A szarvasi Holt-Körös (Kákafoki-holtág) környezet- és
természetvédelmi problémái
Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság, Szarvas
„Nimfea” Természetvédelmi Egyesület, Szarvas
1999.
Bevezető
A Hármas-Körös az utóbbi évszázadban mesterséges gátak közé szorítva folyik, megszűnt ezzel annak a folyónak és az azt körülvevő tájnak a dinamikus kapcsolata, melynek az itt élő ember szerves része, használója és formálója volt.
A magyarországi folyószabályozások eredményeként kialakult-kialakított holtmedrek és mellékágak jelenlegi száma megközelíti a háromszázat. Mintegy 180 vízterülete nagyobb mint 5 hektár. Ez összességében 7000 hektárnyi vízfelületet jelent. A holtágak körülbelül 75 százaléka a mentett oldalon helyezkedik el. A Körösök vidékén ez az arány megközelíti a 90 százalékot.
Ma már jól látható, hogy az egyre jobban fregmentálódó természetes vagy természetszerű élőhelyek hosszútávú fennmaradása, csak egy egységes nemzeti ökológiai hálózat kialakításával lehetséges. A kitűzött cél, az élőhelyek természetes kapcsolatrendszerének visszaállítása csak a hagyományos tájmintázatot-tájstruktúrát közelítő területfejlesztéssel és úgynevezett ökofolyosók rendszerének kijelölésével és fenntartásával érhető el.
Az utóbbi szerepkör betöltésére a folyóvizek mellett a holtágak és a hozzájuk kapcsolódó kiterjedt csatornahálózatok víztere és parti sávja a legalkalmasabb. Ehhez azonban a természetes vagy természetszerű állapotuk fenntartása vagy rehabilitálása szükséges. A feladatok megoldása nem lehetséges jelenlegi állapotuk felmérése, természeti értékeik számbavétele, hasznosításaik prioritási sorrendjének mihamarabbi újragondolása, s ezek alapján kidolgozott védelmi stratégiák felállítása nélkül.
A Szarvasi Holt-Körös keletkezésének, tájképi és szerepkörbeli változásainak története, mai állapota, tipizálható esettanulmánya az alföldi semipaleopotamon típusú (azaz a folyótól már elkülönült, de a talajvíz általi frissülés mellett, mesterséges vízutánpótlással is rendelkező) mentett oldali holtágaknak. Vízgyűjtőjét, partjait és vízterét érintő legfőbb környezetvédelmi problémák és azok lehetséges megoldásainak összefoglalása segítheti a többi, az átalakulás más-más stádiumában levő, de kivétel nélkül veszélyeztetett holtág megelőző jellegű védelmét illetve rehabilitációját.
A vízgyűjtő terület tájtörténete a XVIII. század végétől napjainkig
Az alábbiakban röviden összefoglalom a Körösvidék, - ezen belül a szarvasi Holt-Körös vízgyűjtője - tájtörténetét, közvetlen a szabályozások előtti időktől napjainkig. A tágabb kitekintéstől nem tekinthettem el, mert a Holt-Körös átalakulása, mai állapota csak a szabályozások hatására kialakult természeti-gazdasági-társadalmi változások és folyamatok eredőjében értelmezhető.
A szabályozások előtti természeti kép
Közvetlen a folyószabályozások előtti időkben a Körösök-völgye természetes és emberalakította dinamikájú vizes és szárazabb típusú élőhelyek mozaikjából épült fel: sziki és löszgyepek, üde kaszálórétek, üdébb és szárazabb legelők, szántók, vízfolyások, morotvák és tavak mocsarai, valamint kemény- és puhafás ligeterdők.
A XVIII. végétől a szabályozások befejezéséig
A XVIII. század végére az Alföldön a vad vízivilág, amely addig a háborúskodások közepette a túlélését jelentette e vidék lakóinak, a továbblépés, a gazdasági és társadalmi fejlődés gátjává vált. A XIX. század elején már feszítő társadalmi-gazdasági kényszer a folyószabályozások ügyének rendezése. A térképészeti felmérések elvégzése és a tervezés után, a Körösök szabályozási munkálatai 1830-ban kezdődtek meg. Ezek 1834-ig csak fenntartás jellegűek voltak (mederszélesítés, medermélyítés, malmok elbontása, helyi töltésépítések). Ezután a munkák a Tisza-völgy rendezésének előkészületei miatt lelassultak. Az átdolgozott tervek alapján a tényleges szabályozás csak 1855-ben indult meg és - az 1861-1870 közötti aszályos időszakot leszámítva - folyamatosan haladva 1879-ben fejeződött be. Azonban az 1870-es évek árvizei felszínre hozták a tervezési és kivitelezési hibákat. A tapasztalatokat figyelembe véve korrekciós terv született, s ennek alapján 1895-re véglegesen lezárultak az átfogó vízszabályozási munkálatok. A maihoz hasonló végleges, folyóközeli gátak a XX. század fordulója környékén lettek készen. (Korbély, 1916) A belvízrendezés folyamata három nagy időszakra osztható. Az első a Hármas-Körös szabályozásának korára, a második a két világháború közti időkre, a harmadik pedig a szocialista tervgazdálkodás időszakára esett.
Bár már a rómaiak végeztek vízszabályozást a Kárpát-medencében, s vízépítészeti munkák a középkorban is folytak, a XIX. század második felében zajló folyószabályozás, majd az azt követő belvízrendezések voltak az elsők, melyek közvetlen és közvetett hatására fokozatosan csökkentek, majd szigetekké váltak a hajdan hatalmas kiterjedésű természetes élőhelyek a kialakuló kultúrpusztaságban.
A XIX. század végi III. katonai térképen a folyón már látszik a folyószabályozás hatása. A legtöbb kanyarulatát már átvágták, bár a régi mederben is még sok helyt folyt a víz. A gátak jórészt már kiépültek. Az aktív ártér összeszorítása a hullámtérre lehetővé tette a szántók igen gyors területfoglalását. Feltehetően a tulajdonviszonyok miatt azonban sokfelé maradtak kisebb-nagyobb rétek és legelők.
A XIX. század folyamán a táj élőhelydiverzitása igen megnőtt, de ez élővilágának nagy részét károsan érintette. Az erdők továbbra is igen ritkák maradtak. A folyó szabályozásával, a fokok és erek elzárásával megszűnt az évszázadokon keresztül meghatározó szerepű külterjes legeltetés és rétgazdálkodás. Átalakult a hagyományos tájmintázat, eltűnt a két tájtípus, az ártér és az ármentes szint különbsége. A helyükön a folyó mellett hullámtér és ármentesített kultúrterület vált uralkodóvá.
A szabályozásoktól az I. világháború befejezéséig
Az átvágással keletkezett és a folyótól védtöltéssel elzárt holtág vízgyűjtőterületén is a szabályozásoktól a századelőig terjedő időszakra jellemző a nagy kiterjedésű vizes élőhelyek megszűnése. Ez a folyamat a táj mintázatának átrendeződéséhez vezetett. A század eleji halastó-létesítési hullám és a rizstermesztési kísérletek némiképp enyhítették, de emberszabta dinamikájuk miatt nem pótolhatták az eltűnt természetes vizes élőhelyek hiányát. Mivel az áradásos elöntések elmaradtak, a termelés biztonságossá vált, így a holtkanyar környékén növekedett a szántóterületek részaránya a legelőkkel és kaszálókkal szemben. Aránylag rövid idő múlva, már a századforduló környékén megmutatkoztak a vízgyűjtő területen az ökológiai rendszerbe történt drasztikus beavatkozások első, de ma is ható negatívumai. A mocsarak lecsapolásával, az áradások kijutásának megakadályozásával, a folyó medrének egyre mélyebbre bevágódásával, megváltozott a talajvízáramlás, csökkent a talajvízszint és az alsó légrétegek páratartalma. Az aszályt tovább fokozta, hogy a nagy területeket elfoglaló szántókon felgyorsult az eleve lecsökkent talajvíztartalom elpárolgása. Mindez összességében mezoklimatikus változásokhoz vezetett. Emellett megváltozott a talaj ásványanyagforgalma, az áradások hiányában csökkent a természetes tápanyagbejutás. Az egykori nedves laposok talajai fokozatosan elszikesedtek.
Az I. és II. világháború közötti
időszak
Az I. világháború utáni földreform során
már olyan legelőket is kiosztottak és felszántottak, amelyeken szántóföldi
művelést nem volt érdemes folytatni. A holtág körüli, valamikori ártér
véglegesen kultúrsztyeppé vált. A gyors kapitalizálódás hatására, a II. világháborúig a mezőgazdasági
technika és a termésszerkezet korszerűsödött, folytatódott a belvízrendezés, a
gazdálkodás a nagybirtokokon intenzívvé vált. A művelési ágak arányai
stabilizálódtak (Frisnyák, 1990),
a maitól alig eltérőek.
A II. világháború befejezésétől
napjainkig
A II. világháború után a gazdálkodás
időlegesen extenzív volta, a 40-es évek
végi újabb tanyásodás, valamint a 50-es
évek elejétől meginduló öntözéses gyepgazdálkodás, az újabb nagyterületű
halastó- és rizsföldlétesítések az élőhely-diverzitás és az élőhelyminőség
növekedését okozták. A 60-as évektől a
szocialista nagyüzemi gazdálkodás felgyorsította a megmaradt természetes
élőhelyek pusztulását. A valamikori ártéri élőhelyek fajai a hullámtéren és a
megmaradt néhány refugiumon kívül véglegesen mesterséges dinamikájú, ember
alkotta vizes létesítmények területére szorultak vissza, vagy a környezetváltozásokat,
az izolálódást nem tudván elviselni, eltűntek a Körösvidékről.
A holtág keletkezése és
változásai napjainkig
A Dögös-Kákafoki
holtág, népszerű nevén a szarvasi Holt-Körös végleges formája, a Hármas-Körösön
1888-ban végrehajtott
kanyarulatátvágással alakult ki. Azért hangsúlyozom a végleges jelzőt, mert a
szabályozások kezdeti időszakában, 1836-ban
már egy kisebb átvágást ejtettek, az Anna-liget-Bikazugi folyószakaszon. A
vízgyűjtő területen bekövetkezett élőhelyi változások, azonban egészen a XX. század ötvenes
éveinek végéig kevéssé érintették magát a holtágat. Kiterjedt mérete,
ekkori viszonylagos háborítatlansága miatt refugiális szerepet tölthetett be az
árterek eltűnő vízi-vízparti életközösségeinek fennmaradásában. A valamikori
folyókanyar galéria erdeit már a középkorban kivágták, de a természetes vonalú
és tagoltságú, leszakadásokkal,öblökkel tarkított part vékony szegélyét
akkoriban még nagyrészt közel természetes vegetáció, fűz-nyár liget-foltok,
soliter keményfák, őshonos cserjések, s itt-ott ecsetpázsitos kaszálók
borították. A partszéleken és a sekélyes részeken vastag nádasok, gyékényesek (Phragmites), alakultak ki. A víztérben gazdag
rögzült (Potametea) és úszó (Lemnetea) hínár-társulások
tenyésztek. Mindez egy magas diverzitású és denzitású állatközösségnek nyújtott
életlehetőséget. Egyes partszakaszokon a szegélyzóna nagyobb, természetszerű,
vagy természetközeli élőhelyhez kapcsolódott. Ilyenek voltak az Erzsébet-liget, a Pepi-kert, az
Anna-liget, a Kenderáztató, Bikazug erdőfoltjai, a Nyúl-, Macó-, Szappanos-,
Motyózugi, a Furugyi kaszálók és gyümölcsösök. Ezek közül ma már csak a
védett parkok őrzik eredeti állapotukat. Ezzel ellentétben néhány
partszakaszon, a szántóterületek egészen a holtág partjáig lehúzódtak, de e
területrészek többsége már a szabályozások előtt is szántott hát volt.
Jóval érdekesebb a
holtág vízutánpótlásának, ezenbelül a vízmozgásnak és vízszint-fluktuálásának kérdése, mivel a
szabályozások után a holtág elvesztette közvetlen kapcsolatát az „élő” vízzel.
Megjegyzendő azonban, hogy magának a Hármas-Körösnek vízjárását, árvizeinek
elterülését már a szabályozások előtt is nagy mértékben befolyásolta az emberi
tevékenység, a vízgyűjtő terület vegetációjának átalakításával, erdők
kivágásával, korai vízszabályzozásokkal, a fok-és rétgazdálkodással, a
harcászati tevékenységekhez kapcsolódó csatornázásokkal és vízvezetésekkel,
vízi malmok működtetésével, kezdetleges gátalásokkal. Az intézményes szabályozásoktól kezdődően a beavatkozások
hatékonysága nőtt, a tájátalakítás irányvonala véglegesítődött, s ezzel egy új
tájmintázat és hozzákapcsolódó tájhasználat rögzült.
Mint mondottam, a holtág keletkezésekor teljesen elszakadt a folyótól. A holtmedret ekkoriban csak csapadék és belvíz táplálta. Ez a megváltozott dinamikájú vízutánpótlás, - vagyis a vízáramlás megszűnése és a vízszint aszályos időben történő lecsökkenése, - potenciális rizikó faktorává vált a vízi ökorendszer stabilitásának. Mindezek ellenére ebből az időszakból nem találtam irodalmi adatot jelentősebb halpusztulásról, vízvirágzásról.
Molnár Béla, a kakukk
(Cuculus canorus) fészekparazitizmusát több, mint egy évtizeden át kutató,
méltatlanul elfeledett szarvasi tudós kis füzeteiben pontosan jellemzi a kakukk
környezetét az 1930-as évek szarvasi
Holt-Körösén. Leírása szerint a partszegélyen a nádas volt az uralkodó, mely az
öblökben 8-20 méter vastagságot ért el. A benne lakó pocgémek (Ixobrychus minutus) számát 25-30 párra, a nádirigóét (Acrocephalus arundinaceus) egyes években 230 párnál is többre
becsülte az elmocsarasodó partszegélyek növényzetét a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia), a vízi harmatkása (Glyceria maxima) és a pántlikafű (Phalaroides arundinacea) állományai alkották. A gazdag
hínárvegetációból a sulymot (Trapa natans),
a hínáros víziboglárkát (Ranunculus
trichophyllus), a rencét (Utricularia
vulgaris), és a vidra keserű füvet
(Polygonum amphibium) említi. Tehát a holtág biológiai értelemben tiszta
vizű, a természetes szukcesszív feltöltődés kezdeti állapotában levő, lassan
elmocsarasodó víztér képét mutatta. Ennek oka valószínűleg a kiterjedt, természetes mikrodomborzatú és
növényzetű partszakaszok filtráló hatásában, a szennyezés minimális mértékében,
a korai szukcesszióra jellemző kedvező vízmélység-üledék arányban, valamint a
kiegyensúlyozott trofikus állapotokban keresendő.
Nagy változást jelentett a Hármas-Körös békészentandrási szakaszán 1942-ben felépült duzzasztómű üzembeállítása. Általa lehetővé vált a holtág duzzasztási időszakban gravitációs úton, azonkívűl szivattyúk müködtetésével történő vízellátása, vízcseréje. Annak ellenére, hogy ez mesterséges dinamikájú vízszintszabályozást és vízmozgatást jelentett, az öntözési időszakban a folyamatos vízcsere hatására az öntisztulási folyamatok az ötvenes évekig jól működtek. Erőteljes változások az ötvenes évek végén kezdődtek. A város ipari fejlődése, az agrárgazdaság technológiaváltása, az Öntözési Kutató Intézetnek, majd a Haltenyésztési Kutató Intézetnek a parti régióba történő telepítése erősődő terhelést jelentett. A holtág sorsának megpecsételődését, azonban az ún. „kisgát”-on belüli parti sáv, hatvanas évek elején megkezdett felparcellázása, majd beépítése jelentette. A hetvenes évek elejétől kezdődően a viszonylagos jólét jeleként a holtág szerepe megnőtt a szabadidő felhasználásában. Partjain kontroll nélkül épült ki egy „nyaralóváros”. Az ezzel járó legdurvább antropogén hatások a partok és a parti sáv beépítése, természetes növényzet irtása, fokozott vízszennyezés, állandó zavarás, intenzív horgászat rövid időn belül a vízminőség erőteljes romlásához, a tájkép, a honos flóra és fauna átalakulásához, szegényedéséhez vezetett. Ezekről bővebben a „konfliktusok, problémák“ fejezetben írok.
A holtág műszaki leírása
A Tiszántúl legnagyobb 29,2 kilométer hosszú, 207 hektár felületű, átlagosan 70 méter szélességű mentett ártéri vízfelülete. A Hármas-Körös baloldali kanyarulatából kétszeri átvágással keletkezett. Felső végpontja a Hármas-Körös 47,8 töltéskilométer szelvényében, az ún. szivornyáknál van. Itt alacsony vízszint esetén 7 darab szivattyú, összesen maximum 8 köbméter/másodperc teljesítménnyel juttatja be az „élő” vizet a holtágba. Duzzasztás esetén a víz gravitációsan jut át a csőrendszeren.
Alsó végpontja a 43,9 töltéskilométer magasságában, a békésszentandrási duzzasztómű alatt van. Árvízmentes időben ugyancsak gravitációsan, zsiliprendszeren keresztül távozik a „felesleges” víz. Vízgyűjtő területe 833 négyzetkilométernyi. A fejlett belvízelvezető csatornahálózat több főcsatornával torkollik bele. A csapadékvizeket árvíz idején szivattyúsan kell a folyóba beemelni. Számos öntözővíz-kivétel is működik.
Földrajzi viszonyok
A Holt-Körös a tiszai Alföld, Körös-Maros közti síkság középtájegységének északi részén, az ún. Körös-szögben helyezkedik el. A vízgyűjtőterület felszínfejlődése a pleisztocénben nagyobb részt folyóvizi akkumulációhoz kapcsolódik, bár jelentős mértékben képződtek tavi üledékek is. (Altnöder-Kaszap, 1972) Uralkodó talajtipus: sztyeppesedő réti szolonyec, felső rétege a fűtakarótól barna. A kialakult talajok mindegyike többé-kevésbé szikesedési folyamatokkal van összefüggésben. Hőmérsékletjárása szélsőséges, a tipikus alföldi klímajelleg az uralkodó. A januári átlag 1,2 –2C. fok. A tavasz korán köszönt be, a napi középhőmérséklet a táj túlnyomó részén már április 5-10 között eléri a 10C. fokot. A júliusi középhőmérséklet meghaladja a 22C. fokot, a nyári és hőségnapok átlagos száma 85, ill. 30, ami hazánk területén a maximum közelébe esik. Az átlagos évi hőmérséklet hazánkban itt a legmagasabb. Az ősz hosszú, a hőmérséklet napi átlaga csak október 20-25 között süllyed 10C0 alá. Leggyakoribb szele az északkeleti és délnyugati. Az évi csapadék-mennyiség Szarvas környékén nem éri el az 500 millimétert. A legtöbb júniusban hullik, (55 milliméter). Legszárazabb hónap a január, 27-35 milliméternyi csapadékkal. Az októberi, második maximum elmosódik. A tél hóban szegény, hótakarásos napok száma 30-33. A terület vízmérlege súlyos hiánnyal zárul. Az átlagos vízhiány (kevés csapadék, nagy nyári meleg) 175 millimétert is meghaladja. (Pécsi szerk. 1969)
A holtág jelenlegi funkciói
Élőhely
Nem feledhetjük el, hogy a holtágnak ez a természetes és elsődleges szerepe, s a további emberi hasznosítások elengedhetetlen előfeltétele. E tény figyelmen kívül hagyása a tevékenységek önmegsemmisítővé válását idézheti elő. Annak ellenére, hogy az antropogén hatások erősen átalakították, a holtág a mai napig nagy természeti értéket képvisel. Arra, hogy érdemes az élőhelyek rehabilitációjával foglalkozni, bizonyíték egyfajta szunnyadó potenciál. Miszerint az ártér élővilága néha megpróbálja visszafoglalni elvett és sokszor már megváltoztatott élőhelyeit. Vertse Albert, aki a szarvasi Arborétum madárvilágával is foglalkozott az 1950-es 60-as években, arról számol be, hogy a parkban „csaknem minden esztendőben erőszakkal (kilövéssel) tudták csak megakadályozni a bakcsók fészkelését (mert szennyezésüket nem tűri a park esztétikája). A park erőszakkal elnyomott, mintegy „rejtett” szerepének egyik hangulatos megnyilvánulása volt, amikor 1961 egyik szeptember végi napjának késő alkonyatán a park legmagasabb fenyőcsoportjának tetejéről, közeledtünkre 11 db fekete gólya kelt szárnyra. A vonulásban lévő csapat észrevétlenül szállt be éjszakázásra.” (Vertse, 1980)
Magam is hasonló megfigyelést tettem 1985. tavaszán, amikor is az Arborétumban, szürkegém (Ardea cinerea), bakcsó (Nycticorax nycticorax), üstökösgém (Ardeola ralloides), kiskócsag (Egretta garzetta) összetételű gémtelepre bukkantam, egy vízközeli fiatal lucfenyvesben(!). Mind a négy faj sikeresen fiókákat repített annak ellenére, hogy folyamatosan erős zavarás érte a madarakat /vízisport, üdülők, horgászok/. Ez a fészkelés azért is rendhagyó, mert a hullámtérben az évben jó költési viszonyok voltak /árvíz/.
Vízgazdálkodási feladatok
A holtág üzemelési rendje lényegében a múlt század végétől változatlan. (Bíró 1894) Két alapvető üzemi időszak ismeretes: A nyári, öntözési szakasz április elejétől október végéig tart. A téli, belvíztározási szakasz pedig november elejétől március végéig
Belvíztározás
Levonulási vízszint +290 centiméter. Tározott vízmennyiség 360 000 köbméter. A téli, belvíztározásra való felkészülés időszaka során /november és március között/ a holtág vízszintje 160 centiméterre csökken. Ekkor csak a nyúlzugi átvágás torkolati szakaszában van jelentős, de pangó jellegű víz. Anna-liget és Bikazug irányában csak keskeny vízcsík jelzi az erősen feliszapolódott medret. A 80-as évekig ide torkollott a szennyvíztelep csőrendszere, melyen keresztül a város „tisztított” szennyvize a holtágba jutott. A téli időszakban ez a szennyvíz visszafelé, a város irányába folyt, s ezzel erősen terhelte az amúgy is pangó vizű szakaszt. Mára megszűnt Szarvason a legális szennyvízbevezetés.
Öntözés
A nyári, öntözési szakaszban /április és október között/ a biztosítandó vízszint 356 centiméter. A tározott vízmennyiség pedig 540 000 köbméter. A békésszentandrási duzzasztó 1942-ben történt megépítése után lehetővé vált a holtág stabil vízellátása, amire több ezer hektár rizstelep /az utóbbi években a rizstermesztés visszaesett/, halastó, legelő, esőztető öntözőtelep támaszkodik. Több öntözővíz-kivétel működik. A legjelentősebb a Dögös-kákafoki szivattyútelep, amely 3,5 köbméter/másodperc teljesítménnyel. a kákafoki-szentesi öntözőrendszer felé továbbítja a vizet. Az öntözési idény alatt 40-40 millió köbméter vizet szállít szántóföldi növények, rizs, legelő öntözéséhez. Emellett távolabbi halastavak feltöltéséhez /pl. kunszentmártoni halastavak/ is több millió köbméter víz kell. A parti sávban található „hobbi-kertek” illegális vízellátását is a holtág biztosítja.
Ipari vízszolgáltatás
Ezt a funkciót elsősorban a partján elhelyezkedő Haltenyésztési és az Öntözési Kutató Intézet tápvízellátása jelenti.
Szennyvíz befogadás
Az utóbbi években legálisan már csak Békésszentandrás biológiailag tisztított szennyvize jut közvetve a holtágba. Emellé párosul az illegális szennyvíz bejuttatás (a part elhelyezkedő lakó- és nyaralóházak, üzemek, közintézmények), melynek pontos mértéke nem ismert.
Kutatás
A holtágban rejlő adottságok is szerepet játszottak, hogy Szarvas az öntözési és halászati, valamint vízi ökorendszerekhez kapcsolódó kutatások egyik országos központja.
Hal- és kacsatenyésztés
A Haltenyésztési Kutató Intézet egy jelentős, 7,5 kilométer hosszú holtágszakaszt halasított. A haltenyésztés és a kutatás elsődlegessége mellett (extenzív-intenzív szabadvízi, illetve átfolyóvizes és ketreces halnevelés.), e szakasz sokirányú hasznosítású: öntözés, belvíztározás, kacsatenyésztés. A mederrész két vége töltésrendszerrel és halráccsal került leválasztásra. Megépült egy mammutszivattyúval felszerelt központi lehalászóhely. Nyári vízálláson legnagyobb vízmélysége 2,5-3,0 méter. Télen belvízbefogadó. Ekkor vízmélysége 0,5-1,0 méterre csökken.
Horgászat
1976-ig a holtágat a gyomaendrődi Viharsarok Halászati Szövetkezet halasította, s minden évben őszi kisvíz idején lehalászta. Ma a Haltenyésztési Kutató Intézet hasznosításában levő szakasz kivételével, horgász egyesületi kezelésében levő horgászvíz. A természetes szaporulat kis száma és összetétele miatt, a zsákmány nagy részét keszegfélék és a telepített növényevők alkotják.
Üdülés, vízi sport
A Bolza család XIX. századi lakó-nyaraló kastélyai mellett a századfordulóig csak néhány mezőgazdasági jellegű építmény, főként tanya volt található a holtág parti sávjában. Az első vízparti üdülőt Róth Béla neves szarvasi fényképész létesítette 1910 körül. Az 1930-as években helyi mozgalom indult a szarvasi idegenforgalom népszerűsítésére. Ebben az időben kezdtek épülni a holtág városi-városközeli szakaszán, a módosabb polgári családok nyaralói, s ugyancsak itt és ekkor alakultak ki a városi strandok és csónakházak.
A várostól távolabbi parti sáv beépítettsége, a mezőgazdasági technikum bikazugi majorjának 1920-as években történt felépítésétől kezdődően az 1960 évek elejéig változatlannak mondható. Ekkor indult meg -és a törvényi tiltás ellenére helyenként ma is folytatódik- a még megmaradt természetes állapotú parti sáv üdülő-telkekké történő felparcellázása. A nyolcvanas évek óta, a nyári szezonban mintegy 4-6 ezer szarvasi és vendégüdülő „lepi el” a partokat. A holtág partján elhelyezkedő híres Arborétum is erős turistavonzerő.
A holtág állapota a nyolcvanas években
A holtág felgyorsult eutrofizálódására, a biológiai vízminőség fokozatos romlására a laikusok számára is feltűnő jelek figyelmeztettek. Csökkent a horgászok fogási statisztikája. A kifogott halak zöme vagy keszegféle vagy telepített növényevő volt. A koratavaszi és a nyári időszakban szaporodtak a hal- és egyéb vízi élőlénypusztulások. A kánikula idején a holtág „kizöldült“, rendszeressé váltak a vízkivirágzások. A sekélyesedő mederben erőteljes hínárosodás indult meg. A víz a lebegő egysejtű algatömegtől és a bomló szerves anyagokban gazdag, szürkés-fekete lágyiszaptól gyakorta kellemetlen szagot árasított.
A problémák kutatása
A tünetek a szakemberek számára egyértelművé tették, hogy a problémák ok-okozati összefüggéséit feltáró vizsgálatokra és ezekre épülő gyors beavatkozásokra van szükség. Az alábbiakban a legújabb kutatási projektek eredményeit, összegző megállapításait közlöm:
Oláh és társai (Józsa-Szabó-Oláh 1996) vizsgálataik során a holtágak állapota és a környező területek hasznosítása közötti összefüggéseket keresték. A kákafoki holtágban 27 víz és iszap mintavételi pontot jelöltek ki. Méréseik szerint az átlag vízmélység 215 centiméter, a kemény üledék átlagvastagsága /feltöltődési állapot/ 145 centiméter, a lágy iszapé pedig /szervesanyag mennyiség -lebontási folyamatok-öntisztulási képesség helyzete/ 21 centiméter. Az öntöző csatornák torkolatánál, intenzív haltelepek befolyóinál vett mintákban a nitrogénszint az átlag tizenöt-hússzorosa volt. Ennek ellenére, a rendszeres vízcsere hatására a holtág vízterében a szerves- és tápanyagszint egyensúlyban van. Nagyobb problémát jelent az üledék lebontó baktériumflórájának összetétele. A holtág legtöbb pontján az aerob baktériumok száma csak alig haladja meg az anaerobokét. Az anaerobitás egyik jelentős tényezője a nitrogén arányának növekedése, és a vízcsere elégtelensége. A redox környezet és az üledékgáz vizsgálata során mért értékek alapján megállapítható, hogy a rendszeres vízöblítés hatására az üledékben fakultatív anaerob környezet uralkodik. Ez a többi vizsgált paraméter és a vízhőmérséklet függvényében változik. Az üledékgázban a metán volt az uralkodó. Ez az üledék fehérjeeredetű szervesanyag terhelésére enged következtetni. A mezőgazdasági csatornabefolyók körzetében a réz szintjének jelentős (1520 milligramm/gramm) emelkedését (növényvédőszer bemosdás), ill. az ipari szennyvizet is tartalmazó szennyvízbefolyó körzetében a króm magas értékét (1499 milligramm/gramm) észlelték (galvanizálás).
Szító (1995) kutatásai szerint az antropogén hatásokat jól tükrözi az üledékfauna is. Az üledéklakó szervezetek faj-és egyedszáma nagy szezonális ingadozást mutat. Mind a tápanyagban szegény és gazdag élőhelyeknél április és május hónapokban magas egyedsűrűség, június közepétől viszont gyors csökkenés mutatkozott. A tápanyagban túltengő, mély iszapú vizsgálati helyeken a szezon nagyobb részében alig lehet élőlényeket találni, amely jelenség elsősorban a víz/üledékhatáron kialakuló, majd a vízrétegbe is átterjedő oxigénhiánnyal magyarázható. A szivornyák vízfrissítő hatása és az áramló víz ellenére holtágra jellemző életközösség volt megtalálható. A városi szennyvízbefolyóig az árvaszúnyog-fajok dominálnak, az alatt a fajszám csökken, s a dús szennyvíz hatására a nagyobb tűrőképességű víziférgek váltak uralkodóvá. A környezetkárosodás tartós voltát mutatja, hogy már két éve megszűnt a szennyvízbeömlés, de hatására a környezet azóta sem változott.
Viszont a folyamatos átmosásnak köszönhetően, a 800 méterre levő anna-ligeti torkolatnál újból az árvaszúnyog-fajok a dominánsak. A kiságban történt kotrás hatását mutatja a fajszámnövekedés és az igényesebb árvaszúnyog-fajok megjelenése. Az eutrofilizálódott és pangó vizű holtágszakaszokon az élővilág összetétele a szélsőséges viszonyokat mutatta, melyek között kevés és igénytelen faj, magas egyedszámban élt. Itt nyáron gyakori az olyan mértékű oxigénhiány, amelyet már ezek a fajok sem bírnak ki.
Igen érdekes, további elemzést érdemlő Józsa /1994/ partmorfológiai felmérése.
Beton, kő:
teljes holtág
60 500 méterből 11984
méter 20,%
I. szakasz 32 470 méterből 10 700 méter 33%
II. szakasz 28
030 méterből 1284 méter 4,6%,
Rőzsefonat, karós
partvédelem:
teljes holtág
60 500 méterből 653
méter 1,1%
I. szakasz
32 470 méterből 235 méter 0,7%
II. szakasz
28 030 méterből 418
méter 1,5%
Földes omladék:
teljes holtág
60 500 méterből 15 782
méter 26,%
I. szakasz
32 470 méterből 8022
méter 24,7%
II. szakasz
28 030 méterből 7760 méter 27,7%
Sűrű nád:
teljes holtág
60 500 méterből 26 101
méter 43,6%
I. szakasz
32 470 méterből 11 928
méter 36,7%
II.szakasz
28 030 méterből 14 173
méter 50,7%
Ritka gyékény:
teljes holtág
60 500 méterből 2724
méter 4,5%
I. szakasz
32 470 méterből 360
méter 1,1%
II. szakasz
28 030 méterből 2364
méter 8,4%
Partmenti fák, bolyhos gyökérzet:
teljes
holtág 60 500 méterből 2914 méter 4,8%
I.
szakasz 32 470 méterből 888 méter 2,7%
II.
szakasz 28 000 méterből 2026 méter 7,3%
Összességében megállapítható, hogy a természetes partmorfológia
az emberi beavatkozás következtében jelentősen torzult. Nagy különbség mutatkozik az I. és a
II.holtágszakasz partvonalának állapota között, egyértelműen a II.szakasz
javára.
A problémák okai
Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni azt a problémarendszert, ami a látványos
tünetek mögött áll.
A Hármas-Köröstől elválasztott holtág sekély vizű, tavi ökoszisztémának
felel meg. Vizének és üledékének tápanyagszintje és a környező területek
hasznosítási módja között egyértelmű az összefüggés. Az antropogén hatások
következtében az eredetileg mezotróf jellegű holtág napjainkra fokozatosan
eutróffá vált. Az allochton anyagok a vízi és eolikus erozió következtében a
vízgyűjtőről befolyó vizekkel, a part eróziójával, közvetlenül a csapadékkal, a
különféle növényi maradványokkal és végezetül a legnagyobb veszélyt jelentő
ipari és kommunális szennyvizekkel jutnak be. (Józsa-Szabó-Oláh, 1996) A meder feliszapolódása, az üledék
szervesanyag tartalmának állandó növekedése felgyorsítja a víztest szukcessziós
folyamatait, természetes öregedésének ütemét. A víztér mélységének és az üledék
vastagságának hányadosa a felgyorsult feltöltődés hatására egyre kisebb. Ebből
következően a vízgazdálkodás üzemeltetési rendje alapvetően befolyásolja a
holtág aktuális állapotát.
A holtág téli, feltöltés előtti vízminősége rendkívül kedvezőtlen a korán
ívó fajok (süllő, csuka) szaporodására nézve, emellett a tavaszi időszakban
felszabaduló ammónia hatására halpusztulás következhet be. Az ívó felület
elhelyezkedése miatt a holtág vízszintjének 10-15 centiméteres változása az
ikra 40-60%-nak pusztulásával jár (szárazra kerülés). (Kovács, 1995) Nyári időszakban, a vízminőséget nagyban
befolyásolja, hogy folyik-e folyamatos vízcsere vagy sem. Mivel az öntisztulási
viszonyok a duzzasztási periódusban kialakuló állóvíz jelleg miatt már a folyón
is kedvezőtlenek, a Hármas-Körösből eleve magas szerves anyag-, ásványisó- és
klorofilltartalmú víz jut a holtmederbe. Ez az áramoltatás megszüntetésekor a
szubmerz növényzet gyors térhódításához, végezetül a redox folyamatok felborulásához
vezet.
Összességében a felgyorsult szukcesszió és eutrofizáció, valamint a negatív
hatótényezők szuperponálódása labilis
vízminőséget, egyes időszakokban kritikus állapotokat hoz létre a holtág
ökológiai rendszerében.
A holtág
vízterének és parti sávjának állapotromlását okozó legfontosabb
negatív hatások, és az általuk okozott konkrét károk
Vízgazdálkodás
A holtág
ökorendszerének igényeit figyelmen kívűl hagyó, mesterséges dinamikájú
vízutánpótlás.
Ipari, mezőgazdasági, kommunális
szennyvizek és bemosódások
Nitrogén és foszfor felhalmozódás. Eutrofizáció, a feltöltődés gyorsulása, elláposodás. Az anaerob folyamatok erősödése az üledékben és az alsó vízrétegekben, nehézfémek pontszerű feldúsulása, beépülése a vízi szervezetekbe. Az eredeti halfauna összetételének megváltozása /elkeszegesedés/.
Üdülés, turizmus
Szennyvizek és bemosódások. A partszegély természetes növényzetének
indokolatlan megbontásával, írtásával a kétéltűpetéző-, halívó- és búvóhelyek
tönkretétele, a partomlások, elhabolások (iszapképződés) fokozása, a partmenti
növényzet (nád, gyökérzet) filtráló hatásának csökkenése, az eredeti tájkép
negligálása. A beton partvédőművek építésével a partvonal mikrodomborzatának
megváltoztatása, a szegélyzóna természeti szerepének végleges megszüntetése.
A parti sáv üdülőtelkekkénti hasznosításával, jellegtelen vagy az alföldi
hagyományoktól idegen építészet alkalmazásával, tájidegen növényzet
preferálásával az autentikus tájkép eltorzítása, a honos flóra és fauna
átalakítása, elszegényítése.
Intenzív horgászat
Etetés bomló, szerves
anyagokkal. Nem őshonos halfajok telepítése, a halpopulációk „túlhasználata”.
Hal-és kacsatenyésztés:
Szerves anyaggal
történő terhelés. Egzóták, tájidegen fajok terjesztése.
Konfliktusok és megoldások
Minden emberi kultúra kialakulásának és fennmaradásának az alapja a természet önfenntartó rendszere. Csak azok az emberi cselekvések, tevékenységek nevezhetők fenntarthatónak, alakíthatnak ki emberi kultúrákat, melyek alkalmazkodnak az éltető környezethez, melyek a természeti folyamatokban szervesülnek, vagyis belőlük erednek és oda térnek vissza. Egy új gondolkodási módot kell kialakítanunk, mely nem a természeti rendszerek megbontásán, a természeti erőforrások felélésén, hanem azok megtartásán, sőt megújításán alapul. Nem ismeretlen ez, hiszen ilyen volt őseink évszázados tapasztalatokon alapuló, több lábon álló, ún. ártéri gazdálkodása is. A holtág környezetvédelmi problémái egy nagyobb válság tüneteit viselik magukon. Ennek a válságnak az alapját a fogyasztói társadalom manipulált igényei, a közösség és az egyén gyökértelenné válása, értékrendszerének torzulása, ebből fakadóan felelősségtudatának alacsony szintje képezi. Ugyancsak nehezíti a megoldások kivitelezését, hogy ma még Magyarországon a területfejlesztés nem tájépítés. A pozitív társadalmi változásokhoz elengedhetetlen feltétel az összefogás, az együttgondolkodás, a közösségépítés, a hagyományteremtés. Az első összekötő kapocs a táj szeretete lehet. Nagyon sok múlik a közösségek vezetőinek helyzetfelismerő képességén, kezdeményező készségén. Minden közösségnek lélekben magának kell rátalálni vagy visszatalálni az útra, de a változások megvalósításához szükség van külső támogatásra, ösztönzésre is.
A holtág működés-zavarait az okozza, hogy a komplex hasznosítás során rossz prioritási sorrend érvényesül. Vagyis hiányzik egy rendszerszemléletű hasznosítási-terhelési tervezés, mely a különböző szakterületek, hasznosítási formák igényeit organikus alapokon magába integrálhatná. Az érdekeltek közötti rossz információ-áramlás a helyzetet csak tovább súlyosbítja. Ez lenne a holtág (s egyben a térség történetében) az első olyan terv, mely célul tűzi ki a megmaradt természeti értékek megőrzését, a természeti környezet állapotának javítását oly módon, hogy az ökológiai rendszerek működésének fenntartására alapozza a teljes rendszerszabályozást.
Bizonyos, hogy további állami segítség nélkül (támogatási rendszerek, újszerű beruházások) a kezdő lépések nem tehetők meg, de nagyon fontos a helyi közösségek, önkormányzatok (Szarvas, Békészentandrás) helyzetfelismerő képessége is. Az érdekeltek közötti jelenleg még gyenge információ áramlás a továbblépést nehezíti.
Eddig megtett lépések
A Phare-program keretében az 1990-es évek elején a kiság torkolati szakaszán kotrás történt, valamint vízszabályozó műtárgy épült az 1836-os átvágás kezdeti szakaszán. Tudomásom szerint a jövőben újabb kotrásokat terveznek a vízügyi igazgatóságok és az önkormányzatok. Ezáltal a kiságban enyhén megnőtt a vízáramlás. Bár ezek a vízügyi lépések kismértékben javítottak a vízminőségen, áramlási viszonyokon, szükségesek, de nem elégségesek a vízrendszer rehabilitációjához. Az üdülőövezetben környezetkímélő infrastrukturális fejlesztések történtek (csatornázás, rendszeres szemétszállítás). Szarvason megszűnt a legális kommunális szennyvíz-beömlés.
További gyakorlati feladatok
Elsődleges cél, - rehabilitációs megoldásokon keresztül - a holtág és parti sáv optimális ökológiai állapotának elérése. Ehhez folytatni kell a holtág biológiai állapotára, meglévő természeti értékeire vonatkozó alapkutatásokat, felméréseket.
A további kutatások és felmérések tapasztalatai alapján biomonitoring-hálózat hozandó létre, mely segíthet a vízpart-víztér ökológiai épségének, biológiai integritásának megítélésében, becslésében, a hosszú távú folyamatok nyomon követésében, aktuális értelmezésében.
Meg kell határozni a holtág funkcióinak helyes sorrendjét. Ezzel kapcsolatosan a legalapvetőbb feladat, hogy a holtág vízügyi üzemelési rendjében az élőhelyi érdekeknek prioritást kell kapniuk.
Sokan vágynak arra, hogy harmonikus természeti környezetben pihenjek. A kákafoki-holtág már ma is kiemelt turisztikai célpont. Nagyon kell vigyázni, hogy a turizmus ne borítsa fel az itt élő közösség rendjét. Ezért előre meg kell vizsgálni a terhelhetőséget és a felkínálható pihenési lehetőségeket. Enélkül a várhatóan növekvő turisztikai érdeklődés öngerjesztő folyamatai, éppen azokat a látványosságokat, helyi sajátosságokat, értékeket, nem utolsósorban a nyugalmat, egészséges környezetet „élheti fel”, mely előzetesen idevonzotta (Balaton-szindróma).
Az organikus szemléletű hasznosítási-terhelési tervezésnek zonációs elveken kell alapulnia.
Az érdekelt két települési
önkormányzatnak szükséges lenne a holtág parti sávjában egy védőzónát létrehoznia.
A védőzónához egy olyan, a hasznosításokra vonatkozó előírási-szabályozási
rendszert kell kidolgozni, amely a természetes élőhelyek, a vízbázis védelmén
alapul. Ez abban mutathat túl a vízügyi hatóság partvédelmi szabályozásán, hogy
elsődleges célja, - a természet-és környezetbarát hasznosítások, rehabilitációs
megoldások pozítiv diszkriminációján keresztül- a parti sáv optimális ökológiai
állapotának elérése.
Tervek dolgozandók ki a parti sáv rekonstrukciójára, és a víztér rehabilitációjára. Szerencsés helyzet, hogy a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatósága a városban található. Igy jövő területfejlesztéseinek kontrollálását, a holtág és környezetére vonatkozó élőhelyrehabilitációs-revitalizációs programok kidolgozását e szakintézmény is segítheti.
A települések Általános Rendezési Tervében a természeti rendszereket és erőforrásokat megőrző-megújító szemléletet meg kell jeleníteni.
A parti építkezések során a tájegységre jellemző, a tájképbe illeszkedő hagyományos építészeti formákat és anyagokat kell előnyben részesíteni. Ennek megvalósíthatósága érdekében, a területre vonatkozó fejlesztési, rendezési tervekben meg kell határozni a javasolt ill. ellenzett építési anyagok és szerkezetek, építészeti stílusok és formák körét.
A vízi közlekedés fejlesztése csak akkor megengedhető, ha az érintett ökoszisztémák károsodása ellen környezeti garanciákat léptetnek életbe.
Javítani kell az információáramlást az érdekeltek között, hogy interaktív társadalmi részvétel épüljön be a tervezési és döntéshozó folyamatokba. Ugyancsak alapvetően fontos az együttműködés az önkormányzatok és a helyi civil szervezetek között.
Csak azt a tájat vallhatjuk magunkénak, amelyet megismertünk, amely befogad minket. S ha azonosulni tudunk vele, sajátunkként fogjuk kezelni, ápolni. A még megmaradt természeti értékekkel, az ezzel harmonizáló emberi környezettel kapcsolatos tudatosság növelése érdekében, szükséges az összegző szemléletű ökológia-képzés erősítése a helyi közoktatásban.
Elérendő cél a holtág helyi védelem alá helyezése.
Mivel a holtág vízellátása gravitációsan megoldható, a víz folyamatos áramoltatása, átmosása a tápanyagok eltávolításának lassú, de hatékony (a legtöbb tápanyag az egysejtű algák testébe épülve, folyamatos vízcserével távolítható el), s mindamellett költségkimélő eszköze lehet. Az állapotromlás megállítása érdekében csökkenteni kell a zsákutca jellegből adódó tápanyagtorlódást.
Felhasznált és vonatkozó irodalom
Almády L. (1961): A Wolffia arrhiza L. Wimm. szarvasi előfordulása, Bot. Közl. 1-2: 112-113.
Andrásfalvi B. (1970): A fok és jelentősége régi vízgazdálkodásunkban. Nyelvtudományi Értekezések. 70. 224-228.
Anonymus (1893): Körös folyók szabályozása, Vízügyi Közl. VII. 158-193.
Bél M. (1727): Békés vármegye leírása, Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 18. Gyula 1993
Borbély A. et Nagy J. (1932): Magyarország I. Katonai Felvétele II. József korában. Térképészeti Közlöny 2: 35-85.
Borbás V. (1881): Békés vármegye flórája, Értekezések a Természettudományok Köréből. XI. évf. 18. kötet 1-105.
Borhidi A. (1982): Jelentés a Körösvölgyi Természetvédelmi Terület állapotáról, valamint a terület tájtervezésének és kezelésének néhány szempontja, Körös kutató túra, Kézirat.
Bulla B. (1940): Az Alföld. Magyar Szemle Társaság, Bp.
Bíró M.-Tóth T. (1998): A 18-19. század vegetációjának rekonstrukciója az elmúlt ezer év tájhasználatának tükrében a Hármas-Körös mentén. Crisicum 1. pp. 18-34. Szarvas
Blazovich L. (1985): A Körös-Tisza-Maros köz középkori településrendje, Dél-alföldi Századok, Szeged.
Borhidi A.-Sántha A. (1999): Vörös könyv I.-II. Magyarország növénytársulásairól Természetbúvár K. Bp.
Dobrosi D.-Haraszthy L.-Szabó G. (1993): Magyarországi árterek természetvédelmi problémái, WWF, Bp.
Elek P. (1937): Gazdaságföldrajzi kutatások Szarvas és Szentes vidékén. 16. pp. Bp.
Első katonai Felmérés Országleírása 1784. (Hadtörténeti Múzeum Térképtára) Bp.
Erdei A. (1986): Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula
Erdmann Gy. (1989): Békés vármegye és környéke XVIII. századi történetéből, Gyula.
Faragó S. (1995): Vadon élő állatfajok fennmaradásának lehetőségei mezőgazdasági környezetben WWF-füzetek 4.
Farkas S. (Szerk. 1999): Magyarország védett növényei Mezőgazda K. Bp.
Fekete G., Zólyomi B., Jakucs P., Horánszky A., Csapody I. (1981): Természetes erdők, mesterséges állományok, Bot. Közl. 68: 133-142.
Fényes E. (1851): Magyarország geográfiai szótára. Pest
Frisnyák S. (1992 a.): Az Alföld kultúrgeográfiai korszakai. in Mérlegen a Tisza szabályozás. Előadások és vita a BME-n. 3-19. Római Kiadó, Bp.
Frisnyák S. (1992 b.): Magyarország történeti földrajza. Tankönyvkiadó, Bp.
Gallacz J. (1896): Monográfia a Körös-Berettyó völgy ármentesítéséről és ezen völgyben alakult vízrendező társulatokról, Nagyvárad, I-II.
Gálné (1980): Körösök völgye, Búvár 3: 111-114.
Goda P., Köteles L.(1984) (szerk): Körös-Sárréti utikalauz Kondoros
Györffy I. (1943): Magyar falu, magyar ház, Turul Kiad. Bp.
Haraszthy L. (1995): Biológiai sokféleség megőrzésének lehetőségei Magyarországon WWF.-füzetek 8.
Haraszthy L. (1999): Természeti értékeink megőrzésének lehetőségei az Európai Unióban WWF.-füzetek 14.
Hármas-Körös (1974): Hidrográfia, geomorfológia, (Vízrajzi atlasz sorozat) VITUKI Bp.
Herman O. (1980): Halászélet, pásztorkodás, Válogatott néprajzi tanulmányok, Gondolat K. Bp. 1980
Huszár M. (1822): A Körösvidék leírása, KÖVIZIG Gyula 1985
Ihrig D. (szerk) (1973): A magyar vízszabályozás története OVH kiadás, Bp.
Ihrig D. (1973): A Tisza szabályozása, Budapest.
Jankovich B. D.-Makkay J.-Szőke B. M. (1989): Békés megye régészeti topográfiája, Szarvas Járás IV/2 Akadémiai Kiad. Bp.
Kaán K. (1927): A magyar Alföld. MTA, Bp.
Karácsony J. (1896): Békés vármegye története, II. kötet, Békéscsaba.
Károlyi, Zs.-Nemes, G. (1975): Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846). In: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja. Bp.
Kárpáti I. (1985): Az ártéri szintek geomorfológiai- és vegetáció-szukcessziójának kapcsolata, in: Fekete G. (szerk.): A cönológiai szukcesszió kérdései, Bp.
Keveiné Bárány I. (1993): Az Alföld agroökoszisztémán kívüli területeinek flórája és faunája Alföldi Tanulmányok XV. 31-62.p. Békéscsaba
Kitaibel P. (1798): Utinapló. in Gombocz E. (ed.) 1945. Diaria itinerum Pauli Kitaibelii I.II. pp. 227-290. Magyar Természettudományi Múzeum, Bp.
Korbély J. (1916): A Körösök és a Berettyó szabályozása, Vízügyi Közl. II. 173- 222, 1917: 1-150.
Kordos L.-Járainé Komlódi M. (1988): Az elmúlt tízezer év klímaváltozásai Közép-Európában Időjárás 92.évf. 2-3.szám 96-100.p.
Koren I. (1883): Szarvas virányának második javított és bővített felszámlálása in: Tatay, I. (ed.): Szaravsi Főgimnázium Évi Jelentése 1882-83-ról. pp. 2-54., Gyula
Kósa F. (1978): A Körösvidék táji és természeti értékei, Kézirat, pp. 17.
Kovács A.-Molnár Z. (1981): Békés megye magasabb rendű növényeinek áttekintése. Körny. Term.véd. Évkönyv 4: 45-78.
Kristó Gy. (1981): Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig. Békéscsaba
Márkus F. (1995): A hagyományos mezőgazdasági művelés szerepe az Alföld természeti képének kialakulásában in: Alföldi mozaik KTM tanulmánykötetei 2. Bp.
Máthé I. (1936): Növényszociológiai tanulmányok a körösvidéki liget- és szikes erdőkben, Acta Geobot. Hung. 1: 150-166.
Mátyás Cs. (1979): A jelenkori erdők kialakulása Magyarországon In: Élő öröségünk Génerózió, génbank. 83-94.p. szerk. Sterbetz István Mezőgazdasági Kiad. Bp.
Medzihradszky Zs. (1996): Szemelvények az ember természetátalakító tevékenységének történetéből. Lacertina füzetek. Magyar Természettudományi Múzeum, Bp.
Mendöl T. (1928): Szarvas földrajza, Debr.Tud. Egy. Honism. Kiadv. 12.F.80.
Mendöl T. (1937): Megjegyzések Elek P. “ A Szentes és Szarvas közti terület tájrajza” című cikkéhez, Földr. Közl. 225-227.
Mike K. (1991): Magyarország ősvízrajza, és felszíni vizeinek története, Aqua, budapest
Molnár B. (1940): További megfigyelések és kísérletek..... Szarvas
Molnár B. (1942): A nádirigó és a kakuk települése a Holt-Körösön éa egyéb tanulmányok, Szarvas
Molnár Z. (1979): Az Ophyoglossum vulgatum termőhelye a Tiszántúlon. Bot. Közl. 66: 15-17.
Molnár Z. (1994): A Szarvas vadontermő növényei Natura Bekesiensis 1, 17-57. Békéscsaba
Nagy Gy. (1960): A Körösök vízrendszere és szabályozása, Földrajzi közlemények 89-93.p.
Orosz I. (1992): Az alföld mezőgazdasága és a Tisza-szabályozás. in Mérlegen a tisza szabályozás. Előadások és vita a BME-n. 33-40., Bp.
Palov J. (1992): Képek Szarvas múltjából, Szarvas
Palugyai I. (1855): Békés-Csanád, Csongrád és Hont vármegyék leírása, Pest.
Papp A.(1960): Fiatalkori vízrajzi változások a Tiszántúl középső részében történelmi adatok alapján. Földrajzi Közlemények 77-83.
Penyigei D. (1962): Tessedik Sámuel agrárreformátor élete és működése (1742-1820) Bp.-Gödöllő
Pethő Gy. (1896): A Hármaskörös és a Berettyó vidékének geográfiai és geológiai alkotása, Nagyvárad, pp. 123.
Rádai Ö. (1995) (kord.): Élővíz-folyosók Magyarországon IUCN, Bp.
Réthy Zs. (1986): Körösök vidéke, Békéscsaba
Rónai A. (1985): Az Alföld negyedidőszaki földtana, Müszaki Kiad. Bp.
Skolka A. (1804): A Békés vármegyei Mezõberény történeti-topográfiai leírása „Fekete könyvek”
Somogyi S. (1969): Körösvidék, In: Magyarország Tájföldrajza. II. A tiszai Alföld, Akadémiai K., Bp.
Somogyi S. (1988): A magyar honfoglalás földrajzi környezete, Magyar Tudomány 863-869.p. 11.szám
Soó R.-Máthé I. (1938): A Tiszántúl flórája, Debrecen.
Szabolcs I. (1961): A vízrendezések és az öntözések hatása a tiszántúli talajképződési folyamatokra. - Akadémiai K. Bp.
Tessedik S. (1786): A paraszt ember Magyar országban mitsoda és mi lehetne ... Ford. Kónya J. Pétsett, 1786
Tessedik S. (1805): Szarvasi nevezetességek Nádor Jenő (ed.) 1938, Bp.
Tímár L. (1953): A Tiszamente Szolnok-Szeged közti szakaszának növényföldrajza, Földr. Ért. 2: 87-113.
Tímár L. (1952): A Délkelet-Alföld növényföldrajzi vázlata. - Földr. Ért. 1: 489-511.
Tóth L. (1976): Tessedik Sámuel 1742-1820, Szarvas
Tóth T.-Molnár Zs.-Bíró M.-Forgách B. (1996): A Körösvölgyi Természetvédelmi Terület tájtörténeti, zoológiai és botanikai felmérése és értékelése Vácrátót
Ubrizsy G. (1949): Adatok a Tiszántúl (Crisicum) flórájának ismeretéhez, különös tekintettel Szarvas és környékére, Borbásia ): 7-15.
Udvardy M. (1983): Dinamikus állatföldrajz, Tankönyvkiad. Bp.
Vertse A. (1980): Ökológiai és faunisztikai ősszefoglalás a szarvasi arborétum madárvilágáról 1956-65, A Békés megyei múzeumok közleményei 6. 145-153.p. Békéscsaba
Zólyomi B. (1969): A tiszai Alföld természetes növényzete. in: Magyarország tájföldrajza. II. A tiszai Alföld, Bp. Akadémiai K., Bp.
Zólyomi B. (1989): Magyarország természetes növényzete in Pécsi M. (ed) Magyarország Nemzeti Atlasza Kartográfiai Vállalat, Bp.