A 2000. év február elején levonult cianid, illetve az azt követő nehézfém  szennyezés a közérdeklődés központjába helyezte nemzeti folyónkat, a Tiszát. Egyesületünk munkatársai a tetemgyűjtéstől a faunisztikai hatások vizsgálatának végéig a víztéren voltak, és tapasztalataikat több tanulmányban, interjúban és egy riportkönyvben is összegezték. Az azonban már a kutatások végzése közben felmerült, hogy igény van arra, a Tisza kisebb szakaszain rámutassunk, hogy a folyó ökológiai állapota külső hatások nélkül is (mint amilyenek a szennyezések voltak) a hazai igénybevétellel is veszélyben vannak.

Mivel akkor kiemelten foglalkoztunk a turizmus és természetvédelem kapcsolatával a Tisza-tó térségében, szembesülhettünk azzal, hogy turizmus folyamatos fejlesztése más tényezőkkel együttesen a természeti erőforrások megőrzése szempontjából veszélyeztető tényezőként jelentkeznek hosszú távon.

   Emiatt már szükséges volt világviszonylatban is áttekinteni a turizmus és természetvédelem kapcsolatát, és a Tisza-tavon megszerzett erdeményeinket, mint esettanulmányt felhasználni a következtetések levonásához, amit a természetvédelem és turizmus kapcsolatáról magunknak megfogalmaztunk. Jelen kiadványunkkal ennek a vizsgálódásnak a tapasztalatait foglaltuk össze röviden.

   Létezik-e környezetbarát (vagy „szelíd”) turizmus? Szerintünk nem. Szerintünk a turizmus lehet „kevésbé ártalmas a környezetre”, de teljesen nem lehet az. Ennek a felismerésnek a megfogalmazását az elmúlt időszak eseményei (kormányzati turizmusfejlesztési célelőirányzatok, ökoturizmus éve 2002., Turizmus Rt. ezirányú kommunikációs ténykedése, stb.), a turizmus népszerűsödése, ezen belül is az ökoturizmus ágazaton belüli jelentős térhódítása egyre inkább igényelte. Az ökoturizmus fejlődésének jelenségével természetvédőként foglalkoznunk kell, és azt a környezet- és természetvédelem szempontjából meg kell vizsgálnunk. Erre a Tisza-tó rendkívül kedvező táptalajt kínált.

   A vizsgálat számos dolog miatt volt fontos, de leginkább a környezet- és természetvédelem gyakorlati ügye az, ami érintkezik a kérdéskörrel, hiszen elértünk oda, hogy rendkívül tévesen a környezetvédelmi programok szakmai prioritásként jelölik az ökoturizmust, annak kivitelezése környezet- és természetvédelmi forrásokból részesül, és a védett területeken akár a területileg illetékes természetvédelmi hatóságok kezdeményezik jelenlétét (Monoki-Sallai 2002).

   A vizsgálataink igyekeznek rámutatni arra, hogy a turizmusnak (vagy annak bármelyik ágának – pl. ökoturizmusnak) fejlesztése nem lehet természetvédelmi cél, az szigorúan gazdaságfejlesztési feladat, s eredményei is a gazdaság eredményei. S habár a természetvédelem partnerként abban részt vehet, annak megvalósítása, ellenőrzése természetvédelmi érdek, ettől az környezetterhelést jelentő tevékenység marad, így a környezet- és természetvédelem alapvető érdekeivel ellentétes irányultságú.

   Erre bizonyíték az ENSZ környezetvédelmi programjának (UNEP) 2003 őszén közzétett jelentése, amely a megállapította, hogy az élővilág sokféleségét – az ipari környezetszennyezés, a közlekedés és a kommunális szemét mellett – immár a turizmus is egyre inkább veszélyezteti (Ötvös, 2003). Tény, hogy a korábban érintetlen, természetvédelmi szempontból kiemelt jelentőségű élőhelyek a milliószámra érkező ökoturisták megjelenése miatt egyre nagyobb veszélyben vannak szerte a világon. Az érzékeny, biodiverzitás tekintetében sérülékeny területekre látogató turisták száma az elmúlt évtizedben az ökotirizmus zászlaja alatt megsokszorozódott.

   A turizmus tehát mindenkor, minden formájában környezetterhelést je­lent, s soha nem lehet célja annak egyetlen ágazata sem a természetvédelemnek, de létét el kell fogadnunk, természetvédőként meg kell szoknunk jelenlétét, sőt ahhoz alkalmazkodnunk kell, ami egy új szakmai kihívást je­lent a Tisza-tavon épp­úgy, mint bárhol a világon.

Az ember már puszta je­lenlétével zavaró hatással van a természetre. Az emberek tömeges megjelenése, csoportos közlekedése, már csak a közlekedés, taposás tekintetében is jelentős. Egy-egy csoport tartós jelenléte néhány területen különösen veszélyes lehet, így a fokozottan védett területek hálózatával ennek kizárása már megteremtődött. Ilyen helyeken (mint pl. a Dévaványa melletti Atyaszegen vagy a Bükki Nemzeti Park fokozottan védett területein) különösen kívánatos alternatív lehetőség biztosítása (Dévaványai Túzok Múzeum és Bemutatóközpont vagy a Bükkben számos turistaútvonal). Ehhez hasonló látnivalót kell kínálni a Tisza-tó térségében is. Más helyeken, ahol az „élettelen” természet bemutatása a cél (pl. Baradla-barlangrendszer, vagy a mátrai geológiai tanösvények) ott az ehhez szükséges infrastruktúra kiépítése az, ami formáló hatású az eredeti állapotokra, még ha nem is jelent közvetlen természetkárosítást, a kiépítés megvalósítása sokszor rejt kockázatot. Erre volt példa a Bükkben, ahol tanösvény kiépítése során a kivitelezők fokozottan védett faj költését veszélyeztették.

   A barlangok és azok sajátos élővilága különösen érzékeny a legkisebb környezeti tényező-változásokra is, ennek ellenére ezen életterek és ezek élővilága a leg­inkább veszélyeztetett az emberi behatásra. A kalandvágyó barlangász turizmus is jelentős károkat okozhat akaratlanul is, akárcsak egy új nyíladék létrehozásával és a légáramlatok emberileg észrevehetetlen megváltoztatásával vagy a  legcsekélyebb hőmérsékletváltoztatással is. Igazán ko­moly veszélyként a gyógyturisztikai „fejlesztések” jelennek meg sok helyütt e téren.  Van a barlang, ahol a bennszülött élővilág életkörülményeinek fenntartása már csak mesterségesen biztosítható ko­moly természetvédelmi infrastruktúra fenntartásával.

   A szintén fellendülőben lévő madarászturizmus, – éppen az azt művelők szakértelme, helyismerete miatt – végképp kicsúszott a természetvé­delem ellenőrzése alól, hiszen művelői sokszor éppen magas szintű hozzáértésük révén bírnak olyan információkkal, amelyeket a szakma sem ismer. Ezen ágazat egy része etikus eszközökkel jár el – akár természetvédelmi feladatokat is felvállalva – ennek ellenére kockázatokat rejthet magában, ha valaki a gazdasági érdekeket a természet elé helyezi és visszaél információival. A közelmúltban volt precedens arra is hazánkban, hogy fokozottan védett faj költése került veszélybe a madarászcsoport látogatása miatt.

Maga a turizmus is már annak jellege miatt önmagában terhelő, hiszen mindenképpen közlekedéssel (közlekedési infrastruktúra, közlekedéssel járó légszennyezés stb.), hulladéktermeléssel jár, széles rétegek mobilitását jelenti.

Számtalan nemzetközi kezdeményezés volt már arra, hogy felmérjék, milyen is a valódi környezetbarát („szelíd”) turizmus. Próbálkoztak „ökopontok”-kal történő közlekedéssel, hogy környezetbarát eszközökkel történjék az utazás, a szálláshelyek megújuló energiákat alkalmaztak, felhívták a vendégek figyelmét, hogy ne vásároljanak természetből származó emléktárgyakat, csomagolóanyagokat, és sorolhatnánk tovább. Egyetlen kezdeményezés sem lett sikeres, a turizmus a jelenlegi eszközeivel továbbra is fellendülő gazdasági ágazatnak számít, és tovább növekszik a turizmusban résztvevők száma, és a „szelíd”-ségtől még mindig távol áll.

Tehát tény, hogy természetvédőként meg kell barátkoznunk a turizmus lé­tével, és fel kell készülnünk a kihívásaira. Erre nyújt-e lehetőséget az ökoturizmus?

   Igen. Nagyon sok mindenre megoldás, hiszen ez a szemlélet, ez a turisztikai filozófia minimálisra csökkentheti a környezetterhelést. Bizony, mert az ökoturizmus filozófia, viselkedéstan, etikai norma a turizmuson belül, s nem azonos az általánosan alkalmazott jelentésével, ahogy azt a köznyelv használja, ahogy a Tisza-tavon is alkalmazzák, s az nem más, mint a természetjárás. A természetjárás önmagában nem ökoturizmus. Az ökoturizmus átvette a köznyelvben használatos jelentést. Így lett az eredetileg „túrázás” kifejezés legújabbkori megfe­lelője az ökoturizmus, ami természetben történő kirándulásként, természeti jelenségek, értékek megtekintésére irányuló látogatásként definiálódott a közértelmezésben. A túrázó (ökoturista) nem ellensége a természetnek, sőt barátja, aki szereti, becsüli a természetet. De nem ért ahhoz, nem ismeri azt behatóan, néha még az alapvető viselkedési normáknak sincs ismeretében. Jellemző példa erre a magyarországi természetjárás, túrázás egyik alapművében, a két kötetet is megélt, Természetbarát Szövetség által kiadott „Zöldkalandra fel!” c. kiadvány, ami minden kőzetet, minden állatnyomot bemutat, de a természetvédelem és környezetvédelem rendszerével két bekezdésben foglalkozik, annak ellenére, hogy kötetek alcíme: „Környezetvé­delemről túrázóknak”, „Környezetvédőknek a túrázásról”. Fontos tény tehát, hogy a természetbarát nem egyenlő a természetvédővel.

   Az ökoturizmus ilyen értelemben elvileg ellenőrzött, szervezett, „csökkentett környezetterhelésű” turizmus, amely célja a természeti értékek, jelenségek bemutatása, megismertetése, azon keresztül a környezet- és természetvédelmi személet formálása.

   Az ökoturizmus léte elfogadható tehát számunkra, már csak he­lyére kell tennünk a dolgokat. Ez azzal jár, hogy leszögezzük: a természetvédelemnek nem érdeke a turizmus fejlődése. A természetvédelem szervezetének nem lehet célja az, hogy minél többen menjenek védett, természetvédelmileg értékes területre. A cél az lehet, hogy az ökoturizmus (csökkentett környezetterheléssel járó) szemléletét erősítse, a meglévő, szándékunkon kívül keletkező turizmusnak keretet adjon, sza­bályokat állítson, ellenőrizzen. Amennyiben a természetvédelem ezt a tevékenységet végzi, a je­lenlegi legnagyobb konfliktust fel is oldottuk, mert kizárjuk annak lehetőségét, hogy természetvédelmi feladatok megoldására szánt forrásokból turizmusfejlesztési kiadványok szülessenek, épp ellenkező hatással, mint amire a forrást fordítani kellene. A bemutatás és ismeretterjesztés persze – a fentiektől függetlenül, mint szemléletformálási eszköz a természetvé­delem feladata marad.

   Természetesen vannak olyan példák is, amikor a turizmus természetvédelmi célt szolgál. Az „Éden megmentése” c. cikk (Quammen, 2003.) számol be Mike Fay, biológus programjáról, aki 3200 kilométert gyalogolt, közben számtalan, emberek által szinte sosem járt élőhelyen ment keresztül. Útja végén javaslatot tett Gabonban 13 nemzeti park létrehozására, holott eddig ott egy sem volt.  Az ország fő bevétele a kőolaj- és a fakitermelésre épült. Ezek veszélyeztették leginkább a természetet, de a felhagyásuk je­lentős bevételkiesést jelentett a nemzetnek. Egyedüli alternatíva a kitermelés helyett az ökoturizmus lett. Az USA támogatta a programot, így kezdték el a beruházást egyszerre idegenforgalmi fejlesztésekkel. A nulláról 11 %-ra növelték az oszágban a védett területek arányát, ami számos más szakmai kezdeményezésnek teret adott, pl. ide­telepedett a gorilla-menhely is.

   Abban az esetben is elfogadható a turizmus, amikor a természeti értékek bemutatása teljesen a természetvédelem felügyelete alatt zajlik, és az idegenforgalmi bevételek visszaforgatva a természeti értékek megőrzését célozzák. Erre több eredményesen működő példa is van, pl. az Aggteleki Nemzeti Park területén. Található tehát példa arra is, hogy a turizmus lehet a természetvédelem érdekeivel összeegyeztethető kivitelezésű, ha kellő körültekintéssel kerül kivitelezésre, megfelelő szakértelemmel, és a bevétel a bemutatott érték fenntartását célozza, azonban  a Tisza-tó térségében nem ezt tapasztaltuk.

   Sterbecz István fogalmazta meg „Élő múzeumok” című könyvében: „A természetet az embertől védjük, de mindenkor az emberért!” Ebben az alapgondolatban benn van az, amit a Nemzeti Természetvédelmi Alapterv már helyesen saját helyén kezel: nem az ökoturizmust tűzi ki célul, hanem az ökoturizmus szervezett kereteinek meghatározását, annak felügyeletét, írottan is igazat adva jelen vélemény alapgondolatának: a természeti értékek védelme mindenkor prioritást kell, hogy élvezzen a turizmusfejlesztés előtt.

A végső megoldás tehát egyszerű értelmezési helyreigazítás: az ökoturizmus fejlesztése nem természetvédelmi cél, de válaszként az ágazat fejlődésére egy eszköz, amivel kordában tarthatjuk és szervezett keretek közé szoríthatjuk a turizmust, csökkenthetjük és felügyelhetjük annak környezetünkre gyakorolt kedvezőtlen hatását. Ebből adódóan a természetvédelemnek a kérdéssel foglalkoznia kell, a kormányzatnak ehhez külön forrásokat kell ren­delnie. Itt jön az erkölcsi fe­lelőssége a turizmus szervezetének fenntartásával, szervezé­sével foglalkozó apparátusnak (pl. Magyar Turizmus Rt.).

Az ehhez szükséges források nem állnak rendelkezésére a szűkös kasszából gazdálkodó hazai természetvédelemnek, és miután a „hasznot” a természeti adottságainkból újra a gazdaság (a turizmus) húzza, így annak felelőssége a szervezett keretek kö­zött tartása, a hosszú távú fenntarthatóság, a természeti és táji értékek megvédése, mint turisztikai vonzerő megőrzése. Tehát kormányzati szintű támogatásra van szükség, hosszú távon a természetvédelmi apparátus létszámának növeléséhez, és fenntartásához, hogy természeti erőforrásaink vé­delmével a gazdasági célú erőforrás védelme is megvalósuljon.

   A Tisza-tó sajátos és egyedüli természeti értékekkel rendelkezik, mesterséges mivolta ellenére mára az élő tiszai táj szerves részévé vált. Fontos másodlagos élőhelyként a tiszai élővilág megőrzésének fontos bázisává lett. Emellett az egész Közép-Tisza-vidék is számos értékkel rendelkezik. Ha nem lennének sajátos értékei, akkor is figyelembe kellene venni, hogy vízi élettérként természetes életközösségeknek otthont adó ökoszisztéma. Mint élőhely, mint sokszínű, szintezett élettér kiválóan eleveníti meg varázslatosan színes élővilágával, a „Tisza-gyilkos” folyóvíz szabályozási folyamat előtti vad vízivilág egykori vadregényes hangulatát, ami kiváló idegenforgalmi vonzerő. Erre épül minden kiegészítő helyi program és minden más idegenforgalmi termék, kínálat. Enélkül a többi termék sem je­lentene megfe­lelő vonzerőt. Józan ésszel is érthetőnek kell lennie, hogy ennek az idegenforgalmi tényezőnek, ennek a sajátos élőhelynek a megőrzése kiemelten fontos, hogy minél tovább fenn lehessen tartani az idegenforgalmat – de csak olyan mértékben, amely nem veszélyezteti a vonzerő megőrzését.

Jelen koncepciók, idegenforgalmi célkitűzések, jelen gyakorlat ezt nem veszi figyelembe, és rövid távú politikai, gazdasági célok érdekében az alap vonzerőt veszélyeztetik.

A folyamatos infrastruktúra-fejlesztés, a folyamatos zavarás egyaránt hozzájárulnak ehhez a veszélyeztetéshez, s ezekhez még számos kiegészítő jelenség párosul. Nézzünk példákat!

   A „sporthorgászatnak” nevezett horgászati tevékenység sajnos a teljes területen folyamatos, állandó zavarást és környezeti terhelést jelent. A tó területének sporthorgászati lehetősége az egyik oka az idegenforgalom rohamos növekedésének, holott a „sporthorgászat” szótól távol áll az a jellegű tevékenység, amit ott legtöbben horgászbottal művelnek. Mindenesetre egy reális szintű horgászat normál hasznosításban elfogadható, de a korlátozásmentes rablógazdálkodás elfogadhatatlan.

A horgászat, horgászati tu­rizmus az elsők között van, amit meg kell említenünk akkor, amikor a tó túlhasználatáról beszélünk. 

A „túlhasználat” szerintünk az az igénybevétel és környezeti terhelés, amely kapcsán a természeti erőforrások használata gyorsabb, mint a táj természetes regenerálódási képessége. Ezt neveztük tehát túlhasználatnak, miután az ökológiai rehabilitáció sebessége kisebb, mint a pusztulást előidéző igénybevétel. Ez itt annak elle­nére így van, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park Tiszafüredi Madárrezervátumi területének (Tiszavalki-medence) van egy érvényben lévő horgászati és halászati sza­bályozása (a MOHOSZ-szal kötött együttműködési megállapodás alapján), ami néhány korlátozást ír elő.

Felmerülő problémák:

   Az egykori halászati jelenlét kisebb zavarással, igénybevétellel járt. A halászati hasznosítás megszűnése lehetővé tette az orvhalászat jelentős térhódítását, ezáltal előfordul, hogy szervezett orvhalász-csapat garázdálkodik a területen akár olyan fejlett eszközökkel is, mint az elektromos halászgép. A csónakkikötőkből kifutó csónakok, kishajók sokasága miatt nehezebb az ilyen tevékenységet ki­szűrni, nincs megfelelő ellenőrzés.

A horgászok „jóvoltából” megnőtt a motorcsónak forgalom a tavon, és ez folyamatos zavarást jelent a természetvédelmi szempontból értékes életközösségekben. A könnyű utazás, a mobilitás kapcsán zártabb, védendőbb élőhelyekre is könnyen, gyorsan eljutnak a horgászok, olyan helyeken is horgásznak, ahová egy évtizede még elvétve kerültek.

A horgászok nagy része éjszakát is tölt a vadregényes vízivilágban. A táborhelyek, horgászhelyek létrehozásával a természetes növényzet lokális irtásával teret és elszaporodási lehetőséget kapnak az olyan invázív fajok, mint a gyalogakác, fokozva a természetvédelmi problémákat. A táborhelyek miatt a táborozási szemét (fémdobozok, PET palackok, papír stb.) felgyülemlik, és csak kis mennyiségben kerül vissza a kikötői hulladéklerakókba, nagyobb mennyiségben marad az ártéri erdőkben. A horgászturizmus csúcs szezonja egybeesik a költési időszakkal, így a horgászhelyeken lévő zavarás még inkább közvetlen károsításként jelentkezik.

   A tárózón az idegenforgalmi szezon beindulását követően több esetben tetten érhető, hogy a természetvédelmi érdekek a turizmus mögé szorulnak. Erre kiváló precedens volt 2003. tavaszán egy eset, amikor mintegy 8.000 négyzetméternyi uszadékot engedett át a vízügy a kiskörei duzzasztóművön.

Az uszadék kisebb-nagyobb fadarabokból, valamint a műanyagból és üvegből készült tárgyak alkotta kommunálishulladékból állt. A szemétmennyiség je­lentős része valószínűsíthetően az esetet megelőzően egy héttel a romániai erős esőzések miatt kimosott és a vízgyűjtőbe került szeméttelepről származott.

A híradásokból kiderült, az uszadék leengedése turisztikai okok miatt történt, hiszen a hulladék eltávolításának motiválója az volt, hogy a turisztikai idényre „szebbé” tegyék a környezetet.

   Az eset kapcsán elsősorban a jövőbeni lehetséges hasonló helyzetek megelőzése miatt több kérdéssel fordult a Nimfea Természetvédelmi Egyesület az illetékesekhez. A megkeresésekre érdemi választ nem kapott, az eset felelősségre vonást nem vont maga után, annak ellenére, hogy a műanyag uszadékot – teljes összetétel pontos ismerete nélkül is – veszélyes hulladéknak kell tekintenünk. A „vízminőségi kárelhárítással összefüggő feladatokról” szóló 132/1997. (VII.24.) számú kormányrendeletben leírtakat, illetve a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény 18. §-ának (2) bekezdésében megfogalmazottakat figyelembe véve 1. szakasz (3) bekezdése kimondja: Külföldről átterjedő vízszennyezés esetén vagy abban az esetben, ha a károkozó ismeretlen, a kárelhárítás ellátása a (2) bekezdés szerinti munkamegosztásban a területileg illetékes Vízügyi Igazgatóság és a Környezetvédelmi Felügyelőség feladata. Az említett esetben ezen feladat teljesítése nem történt meg. A Vízügy tudatosan a folyó alsóbb szakaszaira engedte a kármentesítés helyett a hulladékot, nem teljesítve jogszabályi kötelezettségeit.

   Az eset tökéletesen rámutatott, hogy a Közép-Tiszai térség, illetve a Tisza-tó turisztikai céljai miként szolgáltathatnak okot a folyó alsóbb szakaszainak szennyezésére. Ezzel együtt természetesen már akkor is felmerült kérdésként, hogy a térségben a turisztikai törekvések „szelíd-” vagy ökoturizmusnak” nevezett célkitűzései mitől élvezhetik a „szelíd”, vagy „öko” jelzőket, ha még az idegenforgalmi szezon előtt ilyen környezetszennyezéshez asszisztálnak azáltal, hogy indokot szolgáltattak a Vízügynek nagy mennyiségű hulladék folyóvízi továbbítására.

Ilyen és ehhez hasonló esetek nagyon jól példázzák azt, hogy a természetvédelem nem tud kellő eréllyel eljárni, mert a gazdasági (turizmusfejlesztési) lobbi érdekei komoly ellenfélként jelentkeznek az érdekérvényesítés során.

   Az ügyben a Nimfea Természetvédelmi Egyesület álláspontja alapján szakszerű eltávolításnak, kármentesítésnek kellett volna történnie. Az ehelyett megtett lépés sem természet-, sem környezetvédelmi, sem turisztikai-etikai szempontból nem volt elfogadható.

A másik ehhez hasonló eset volt szintén 2003-ban, amikor egy kormányrendelet lépett hatályba, amely korlátozta a belső égésű motorral hajtott kishajók és csónakok üzemeltetését a Hortobágyi Nemzeti Park Tisza-tóra eső védett területein, a holtágakban és a maradványvizeken.

A korlátozás valójában az ott élők és a horgászok érdekeit védte a határnélküli turizmusfejlesztési tervektől, hiszen ezáltal az idegenforgalomnak ésszerű korlátokat szabott, így valóban fenntartható módon segítette volna elő az ökológiai rehabilitációját a területnek, amelyet a fokozott idegenforgalmi igénybevétel támaszt. Ezáltal a rendelet a gazdasági fejlődés mellett végre érdemben figyelembe vette a természet érdekeit is, amely helyi erőforrásként az ott élők megélhetésének elsődleges feltétele hosszú távon.

Azonban a hatályba lépést követően a jogalkotó visszakozni kényszerült, mert a helyi gazdasági lobbi, az „ökoturizmus” álarcába bújtatott folytonos gazdasági növekedést célzó fenntarthatóság elveit mellőző nézetek érvényesíteni tudták akaratukat, és kihasználva kapcsolataikat, elérték a víztér védelmét célzó célkitűzések háttérbeszorítását. Ez csak szűk réteg érdekeit szolgálta ugyan, mégis, annak a rétegnek megvolt a megfelelő kapcsolata az érdekérvényesítéshez, így a természetvédelem ügye ismét háttérbe szorult az idegenforgalommal szemben.

   Összességében megállapíthatjuk, hogy az idegenforgalom folyamatos fejlesztésével nincs figyelem előtt a fenntarthatóság lehetőségének alapvető kritériuma, miszerint a helyi erőforrásokhoz alkalmazkodó használat során kell megvalósítani a környezeti erőforrások ökológiai rehabilitációjának lehetőségét. Ez annak érdekében szükséges, hogy azok hosszabb távon gazdasági hasznot hozzanak, tehát az emberi társadalom fenntarthatóságához járuljanak hozzá ezen természeti javak.

A térségben jelenleg az ide­genforgalom folyamatos fej­lesztése és a térségbe látogatók számának növekedése még inkább veszélyeztetni fogják, veszélyeztetik a Tisza-tavat, ami azért nagyon fontos, mert a túlhasználat miatt jelentősen csökkenni fog a vidék idegenforgalmi vonzereje. Javaslatunk az, hogy reális megszorításokkal az idegenforgalom által okozott zavarást és igénybevételt csökkentsük egy keretet meghatározva, ezáltal az idegenforgalmi vonzerőt fenntartjuk.

   A tó és térsége helyzetével számos magas szintű határozat és több dokumentum foglalkozik, és ezek alapján különböző részletezettségű, a jövőképet felrajzoló koncepciók, tervek készültek, amelyeknek részletes áttanulmányozása alapján kitűnnek javaslatunkkal elviekben egyetértő koncepcionális tervek. Fontos, hogy meghatározzuk a térség terhelhetőségét, ezáltal leszögezzük, hol kell, hogy határa legyen a „fejlesztésnek”.

Korrekt, felmodellezett számításokkal sem lehet hitelesen kiszámolni azt, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a tó környezete olyan mértékben tönkremenjen, hogy az már az idegenforgalmi vonzerő elvesztését jelentse. Az azonban tény, hogy a jelenlegi fejlesztési ütemben ehhez nem kell sok idő, akár tíz éves távlaton belül megtörténhet. Éppen ezért az a véleményünk, hogy a horgászat csökkentésével (pl. kiadott engedélyek számának jelentős korlátozásával, fokozottabb ellenőrzéssel), a vendégváró szálláshelyek településenkénti fejlesztési tervének készítésével (hogy ne jöhessenek létre újabb és újabb szállók), a vidékről érkező idegenforgalmi tőke beáramoltatásának korlátozásával (azért, hogy a tó elsősorban az ott élők igényeit szolgálja), valamint a vizisportok ésszerű korlátozásával meg kell tenni az első lépéseket a tó idegenforgalmának fenntarthatóvá tételében. Ennek nemcsak a természeti erőforrások fokozottabb védelme kell, hogy legyen a célja, hanem az ottani emberek idegenforgalmi megélhetésének biztosítása is a tó vonzerejének megtartásával.

   A cianid-szennyezés tehát rámutatott arra, hogy egy folyószennyezés, milyen mértékben befolyásolhatja a környezetében élő emberek mindennapjait. Ezt támasztotta alá a halászokkal készített felmérések sora, az idegenforgalomból élő vendéglátósok véleménye is. Azonban a szennyezés miatti idegenforgalom-csökkenésnek sajnos nem lett meg a tapasztalata, miszerint igenis je­lentős energiát kell fordítanunk a saját megélhetésünk érdekében a természeti erőforrások vé­delmére, hiszen a Tisza és Tisza-tó esetében konkrétan felkörvonalazódott, mennyire függhet az emberek megélhetése a környezetvédelmi kérdésektől. A természetvédelem célja ebben a formában a természeti erőforrások hosszú távon történő igénybevétele lehetőségének biztosítása. Az idegenforgalmi fejlesztések célja jelenleg pedig a számszaki eredményekkel alátámasztható rövidtávú siker. Ezáltal soha nem fejlődik (tehát nem minőségében javul), csupán növekszik az idegenforgalom, figyelemen kívül hagyva a folyó és a tározó ökológiai állapotváltozásait.

   Átfogó, értékmegőrző szemlélettel szükséges a turizmust kezelni, annak javaiból vissza kell forgatni a vonzerőt generáló természet állapotának fenntartására, különben az idegenforgalom a Tiszának, és az ottélőknek egyaránt kárt okoz.