A Pásztói-Mátra északi felének élővilága

Harmos Krisztián & Sramkó Gábor

1999

1. Bevezetés

Az Alföld felől a 21-es számú főúton észak felé haladva érjük el Pásztót, Nógrád megye délkeleti részének központi települését. A Zagyva völgyében fekvő várost mind keletről, mind nyugatról hegyek veszik körbe. Nyugatra a Keleti- (Pásztói-) Cserhát hegyei emelkednek, mely területet 1989-ben nyilvánították tájvédelmi körzetté, elsősorban geológiai-, botanikai-, zoológiai- és tájképi értékeinek köszönhetően.

A Pásztó fölé keletről magasodó Nyugati- (Pásztói-) Mátra ugyanakkor - elsősorban kutatatlansága miatt - a természetvédelem „mostohagyermekeként” nem élvez semmiféle védelmet, nem ismerik a kutatók; pedig szépsége, viszonylagos zavartalansága és nem utolsó sorban természeti értékekben való gazdagsága miatt igazán megérdemelné a figyelmet és a védelmet is.

A két hegység valaha együtt képződött, felépítésük sem igazán különbözik, csupán a Zagyva árkának lezökkenésével váltak el egymástól. Ezután már külön fejlődtek, és az alacsonyabb, lajtamészkő-foszlányokkal tarkított Kelet-Cserhátban részben eltérő életföldrajzi hatások jutottak érvényre, mint a jóval magasabb és tagoltabb Nyugati-Mátrában. Ezt tükrözi az is, hogy a növényföldrajz a két területet eltérő flórajárásokba sorolja: a Kelet-Cserhátot a Neogradense, míg a Nyugat-Mátrát az Agriense flórajárásba.

Az általunk bemutatásra kerülő terület a Nyugat-Mátrának Pásztó közigazgatási területéhez tartozó, a Mátrakeresztes - Péterke-hegy - Somos-bérc - Háromkopasz sarokpontokkal jellemezhető négyszög  közé eső terület.[I. számú melléklet]

A terület ismeretlenségét is jelzi, hogy élővilágáról igen kevés adat állt rendelkezésünkre, az aktuális állapotokról pedig tulajdonképpen nem voltak megfigyelések. Általánosan jellemző, hogy a területről származó adatokat csak nagyobb, átfogó munkákban lelhettünk fel, azonban ezek száma mindig minimális volt. Így például Soó Rezső „Mátrai flóraműve”(Soó,1937), mint alapvető botanikai irodalom alig féltucatnyi adatot szolgáltat! Ugyanakkor ki kell emelnünk Standovár Tibor publikációját (Standovár,1986), amely igen értékes florisztikai adatokat közöl, így munkánk során jól felhasználható, fontos irodalom volt, és a benne közölt előfordulási adatok visszaellenőrzése kutatómunkánk fontos részét képezte. A zoológiai irodalomban is jellemzőek a pontos helymegjelölés nélküli, szórványos adatok. Ezek közül megemlítendő a gubacs-okozó ízeltlábúak (Ambrus,1975), a poloskák (Földessy,1988), a cincérek (Kovács és Hegyessy,1997), valamint a madarak (Pálfia és Standovár,1986) köréből származó begyűjtött példányok, ill. megfigyelések.

Már néhány éve rendszeres megfigyeléseket végzünk az egész ÉNy-i Mátra területén, a Mátrabércen, és a Ny-i Mátrában. A bemutatásra kerülő területen feltáró munkánkat 1997-ben kezdtük meg, főként ornitológiai megfigyelésekkel. Az igazán termékeny, edényes flórára és több állatcsoportra is kiterjedő kutatást 1999-ben végeztük el. A Mátrai tapasztalatainkat összegző növénytani cikk előreláthatólag a debreceni Kitaibelia 5(1) számában fog megjelenni.

2. A terület földrajzi viszonyai

A vizsgált terület földrajzi jellemzőit Láng Sándor (Láng,1955), Hír János (Hír,1992) munkái és Magyarország kistájainak katasztere (MTA FKI,1990) alapján mutatjuk be.

Területünk a Nyugati-Mátra kistáj északi harmadát teszi ki. Tengerszint feletti magassága 500-800 méter közötti, déli határán emelkedik a kistáj legmagasabb csúcsa, a 805 méter magas Muzsla. Megjelenésében jellegzetes, gerinces típusú vulkáni középhegység [lásd címkép].

Földtani felépítésére a több fázisban lezajlott vulkanizmushoz kapcsolódó kőzetek nagy vastagságban történő megjelenése jellemző. Kisebb jelentőségű a kárpáti korszak vulkáni aktivitása során, tengeri törmelékszórással keletkezett andezit-agglomerátum. Ez a kőzet kisebb-nagyobb vulkáni bombákból és lávatörmelékből, azaz piroklasztből áll, tudományos neve Hasznosi Andezit Formáció (legtípusosabb előfordulásai területünk szomszédságában vannak). Még alárendeltebb a magas hőmérsékletű vulkáni por lehűlése során keletkezett tufa, a Tari Dácittufa Formáció, melynek jelentős előfordulásai területünktől északra vannak. A dácittufára nagy változatosságban települnek vastag andezitféleségek, melyek összefoglaló neve Mátrai Vulkanit Formáció. Ennek egyik nagy egysége a középső rétegvulkáni sorozat, mely a miocén legaktívabb tűzhányó-tevékenységének a terméke, vastagsága a Nyugat-Mátrában kb. 1000 méter. Az andezitvulkánosság záró szakasza a bádeni korszakban zajlott le, létrehozva a formáció másik nagy egységét, az ún. fedőandezitet. Ez a felső andezitréteg a gerincek, csúcsok tetejét építi fel, területünkön a Nyikom - Muzsla gerincen alkot legfeljebb 200 méter vastagságú lávatakarót. Nagy a jelentősége a később tárgyalandó ún. „mátrai andezit-társuláskomplex” kialakulásában.

A posztvulkáni működés során ezeket az andezitlávákat forróvizes oldatok járták át, melyek hatására a kőzet repedezetté, könnyen erodálódóvá vált, ún. bontott andezit alakult ki. A pleisztocén során aztán ezek a sziklák erős jégkörnyéki hatás alatt álltak, így tipikus periglaciális felszín-formakincs alakult ki.

Klimatikus szempontból a terület a kistáj északi, mérsékelten hűvös, mérsékelten nedves feléhez tartozik. Az évi középhőmérséklet 8-8,5 C. Az évi csapadékmennyiség 560-800 mm. A hótakarós napok száma 50.

A terület forrásokban és kis patakokban csak a Mátrakeresztesre néző északias oldalon gazdag; a felszíni vizeket a Kövecses-patak vezeti a Zagyvába.

Leggyakoribb talajtípus az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, de jelentős a barnaföldek és a köves kopárok részaránya is. A pliesztocénban az egész Zagyva-völgy egy vékony lösztakarót kapott, ami - főleg a déli oldalakon - kevés lösztartalmú talajok képződését, illetve a völgyben jelentős szőlőtermesztést tette lehetővé (pl. Pásztón).

Zólyomi Bálint potenciális vegetációtérképe alapján (Zólyomi, 1991) természetes (potencionális) növénytakarója nagyobb részben cseres-tölgyes, kisebb részben gyertyános-tölgyes. Ez az igen változatos geomorfológiai és mikroklimatikai viszonyok, valamint az antropogén behatások hatására módosul, ezért változatos kifejlődésű vegetáció jellemző.

3. A terület vegetációja

A kistáj növényföldrajzilag a hazánk legnagyobb részét magába foglaló Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Északi-középhegység  flóravidékének (Matricum) Agriense flórajárásába tartozik. Itt szeretnénk megjegyezni, hogy az Agriense és a szomszédos Neogradense flórajárások „mesterséges” határa a Zagyva-völgy, amely határ megfigyeléseink szerint „feltolódik” a Nyugati-Mátra gerincére (Hét vezér koporsója). Ugyanis Kelet-Cserhát és a Nyugati-Mátra fent említett részén, a Zagyva-völgy két oldalán egységes erdőssztyep vegetáció díszlik, valószínűleg azonos növényföldrajzi karaktarrel, ami egységes megítélésüket indokolja. Ezt támasztja alá néhány olyan faj itteni megjelenése is, ami az ÉNy-i Mátra keleti feléből (Galyatető környéke) hiányzik (pl. Asarum europaeum, Alchemilla glaucescens, Scrophularia vernalis, Fraxinus ornus). A vegetáció további általános jellemzője, hogy az andezit alapkőzet miatt az egyes társulások viszonylag fajszegények, amit azonban a változatos geomorfológiai és mikroklimatikai viszonyok hatására kialakult élőhelyek változatossága ellensúlyoz, mert sok, változatos társulás kialakulását teszi lehetővé.

Az alábbiakban négy „társuláskomplexet” mutatunk be, jellemezve az egyes komplexekbe tartozó társulásokat, és a bennük talált edényes növényfajokat, kiemelve a ritka, ill. a védett fajokat. A négy tárgyalandó társuláskomplex a következőekből áll: 1.xerotherm sziklai-, erdőssztyep- és tölgyerdő társulások.; 2. (xero-)mezofil sziklai társulások, az ún. „mátrai andezit-társuláskomplex”; 3. mezofil hegyi rétek; 4. üde lombos erdők.

A növényfajok megnevezése Simon Tibor munkáját (Simon,1992), míg a társulásoké Borhidi Attila és Sánta Antal munkáját (Borhidi és Sánta,1999) követi.

3.1. Xerotherm sziklai-, erdőssztyep- és tölgyerdő társulások

A Nyikom - Muzsla gerincről nyugatias irányban lefutó bércek  (Hét vezér koporsója) déli oldalain kialakult, változatos, az egyes bérceken is eltérő fajkombinációjú, xerotherm, edafikus, részben erdőssztyep vonásokat mutató társulásokat, valamint a területhez kapcsolódó középhegységi cseres-tölgyeseket soroljuk ide. Szukcessziós sorként értelmezve őket, a társulásokat - a bennük megjelenő érdekesebb növényfajokkal - a fejlődés sorrendjében mutatjuk be.

A meredekebb, eróziónak fokozottan kitett, kevésbé aprózódott andezitszikláknak csak a repedését tölti ki némi váztalaj. Ilyen abiotikus környezetben északi fodorkás sziklahasadék-társulás (Asplenietum septentrionalis) él, mozaikolva a kevésbé meredek felszíneken kialakult, de egyébként teljesen hasonló környezeti feltételeket nyújtó gyöngyperjés szilikátsziklagyeppel (Asplenio septentrionali­–Melicetum ciliatae), melyek fajkészlete így részben közös. Igen jellemző az északi fodorka (Asplenium septentrionale), a prémes gyöngyperje (Melica ciliata), a magyar perje (Poa pannonica subsp. scabra), a szürke gurgolya (Seseli osseum) és a sárga hagyma (Allium flavum). Szép állományai élnek a Somos- és a Csatárda-bérc közötti Köves-bércen (mivel a közelben van egy másik „Köves-bérc” is, attól megkülönböztetendő ezt a bércet „Kövirózsás-bérc” néven említjük a továbbiakban), ahol a rózsás kövirózsa (Sempervivum marmoreum) több ezer töves állománya él. Sajnos a terület akácosodik, de eddig úgy tűnik, hogy ezt a faj jól tűri.

A talaj felhalmozódásával a jóval nagyobb fajszámú, de még nem záródott nyílt szilikátsziklagyep (Minuartio–Festucetum pseudodalmaticae) alakul ki. Állományalkotó fűfaja a sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica), mellette jellemző a magyar perje (Poa pannonica subsp. scabra), a deres fényperje (Koeleria glauca s.l.), a fenyérfű (Bothriochloa ischaemum) és a késeiperje (Cleistogenes serotina), mely utóbbi faj nem invázív gyomként, hanem sokkal inkább természetes színezőelemként viselkedik. Állandó elemei a borsos és a hatsoros varjúháj (Sedum acre, Sedum sexangulare), a homoki pimpó (Potentilla arenaria), a vöröslő buvákfű (Bupleurum affine) és a cseplesz lucerna (Medicago prostrata) egyebek mellett. A Görbe-bércen ebben, illetve az előző társulásban is tömegesen fellép a törpe nőszirom (Iris pumila), melynek rizómái után kutatva a vaddisznók feltúrják a gyepet. Több helyen látható, de ritkább a területen az endemikus magyar bogáncs (Carduus collinus), a fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis subsp. nigricans) és a bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon), melyek a lejtősztyepek mellett főleg erre a társulásra jellemzőek.

A bércek többségén megjelenik az endemikus magyar perjés sziklagyep (Poëtum scabrae). Esztétikailag is igen dekoratív a monodomináns magyar perje (Poa pannonica subsp. scabra) szürkés-zöld tömött, magas gyepje, mely meghatározza a társulás képét. Az itteni állományokra jellemző a fent említett zártság, ami az irodalomban található leírásnak (Borhidi és Sánta,1999) nem felel meg, azaz a gyep igen zárt, stabilnak tűnik; egyéb jellemzője még a fajszegénység is: jórészt az előző társulások fajai húzódnak át.

A sziklagyepek a terület meredek oldalain viszonylag nagy kiterjedésben, kisebb lejtésű és kevésbé köves részeken a lejtősztyepekkel kis foltokban mozaikolva, sokszor xertherm tölgyesek tisztásain fordulnak elő. Bár védett növényfajokban nem gazdagok, zoológiai szempontból - főként, mint a mediterrán állatföldrajzi hatás felfogói és megőrzői - nagyon fontosak a biológiai sokféleség és sok értékes faj fennmaradása szempontjából. Ezeket az erős abiotikus stressz által fenntartott, jórészt specialista fajokból álló, így igen érzékeny társulásokat főképp a vadállomány erős taposása, túrása, valamint a kopárfásítások (Kövirózsás-bércen akáccal, az Ólom-bércen feketefenyővel) veszélyeztetik.

A nyílt szilikátsziklagyepek záródásával jön létre a terület egyik leggyakoribb előfordulású, védett növényfajokban bővelkedő, változatos növénytársulása a mészkerülő lejtősztyeprét (Potentillo–Festucetum pseudodalmaticae). A talajfejlődéssel párhuzamosan, az előző társulásoknál említett pázsitfüvek - főként a sziklai csenkesz - mellett megjelenik a pusztai csenkesz (Festuca rupicola s.str.) és a löszjelző vékony csenkesz (Festuca valesiaca), valamint a deres tarackbúza (Agropyron intermedium). Igen jellemző a homoki és az ezüstös pimpó (Potentilla arenaria, P. argentea), a nemes cickafark (Achillea nobilis), a magas kakukkfű (Thymus pannonicus), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a tavaszi hérics (Adonis vernalis) és a magyar szegfű (Dianthus pontederae). A legértékesebbek az erdőssztyep jellegű, a bokorerdők tisztásain, azokkal mozaikoló állományok a Görbe-bércen. Itt seregnyi, javarészt védett, erdőssztyep faj él, mint a harangcsillag (Asyneuma canescens), a magyar lednek (Lathyrus pannonicus subsp. collinus), a macskahere (Phlomis tuberosa), a nagyezerjófű (Dictamnus albus), a selymes peremizs (Inula oculus-christi), a tarka imola (Centaurea triumfettii), a budai imola (Centaurea sadleriana) a, magyar repcsény (Erysimum odoratum), a fogtekercs (Danthonia alpina), a borzas peremizs (Inula hirta), a kardoslevelű peremizs (Inula ensifolia), a szarvaskocsord (Peucedanum cervaria) és a parlagi rózsa (Rosa gallica). Érdekes a jajrózsa (Rosa spinosissima) letörpült formájú előfordulása az előbbi rózsával együttesen; valamint a Somos-bércen a hazánk déli részére jellemző - de a Kelet-Cserhátban is megtalált - sárga bükköny (Vicia lutea) megjelenése ebben a társulásban. Mezofil gyepekhez közelítő, gyakran cserjésedő állományokra jellemző az agárkosbor (Orchis morio), a dunai szegfű (Dianthus collinus subsp. glabriosculus), a réti szegfű (D. deltoides), a Szent-László tárnics (Gentiana cruciata).

A délies kitettségű, száraz, sziklás lejtőkön megtelepedő tölgyek - főképp a molyhos tölgy (Quercus pubescens), az arany tölgy (Quercus dalechampii) és a csertölgy (Quercus cerris)- rossz növekedésűek, a faállomány ligetes „mintázatú”, sajmeggyes bokorerdő (Ceraso mahaleb–Quercetum pubescentis) alakul ki. A tölgyek mellett állományalkotó fafaj a virágos kőris (Fraxinus ornus) is. A gazdag cserje- és gyepszintű társulásokban jellemző a szegélyökotonok kialakulása (erdőssztyep jelleg!), mely a nagy biodiverzitás letéteményese. Főleg ezen szegélyek növényei a méregölő sisakvairág (Aconitum anthora), az erdei borkóró (Thalictrum aquilegiifolium), a szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), a nagyezerjófű (Dictamnus albus) és a macskahere (Phlomis tuberosa). Mivel ezek a bokorerdők és a lejtősztyeppek egymással szoros genetikai kapcsolatban vannak, köztük dinamikusan változó egyensúly áll fenn (egymásba alakulhatnak, főképp a szegélyek), fajkészletük nagymértékben egyező, sok a közös faj.

Főként a déli lejtők alsó régiójában, de a nyugatias kitettségű lejtőkön jelenik meg a jellegzetesen több lombkorona- és cserjeszintű, sokszor fejlett gyepszintű melegkedvelő tölgyes (Corno–Quercetum). Felső lombkoronaszintjében dominálnak a molyhos, a cser és a kocsánytalan tölgyek, míg a második lombkoronaszintben jellemző a virágos kőris (Fraxinus ornus), de elszórtan megtalálható a barkóca és a házi berkenye (Sorbus torminalis, S. domestica) , valamint a húsos som (Cornus mas) is felemelkedik az alsó lombkoronaszintbe. Mellette a cserjeszintben még a galagonyák (Crataegus monogyna, C. laevigata), a varjútövis (Rhamnus catharticus), a bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus) és a tatárjuhar (Acer tataricum) jelenik meg, de alárendelt szerepben. Gyepszintjében keverednek a cseres-tölgyesek és a bokorerdők fajai. Ez a társulás jellemzően nagyon fontos madárélőhely.

A területen elszórtan előforduló középhegységi cseres-tölgyesek (Quercetum petraeae–cerris) az eddigiekkel szemben már értékes faanyagot szolgáltatnak, ezért fokozottan ki vannak téve az erdőgazdálkodásnak és ártalmainak. Így intenzíven művelt állományokban az erdőszerkezet leredukálódik egy lombkorona szintre, illetve a gyepszint uniformizálódása figyelhető meg (Poa nemoralis facies). Területünkön - a rossz megközelíthetősége miatt - még találkozhatunk gazdagon szintezett (két lombkoronaszintű), és főképp pillangósokban és fészkesekben gazdag aljnövényzetű cseres-tölgyesekkel. Állandó faja a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla), a vitézbükköny (Vicia cassubica), a fekete lednek (Lathyrus niger), az édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllos), az ernyős margitvirág (Chrysanthemum corymbosum) és a sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora). Védettek a nyíltabb helyeken mindenütt előforduló bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria) és az orchideák közül a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium), míg érdekesebb a Szalajkás-tetőn a csodás ibolya (Viola mirabilis) előfordulása.

3.2. Mezofil jellegű sziklai társulások, („mátrai andezit-társuláskomplex”)

A fenti néven szereplő társuláskomplexen értjük az északnyugati Mátra északias kitettségű andezitletöréseihez kötött, szabályosan megjelenő és ismétlődő, edafikus társulások rendszerét. A felső fedőandezit gerinceken középhegységi rekettyés-tölgyes, a sziklaletörések peremén különböző sziklai cserjések, a sziklaletörésen árnyas szilikát-sziklahasadék  társulások, míg a szikla alján törmeléklejtő erdő alkotja ezt a társuláskomplext. [VI. számú melléklet] Gyakran az előbbiekhez periglaciális kőtenger is csatlakozik, melynek különleges növényközösségével napjainkban foglalkoznak behatóbban. Ezek mind edafikus, acidofrekvens fajokkal jellemezhető társulások, ami egyben viszonylagos fajszegénységüket is magában hordozza. További jellemzőjük, hogy általában Fagetalia fajokban gazdagok, és olykor kifejezetten montán elemek is megjelennek rajtuk. Legszebben magasabb tengerszint feletti magasságokra jellemző kifejlődése, míg alacsonyabb területeken általában a rekettyés-tölgyes hiányzik. Ezt erősítik meg a területre eső állományok, melyek közül a Nyikomon és Vadókáskőn igen szép, tipikus kifejlődésű állományai vannak, míg a Görbe-bércen hiányzik a tölgyes, ugyanakkor a sziklai cserjéset nagyon jellegzetes állomány képviseli. A társuláskomplex töredékesen is kifejlődik, mint azt az Erdész-rét szélén is látjuk, igen szép sziklai cserjés kíséretében.

A gerincen mindig az alacsony növésű, girbe-gurba tölgyekből álló, igen laza záródású középhegységi rekettyés tölgyes (Genisto pilosae–Quercetum petraeae) alakul ki, melynek aljnövényzete dús, bár kevesebb faj alkotja. Ligetes megjelenésű, de nem erdőssztyepp jellegű, azaz nem bokorerdő-foltok és kisebb-nagyobb lejtősztyeppek dinamikusan változó egységeiből áll, hanem a többé-kevésbé homogén gyepszint felett körül-belül egyenletes eloszlásban jelentkező kocsánytalan tölgy (Quercus petraea s.str.) és sokmakkú tölgy (Quercus polycarpa) alkotta laza záródású lombkoronaszint jellemzi. Talaja podzolosodó, nagyon kőzettörmelékes barna erdőtalaj, illetve sokszor erubáz váztalaj , amelyeket nagyobb, erodálódó sziklafelszínek tagolnak. Aljnövényzetében jellemzőek az erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), az erdei sédbúza (Deschampsia flexousa), az erdei hölgymál (Hieracium sylvaticum s.l.), a selymes rekettye (Genista pilosa) és a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides), mint acidafrekvens fajok; közülük védett a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia). Ezek mellett tölgyes elemek is megjelennek, de alárendeltebb szerepben, így jellemző a sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora), a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum). A sziklákon már részben az árnyas sziklahasadékok fajait találjuk.

Igen értékesek a sziklaletörés tetején kialakult északi gyöngyvessző cserjések (Waldsteinio–Spiraeetum mediae), melyek seregnyi ritka és védett faj élőhelyét jelentik. Cserjeszintet a szirti gyöngyvessző (Spiraea media) alkotja, mellé gyakran a pannon madárbirs (Cotoneaster matrensis) és a jajrózsa (Rosa spinosissima) vegyül. Igen jellemző a sziklaletörés peremén átbukó bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus) és a mindig alacsony termetű déli berkenye (Sorbus graeca) jelenléte. A mocsár-bükki Erdész-réten és a Görbe-bércen az átlagos mátrai sziklacserjésektől eltérő, tipikus kifejlődésű északi gyöngyvessző cserjést találunk. Míg előbbiek általában fajszegények és kis kiterjedésűek, az utóbbi állományokban a szirti gyöngyvessző hatalmas polykormon telepe jellemző, lélegzetelállító fajgazdagsággal. [ II./2. kép] A gyepszintben megjelenik a másutt hiányzó Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), a kapotnyak (Asarum europaeum), a Görbe-bércen a pázsitos nőszirom (Iris graminea). Állandó fajok a méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), a széleslevelű bordamag (Laserpitium latifolium), a tarka nőszirom (Iris variegata), az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas), a turbánliliom (Lilium martagon), a hegyi hagyma (Allium montanum) és a sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica). Ezt az igen értékes társulást a muflon rágása (szerencsére a területen kevéssé jellemző) és a kirándulók, technikai sportot űzők taposása veszélyezteti, ugyanis az erdész-réti állomány közvetlenül a P+ turistaút mellett, míg a görbe-bérci a sárkányrepülősök felszállóhelyének közelében található.

Az északias sziklaletörések hideg, mezofil élőhelyén a leginkább szilikátsziklabevonat-társulásként (Hypno–Polypodietum) kategorizálható szilikátsziklai pionír jellegű növényegyüttesek találhatóak. Ezeket a páfrányokban és mohákban való gazdagságuk jellemzi: mohák közül állandóbbak a Hypnum cupressiforme, a Dicranum scoparium és a Polytrichum fajok; míg páfrányok közül az északi fodorka (Asplenium septentrionale), az aranyos fodorka (Asplenium trichomanes), a közönséges édesgyökerű-páfrány (Polypodium vulgare), a hólyagpáfrány (Cystopteris fragilis) és az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas) állandó elemek. A két Asplenium fajra kifejezett élőhely preferencia jellemző: az aranyos fodorka (Asplenium trichomanes) mindig a mezofil jellegű, kifejezetten nedves, árnyas sziklahasadékokban jelenik meg; míg az északi fodorka (Asplenium septentrionale) a xerotherm, kifejezetten napos, száraz sziklahasadékokat preferálja. A két faj közvetlen egymás mellett élésére így éppen ezeken a sziklafalakon van mód, ahol a fal már elég nedves az előbbi, illetve még elég nyílt és napos az utóbbi faj megtelepedéséhez; ezért aztán nem meglepő, hogy a két faj interspecifikus hibridje, a hibrid fodorka (Asplenium x alternifolium) Vadókáskő sziklafalán is fellelhető. A virágos növények elsősorban a sziklafal párkányain fordulnak elő, ilyen a montán háromszínű árvácska alfaj (Viola tricolor subsp. subalpina), az erdei csenkesz (Festuca altissima), a bablevelű varjúháj (Sedum maximum), a fürtös zanót (Cytisus nigricans), vagy a közönséges dercevirág (Cardaminopsis arenosa).

A sziklaletörés alján meredek, erősen kőtörmelékes lejtőn áll a társuláskomplex záró tagja a törmeléklejtő-erdő (Mercuriali–Tilietum). Termőhelyén a kőtörmelék erős osztályozódása figyelhető meg: a sziklafal alja általában kevésbé törmelékes, szabad talajfelszínét, kisebb, apró kőtörmelék fedi; ezután az átmeneti állomány után legtöbbször periglaciális kőtengerek következnek, melyekben a törmelék mérete a lejtő alja felé egyre növekszik. Az átmeneti zónában részben a sziklafal növényei, részben nitrofrekvens fajok - nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), nagy csalán (Urtica dioica) - , valamint a tipikus törmelékerdei fajok - Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), erdei szélfű (Mercurialis perennis), tornyos ikravirág (Arabis turrita) és igen jellemző az erdei csenkesz (Festuca altissima) - élnek. A lombkoronaszintben a nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos s.l.), a magas kőris (Fraxinus excelsior), a korai juhar (Acer platanoides) uralkodik, míg szórványosan a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), a hegyi szil (Ulmus glabra) és a mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata) jelenik meg. Cserjeszintjét az ükörkelonc (Lonicera xylosteum) és a mogyoró (Corylus avellana) jellemzi. Az átmeneti zóna kiemelkedő növényfaja a tavaszi görvélyfű (Scrophularia vernalis), melynek első adatát a hegység területéről Standovár Tibor közli (Standovár,1986) a Nyikomról. A hegységre második előfordulását Ágasváron, míg a harmadikat a vizsgált területen, az Erdész-rét szélén fedeztük fel! Utóbbi lelőhelyen jó harminc töves állománya él, míg a Standovár által felfedezetten élőhelyen százas nagyságrendű populáció tenyészik. A kőtengerek különleges abiotikus viszonyai között egyedülálló, jelenleg aktív kutatás alatt álló (Csiky János ex verbis) növényközösség él, melyet a területen mohákban és páfrányokban való gazdagsága jellemez: állandó az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas), a közönséges édesgyökerű-páfrány (Polypodium vulgare), az aranyos fodorka (Asplenium trichomanes). Kiemelkedő a Standovár által is jelzett farkasbogyó (Scopolia carniolica) előfordulása a „társulásban” a Nyikomon.

A társuláskomplexet legfőképp a sziklamászók veszélyeztetik, akik - mint arra példa volt - a védelem és határozott tiltás ellenére is űzték sportjukat a sziklafalakon, taposásukkal degradálva azt. Az erdészet részéről nem fenyegeti veszély a koplexet, ugyanis annyira megközelíthetetlen helyeken találhatóak állományai, hogy azokban erdészeti művelés nem folyik; éppen ezért maradhattak fenn ezek az érzékeny, specialista fajokban gazdag élőhelyek.

3.3. Mezofil hegyi rétek

A hegyvidéki erdők kiirtása során, évszázados használattal keletkezett mezofil, savanyú gyepek ezek, melyek nehezen kategorizálhatóak, valójában különböző típusú mezofil réttársulások halmaza, melyek között széles átmenetek és változatos megjelenésű, fajkombinációjú állományok vannak. Cönológiai besorolásukat a nedvesebb - kiszáradó láprétek (Molinion coerulae) - és kevésbé nedves, kisavanyodó állományaik - közép európai szőrfűgyepek (Violion caninae) - alapján kíséreljük meg.

A kékperjés vagy kiszáradó láprétek asszociációcsoportot a nedves, vizenyős területek mészkerülő kékperjés rét (Junco–Molinietum) társulása képviseli. Az irodalomban felsorolt mindhárom szubasszociációja megfigyelhető, folyamatos átmenetként a hegyvidéki szőrfűgyepek felé. Ugyanakkor szegélyein lápi magaskórósokat találunk (lásd alább). A kiszáradó lápréteket magas füvű lágyszárúszint jellemzi, melyben uralkodik a nádképű kékperje (Molinia arundinacea), a sás fajok (Carex spp.), az ördögharaptafű (Succisa pratensis), a csomós szittyó (Juncus conglomeratus), a fényes borkóró (Thalictrum lucidum) és a szürke aszat (Cirsium canum). Nagyon szép állományai találhatóak a mátrakeresztesi Nagy-réteken, ahol jellemző benne az északi galaj (Galium boreale), a gyíkhagyma (Allium angulosum), a mocsári gólyaorr (Geranium palustre), a szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea) és a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe). A Mocsár-bükki réten ebben az állományban akadtunk a kígyónyelv-páfrány (Ophioglossum vulgatum) jó száz töves kis populációjára. A Nyikom-réten Standovár is jelzi a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe) több százas állományát, melyet mi is megtaláltunk, és ugyaninnen került elő a pajzsos veronika (Veronica scutellata) is. Sajnos épp itt figyelhető meg a társulást veszélyeztető egyik nagy veszély, a spontán becserjésedés, majd beerdősülés. Ennek jeléül a Nyikom-réten már mindenütt galagonyák, kökény és rózsák bokrai terjeszkednek. A másik nagy veszély a helytelen kezelés, ugyanis a Nagy-rétek magántulajdonban lévő részeit a tulajdonos lucfenyővel próbálja erdősíteni, ami erdészetileg sem szerencsés. Ilyen szempontból a természetvédelem azonnali közbeavatkozása indokolt, ugyanis már a terület egy nagyobb részén fiatal, magonc korú lucfenyőtelepítés van.

A kékperjés láprétek fás vegetáció felőli szegélyeihez kapcsolódik a lápi magaskórós (Filipendulo ulmariae–Geranietum palustris) társulás, melynek tipikus magaskórós faja a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris) és a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris). Ennek a „szegélyhatásra” kialakult társulásnak főképp a változatos (rovar)élőhelyek teremtésében , és így a biodiverzitás emelésében van szerepük, de nagy a jelentőségük a lápi társulás szegélyező pufferzónaként is.

A kiszáradó láprétek térbeli szárazodásukkal párhuzamosan mennek át a nardetosum szubasszciációjukba, majd szőrfűgyepbe (Festuco ovinae–Nardetum). Ez a mezofil gyeptársulás is magában hordozza a nehéz kategorizálás lehetőségét, azaz jellemzőek az átmeneti, egyéb Violion caninae csoportba sorolt asszociációk jellegzetességeit is mutató állományok. Ennek ellenére az utóbbi társulás foglalja leginkább magába a területen, főképp a mátrakeresztesi Nagy-réteken kiterjedt hegyi rétek jellemzőit. Az igen zárt gyep fiziognómiáját három szinttel jellemezhetjük: a felső, magas gyepszinttel (kb. 40-100 cm) és az alsó gyepszinttel, mely további két szintre különül: egy magasabb alsó gyepszintre (kb. 20-40 cm) és egy legalsó gyepszintre (kb. 0-20 cm)[IX. mell.]. A felső gyepszintben a magas növények, főleg azok szárai és virágai találhatók, elsősorban a nyúlkömény (Selinum carvifolia), a bakfű (Betonica officinalis), a rezgőpázsit (Briza media), a sápadt sás (Carex pallescens), a franciaperje (Arrenatherum elatius) és a vörös csenkesz (Festuca rubra); a középső szintben részben az előbbi fajok tőlevelei, részben az alacsonyabb termetű növények foglalnak helyet, legjellemzőbbek a vérontófű (Potentilla erecta), a sovány és hegyi ibolya (Viola canina, Viola montana), a hegyi kakukkfű (Thymus pulegioides), az ebtippan (Agrostis capillaris), a háromfogfű (Sieglingia decumbens) és csak szálanként a szőrfű (Nardus stricta); a legalsó gyepszintben a kiterülő levelű, nagy levélfelületű kétszikűek alkotnak egy összefüggő réteget, begyűjtve a sűrű középső gyepszinten átszűrődő fényt, ide főképp a csattogó szamóca (Fragaria viridis), a vérontófű (Potentilla erecta), a réti boglárka (Ranunculus acris) és a mezei sóska (Rumex acetosa) sorolható. Ebből a gyepszintből került elő a Mátra flórájára új fajként a szürkezöld palástfű (Alchemilla glaucescens) [III./1. kép] a mátrakeresztesi Nagy-rétekről!

 Megfigyeléseink szerint szórványos előfordulására ott számíthatunk, ahol a középső gyepszint nem záródik teljesen, illetve a legalsó gyepszint fajai nem „növik túl”, azaz ahol még jut némi fény a legalsó szintbe, hogy azt nagy felületű leveleivel összegyűjtse. A Nagy-réteken erős állománya él, mely eddig két foltból elkerült kb. kétszáz tövet számlál. A fenti társulásnak - valószínűleg igen erőteljes egykori legeltetésre - kialakultak szőrfű monodominanciájával jellemezhető foltjai, melyek jellegzetes fajkombinációja a következő: szőrfű (Nardus stricta), sápadt sás (Carex pallescens), háromfogfű (Sieglingia decumbens), fehér pimpó (Potentilla alba). A fenti társulásnak a mezo- xerotherm Agrostetum coarcatae–tenuis felé mutató állományaiban kiemelendő a Szent-László tárnics (Gentiana cruciata) és a tömjénillat (Libanotis pyrenaica) előfordulása. Zárásul meg szeretnénk jegyezni, hogy az igen nagy kiterjedésű Nagy-rétek flórájában még sok érdekesség rejtőzhet.

3.4. Üde lombos erdők

Az itt tárgyalt társulások javarészt a bükkösök és elegyes mezofil erdők (Fagetalia sylvaticae) asszociációosztályba tartoznak, illetve kitérünk egy láperdők (Alnetalia glutinosae) asszociációrendbe sorolt fűzlápra is.

A Nagy-rétek középső részén eredő Fitó-patak forrása körül rekettyés fűzláp (Calamagrosti–Salicetum cinerae) fejlődött ki, valószínűleg egy patakmenti magaskóróst (Angelico–Cirsietum oleraci) „magába olvasztva”. A forrás alatti kis lápteknőben a hamvas fűz (Salix cinerea) alkot girbe-gurba bozótot, ugyanakkor elsősorban magaskórós növények jellemzőek. Ilyen magaskórós faj a lápban tömeges csermelyaggófű (Senecio rivularis), a podagrafű (Aegopodium podagraria), az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria) és az erdei ujjaskosbor (Dactylorhiza maculata). Benne néhány ritka lápi, mocsári növény él. Így kiemelendő a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), a hegyi gólyahír (Caltha palustris subsp. laeta) és a reliktumnak tekinthető hegyi pajzsika (Dryopteris assimilis), mely utóbbi fajnak mindössze egy egyedét találtuk meg. Sajnos erős vadzavarás veszélyezteti, ugyanis a forráshoz csatlakozó forráslápból gyakorlatilag már semmi sem maradt, mert a vaddisznók teljesen „kifürödték” azt.

A fűzlápot elhagyva a patakot végig hegyvidéki égerliget (Aegopodio–Alnetum) kíséri, akárcsak a rétek szélén a Szélbükk-forrás patakját. Mindkét állományban a patakot kísérő enyves éger (Alnus glutinosa) a monodomináns, de néha egy-egy gyertyán, bükk, vagy magas kőris is elegyedik az égerek közé. A társulás sokszor a környező szubmontán bükkösök Fagetalia fajaiból építkezik, melyeket a bükkösöknél tárgyalunk. Sajátabb, ligeterdei fajai közt sok a bükkösök csurgós részein jellemző növény, így a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina), a ritkás sás (Carex remota), a berki aggófű (Senecio nemorensis s.l.), a kislevelű nőszőfű (Epipactis microphylla), a gyapjas boglárka (Ranunculus lanuginosus) vagy az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere). Kiemelendő az „égerlábakon” jellegzetes szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana) és a békakonty (Listera ovata) megjelenése a Fitó-patak égerligetében.

Az északias kitettségű hegyoldalakon, így a Nyikom, a Mocsár-bükk és a Szalajkás-tető É-i, ÉK-i oldalain kiterjedt szubmontán bükkösök (Melittio–Fagetum) terülnek el. Az egész északi Mátrában elterjedt társulás, amely igen értékes faanyagot szolgáltat, így sajnos állományai mind intenzív erdészeti kezelés alatt állnak. Ez abban mutatkozik meg, hogy az állományok mind egykorú bükkfákból állnak, legtöbbjük nyílegyenes törzsű, köztük kidőlt fát, vagy elegyfát alig látni. A legmegdöbbentőbb azonban a tavaszi geofiton aszpektus hiánya, illetve fajainak hiánya, ami az évszázados bolygatást jelzi. A társulásban Fagetalia fajok dominanciája jellemző, melyek közül kiemelhetőek a védett orchideák: madárfészek-kosbor (Neottia nidus-avis), széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), kislevelű nőszőfű (Epipactis microphylla), közönséges madársisak (Cephalanthera damasonium), kardoslevelű madársisak (Cephalanthera longifolia) és piros madársisak (Cephalanthera rubra); a savanyú talajokon a körtike-félék: gyöngyvirágos-körtike (Orthilia secunda), kis körtike (Pyrola minor) és a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia).

A területen alárendelt szerepet játszik a hegyvidéki gyertyános-tölgyes (Carici pilosae–Carpinetum) társulás. Általában a bércek közötti völgyek társulása, mi is csak azért említjük, mert a Görbe-bérc és a Köves-bérc közötti állománya egyrészt szomorú példája a túltartott vadállomány degradáló hatásának, ugyanis ennek az állománynak az aljnövényzete gyakorlatilag hiányzik az intenzív taposás miatt. Másrészt ugyanitt az egyedüli, a társulásban előforduló növényfaj az ÉNy-i Mátrában igen ritka kapotnyak (Asarum europaeum), mely ezen lelőhelye mellett még a Nyikom DK-i oldalában ültetett fenyvesből és az Erdész-rét sziklaletörése mellől került elő. Másik jelentősége a gyertyános-tölgyeseknek abban rejlik, hogy rontott, igen dús mogyoró cserjeszintű állományai a császármadár (Bonasa bonasia) fontos élő- és táplálkozóhelyei.

Végezetül érdemes egy pillantást vetni a VII. számú mellékletre, melynek tanúsága szerint a területről összesen 47 védett fajt sikerült megtalálnunk, és a terület nagyságából és változatosságából adódóan még további ritka fajok előkerülése várható.

4.   A terület állatvilága

4.1. A terület rovarfaunája

A rendelkezésre álló, közönséges fajokra vonatkozó szórvány-adatok ismeretében 1999-ben kezdtünk hozzá a terület rovarvilágának feltárásához. A vizsgálat főként a poloskák (Heteroptera) és a nappali lepkék (Diurna) körében zajlott, de egyéb rovarcsoportokban is kerültek elő említésre méltó adatok.

4.1.1. Fogólábúak (Mantodea)

A védett imádkozó sáska (Mantis religiosa), főként lejtősztyepekben nagyon gyakori a területen.

4.1.2. Egyenesszárnyúak (Orthoptera)

Ide vonatkozó kutatások még hiányoznak, de a terület változatos növényzete - nyílt szilikátsziklagyepektől a mezofil hegyi rétekig - fajgazdag és kedvező életforma-eloszlású faunát sejtet. Azt mindenesetre tapasztalhattuk, hogy nyár második felétől a sziklagyepek szinte nyüzsögnek a geobiont életformájú sáskáktól (pl. kékszárnyú sáska - Oedipoda coerulescens), a magaskórós növényeken pedig gyakoriak a thamnobiont szöcskefajok (pl. nyerges szöcske - Ephippigera ephippiger).

Utóbbi életforma típusba tartozik a terület egyik legnagyobb rovartani értéke, az IUCN Nemzetközi Vörös Könyvében és a CORINE-listán, valamint a Berni Egyezmény II. függelékében is szereplő fűrészlábú szöcske (Saga pedo). [ IV./1. kép] Egy-egy példányát a Görbe-bérc déli oldalának két kis, edafikus tisztásán találtuk meg. Mindkét egyedre igen jellegzetes élőhely-folton bukkantunk: ritkásan álló, nagyon alacsony cserjékkel (egyik helyen szirti gyöngyvesszővel, a másikon kökénnyel) benőtt lejtősztyep nyílt sziklagyeppel érintkező részén. Úgy tűnik, hogy ez a ragadozó életmódot folytató termofil faj (Kisbenedek,1997) területünkön a déli hegyoldalak társuláskomplexeinek ezeket a mozaikos, több élettani igényét kis helyen kielégítő részeit lakja be. Erre utal legközelebbi (egyben második mátrai) előfordulása is: Oláh Mihály 1987-ben a hasznosi Óvár déli kitettségű sziklagyepjében talált egy példányt (Oláh,1987). A célzott keresés ellenére további példányokra nem akadtunk. A valószínűleg posztglaciális reliktum Saga pedo-t mindenütt csak kis egyedszámú, izolált populációk képviselik, ezért aktuálisan veszélyeztetett faj (Varga-Kaszab-Papp,1989). A Görbe-bércen a fajt leginkább a közvetlen közelben lévő sárkányrepülős indulóhelyről ide érkező személyek taposása, tűzrakási és egyéb tevékenysége veszélyeztetheti.

4.1.3. Poloskák (Heteroptera)

Ez, a fajok ökológiai igényeiben még alig ismert, természetvédelmi szempontból elhanyagolt rovarcsoport a területen nagy fajszámmal és értékes képviselőivel van jelen.

A legérdekesebb, mediterrán elemekben gazdag poloskafaunát a gyöngyperjés szilikátsziklagyepek és a nyílt szilikátsziklagyepek mutatják. Ezekhez kötődik a hazánkból csak az utóbbi időben kimutatott, ritka, bizarr külsejű lándzsás karimáspoloska (Phyllomorpha laciniata) [ IV./1. kép], mely a mindössze négy védett hazai poloskafajunk egyike. A mediterraneumban elterjedt faj jelenleg ismert areájának északi határa a Mátrában és a Cserhátban található - egyetlen, pontosan nem ismert helyről származó adata van a Bükkből is (Dr. Kondorossy Előd ex verbis). Vizsgált területünkön a Köves-bérc, a „Kövirózsás-bérc”, a Görbe-bérc és a Naszály-bérc délies kitettségű oldalairól került elő. A faj szilikátsziklagyepekben az egynyári szikárka (Scleranthus annuus) tápnövényéhez kötődik (Földessy M.,1988), példányaira a tápnövényen való módszeres kereséssel („szikárka-simogatás”) akadtunk rá. A szikárka termőhelyi igényei és a poloska melegkedvelő volta miatt csak a napsugárzásnak erősen kitett, kis növényborítású, sziklás területeken él meg.

További mediterrán fajok: Phymata crassipes, Copium clavicorne, Dicranocephalus albiceps, Spathocera lobata, Odontotarsus purpureolineatus, Psacasta neglecta, Vilpianus galii, Carpocoris pudicus. A sokkal jobban megkutatott, közeli, hasonló jellegű sziklagyepekkel rendelkező Kis-Hársason már előkerült mediterrán ritkaságok (Leptopus marmoratus, Bagrada stolata, Cataplatus horvathi) előkerülésére a további kutatások folyamán számítani lehet a területen.

A Nyikom-rét kékperjés rétjén nagy számban került elő a hazánkban igen ritka, euroszibériai elterjedésű, montán tolvajpoloska-faj, a Kalmanius (Nabicula) flavomarginatus.

Említésre érdemes még a terület patakjaiban, forrásaiban élő kétéltű-poloskák, a Velia Saulii subsp. Saulii és Hydrometra stagnorum, valamint az égerligetekben erdei varázslófüvön (Circaea lutetiana) élő szúnyogpoloska, a Metatropis rufescens.

4.1.4. Bogarak (Coleoptera)

A terület bogárfaunájáról nagyon kevés adat áll rendelkezésre, a begyűjtött anyag még feldolgozásra vár. Főleg a természetközeli állapotú, erdészetileg alig vagy nem kezelt erdők xylofág bogárfajai közt várhatóak értékes előfordulások.

Megfigyeléseink szerint gyakori a szarvasbogár (Lucanus cervus), előfordul a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) és a pompás virágbogár (Potosia aeruginosa), melyek védett fajok, de előkerült a környékről a „vörös könyves” laposorrú ormányosbogár (Gasterocercus depressirostris) is.

4.1.5. Lepkék (Lepidoptera)

A terület lepidopterológiai szempontból még kevéssé ismert, de néhány értékes nappali lepke-faj már így is előkerült.

Legfontosabb a Nyikom-rét Junco–Molinietum társulásának erős kornistárnics (Gentiana pneumonanthe) [V./1.] állományán élő lápi hangyaboglárka (Maculinea alcon) [V./2.kép] Az itteni populáció faji azonosságát fénykép alapján Varga Zoltán professzor úr (KLTE, Debrecen) erősítette meg. Ezt a védett boglárkalepkét Európa-szerte a kipusztulás veszélye fenyegeti, a hazai populációk európai jelentőségűek (Ronkay,1997). Az „alcon” előfordulását 1999. július 25-én fedeztük fel, ekkor kb. húsz imágó repült a réten. A következő ellenőrzés alkalmával (augusztus 4-én) már kisebb példányszámban repültek, a kornistárnics tövek zömének virágain, csészelevelén és szárán pedig megtaláltuk a fehér színű petéit, sőt két nőstényt peterakás közben is megfigyeltünk. Az imágók leggyakrabban a réti lednek (Lathyrus pratensis) és a réti imola (Centaurea jacea) virágain szívogattak. A minden bizonnyal sérülékeny populáció fennmaradása érdekében a réten már jelentkező beerdősülési folyamat visszaszorítását (cserjeirtás), és a túrásával rendkívül erős bolygatást okozó vaddisznóállomány csökkentését vagy kizárását kellene megvalósítani.

Másik érdekes nappali lepke a Görbe-bérc és az Erdész-rét sziklai cserjéseinek szirti gyöngyvesszőin (Spiraea media) élő nagy fehérsávos lepke (Neptis rivularis). A faj hazánk nagy részéről eltűnt, ugyanis a szirti gyöngyvessző hajtásvégein telelő bábokat az elszaporodott muflonállomány télen legelésével elpusztítja. Bár területünkön viszonylag kis muflonállomány él, táplálkozásuk nyomaival sziklai növénytársulásokban találkozhatunk.

Erős állománya él a területen a védett, pontomediterrán elterjedésű kis apolló-pillangónak (Parnassius mnemosyne). Hernyói a kevésbé száraz lomberdőkben tenyésző keltikéken (Corydalis spp.) fejlődnek, imágói a délies oldalak, gerincek tisztásain figyelhetőek meg leginkább. Ezt a kettős élőhelyigényt a terület jelenlegi állapotában nagyon jól kielégíti.

Említésre méltó, védett fajok még a terület puhafaligeteinek, pionír erdőfoltjainak fűzfaféléin fejlődő gyászlepke (Nymphalis antiopa), nagy rókalepke (Nymphalis polychloros), a főként kökényen fejlődő kardospillangó (Iphiclides podallirius) és az ernyősökön ( itt Seseli osseum-on) élő hernyójú fecskefarkú pillangó (Papilio machaon).

A terület éjszakai lepke és molylepke faunája teljesen ismeretlen, de a változatos és különleges élőhelyek nagy száma miatt érdekes lehet. Ezt a feltevést erősíti az a tény, hogy az egyes növényfajok fitofág fajgazdagságát, a hozzá kötődő parazitoidokkal, predátorokkal együtt, a növény termete, életkora, őshonossága, taxonómiai tagoltsága határozza meg. A terület több társulásában is megjelenő különböző tölgyfajai minden bizonnyal változatos növényevő fauna életkörülményeit biztosítják.

4.1.6. Hártyásszárnyúak (Hymenoptera)

Tölgyekhez kötődő gubacsdarázs-fauna gazdagságáról már vannak adataink, így a ritkábbak közül megemlítendő az Andricus corificus, A. hartigi, Cynips cornifex. Sikerült megtalálni néhány lágyszárúakon élő ritkább gubacsdarázs fajt is, például az ezüstös pimpón élő Diastrophus Mayri-t és a macskahere szárában gubacsokat képző Endocaulonia bicolor -t.

4.2. Kétéltűek (Amphibia)

Kifejezetten kétéltűekre irányuló kutatások nem folytak, de viszonylag jó képet kaptunk erről a csoportról terepbejárásaink során. A foltos szalamandra (Salamandra salamandra) szórványosan több felé előfordul a területen, jellegzetes előfordulási helyei Itatós-kút, a Nagy-rétek forrásai és a belőlük eredő kis patakok. A pettyes gőtével (Triturus vulgaris) a Nagy-rétek vízállásaiban találkoztunk, de bizonyára sokkal gyakoribb.

 A barna és zöld varangy (Bufo bufo, Bufo viridis) gyakoriak, szaporodóhelyük a közeli muzslai üdülőknél van. A zöld levelibéka (Hyla arborea) is gyakori, ugyanott szaporodik. A gyepi békával (Rana teporaria) a Nagy-réteken találkozhatunk, szaporodási helye talán a közeli Békás-tó. Az erdei béka (Rana dalmatina) gyakori, szaporodási feltételeit valószínűleg könnyen megtalálja. A kétéltűek védelme érdekében meg kell őrizni a jelenlegi szaporodóhelyeket, sőt újak létesítésével is próbálkozni lehetne.

4.3. Hüllők (Reptilia)

Hüllő adataink részben terepbejárásaink „melléktermékeként” kerültek feljegyzésre, részben céltudatos keresést is végeztünk. A fürge és zöld gyík (Lacerta agilis, Lacerta viridis), valamint a fali gyík (Podarcis muralis) nagyon gyakori főleg a bércek délies oldalain. A törékeny gyíkkal (Angilus fragilis) egy alkalommal találkoztunk a Mocsár-bükki réten, de minden bizonnyal jóval elterjedtebb. Az erdei sikló (Elaphe longissima) és a rézsikló (Coronella austriaca) szintén csak elvétve figyelhető meg, erdős tisztásokon cserjés helyeken. A szélesebb környékről - tari Farkaslyuk-tető, apci Somlyó - már előkerült pannon gyíkot (Ablepharus kitaibelii) nem sikerült megtalálni a látszólag megfelelő élőhelyeken, de számítunk előkerülésére.

4.4 Madarak (Aves)

A Nyugati-Mátra legnagyobb értékei közé tartozik a Mátrában állandóan talán már csak itt élő császármadár (Bonasa bonasia) állománya. A környékről Czájlik Péter közöl adatokat (Czájlik,1985), ezek 15-20 éves megfigyeléseken alapulnak. Az utóbb években a Somos-bércen, a Köves-bércen, a terület közelében a Harasztos-bércen és Kis-Koncsúron voltak a fajra vonatkozó észleléseink. Rejtett életmódja miatt az állományára vonatkozó becslések nagyon elnagyoltak lehetnek, félő, hogy itt az 5 párt sem haladja meg. A császármadárnak hazánkban peremhelyzetű populációi élnek, amelyek ezért, valamint igényes élőhelyválasztásuk miatt is sérülékenyek. Állományai mára már csak olyan változatos geomorfológiai, gépjárművekkel nehezen megközelíthető hegyvidékeken maradtak fenn, ahol az erdészeti zavarás és a kirándulóforgalom is minimális. A faj igényli az olyan tájszerkezetet, ahol a különböző élőhelytípusok mozaikosan váltják egymást, fontos számára a dús cserjeszintű erdőállományok jelenléte. Véleményünk szerint fennmaradását a Nyugati-Mátrában a dús cserjeszintű, főleg húsos somos (Cornus mas) melegkedvelő tölgyesek, a dús mogyorócserje-szintű rontott gyertyános-tölgyesek és a viszonylagos zavartalanság biztosítja. A faj túlélését a vaddisznóállomány csökkentésével és a jelenlegi zavartalanság fenntartásával lehet biztosítani.

A területen költő másik fokozottan védett madárfaj a fehérhátú fakopáncs (Dendrocopos leucotos), melynek két-három párja a bükkösökhöz kötődik. Szintén érzékeny faj, életmódjához azokat az élőhely-szerkezeti elemeket (idős vagy alászorult bükk és gyertyán, valamint pionír fafajok száradó egyedei) igényli, melyeket az erdőgazdaság igyekszik eltávolítani. Nehezíti a faj fennmaradását, hogy élőhelyei - értékes faanyaguk miatt - az intenzív erdőgazdálkodás területeire esnek. A természetközeli bükkösök jellemző fajai még a területen a fekete harkály (Drycopus martius) és a kék galamb (Columba oenas). A jobb állapotú tölgyesek adnak otthont a szürke küllő (Picus canus), a közép fakopáncs (Dendrocopos medius), valamint a gyakoribb harkályfélék és énekesmadarak számára.

Az Ólom-bérc déli, sziklagyepekkel, nyíltabb erdőfoltokkal tarkított oldalán 1999-ben találtunk rá a hazánkban szórványos, a Mátrában ritka bajuszos sármány (Emberiza cia) egy párjára. (Két pár költését ugyanezen évben figyeltük meg a tari Farkaslyuk-tetőn, ami a faj mátrai terjeszkedésére utal.)

A vizsgálati területen csak néhány gyakoribb ragadozó madárfaj költ, így a darázsölyv (Pernis apivorus), a héja (Accipiter gentilis), a karvaly (Accipiter nisus), az egerészölyv (Buteo buteo), de két-három pár holló (Corvus corax) is rendszeresen megtelepszik. A terület közvetlen közelében költ a fokozott védelem alatt álló kis békászó sas (Aquila pomarina) és a kígyászölyv (Circaetus gallicus) is. Ezek bármikor áttelepülhetnek ide, ezért is fontos megvalósítani ezeknek az erdőknek a védelmét. Nem messze egy parlagi sas (Aquila heliaca) pár is rendszeresen költ, gyakran látható a terület fölött. 1996-os megfigyelések során néhány nem ivarérett egyed is rendszeresen itt tartózkodott, így elképzelhető, hogy ez a világviszonylatban is veszélyeztetett faj megtelepszik területünkön. 

1999 nyarán a Nagy-réteken kitartóan szólt a füleskuvik (Otus scops), így ezen faj költését is valószínűsíthetjük a területen. Az általunk eddig megfigyelt, a területen költő madárfajok listáját a VIII. számú melléklet tartalmazza.

4.5. Emlősök (Mammalia)

Emlősökre vonatkozóan kizárólag véletlenszerű megfigyeléseink vannak, így e csoport feltárása még a jövőben végzendő el.

Megemlíthető a nyuszt (Martes martes), a nagy pele (Glis glis), a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius), az erdei cickány (Sorex araneus) és a mezei cickány (Crocidura leucodon) jelenléte.

5.   A terület egyéb értékei

A Nyugati-Mátra részét képező terület tárgyalásánál ki kell térni a tájképi értékekre is. Számunkra érthetetlen, hogy miért nem figyeltek fel eddig erre az egyedi képet mutató területre. A DNY–ÉK irányba futó főgerincből Ny-i irányba lefutó bércek egészen különleges látványt nyújtanak. Az összesen 11 bérc egy részét együttesen Hét vezér koporsója névvel illették. Ez az elnevezés a tájat megfelelő fényviszonyok közt a Cserhát Mátraszőlős fölötti részéről nézve érthető meg, ugyanis a bércek közül hét ilyenkor szabályos koporsó alakúnak látszik. Hozzátartozik témánkhoz az is, hogy a Kelet-Cserhát TK egyik legfontosabb tájképi értéke, éppen a Nyugati-Mátrára nyíló gyönyörű kilátásban rejlik.

A hegyeket közelebbről megismerők a terület felszínének változatos geomorfológiáját, a természetes növénytakaró még megmaradt foltjait, a gazdag élővilágot szemlélve ugyancsak megérthetik a Nyugati-Mátra védelmének fontosságát.

6.   A terület jövője

Ahhoz, hogy a terület a regionális biodiverzitás fenntartásában való szerepét betöltse, kiemelkedő természeti értékeit megtartsa, véleményünk szerint elengedhetetlen az országos jelentőségű védett természetvédelmi területté történő nyilvánítása. Reményt keltő, hogy a Bükki Nemzeti Park Igazgatósága középtávú védetté nyilvánítási tervében a Mátrai TK bővítéseként szerepel a Nyugati-Mátra ezen része. A tervezett védetté nyilvánítás időpontjáig rendelkezésre álló tíz évnyi idő elegendő lehet a terület alapos kutatására.

Az általunk tapasztalt problémák, melyek a védetté nyilvánítás után, lehetőség szerint pedig egyesek még előtte, megoldásra kell, hogy kerüljenek:

ˇ       meg kell akadályozni a területen bármiféle épület készítését

ˇ       el kell érni, hogy az erdőgazdasági tevékenység intenzitása ne növekedjék, a gazdálkodási terület ne terjeszkedjen; meg kell próbálni bevezettetni a termelés természetkímélő formáit

ˇ       a vadállomány létszámát olyanra kell beállítani, amely a természet állapotában nem okoz leromlást, főképp a vaddisznóállomány csökkentését kell elérni

ˇ       meg szüntetni, legalább is korlátozni és szigorúan ellenőrizni a technikai- és tömegsportok gyakorlását

ˇ       bármilyen célú gépjárműforgalmat minimalizálni kell a területen

ˇ       az antropogén hatásokra létrejött élőhelyeket fenn kell tartani (cserjeirtással, kaszálással)

ˇ       több helyen problémát jelent az akác jelenléte, ennek visszaszorítása az egyik legfontosabb és bizonyára a legnehezebb feladat lesz

ˇ       meg kell akadályozni a tájidegen fajokkal történő erdősítést.

Mindezek elvégzésével egy igen értékes területet óvhatunk meg a jövő számára.

Irodalom

Ambrus B. 1975: Gubacsokozó ízeltlábú- és gombafajok a Mátra Hegységben és környékén
In: Fol.Hist.-nat. Mus. Matr.3.:35-61 pp.

Borhidi A. - Sánta A. (szerk.) 1999: Vörös könyv Magyarország növénytársulásairól I.-II. - TermészetBÚVÁR Kiadó, Bp.

Czájlik P.1985: A császármadár (Tetrastes bonasia L.) élőhelyei az 1976-os országos kérdőíves felmérés és annak ellenőrzése alapján In: Aquila 92. Kötet 113-131 pp. - OKTH Madártani Intézete, Bp.

Csóka Gy 1995: Lepkehernyók - Agroinform Kiadó és Nyomda Kft, Bp.

Földessy K.M. 1988: A Mátra Múzeum Heteroptera gyűjteménye In: Fol.Hist.-nat. Mus. Matr.13.:
65-69 pp.

Földessy K.M. 1988: A Sár-hegy Heteroptera faunája In: Fol.Hist.-nat. Mus. Matr. Suppl.2.: 9-12 pp.

Hír J. 1992: Évmilliók üzenete Pásztó környékén Mikszáth Kiadó, Salgótarján

Kisbenedek T. 1997: Egyenesszárnyúak - Orthoptera In: Forró L. (szerk.): Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer V. Rákok, szitakötők és egyenesszárnyúak - Magyar Term.tud. Múzeum, Bp.

Kovács T.- Hegyessy G. 1997: A Mátra cincérfaunája (Coleoptera, Cerambycidae) In: Fol.Hist.-nat. Mus. Matr. 22.: 203-222 pp.

Láng S. 1955: A Mátra és Börzsöny természeti földrajza. - Földrajzi monográfiák I. - Budapest

MTA FKI. 1990.. Magyarország kistájainak katasztere I.-II. - Budapest

Oláh M. 1987. A fűrészlábú szöcske (Saga pedo Pallos) újabb előfordulása a Mátra-hegységben
In: Fol.Hist.-nat. Mus. Matr.12.: 43-45 pp.

Pálfia Zs.- Standovár T. 1986: Madártani megfigyelések a Nyugati-Mátrában 1976-1985
In: Fol.Hist.-nat. Mus. Matr.11.: 113-120 pp.

Ronkay L.1997: A Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer VII. Lepkék - Magyar Term.tud. Múzeum, Bp.

Simon T.1992: A magyarországi edényes flóra határozója - Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.

Soó R. 1937: A Mátrahegység és környékének flórája - Debrecen

Standovár T. 1986: Néhány védett és ritka növényfaj újabb, a Mátrai Tájvédelmi Körzet területén kívül eső Nyugat-mátrai lelőhelye In: Fol.Hist.-nat. Mus. Matr.11.:11-13 pp.

Varga Z.- Kaszab Z.- Papp J. 1989: Rovarok - Insecta In: Rakonczay Z. (szerk.): Vörös Könyv - Akadémiai kiadó, Bp.

Zólyomi B.1991: Magyarország természetes növénytakarója In: Hortobágyi T. - Simon T.(szerk.): Növényföldrajz, társulástan és ökológia - Tankönyvkiadó., Bp.

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozunk a Független Ökológiai Központ támogatásáért, mely a kutatási munkában nagy segítséget jelentett. Szakmai segítségéért köszönet illeti Dr. Varga Zoltánt (KLTE, Debrecen) és Ilonczai Zoltánt (BNPI, Eger). Szintén köszönjük Arany Ildikónak, Bagyinszki Boglárkának és Vámos Károlynak közös terepbejárásainkon nyújtott segítségüket.