrű somot (Cornus sanguinea),
mezei juhart (Acer campestre) és a mogyorót (Corylus avellana) is.
A
ligeterdő nyári aszpektusában jellemző fajok közül említést érdemel az erdei
szálkaperje (Brachypodium sylvaticium), a szálkás tarackbúza (Agropyron
caninum), a szagos müge (Asperula odorata), a varázslófű (Cicaea lutetiana) és
a podagrafű (Aegopodium podagraria), melyeknek hol egyike, hol másika az
uralkodó, továbbá - kivált a bolygatott állományokban - tömeges itt-ott a hamvas
szeder. Néhol uralkodó is lehet a magas talajvízszint megőrzésének helyén a
rezgő sás (Carex brizoides) vagy a ritkás sás (Carex remota).
Az erdőkben számtalan
madárfajnak van eszményi élőhelye. Az alábbi fajok jelenlétét sikerült bizonyítani:
A kakukk (Cuculus
canorus) és zöld küllő (Picus viridis) hangja hangulatilag meghatározó az erdőben.
Állandónak mondható még a balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus) és a nagy
fakopáncs (Dendrocopus major) is. Mindenfelé gyakori természetesen a fácán
(Phasianus colochius). Rendszeresen költ az
erdei fülesbagoly (Asio otus), alkalmilag előkerül a macskabagoly (Strix
aluco), az erdőszéleken hallható, hőképp inkább a gyepekhez kötődve a kuvik
(Athene noctua). Költ még örvös galamb (Columba palumbus), vadgerle
(Sreptophelia turtur), balkáni gerle (Sreptopelia decoacto), barázda billegető
(Motacilla alba). A berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis) nem kerül elő
minden évben, de „zsib-zsib” hangja évek óta elárulja jelenlétét. Gyakori a
vörösbegy (Erithacus rubecula), fülemüle (Luscinia megarhynchos), házi
rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros), cigány csaláncsúcs (Saxicola torquata), feketerigó
(Turdus merula), kis poszáta (Sylvia curruca), mezei poszáta (Sylvia communis),
barátka (Sylvia atricapilla), ökörszem (Troglodytes troglodytes). Előkerül a
kerti poszáta (Sylvia borin), szürkebegy (Purnella modularis), sisegő füzike
(Phyllocopus sibilatrix) is.
Tavasszal alapvető a
csilpcsalp füzike (Phylloscopus collybita) hangja. A szürke légykapó (Muscicapa
striata), őszapó (Aegithalos cudatus) alkalmilag látható, és ha nem is túl nagy
számban, de rendszeresen jelen van az erdőben. A széncinege (Parus major),
kékcinege (Parus caeruelus), fitisz füzike (Phyllocopus trochilus), sárgarigó
(Oriolus oriolus), tövisszúró gébics (Lanius corullio), szarka (Pica pica),
csóka (Corvus monedula), vetési varjú (Corvus frugilegus), seregély (Sturnus
vulgaris), házi veréb (Passer domesticus), mezei veréb (Passer montatus), erdei
pinty (Fringilla coelebs), csicsörke (Serinus serinus), stiglic (Carduelis
carduelis), zöldike (Carduelis chloris), citromsármány (Emberiza citrinella),
sordély (Miliaria calandra) általánosan jellemzi az élőhelyet, költ és gyakran
megfigyelhető. Szintén költ az erdőszéleken a kis őrgébics (Lanius minor), mely
fajt a hazai nómmenklatúra fokozottan védendőnek ítél. Ragadózók közül
természetesen költ a karvaly (Accipiter nisus), egerészölyv (Buteo buteo), több
pár kék vércse (Falco vespertinus), vörös vércse (Falco vespertinus) és
alkalmilag a kaba sólyom (Falco subbuteo) is. Vitatott az ökológiai szerepe a
csúcsragadozónak számító héjának (Accipiter gentilis), ami az erdő fáiról lesi
áldozatit. Telente gyakran láthatjuk az alább fajokat: fenyőrigó (Turdus
pilaris), királyka (Regulus regulus), rövidkarmú fakúsz (Certhia
brachydactyla), süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) és meggyvágó (Coccothraustes
coccothraustes).
Az emlősök (Mammalia)
törzsét képviselik az őz (Capreolus capreolus), visszaszoruló számban lévő
vaddisznó (Sus scrofa). Még mindig gyakori a róka (Vulpes vulpes), gyakran
láthatunk nyestet (Martes foina), görényét (Mustela putorius), menyétet
(Mustela nivalis) is. A mezei nyúl (Lepus europaeus) főképp az erdei
tisztásokon, vagy a környező gyepeken figyelhető meg. Jelen van keleti sün
(Erinaceus europaeus), vakond (Talpa europaea), mezei pocok (Microtus arvalis),
mezei cickány (Crocidura suaveolens), közönséges erdeiegér (Apodemus
sylvaticus), közönséges vizicickány (Neomys fodiens), házi egér (Mus musculus),
hörcsög (Cricetus cricetus), vándorpatkány (Rattus norvegicus) és törpe cickány
(Sorex minutus) is – mint az a bagolyköpet vizsgálatokból kiderült.
Szerte az erdőben, itt
is, ott is feltűnik egy-egy kutú, egy-egy kis érmaradvány. Néhol a tavaszi belvíz
marad meg szinte egész évre. Ezeket többnyire teljesen belepik a vízfelületet,
nyíltvizet lakó (hidatofiton) társulások (Lemno-Urticularietum,
Myriophyllo-Potametum). Több helyen megfigyelhetünk víziboglárkákat (Batrachium
spp.), tócsagaz fajokat (Ceratorhyllum spp.), békanyálat (Cladophora spp.),
apró békalencsét (Lemna minor), bojtos békalencsét (Spirodela polyrrhiza), süllőhínárokat
(Myriophyllum spp.). Helyenként feltűnik a védett vízipáfrányféle, a rucaüröm
(Salvinia natans) is.
Egy-egy kis vízfoltot
is azonnal nagy számú nádas (Scirpo-Phragmiteum) szegélyez, melyek természetvédelmi
jelentősége főképpen az itt élő madárfajokban rejlik, ugyanis itt alkalmilag
költenek a védett nádiposzáta (Acrocephalus spp.) fajok. Szintén előfordulhat
itt a rejtett életmódot folytató vízicsibe fajok (Porzana spp.), melyekből
sajnos csak a pettyes vízicsibe (Porzana porzana) jelenlétét sikerült
bizonyítanom, holott nagy valószínűséggel él itt kis vízicsibe (Porzana
pusilla) is. A guvat (Rallus aquaticus) hangja rendszeresen hallható, és itt
költött már vízityúk és szárcsa is.
Ezen élőhelyeken a
társulásalkotó nádon (Phragmites communis), keskeny és széleslevelű gyékényen
(Typha angustifolia és latifolia) kívül más helofiton növények is előfordulnak.
Így rendkívül gyakori az epfiton felfutó sövényszulák (Calystegia sepium),
pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia), közönséges lizinka (Lysimachia
vulgaris), néhol feltűnik a vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica). Júniusi
színvilág szépségét adja a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus). Néhol látható
parti nádtippan (Calamagrostis pseudophragmites), és a gennyes sebekre való,
gyógynövényként nyilvántartott fekete nadálytő (Symphytum officinale) is.
Alkalmilag virágzik a réti füzény (Lythrum salicaria).
Itt, ezekben a kis
pocsolyákban élnek a békák. A kétéltűekre nem jellemző a nagy fajgazdagság,
viszont annál inkább a magas egyedszám. Így rendkívül gyakoriak a kecskebéka
fajcsoport tagjai. Ezek a zöld békák (Rana esculenta komplex) elkülönítése a
hibridizáció miatt és a faji bélyegek variabilitása miatt nagyon körülményes,
de valószínűsíthető (ha nem túl önhitt megfigyelhető faji bélyegek alapján
következtetést levonni), hogy a kis tavi béka (Rana lessonae), a kecskebéka
(Rana esculenta) és a tavi béka (Rana ridibunda) is jelen van. Mellettük alkalmilag
a barna varangy (Bufo bufo) is megfigyelhető.
Szintén szép számban
van jelen a vöröshasú unka (Bombina bombina), zöld varangy (Bufo viridis) és a
zöld levelibéka (Hyla arborea) is, melynek hangját, folyamatosan hallani lehet
a nyár közepétől az ősz végéig.
Az erdei béka (Rana
dalmatina), gyepi béka (Rana temporaria) és barna ásóbéka (Pelobates fuscus)
nyomára sajnos nem sikerült akadnunk, de jelenlétük lehetséges. Szintén nem
sikerült a nyomára akadni a modern rendszertani beosztás szerint korábban egy
fajnak tekintett tarajos gőte fajcsoportból a dunai gőtének (Triturus
dobrogicus), holott e faj jelenléte is valószínűsíthető.
A hüllők (Reptilia)
közül láthatunk néha inkább az öntöző főcsatornához tartozó vízen vízisiklót
(Natrix natrix).
A
terület a fentiekkel együtt növényföldrajzilag a pannon (Pannonicum)
flóratartomány, Alföld (Eupannonicum) flóravidékének Tiszántúli (Crisicum)
flórajárásába tartozik. Számos helyen nehézkes megállapítani a jelenlegi gyeptakaró
alapján, hogy nem volt e korábban szántóként hasznosított terület, mégis a
legtöbb helyen „eredetinek” tűnő (tehát a folyóvíz-szabályozások után
kialakult) növénytakaró található.
Az erdő mellett lévő, a
település végénél kezdődő Kis Gulyajárás és Csorda gyep számos helyen a füves
szikespuszti (Achilleo-Festucentum pseudovinae) vegetáció
nyomait őrzi. Ez a többnyire zárt növényborítású, rövid fűvű gyepterület, ami
leginkább elterjedt a vizsgált részeken a réti szolonyecek különböző
változatain. Mindenképpen értékes társulás, mint a jellegzetes alföldi táj
egyik nagy kiterjedésű komponense, és emellett a később bemutatott védett
madarak élőhelyeként. Állományaiban mindenképpen domináns a veresnadrág
csenkesz (Festuca pseudovina) és a közönséges cickafark (Achillea millefolium).
Fontos gyepalkotó még a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), puha rozsnok
(Bromus mollis), lándzsás útifű (Plantago lanceolata), karcsú fényperje
(Koeleria cristata). Több helyen előfordul a közönséges tarackbúza (Agropyron
repens), madárhúr (Cerastium anomalum), réti peremizs (Inula britannica),
közönséges szikipozdor (Podospermum canum). Csekélyebb számban, de még mindig
gyakori a mezei fátyolvirág (Gypsophila muralis), ezüstös hölgymál (Hieracium
pilosella), ezüst pimpó (Potentilla arenaria), karcsú kerep (Lotus
angustissimus), pusztai sárma (Ornithogalum gussonei). E társulás, illetve ezen
élőhelyek több helyütt érezhetően átmentet képeznek, illetve átmennek az ürmös
szikes puszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae) társulásba, ahol a fenti fajok
mellett jelentős számban fordul elő közönséges vasfű (Verbena officinalis),
felemás zsázsa (Lipidium perfoliatum), madár keserűfű (Polygonum aviculare),
sziki árpa (Hordeum hysrix) is. A rendszertelen legelőhasználat miatt több helyen
észre vehető a gyomosodás. Ezeken az élőhelyeken tömeges a keszeg saláta
(Lactuca serriola), réti imola (Centauera jacea), jakabnapi aggófű (Senecio
jacobea), bakszakáll (Tragopogon dubius), fekete ökörfarkkóró (Vesbascum
nigrum), közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris), mezei katáng (Cichorium
intybus), szarvas kerep (Lotus corniculatus), tejoltó galaj (Galium verum),
tövises iglice (Ononis spinosa), fehér mécsvirág (Melandrium album), tarka
koronafürt (Coronilla varia), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias), fűzlevelű
peremizs (Inula salicina), terjőke kígyószisz (Echium vulgare), orvosi somkóró
(Melilotus officinalis), mezei árvácska (Viola arvensis).
Másik változat a
társulásátmenetre helyenként a nyár végét jelző a sziki sóvirág (Limonium gmelini
ssp. hungaricum), tömeges előfordulásával a sóvirágos-ürmös szikfoknövényzet
(Limonio-Artemisietum santonici) kialakulása, ahol ürmös pusztákra jellemző
társulásalkotók mellett számos halofiton is megtelepszik, mint amilyen az ősz
beköszöntével virágozni kezdő sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp.
pannonicus).
Ezek mellett megfigyelhető tarackos-tippanos
sziki rét (Agrostidetum stoloniferae)
is, ami szintén viszonylag nagy kiterjedésű rét-típus, erősen szikes talajú
társulás. Jellemző rá a zsombékos szerkezet, amelyet főleg a tarackos tippan
(Agrostis stononifera) és a réti sás (Carex distans) alkot. Sokhelyütt tömeges
a hernyópázsit (Beckmannia erucaeformis). Több helyen található zsióka
(Bolboschoenus maritimus). A feliszapolt részekre jellemző a gombos ecsetpázsit
(Alopecurus geniculatus) és a mocsári csetkáka (Elocharis palustris). Alkalmanként
a vegetáció harmatkásás sziki rét (Agrostio-Glycerietum
poiformis) társulásra emlékeztet, de a háborítottság miatt már nehezen
tisztázható eredeti állapota. Ez az a kevésbé szikes részeken, erős tavaszi vízborítás
mellett alakulhat ki. A társulásban az állományalkotó réti harmatkása (Glyceria
fluitans ssp. poiformis) és tarackos tippan (Agrostis stononifera) mellett
jellemző faj a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a rókasás (Carex
vulpina), mocsári csetka (Eleocharis palustris), mocsári kutyatej (Euphorbia palustris),
pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia), vesszős füzény (Lythrum virgatum)
vízi menta (Mentha aquatica), csombor menta (M. pulegium), indás pimpó
(Potentilla reptans) sziki boglárka (Ranunculus lateriflorus), buborcs boglárka
(R. sardous), sziki kányafű (Rorippa kerneri), keskenylevelű lórum (Rumex
stenophyllus).
Ezen élőhelyen
számtalan állat megtalálja magának az életteret.
A gerinctelenekből a „könnyen” határozható egyedekre terjedt ki
vizsgálatom, így az alábbi fajokat találtam meg: a magyar nevet nélkülöző ormányos
bogarakból (Curculionidae) előkerültek: Otiorhynchus ovatus (Linné), Eusomus
ovulum Germar, Parafoucartia squamulata
(Herbst), Sitona humeralis Stphens, Sitona lineatus (Linné), Sitona macularius
(Marsham), Sitona suturalis Stephens, Tanymecus palliatus (Fabricius), Larinus
jaceae (Fabricius), Hypera plantaginis (De Geer), Hypra viciae (Gyllenhal),
Rhynoncus inconspectus (Herbst), Rhynoncus perpendicularis (Reich), Oprohinus
consputus (Germar), Ceutorhynchus pallidactilus (Marsham), Tychius cuprifer
(Panzer), Tychius flavus Becker, Tychius quinquepunctatus (Linné), Sibinia
pellucens Scopoli, Gymnetron netum (Germar), Smicronyx jungermanniae (Reich),
Smicronyx reichi (Gyllenhal), Bagous argillaceus Gyllenhal, Gymnetron tetrum
(Fabricius), Acanephodus onopordi (Kyrbi), Ceratapion carduorum (Kyrbi),
Diplapion confluens (Kyrbi), Cyanapion columbinum (Germar), Cyanapion platalea
(Germar), Eutrichapion punctigerum (Paykull), Stenopterapion tenue (Kyrbi),
Dieckmanniellus nitidulus (Gyllenhal), Nanophyes marmomatus (Goeze) (Oszonics
István határozása).
Sajnos a magyar névvel is megáldott fajok közül csak betekintő
szándékkal tudok adatokat szolgáltatni. Így több helyen látható a vizsgált területen:
kacsafarkú szender (Macroglossa stellatarum), lovagbadobács (Lygaetuseqestris),
aranyszemű fátyolka (Chrysopa chrysops), szegélyes bibircsesbogár (Zmalachius
marginellus), cinóbervörös pattanóbogár (Ampedus cinnabarinus), sároshátú
gyászbogár (Opatrum sabulosum), sokpettyes bundásbogár (Oxythyrea funesta) és
gyakori lopódarázs (Sceliphron destillatorium). Mindenfelé gyakori koronás
keresztespókból (Araneus diadematus) és alkalmilag a réteken láthatunk
darázspókot (Argiope bruennichi) is. Több felé gyönyörködhetünk fecskefarkú
lepkében (Papilio machaon), atalanta lepkében (Vanessa atalanta), nappali
pávaszemben (Nymphalis antiopa), kis rókalepkében (Aglais urticae),
fehérpettyes álcsüngőlepkében (Syntomis phegea), közönséges tűzlepkében
(Lycaena phlaeas), közönséges boglárkalepkében (Polyommatus icarus) és piros
övesbagolyban (Catocala nupta).
A madarak közül a pusztai részeket lakja például a hamvas
rétihéja (Circus pygargus), a parlagi pityer (Anthus campestris), hantmadár
(Oenanthe oenanthe), a belvizeken táplálkozó bíbic (Vanellus vanellus) és goda
(Limosa limosa), mely két faj költ is Csorda-gyepen. Hasonló élőhelyen réti
fülesbagoly (Asio flammeus) is feltűnhet időnként. Ugyanitt a bokrosokat
keresik fel rozsdás- (Saxicola rubetra) és cigány csaláncsúcsok (Saxicola
torqata). E fajoktól eltérően csak tavaszi-őszi vonulásban figyelhetőek meg az
esetenként gyülekező fekete gólyák (Ciconia nigra), melyekből alkalmanként
tizenöt egyedet is meghaladó csapat van jelen.
A ragadozók közül a vándor sólyom (Falco peregrinus) az, amely
időnként feltűnik. A területen télen rendszeresen vendégeskedik kékes rétihéja
(Circus cyaneus), gatyás ölyv (Buteo lagopus), kis sólyom (Falco columbarius)
és nagy őrgébics (Lanius exubitor), illetve ritkán feltűnik a holló (Corvus
corax) is.
Hazánkban egészen a
60-as évek végéig, 70-es évek elejéig főleg azok terültek kerültek elsősorban a
természetvédelem óvó szárnyai alá, amelyek ritka növénytársulásokat és különös
jelentőségű növényeknek (reliktumok, endemizmusok) adtak otthont. Ekkor
szakemberek nagyon helyesen felismerték, hogy a ritkaságok védelme mellett igen
nagy szükség van a gyakori élőhely-típusok háborítatlan állományainak átfogó
megóvására is. Ennek elsődleges indoka a múltban és jelenben egyaránt, hogy
ezek működő életközösségek, és bármely élőlény kizárólag csak az élőhelyével,
ill. életközösségével együtt életképes és védhető.
Mára, amikor az
intenzív mezőgazdálkodás teljesen általánossá vált, mikorra mindenhová eljutnak
a vegyszerek, az erdészetekben nagy erőgépekkel dolgoznak, a városok erősen
terjeszkednek, a hegylábakat kiparcellázzák kiskerteknek, és autóval az emberek
tömegei bárhová eljuthatnak, tehát szűkül az élettér, és rohamosan pusztul a
bioszféra, azt kell mondanunk, hogy minden olyan terület, ahol természetes vagy
nem nagyon degradálódott, természet közeli növényzet van, értéket képvisel és
védendő. Erre nagyon jól ráéreztek a jogszabályalkotók is, amikor az új
természetvédelmi jogszabályban megalkották a „természeti terület” kategóriát,
ami már lehetővé tenné az élőhelyek fenntartásának lehetőségét.
Ez azért fontos, mert
egy értékes természetvédelmi terület állapotát fenn kell tartani, ami korántsem
az emberi beavatkozásoktól való mentességet jelenti, hiszen akkor lenne boldog
a szakember természetvédő, ha egy-egy védett területet magára lehetne hagyni.
Ez azonban nem így van, folyamatos állapotfenntartást igényelnek ezek az
élőhelyek, ami sok energiaráfordítással és költséggel megvalósíthatóak csak.
Ellenben a természeti
területeknél, vagy az általam bemutatott élőhelynél is csupán arra kell törekedni,
hogy jelenlegi állapotait megőrizzük, tehát ne változtassuk meg hasznosítását stb.
Miután azonban a természeti területek feltárása még nem érett, mint ahogy az
első lépésben elkészített kataszter megjelenése is késlekedik, addig az
állapotok fenntartásara a leghatékonyabb eljárás, ha az ilyen esetekben helyi
jelentőségű védettséget kezdeményezünk.
Ha nem védjük még most,
akkor valószínűleg menthetetlenül elvész. Ennek érdekében kell meglépni a
védelmi intézkedéseket, ami védetté nyilvánítással jöhet létre. Jogszabály
biztosítja részünkre, mint állampolgár részére, hogy védetté nyilvánítást
kezdeményezzük. Biztos, hogy a terület még pontosabb megismerése céljából
további kutatásokkal további természetvédelmileg értékes adatokra bukkanhatnánk,
melyek ökológiai szempontból jelentősek lehetnek, azonban a lehetőségeinkhez
mérten (minél teljesebben) elvégzett munka eredménye már kellő olyan adatot
ismeret, mely önmagában is kellő indoklás lehet a védelmi intézkedés megkezdésére.
Jelen természetvédelmi
tervjavaslatom az 1996. évi LIII. törvény vonatkozó szakaszain alapszik. Ennek
alapján javasoljuk a dolgozatban bemutatott élőhelyek helyrajziszámos
megjelölésével helyi jelentőségű védelmüket mindaddig, míg bővebb kutatási
anyag nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy HNP bővítésbe kerüljön a terület.
Barna Tamás: A Kakat hagyatéka (kézirat,
1998.)
David Attenborough: Az élővilág Atlasza
(Geoholding, 1994)
Dunka – Fejér – Vágás: A verítékes
honfoglalás (Vízügyi Múzeum, 1997)
Marosi Sándor dr. (szerk.): Magyarország
Kistájainak katasztere (MTA, 1990)
Szurmay Ernő (szerk): A 700 éves Kunhegyes
(Megyei Könyvtár, 1989)
Tóth Albert dr. (szerk.): Áldás és átok a
víz (Kisújszállás Tanácsa, 1987)
Járainé Dr. Komlódi Magda (szerk.): Magyarország Növényvilága, Pannon
Enciklopédia (Dunakanyar 2000 Könyvkiadó, Budapest, 1995.)
Kutatási
anyag lezárva: 1999. október 14.
Készítette:
Barna Tamás, Kunhegyes
Levélcím:
5421. Túrkeve, Pf: 33. sz.