Bevezetés

Napjaink természeti és társadalmi jelenségei, kihívásai arra figyelmeztetnek, hogy a szabályozások óta követett természetidegen vízgazdálkodási és tájhasználati koncepció reformra szorul. Fenntartható fejlődésünk feltételeinek biztosítása érdekében célunk: környezetünk rehabilitációja egy a természetes adottságoknak megfelelő gazdálkodási rendszer kidolgozásával és működtetésével. Ehhez mintaként a Közép-Tiszán is dokumentált, évszázadokig működő ártéri gazdálkodás kínálkozik. A táj rendezése a gazdaság „ökologizálásával” teljesül: a Természet védelme nem a lakosság kitiltása által, hanem a gazdaságba integrálva valósul meg. Így nyerhetünk olyan fenntartható gazdasági rendszert, amely alkalmazkodik a természeti adottságokhoz és megfelel korunk legújabb kihívásaira is. Erre igyekszik példát hozni a Nagykörűi Tájgazdálkodási Program.

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program előzményei, koncepciója

Helyzetértékelés

Nagykörű község Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Szolnoktól mintegy 30 km-re „felfelé” a Tisza mentén helyezkedik el. Évszázados múltú, jellegzetes Közép-Tisza vidéki település, mind földrajzi környezete, ökológiai adottságai, gazdasági jellemzői szerint, mind történelmi, kulturális, szociális tekintetben.

Az alábbiakban jelzett természeti és társadalmi jelenségek, kihívások nemcsak Nagykörűben, de az egész Tisza mentén illetve az Alföldön arra figyelmeztetnek, hogy megreformálásra szorul az a szabályozások óta követett természetidegen vízgazdálkodási és tájhasználati koncepció, amely a víz mihamarabbi és minél teljesebb levezetését és a táj monokultúrás szántóföldi használatát célozza, megreformálásra szorul:

·         A fenntartható fejlődés biztosítása érdekében a csökkenteni kell a Természet túlzott terhelését. Környezetünk védelme elsőrendű, közvetlen gazdasági érdek.

·         A szabályozást követően vagy túl sok, vagy túl kevés a víz. Árvíz, belvíz, aszály. A jelenlegi rendszer drágán kezeli, és nem oldja meg a felmerülő problémákat.

·         Számítanunk kell a mederben(!) levonuló drasztikus szennyezésekre.

·         A szabályozások után szántóföldi művelésbe vett mélyen fekvő vagy szikes területeket nem lehet gazdaságosan művelni a hagyományos szántóföldi kultúrákkal intenzív módon.

·         A világ fejlett országaiban a mezőgazdasági termények döntő többségéből túltermelés van. Át kell alakítani külkereskedelmi áruszerkezetünket.

·         Sajátosan magyar, minőségi terméket kell előállítanunk, és törekedni a helyben történő feldolgozásukra.

·         Európai (és világgazdasági) integrálódásunk miatt jelentős területek lesznek kivonva a szántóföldi művelés, de legalábbis a (magyar) gazdák alól, mert tönkre fog menni (még jobban) a jelenlegi gazdálkodás, de legalábbis a jelenlegi gazdálkodó – az EU (jelenlegi) gazdasági érdekeinek megfelelően.

·         A mezőgazdasági szerkezetváltás során alkalmazkodni kell az új gazdasági körülményekhez (lásd előbb), növelni kell a vidék jövedelmezőségét és a foglalkoztatottságot, valamint megőrizni a táj természetszerűségét, mozaikosságát.

·         Az Európai Uniós új irány a Természet értékeinek a felismerése. Teret és egyre bővülő piaci részesedést nyert a természetszerű biogazdálkodás. Előtérbe kerültek a jóléti funkciók, a rekreációs lehetőségek. Az idegenforgalmi kereslet folyamatosan bővül.

Ezen összefüggő problémák valódi megoldása alapvető Nagykörű és a többi Tisza menti település továbbélése szempontjából. A jelenlegi közgazdasági rendszerben a vidék és a mezőgazdaság jövedelemtermelő képessége messze elmarad a többi szektorétól, ezért jelentkeznek a betegség tünetei. Ugyanakkor a vidék és a táj az ország teste, tehát országos jelentőségű, hogy egészséges legyen.

A külső okok és az országos jelentőség rámutat a központi (kormányzati) felelősségre. A feladat megoldásához nélkülözhetetlen a felülről jövő akarat, és ennek megnyilvánulásaként a megfelelő szabályozás. Ehhez mintegy útmutatásként, a tájban gyökerező helyi akarat megnyilvánulásaként szolgál a nagykörűi községi önkormányzat alulról jövő kezdeményezése a Nagykörűi Tájgazdálkodási Program.

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program (NTP) története

A Községi Önkormányzat a többi Tisza menti területhez hasonló gondok és lehetőségek okán minta- és példaértékű kezdeményezéseket indított el a 90-es évek közepén. A községösszevonásból fakadó alárendelt szerepből 1990-ben felszabadulva néhány év alatt gyakorlatilag teljesen kiépítettük a további fejlődéshez szükséges infrastrukturális alapokat (új vízmű, csatorna-, telefonhálózat, szeméttelep, stb.). A megélhetés biztosítása, a vidéki életminőség javítása érdekében egy sajátos vidékfejlesztési programot dolgoztunk ki, mely a feladatokat egységes rendszerben tekintve igyekszik megoldani. A koncepció alapja, hogy át kell térnünk természetes erőforrásaink fenntartható használatára, hiszen csak így lehet esélyünk sikeresen megválaszolni a 21. század egyre élesebben jelentkező kihívásait. Az így kínálkozó haszonvételek segítségével korszerű gazdasági szerkezet alakítható ki (az új piaci és EU-s követelményekhez igazodó agrárszerkezet, a termékek helyi feldolgozása, a természet-harmonikus idegenforgalom és a rá épülő szolgáltatások, stb.).

A Program megalapozásaként első munkáink és pályázataink az 1990-es évek közepétől elsősorban a község és a táj történetének feltárására irányultak. Az egyre súlyosbodó természeti és társadalmi-gazdasági válságjelenségek és a kezelésükre hivatott központi kezdeményezések erőtlensége azt mutatták, hogy el kell kezdenünk önmagunk megsegítését. Ez azt (is) jelenti, hogy segítenünk kell a felülről indult (jó)akarat helyi megérkezését. A jelenlegi rendszerben sem mindig a rossz irány miatt nem jut el a központi segítség a (vidéki) címzetthez, hanem sokszor a sok közbülső (szintén sajátérdekű) résztvevő miatt.

Ezért a 2000-es nagy árvíz után újszerű kezdeményezéseink hatékonyabb menedzselése érdekében kialakítottuk az ún. Ártéri Gazdálkodás Kutatószobát és a kutatási eredmények gyakorlati alkalmazásának elősegítésére hivatott Térségfejlesztési Irodát. Nagykörűi Tájrehabilitációs Program néven összefoglalt koncepciónk és az egyes részprogramok hamarosan széles körben ismertté váltak a Tiszával foglalkozók körében. Kubikgödör Hasznosítási Programunk az egyik legnevesebb támogatónk, a WWF Magyarország segítségével nemzetközi érdeklődésre is számíthat. Megalakult az Első Ártéri Szövetkezet, amely szürkemarhák legeltetését vállalta, elsősorban a hullámtéri gyalogakácosok hasznosítása céljából. Eredményeinket egyaránt elismerte az FVM Vidékfejlesztési Főosztálya és a területileg illetékes Közép-Tiszai Vízügyi Igazgatóság. A koncepció tudományos megalapozottságát és szakmai elfogadását jelzi a publikációk sora a vidékfejlesztési, tájgazdálkodási és földrajztudományos szakfolyóiratokban: Tanulmányaink jelentek meg például a „Falu Város Régió”^[52], „a Falu”^[53] vagy a „Földrajzi Közlemények”^[54] című folyóiratokban, illetve részt vettünk a „Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése” (VTT) környezet- és vidékfejlesztés orientált továbbfejlesztésében^[55].

2003. végével az önkormányzat nehéz anyagi helyzete miatt a Térségfejlesztési Iroda megszűnt, de a Program folytatódott, mi több, kiteljesedett a hullámtéri tájgazdálkodási program. A község polgármestere ugyanakkor komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a nagykörűi tájrehabilitációs program része legyen a VTT-nek. 2004-től a kutatási-tervezési és a környezeti nevelési feladatokra, civil összefogással alakult Tisza Tájközpont Kht. vitte tovább. 2006-ban újabb sikeres pályázatainak köszönhetően az önkormányzat újra alkalmazni tudott a Programért dolgozó munkatársakat.

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program jellegéből adódóan és eredményességének biztosítása érdekében közvetítő szerepet játszik a tudomány, a tervezés és a közigazgatás, valamint a helyi tájhasználók tényleges gyakorlata között.

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program koncepciója

A ma oly egysíkúnak ismert, monokultúrás táj eredeti adottságait tekintve változatos élőhelyeket és gazdag megélhetést biztosít(hatna). A Nagykörűi Tájrehabilitációs Program célja egy olyan korszerű tájhasználat modellszerű kialakítása, amely a táj eredeti adottságaira alapozva egy rendszerben képes nyújtani a

·         megélhetési biztonságot (mezőgazdasági szerkezetváltás),

·         ökológiai biztonságot (tájrehabilitáció), és az

·         árvízi biztonságot (vízkészlet-gazdálkodás).

A program közvetlenül a nagykörűi ártéri öblözetre – a töltéseken kívül és belül; míg tanulságait tekintve az egész Tisza vidékre terjed ki.

A program célcsoportja ennek megfelelően közvetlenül Nagykörű község lakossága, mezőgazdasági gazdálkodói és idegenforgalmi szolgáltatói, valamint a rendszerváltás után munka nélkül maradt szakképzetlen rétegek, illetve a Program, mint megoldási modell alkalmazhatósága miatt közvetve az egész Tisza-vidéki népesség.

A fenti cél megvalósítására az ELTE Természetföldrajzi Tanszékén folyó doktori program segítségével kidolgoztuk az ártéri tájgazdálkodás, mint a korszerűsített ártéri gazdálkodás koncepcióját^[56].

A koncepció elvi alapja, hogy a Természet (a környezetünk) védelmét integrálni kell gazdálkodási rendszerünkbe. Másképpen: össze kell hangolni az ökológiai és ökonómiai hasznosságot, a Természetbe illeszkedve kell kielégíteni szükségleteinket. Ahogy eddig a természetet igyekeztek olyanná alakítani, hogy beilleszkedjen a gazdaság rendszerébe, úgy most a gazdasági érdeket olyanná kell alakítani, hogy a gazdasági tevékenység beleilleszkedjen a Természet funkcionális rendszerébe. E cél a meglévő gazdasági eszközrendszer megfelelő használatával elérhető.

A koncepció gyakorlati alapját a Tisza-vidék (potenciális) természeti adottságai és az ebből fakadó szükségszerűségek és lehetőségek adják. Ugyanis ez a fél alföldnyi terület a közhiedelemmel ellentétben nem asztallap simaságú, hanem jellemző szintek –árterek, medrek és magas partok– mozaikos egysége. Ez a hálózat a vízháztartás kiegyensúlyozásához szükséges, hiszen így biztosítható a rendszerszerű hiányzó csapadék^[57] pótlására szolgáló árvízi víztöbblet természetszerű terítése.

A megoldás kulcsa, hogy minél teljesebben vissza kell adni a meglévő természet adta szinteknek a természet adta funkcióját, és azt felhasználni jövedelemtermelésre. Másképpen: a vizes területeket azért szeressük, mert vizesek, illetve azt használjuk ki, hogy vizesek. Éljünk a víz borította területek jövedelmezőségének hagyományaival és lehetőségeivel. A vízzel borított területek ugyanis nem esnek ki a jövedelemtermelésből, sőt az új (gazdasági) körülményeknek jobban megfelelő haszonvételekre adnak lehetőséget. Ehhez csak némi marketing és – a mezőgazdaság mai eltartott helyzetéből fakadóan – a meglévő agrárszabályzó és -támogatási rendszer igazítása szükséges.

Az így előkészített mentett oldali árterekbe kellene kivezetni az áradó vizet a töltéseken keresztül kiépített zsilipek, csatornák és természetes mélyvonulatok segítségével. Így, szabályozott vízkivezetéssel megvalósulhatna a hullámtéri kapacitáshiány kiegészítése és a mentett oldali árterek rehabilitációja.

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program jelenleg futó részei a következők:

·         A kubikgödrök revitalizációja, bekapcsolása a Tiszához. (A halak természetes szaporodásának biztosítása, mentetlen oldali rehabilitáció, tanulságokkal a továbbiakra.)

·         Az Anyita-tó visszaállítása és működtetése. (A fokgazdálkodás felújítása hullámtéri öblözetben.)

·         A Nagy-fok rehabilitációja. (A nagykörűi ártéri öblözet komplex rehabilitációja a mentett oldal megfelelő részeinek szabályozott vízborításával.)

Az ártéri öblözet komplex rehabilitációja tartalmazza a tájhasználat egész öblö­zetre/községhatárra kiterjedő reformjának kísérletét az alábbiak szerint:

·         Tavak, halastavak. (Nyáron nagyobb, télen kisebb területen: a laposokat árvízkor a meghatározott szintig feltöltenénk – többletköltség nélkül, gravitációsan, hiszen az árvízszint minden évben eléri a feltöltés szintjét. A vízzel a halakat is be kell engedni.)

·         Rétgazdálkodás, extenzív állattartás. (A vízfelületek környékén és helyén.)

·         Szántóföldi művelés. (A magasabb vagy jobb minőségű, jól megközelíthető táblákon.)

·         Gyümölcstermesztés. (A nagyhírű cseresznyetermesztés mellett, az ártéri gyümölcsészet jelentőségének visszaállítása.)

·         Erdőgazdálkodás, nádtermesztés, stb. (Energiaerdők, fűzfeldolgozás, gyógynövény, stb.)

·         Idegenforgalom és egyéb járulékos haszonvételek. (Horgász-, pákász-, lovasturizmus, stb.)

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program egy olyan kísérlet, amelyből választ kaphatunk arra, hogy mennyiben, és hogyan alkalmazható ez a megoldás. A nagykörűi mintaterület mindenben mutatja a tiszai meanderöv^[58] ártéri öblözeteinek jellegzetességeit, így alkalmas a modellértékű kísérlet lefolytatására.

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program az ártéri gazdálkodás felújításával az egész Tisza vidék komplex agrár-strukturális, környezetvédelmi és vidékfejlesztési mintaprogramjaként kínálkozik, a megoldás legalább részbeni lehetőségét hozva az alábbiakra:

·         a mezőgazdaság EU csatlakozás utáni problémái,

·         vízgazdálkodás, ár- és belvízvédelem,

·         foglalkoztatás, a lakosság megélhetésének helyben történő biztosítása,

·         idegenforgalom-fejlesztés,

·         tájrehabilitáció, környezet- és természetvédelem.

Az itt vázolt koncepció alkalmazásától a következő eredményeket várjuk:

·         Csökken a Természet terhelése, – legalább helyi szinten védekezünk a fenyegető ökológiai katasztrófa ellen. Lehetővé válik életfeltételeink hosszú távú fenntartása.

·         A csökkentett terhelés mellett az új és korszerű haszonvételeknek köszönhetően megnő a táj jövedelemtermelő képessége, a vidék megszűnik költségvetési tehernek lenni.

·         A szükségből erényt kovácsolunk, ha a belvizes, alacsony értékű szántóterületek művelését változtatjuk meg (vö: EU csatlakozás).

·         A nem gazdaságos (EU korlátozott) gabona-hús termékszerkezetet minőségi (pl. bio) és munkaigényes hungarikumok előállításával váltanánk ki.

·         Növekedne a vidék önfenntartó/önellátó képessége. A nagyobb munkaerőigény helyben biztosítaná a lakosság megélhetését. Az új lehetőségek jellegükből adódóan jobban megfelelnek a cigány lakosság hagyományainak, szaktudásának (réti halászat, vesszőfonás, stb.)

·         A belvízveszély csökken, amennyiben a belvizes területeket vizes élőhelyekként hasznosítjuk. (Egyidejű ökológiai és gazdasági hasznosság.)

·         A koncepció teljes körű alkalmazása esetén az árvízveszély csökkenne, hiszen a szabályozottan szétterített ár csökkentené a vízmagasságot.

·         A vegetációs időszak óriási csapadékhiányát az ugyanakkor jelentkező nagyvizek visszatartásával ellensúlyoznánk.

·         A mederben levonuló szennyezések ökológiai kártételeit jelentősen mérsékelné a zsilipekkel elzárható mentett oldali „ártér-hátország” működtetése. Az átjárható töltések továbbiakban nem a víztől, hanem csak a nemkívánatos mennyiségű és minőségű víztől mentenék meg a (mentett oldali) ártereket.

 

·         Újrateremtődnek az egykor legendás tiszai halgazdagság ökológiai feltételei.

·         Ez a tájhasználat a táj revitalizációját is jelenti. A természetközeli élőhelyek nagyarányú növekedése európai jelentőségű példává emelné a Tisza-vidéket. A termé-szetközeli mozaikos táj alapot nyújtana a táj- és agrárturizmus fellendítéséhez.

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program részprogramjai

A fenti cél(ok) elérését, illetve a vázolt modell pontosítását, kipróbálását, bevezetését, az érintett szakmák-, a lakosság meggyőzése és a kockázat csökkentése miatt lépcsőzetesen gondoltuk megvalósítani. Így a teljes (tervezett) program 5 részprogramból áll, melyek egymásra épülnek, de egymástól függetlenül vagy egyszerre is futtathatók:

1. Tájrehabilitációs részprogramok a hullámtéren

1.     Kubikgödör Hasznosítási Program

2.     Anyita-tó újraélesztési program

3.      A Pityókai holtág rehabilitációja

4.      Az Alsóréti Holt-Tisza hasznosítása

5.     Az ártéri tájgazdálkodás mentett oldali bevezetése

Az első három részprogram a töltéseken belül, a mentetlen vagy hullámtéri részen próbál természetszerű, ökológiai – tehát gazdasági(!) – haszonnal, illetve esetenként egyidejű közvetlen jövedelemszerzési lehetőséggel járó tájszemléletet és -használatot bevezetni; a másik kettő a mentett oldalon a bal, ill. a jobb parton.

Jelenleg a 1, 2, és 5-ös számmal jelölt, vastagon szedett programok megvalósítása folyik, melyek közül a Kubik program esetében a vízgazdálkodási infrastruktúra elsődleges kialakítása befejeződött, és megvannak a működtetés első tapasztalatai is. Az Anyita-tó fokánál már túl vagyunk az első zsilip átépítésén is, a legeltetés 5. éve folyik, a mentett oldali komplex táj(használat) rehabilitáció előkészítésében kész vannak a tájgazdálkodás tervei, de a VTT-beli megvalósítás központilag egyelőre elmarad. A szabályozások által bal partra került – így gyakorlatilag elszakított – határrészek rehabilitációjának szervezése nehézkesebb, így korlátozott kapacitásunk következtében későbbre halasztódott.

1. Kubikgödör Hasznosítási Program

(5 km hosszan a töltés mentén – érintett összesen kb. 50)

A probléma és a megoldás

A töltések mentetlen oldalán húzódó kubikgödröket áradás alkalmával elborítja a víz, az így keletkező tavak igen kedvezőek a halak szaporodásához. A nagyobb példányokat a madarak illetve a lakosság egy része hagyományosan hasznosítja, hasznosította. Ez a természetszerű tájhasználat (egyelőre csak az emberi tájhasználók részére…) ugyanis tiltott, egyre inkább büntetik, ami a helyi lakosság végleges leválasztását eredményezi a helyi tájról. Ezt jelenti a modernizáció a Tisza-vidéken: egyre jobban ki vagyunk szolgáltatva a városi kulturális és gazdasági hálózatoknak. A kubikok kiszáradásakor azonban rengeteg hal elpusztul; de az igazi kár az elmaradt haszon: a milliónyi elpusztult ivadék, mely a Tisza természetes halszaporulatát biztosíthatná. Ezt a folyamatot (a biológiai vagyon pusztulását) a folyó modernkori szemlélete és használata idézi elő, legkonkrétabban az, hogy az áradások után a kiskörei duzzasztás megkezdésével nagyon hirtelen „szippantják ki” a vizet a megmaradt árterekből, így a vízhez kötődő biológiai kincs, ingyenes örökítő anyag és információ szárazra kerülve elpusztul. Ez az állandósult rendszerszerű zavarás persze a gyomfajok terjedésének kedvez, aminek eredményeképpen áthatolhatatlan és használ(hat)atlan „dzsumbuj” keletkezik – ahogy a vízügyi szakma nevezi, hiszen ez éppen az árvizek levezetését gátolja a leginkább. A hirtelen leszippantott víz a – szintén a szabályozás miatt túl meredek – mederoldalak megcsúszását is okozza – amivel megint a vízügy magának teremt megoldandó feladatot, a lakosság veszélyeztetése és költségviselése mellett…

A szabályozáskori pusztítások orvoslása persze túlmutat lehetőségeinken, de a kubikgödrök és a főmeder közti szabályozható kapcsolat megteremtése és működtetése segíthet a károk részleges enyhítésében. Ez úttörő példa a fokgazdálkodás modernkori alkalmazására is: az egyes kubikgödröket összekötjük egymással és a főmederrel – mint ártéri laposokat a fokokkal. A maradéktalan lefolyás lehetőségét a gödrök alján húzott medrek (csatornák) kialakításával segítjük elő. A kubikok vizét egy övcsatorna gyűjti össze és vezeti a legmélyebb ponton lévő zsilipen keresztül a Tiszába. Egy zsiliphez egy kubikgödör-bokor tartozik, amely albokrokra tagolódhat. Egy-egy kubikbokor egy-egy család gondozásába lenne kiadva.

Amikor az ivadékok megerősödtek, illetve mielőtt a kubikok kiszáradnának, a maradék vizet a megőrzött, illetve megnövekedett értékű élővilággal visszaengedjük a Tiszába. Ezzel lehetővé válik az egyidejű gazdasági és ökológiai hasznosítás, hiszen a nagyobb halak kifogása mellett a kisebbek visszaengedése is biztosított. A halállomány fajösszetételét is kedvezően lehet befolyásolni az erőszakos, tájidegen fajok (elsősorban a törpeharcsa) szelektív halászatával.

2.a. A Kubikgödör Hasznosítási Program vázlata

2.b. Átnézeti rajz a Kubik programról

A koncepció kidolgozása 1999-ben, a kiemelkedő halbőséget hagyó árvíz alkalmával kezdődött. A munkálatok megkezdése 2000. nyarán a WWF Magyarország támogatásával vált lehetségessé. Ebből 2001. őszéig egy 400 méteres szakasz átalakítását sikerült megoldani (33 kisebb-nagyobb kubik, összesen 3,2 hektáros területen). Majd a SAPARD előcsatlakozási pályázaton nyert nagyobb összeg segítségével 2002. őszéig, a Nagykörűtől Dobáig mintegy 5 km hosszan, gyakorlatilag a teljes felújítható szakaszon kialakítottuk a tervezett csatornahálózatot.

A kubikgödrök fehér fűzekkel beültetett sávja töltésvédelmi véderdőként szerepel, állami tulajdonú, vízügyi kezelésű terület. A KÖTIVIZIG nyitott volt kezdeményezésünkre, a program végrehajtása céljából 10 évre jelképes összegért bérbe vettük a területet.

Működtetés és tanulságok

A szükséges infrastruktúra kialakítása jelentős beavatkozással jár, ami túlzott mértékben zavarja az egyébként háborítatlan – talán túlzottan is őserdei – élőhelyet. A beavatkozások mégis azzal indokolhatók, hogy a táj teljesebb működését szolgálják, az ártér óriási bioproduktivitása pedig hamar begyógyítja a sebeket.

Jelenleg hármas haszonvétel kínálkozik: a hal, a fa és az ökoturizmus. Ezekhez jöhetne még a legeltetés, ill. különböző gyűjtögetési haszonvételek, pl. gombászat, gyógynövény-gyűjtés. A halászati haszon fenntartásához szükséges a csatornák fenntartása – ami éves rendszerességű kotrást jelent – és amely elviselhető mértékű zavarással megoldható. A fa haszonvétel a tüzelőként hasznosítható uszadékfák és a túlzottan elszaporodott tájidegen fajok (amerikai kőris, zöld juhar, gyalogakác) eltávolítását jelenti. Ez a kérdés a cigányság téli tüzelőellátásával, a hullámtér vízlevezető képességével és a természetszerű élőhelyek védelmével függ össze; meggyőződésünk, hogy helyben a helyes arányok megtalálhatók és mindhárom érdek kielégíthető. Az eddigi tiltások és a gazdátlanság orvhasználatot és gondozatlanságot eredményez(ett), megoldás a gazda szellem, a gazdasági érdek és a felelősség (újra) megtalálása lehet, ahogy a téeszesítés és az iparszerű állattartás bevezetése előtt, a szerves, a természettel még együtt élő társadalom idején volt.

A működtetés során egyrészt kiderült, hogy a koncepció jó, az ártér és a folyó egységének hangsúlyozása, az akadályok eltávolítása jelentős környezeti érték megteremtődését teszi lehetővé. Másrészt viszont kiderült, hogy nehéz az általános gazdasági (kulturális) főáramlatokkal szembe menni; helyi szinten, korlátozott lehetőségeinkkel nem tudjuk visszahozni a természetszerű tájhasználatot. Az iparszerű tájhasználat központi támogatásával szemben nem tudjuk a természetszerű tájhasználatot bevezetni. Ehhez a környezeti nevelési programunk erősítése kevés, a megoldást a keretek biztosítása: a központi szabályozás változása hozhatná. Fontos példa, hogy az illetékes Nemzeti Park bírságot szabott ki 25 szál (a bírság indoklása szerint is!) gyalogakác decemberi kivágása miatt, amivel egy 80 éves cigányembert értek tetten, amint biciklijével szállította haza a bűnjeleket – ráadásul el akarta tüzelni őket!

A csatornák (fokok) és a kubikok elhelyezkedése miatt (350-400 cm-es vízállás) a kubikok feltöltődése 95 %-os biztonságú. A kérdés az, hogy mikor és mennyi időre töltődnek fel, ettől függ ugyanis az ártéri halállomány mennyisége és összetétele. Az áradás ütemeződése döntő a halak szaporodása (tehát a jövőbeni halgazdagság) szempontjából is, hiszen sok faj nem képes szaporodni a csatornává tett mederben. 1999. óta folytatott vizsgálatainkból a rendszertelen vízjárás és a cián pusztítása miatt még nem tudtuk a pontos összefüggéseket feltárni, de annyit ki lehet jelenteni, hogy a monitoring tevékenység a monitorozást végző kutató(intézet) fenntartását segíti elő. A táj, a bio­diverzitás és a fenntartó emberi tájhasználat fenntartását az segítené elő, ha hagynák működni a helyi rendszereket, ha a főáramlati rendszerek nem úgy lennének kialakítva, hogy minél inkább gátolják a helyi rendszerek szerves működését – természeti és társadalmi tekintetben egyaránt.

Már e kis részprogramnak is általánosabb tanulsága, hogy ártereink valódi működtetésének kulcsa a fokgazdálkodás, így lehet esélyünk túlélni az öngyilkos „elfogyasztói” gazdasági rendszer hatásait (rendszertelen vízjárás, szennyezések, stb.); és hogy a gyakorlatban a program teljes körű megvalósulását leginkább a megfelelő gazdasági környezet hiánya és a közgondolkodás kisebb-nagyobb torzulásai nehezítik. Ezek gyógyításához megfelelő hullámtéri szabályzó- és támogatási rendszerre, valamint több időre és munkaidőre van/lesz szükség.

Beigazolódott a program indulásakor emlegetett kettős mintaértéke: egyrészt az egész Tisza-mentén lehetne alkalmazni az itt kikísérletezett módszert; ez folyamatos, természetes, olcsó halutánpótlást biztosítana. Megszerzett tapasztalataink hatékonyan hasznosulhatnának az ötlet kiterjesztése esetében. Másrészt ez a kisebb sávszerű terület tényleg mintája a nagyobb ártéri öblözetek komplexebb tájrehabilitációjának is, amennyiben itt ugyanazokat a vízgazdálkodási és tájhasználati elveket és építési módszereket alkalmazzuk.

2. Hullámtéri tájgazdálkodási program

(Tóalja, Anyita-tó – mentetlen oldali öblözetben kb. 200 ha)

A probléma és a megoldás

Az Anyita-tó kis ártéri öblözete közvetlenül a magasparton fekvő község alatt helyezkedik el (lásd 1., 3.a, 3.b. ábrák). A kb. 300 ha kiterjedésű természetföldrajzi egység egésze az árvízvédelmi fővonal megépítése után is szerencsésen a mentetlen oldalon maradt, így itt megmaradt az ártéri zöldség és gyümölcskultúra. Ebből az időből származik a mondás: „megfial a Tóalja” (az öblözet helyi elnevezése az Anyita-tó után: Tóalja). Az iparszerű mezőgazdaság elterjedésével azonban éppen a tó létét kérdőjelezték meg: az 1970-es években a tavat a Tiszától elzáró nyári gát épült, a területet lecsapolták és szántották. Azóta éppen az iparszerű mezőgazdaság léte kérdőjeleződött meg, és 1998-ban szerencsésen a gát is átszakadt, így a tó újra élheti az ártéri tavak ciklikus életét. Az ésszerűtlen használat azonban torz tájat hagyott maga után: a betöltésezett fok miatt felgyorsult a feliszapolódás, a vízjárás szabályozhatatlan, a halászati jog rendezetlen, a vízborítást nem tűrő idegen hibridnyarak kipusztult állománya csúfítja el a tájat, a felhagyott szántókon áthatolhatatlan gyalogakác dzsungelt hozott létre az árterek áldott bio­produktivitása.

3.a. Légifotó az Anyita-tó program területéről

 

 

3.b. Átnézeti rajz az Anyita-tó programról

 

A nyilvánvaló megoldás a táj eredeti adottságaihoz igazodó, azokat kihasználó tájhasználat újraélesztése, ami egybe a jövedelemtermelést, és a tájat magát is újraéleszti. A Program a szinteknek megfelelő hármas használat kialakítását célozza: a tó medrét tómedernek szeretnénk használni (állandó vízborítás, vizes élőhely, hal, fűz, nád, fa, stb. közösségi haszonvétekkel), a gyakrabban, de időszakosan vízborította köztes zónán, a felhagyott szántókon dúsan tenyésző gyalogakácos területen ártéri legelőgazdálkodást indítottunk be, a legmagasabb folyóháti (a vízügyi irodalomban övzátonynak nevezett) területeken pedig a túlélő gyümölcskultúra megerősítésén fáradozunk. A manapság oly ritka, mégis oly kívánatos ökoturizmus a Program által megcélzott természetszerű kul­túrtájon jelentős – eleinte inkább nem anyagi – hasznot ígér, mely az itt hagyományosan fejlett falusi turizmushoz a leginkább illő tevékenységeket tudja kínálni. A terület a Közép-Tiszai Tájvédelmi Körzet részeként a Hortobágyi Nemzeti Park felügyelete alá (is) tartozik, ráadásul a Tisza-tó idegenforgalmi régió legnyugatibb részeként annak nyugati kapuja (lehetne).

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program részeinek egymásra épülése a tulajdonviszonyok tekintetében is megmutatkozik: míg a kubikok sávja központi tulajdonú-kezelésű terület, a Tóalja területe már magánkézben van, és a program a tulajdonosok hozzájárulásával folyik. Ebben segít egyrészt, hogy a hagyományosnak mondott iparszerű módszerek a tényleges beavatkozások területén megbuktak – hiszen egyrészt éppen ez indokolja programunkat –, másrészt hogy a támogató gazdák a megvehető területeket megvásárolták, ill. a gazdasági tevékenység összehangolás érdekében létrehozták az „Első Ártéri Termelő és Szolgáltató Szövetkezetet”. A Szövetkezet 2001-ben alakult, 12 taggal működik, kb. 150 hektárnyi terület bevonásával végzi a szürkemarhák legeltetését. Az Anyita-tavon néhány birtok osztozik, a legeltetendő részeket bérli a Szövetkezet, a parti hát gyümölcsöseinek kisparcellás zártkerti ingatlan státusza (378 db) pedig megfelelő a Program szempontjából.

Működtetés és tanulságok

Az Anyita-program a Kubik-program első sikerei után, illetve azzal összekapcsolva a SAPARD előpályázattal indult el 2001-ben. Ezzel egyidőben a Bajai Műszaki Főiskolával közösen megvizsgáltuk a terület hidraulikai-hidrológiai viszonyait. A 2001-es évben a havonta kilépő kisebb áradások miatt csak a szükséges felméréseket tudtuk elvégezni, a földmunkák a 2002-es költési időszak után kezdődhettek. A feliszapolódó fok medrének kimélyítése után zsilipet építettünk be a nyári gát keresztezésénél, aminek története tanulságokkal szolgál a hasonló jellegű munkákhoz:

·         2003. decemberére lett kész az első zsilip, de a költségtakarékos kivitelezés hamar megbukott a víz próbáján, a zsilip a tavaszi árvíz folyamán kimosódott,

·         2004. április végén, amikor lezártuk már csak 2/3-nyi vízmagasságot tudott visszatartani.

·         A helyzet további romlását a 2004. októberében szakszerűtlen (megfelelő tömörítés nélküli) helyreállítás nem tudta megállítani.

·         2004. novemberében és decemberében kisebb árhullámok megint kimosták a zsilipet.

·         2005. júniusában hősi küzdelemben igyekeztük megfogni a zsilip mellett távozó vizet, de kézi eszközeink elégtelennek bizonyultak, a zsilip végül is talpig kimosódott.

·         2005. novemberétől a WWF LIFE pályázatának utolsó lendületéből erősebb szárnyakkal láttuk el a zsilipet, és a csatlakozó földtöltést rétegenként tömörítettük. A 2006. márciusáig folyó munkálatok során (a tél nem kedvez a vízépítési munkálatoknak) a nyári gát szakadását drótfonatba ágyazott terméskővel rögzítettük. 2006. tavaszán az eddigi második legnagyobb árvíz során jól vizsgáztak munkálataink: a zsilip felső szintjéig, a szakadás küszöbszintjéig meg tudtuk tartani a vizet, ami megfelel az öblözet magasabb részein ésszerűen folytatható haszonvételeknek is.

Az Anyita-tó tiszai halgazdagsághoz való hozzájárulását halfaunisztikai felméréseink igazolták^[59] (átlagosan 20-30 egynyaras ivadék köbméterenként). A nagyobb halak forgalmáról 2004. november elején tudtunk átfogóbb vizsgálatot végezni, amikor is a halráccsal elrekesztett zsilipen keresztül engedtük le a tó vizét – a régi foki (rekesztő) halászat módszerét felélesztve. Ez alkalommal 15 mázsa méretes ezüstkárászt adtunk el (mintegy 150 ezer forint értékben) és (egyebek mellett) több mint 2 000 darab kifejlett, de még méreten aluli csukát emeltünk át a főmederbe – ami a piacon 600 ezer forint bevételt jelentett volna… A munka költségeként 5 ember 5 napi bére, a szerszámok használata, és a szállítás jelentkezett, amit az ökológiai szempontból nemkívánatos ezüstkárászok értékesítése fedezett. Az igazi hasznot a 2 000 csuka felnevelése jelentette a táj és a hosszabb távú hasznosítás szempontjából, ami pénzbevételként is jelentkezhetett volna, illetve jelentkezhetne a jövőben, ha meg lenne/lesz oldva ezen környezeti szolgáltatás központi (állami) díjazása.

A szürkemarhák a WWF LIFE programjának segítségével 2001. novemberében érkeztek a területre, így először a 2002-es vegetációs időszakban láttak neki „tájrehabili­tációs munkájukhoz”. A 40 fős létszám, 10 %-os értékesítés mellett, 2006-ra 93 fős állománnyá növekedett (tehenek, üszők, tinók, borjak, bika). Mintegy 50 ha gyalogakác-mentesítését végzik a hullámtérben júniustól szeptemberig. Az év más időszakában más takarmányról kell számukra gondoskodni, részben az árvízi vízborítás, részben a gyalogakác vegetációs szokásai miatt. Ez komoly feladatot, szervezést és költségeket jelent, mert a táj és az emberek már teljesen átálltak az állatmentes, illetve iparszerű (istállózó) gazdálkodásra. Gondot jelent a legelőterületek elaprózottsága, parcellahatárok ésszerűtlensége, állatmentes tarlóművelés, legelő lábasjószágok különlegessége, élővízi itatás nehézsége, mentett oldali gyepek terméketlensége aszályos években, stb. Ehhez illeszkedik a megfelelő szándék és szaktudás (humán-erőforrás) kiveszése, vagyis hogy már nemigen találni hozzáértő, felelős gulyásembert a Hortobágytól Bugacig terjedő, egykor legeltetése miatt európai jelentőségű Tisza-vidéken.

A piac, a támogatások, és pályázatok nem kedveznek az egészséges (nem ipari nyersanyagként termelt) hús előállításának, a fentebb említett hátrányokat az agrárpolitikai eszközökkel nem ellensúlyozzák, a felvásárlók, vágóhidak a szürkemarháért kevesebbet ajánlanak, mint a tejtermelésből kiselejtezett iparszerűen tartott marháért. Itt is megjelenik a kubikprogramnál levont tanulság: a gazdasági, kulturális (amennyiben az iparosított, céllá emelt fogyasztást kultúrának lehet nevezni) főáramlattal szemben, a jelenlegi rendszerben nehéz (lehetetlen) fenntartható természetszerű gazdálkodást folytatni.

A zártkerti gyümölcsösök felmérése, a továbblépéshez szükséges adatbázis felállítása 2002. őszén kezdődött meg^[60]. A jelenlegi gazdasági folyamatok itt is a koncentrációt (végig a termelés-felvásárlás-értékesítés folyamatában), a helyi (kis)gazdaságok elsor­vasztását, gyarmatosítását célozzák, ami nem kedvez az ártéri gyümölcsészetnek. Az utóbbi évek nagyra növelt árvizei és egyéb szélsőségei szintén nem segítik ezen ősi-hagyományú kultúra, évtizedes fák fennmaradását.

A Programot ugyanakkor éppen az teszi sikeressé, hogy az Anyita-tavat nem mi, hanem a természet találta ki. Az ártéri tó bizonyította fenntartásának valószerűségét az elmúlt évek rendszertelen vízjárása és a változatos vízmérleg (csapadékellátottság) ellenére is. A tó ökológiai egyensúlya a hosszantartó meleg és csapadékhiányos időszakokban is megmaradt – bár területe, az ártéri tavak ciklikus életének megfelelően 150 és 50 ha között változott. A vízállás idősoraikból kitűnik, hogy lehetnek évek, amikor nem tud megújulni a tó víztömege, és a szélsőségek már tapasztalható növekedése csak kedvezőtlen változásokat hozhat. Ezzel együtt – és éppen ezért – az ártéri tavak tavakként való használata fokozottan indokolt. Abban csak bízni lehet, hogy az így helyi szinten rehabilitált környezetünkben túl tudjuk élni a globális iparszerű-természetpusztító hozzáállásunk következményeit.

A táj domborzati adottsága az Anyita-tó árvíz után visszatartandó kezdő vízszintjeként a 84,5 m tszf-i magasságot határozza meg. Így már lehetővé válik a magasabb szintek művelése (kert, legelő), és marad elegendő, ökológiai egyensúlyát megtartani képes víz a tómederben. (Száraz években 50-60 cm párolgási veszteség is előfordul.) A gyümölcs- és kertkultúra a 87 méterig felmagasodó folyóparti háton 85,5-86 méteres magasságig bizonyult életképesnek. A köztes sávban a mindenkori víz- és időjárásnak megfelelően, az árterekre egykor oly jellemző átmeneti víz-rét-legelő felszínborítás és tájhasználat tűnik indokoltnak.

A Program kapcsán, az ártér egyelőre a tüzelhető, az ehető, és a legel(tet)hető biomassza erőforrásait biztosította. A problémák a felépítményben, a gazdálkodás emberi szabályozásában jelentkeznek. Jelenleg nem biztosított egyértelműen a halászati jog, illetve egyértelműen bizonyított a legeltető állattartás beindításának veszteségessége. Ezen megfelelő területalapú, de tevékenységhez kötött támogatások, ill. a tágabb gazdasági környezet változtatása segíthet. A helyi ember, helyi tájjal való megfelelő kapcsolatának kialakulásához nem csak anyagi tényezők szükségesek: az egyik fontos lépés, hogy a helyi terület használatának jogát és felelősségét helyi kézbe adják.

3. Mentett oldali fokrendszer felújítása, a korszerű ártéri tájgazdálkodás kialakítása

(A program tulajdonképpeni céljaként, a községhatár mentett oldali ártéri részein – kb. 2 500 ha.)

A probléma és a megoldás

A modern, iparelvű kor a mozaikos természeti adottságokkal jellemezhető tájat a külső (rövidtávú) gazdasági érdekeknek megfelelően homogenizálta. A táj eredeti működési mechanizmusával ellentétes beavatkozások mára aláásták az itteni élet fenntartásának lehetőségét. A folyamat az erdők jóformán teljes körű kiirtásával kezdődött, majd a Tisza szabályozás folytán a vízháztartási egyensúly és az egészséges talajélet ellehetetlenítésével, az iparszerű mezőgazdaság általános elterjedésével tetőzött.

Az iparszerű-intenzív mezőgazdaság mára már rövidtávon sem jövedelmező, de a helytelen vízgazdálkodás a továbbiakra is lehetetlenné teszi a természeti adottságokra, értékekre alapozott új, korszerű tájgazdálkodás beindítását, ami pedig a reális kitörési út lehet. (Lásd még fentebb, a Helyzetértékelés c. fejezetben)

A táj eredeti működési mechanizmusára épülő, a természetes adottságoknak megfelelő tájhasználat elterjesztése szükséges életlehetőségeink újratermeléséhez, az élő és élhető táj kialakításához. Ennek megfelelően a Program célja a természetes mélyvonulatok és a meglévő csatornahálózat felhasználásával a mentett oldali ártéri tórendszer kialakítása, és a vízállásos területek megfelelő hasznosítása (extenzív halgazdálkodás, horgászat, nádgazdálkodás, legeltetés, ökoturizmus).

Az 1998. óta eltelt időszak katasztrofális vízgazdálkodási jelenségei nyomán a hivatalos vízgazdálkodási paradigma is megváltozott/változik: amíg eddig fel sem merült a tiszai árvízi víztöbblet mentett oldali kivezetésének létjogosultsága, addig ma az új árvízvédelmi koncepció (VTT) egyértelműen kijelenti a mentett oldali árvízi tározás szükségességét.

Itt a lehetőség: az országban elsők között mutathatunk be egy olyan új víz- és tájgazdálkodási rendszert, amely úgy válaszol a gazdasági és árvízi kérdésekre, hogy egyúttal megfelel az ökológiai igényeknek és lehetőségeknek is. (Lásd még fentebb, a Nagykörűi Tájgazdálkodási Program koncepciója c. fejezetben, valamint a 4.a, 4.b ábrákon.)

Az egész Nagykörűi Tájgazdálkodási Program elsődleges célja a mentett oldali tájhasználat korszerűsítése, sőt az egész NTP beindítását azért kezdtük meg a ’90-es évek közepén, mert felismertük, hogy a mentett oldali tájhasználat nem megfelelő. A fentebb említett részprogramok is a tapasztalatszerzést és a nagy változtatás bevezetését, előkészítését szolgálják. Hiszen nem egyszerűen egy-egy kisebb, egyébként is a hullámtéren, mint mostoha-területen lévő tájrészlet „természetvédelmét” akarjuk elérni, hanem több ezer éves, jelenleg pusztuló életterünk újraélesztését, további évszázadokra történő biztosítását.

4.a. A nagykörűi öblözet javasolt vízrendszere

 

A feladat óriási, mégis a NTP éppen annyira (és azért) van sikerre ítélve, amennyire ökonómiai és ökológai szempontból is fenntarthatatlan a jelenlegi tájhasználatunk. A résztvevők és a (meg)érintettek felelősége ennek a küldetésnek megfelelni. A Program jelenleg is az előkészítés szakaszában tart, ugyanakkor például van elvi vízjogi engedélyes tervünk és – ami valószínűleg fontosabb – egyre érdeklődőbb gazdáink vannak.

Az érintett területen ugyanis hús-vér gazdák (néha virtuális tulajdonosokkal a háttérben) nagyon is valóságos gazdálkodást folytat(ná)nak. A jelenlegi rendszer kilátástalansága miatt már a legnagyobb helyi gazdálkodó szervezet a TSZ-ből alakult Rt. is mutat hajlandóságot az új módszerek kipróbálására. A gazdák hozzáállása azonban alapvetően az őket irányító szabályzókon múlik – jelenleg a tájhasználat (agrártermelés) nem a természeti, hanem a gépészeti adottságokhoz, és ez utóbbit erősítő támogatásokhoz igazodik.

A vízborításra kijelölt területek 95 %-a jelenleg szántó, (elvileg) 10-20 AK érték között, de jelentős belvíz és aszály veszéllyel. 2002-ben nem egy helyen volt rá példa, hogy háromszor kellett bevetni a területet, mert az első kifagyott, a második pedig kiszáradt. Így sikerült elérni a hektáronkénti 10-15 mázsa búza, ill. 20-30 mázsa kukoricatermést. Előző években megesett, hogy a parcella egyik felén a belvíz, a másik felén az aszály miatt nem kelt ki a vetés. Jó példa az iparelvűségre a repce esete is: a szerződöttnél 2 héttel korábban beérett termésnek kellett igazodnia az ipari kapacítás szerződésben meghatározott dátumához…

Ilyen körülmények között nem jelent túl nagy kockázatot az átállás, amit meg lehetne kezdeni pár száz hektár elárasztásával is. Persze a kitörési lehetőséget nem egy kis, zárt félipari halastó létrehozása jelenti, hanem pl. olyan szántóterületek tavaszi árasztása, amin utána (akár) kukoricát (is) lehetne nevelni. Jelentős területeket lehetne gyepesíteni, ami a szálastakarmány szükségletét biztosíthatná az utóbbi időben, az EU csatlakozás kapcsán hozott lehetetlen szabályozás miatt ellehetetlenülő tejelő tehenészetnek. Összességében az ötezer hektáros határ mintegy fele kínálkozik elárasztásra, amiből 100-1000 hektár közötti állandó vízállás alakítható ki. A természeti adottságok korlátozottak ugyan, de a korlátokon belül ragyogó és változatos lehetőségek kínálkoznak – azaz a korlátokon belül kínálkoznak a ragyogó és változatos lehetőségek…

4.b. A tájhasználat igazítása az adottságokhoz

Az ártéri gazdálkodás komplexitásának példájaként meg kell említeni, hogy az egykori medrek által alámosott homokhátak mentén, az egykori medrekben (újra) létrehozott tavak (lásd 1. ábra) a kiemelt helyzetben lévő homokhátak talajvíz-ellátottságát jelentősen javítanák, ami azért fontos, mert ezen területeken található a község életében oly fontos cseresznyés, aminek egyik legnagyobb problémája jelenleg éppen a kiszáradás. Így az árasztás azon területeken is jótékony hatású, amelyeket közvetlenül nem érint.

A (potenciális) tavak talpszintje 82-83 mBf., a feltöltés javasolt szintje 84 mBf., a mederél természetes magassága 86-87 mBf., az érintett községek 85-94 mBf. szinten helyezkednek el, a töltéskorona, és a vele sajnálatosan egymagasságú LNV 91-90 mBf. közötti a területen. Az adatokból kitűnik, hogy a tavak feltöltéséhez, illetve vízcseréjéhez elegendőek a meder élét 2-3 méterrel el nem érő, néhány nap tartósságú árhullámok is. Ez 400 cm körüli vízállást jelent (a vízmércék „0” pontja 79,36-79,88 mBf. helyezkednek el), amit 1979. óta csak 1990-ben nem ért el a Tisza. A vízjárás szélsőségeinek kiküszöbölésében segíthetnek a nagyobb, fentebbi, árvízkor feltöltendő illetve a duzzasztásból is feltölthető Hanyi ártéri tározóterek. Az onnan érkező (magasvezetésű) Dobai-főcsatorna a Nagykörűi-öblözet nyugati partján vezet végig. A tavak feltöltése innen is történhet a közvetlen tiszai kapcsolat megteremtéséig.

Megvalósítás és tanulságok

A NTP ezen lényegi részének megvalósításában addig jutottunk, ameddig egy helyi kezdeményezés valódi központi akarat nélkül juthat a mai központosított gazdaságban. Elértük, hogy a Nagykörűi öblözet bekerüljön a VTT tározók sorába, mint tájgazdálkodási célú tározó és elkészültek a tervek – majd az új akaratnak megfelelően nem történt semmi, hiszen újra az egyfunkciós, vízlevezetős árvízvédelmi koncepció került előtérbe, élő árterek helyett halott meder (csongrádi vízlépcső).

Nagykörűben ugyanakkor a szürkemarha mellett mangalica (a megye legnagyobb törzstenyészete, évi mintegy 300 leadott hízóval^[61]), cigája, valamint néhány racka és ló használja természetszerűen a tájat, pl. a 20 éve nem legeltetett nedves-szikes Karádi-gyepet. Mindezek működtetése azonban mindaddig nem rendszerszerű, amíg a multifunkcionális (többhasznú) agrárkörnyezetgazdálkodás nem nyer létjogosultságot.

Legfontosabb tanulságként fel kell ismernünk, hogy a természet, azaz életünk terének és lehetőségének védelme nem valami járulékos vagy alternatív érdek, hanem közvetlen gazdasági érdek, és éppen ez a problémák oka, így tehát a megoldás is kézenfekvő: a gazdasági érdeket olyanná kell alakítani, hogy a gazdasági tevékenység bele illeszkedjen a természet funkcionális rendszerébe – ahogy eddig a természetet igyekeztek úgy átalakítani, hogy megfeleljen a gazdaság szolgálatára.

A megvalósítás elvi nehézségét az adja, hogy a jelenleg elterjedt gyakorlat még egyrészt a természet megváltoztatása által, másrészt természet- és környezetvédelmi látszatmegoldásokkal próbálkozik. Mert be kell látnunk, hogy amíg egész gazdasági és ebben (mező)gazdálkodási rendszerünk arra épül, hogy elfogyassza a természetet, vagyis életterünket, sőt a (közel)jövőbeni gazdasági tevékenységek lehetőségét, addig a természetvédelmi vagy a környezetvédelmi eszközök csak felszíni és felszínes kezelések lehetnek.

A gazdasági érdekek szabályozására megvannak a gazdaság-szabályzó eszközök: a támogatásokon keresztül nagyon hatékonyan lehet befolyásolni, irányítani a tájhasználatot. Jelenleg az egész mezőgazdaság távirányított rendszer, a gazda (illetve a nagyüzem) azt teszi, amit csináltatnak vele: jelenleg iparszerű nagytáblás nyersanyagtermelő mezőgazdaságot. (A mentett oldali ártereken folytatott szántóföldi gazdálkodás legalapvetőbb támogatását maguk az ártereket leválasztó árvízvédelmi töltések jelentik. Ilyen többszörös támogatás ellenében nem lesz fenntartható ártéri tájgazdálkodás. A támogatások ellenében semmit sem tudunk tenni. Ha a támogatások megfelelőek lennének, nem kellene tennünk semmit – illetve nevelni, koordinálni, stb. igen, de az alapmotiváció meglenne: nem megszállottságból, hanem gazdasági érdekből (is) részt vennének az emberek.

A támogatások igazításán túl az új gazdálkodási módok működtetéséhez szükséges még a vízgazdálkodási infrastruktúra központi megteremtése (az árvízvédelemmel összehangolva), illetve az alap vízellátás (éves költségeinek) biztosítása, hiszen a meglévő (vízvisszatartási) kapacitás sincs kihasználva. A vidék mai gazdasági ereje nem bírja a vizet pénzért megvenni. De ez nem jelentene többlet kiadást az államnak, csak a pénzt nem az árvíz levezetésére kellene elkölteni, hanem a kivezetésére és szétosztására. Az árvíz elleni védekezés során 1998. óta elköltött több száz milliárd forint elég lenne erre. Még ha a problémát okozó árvízi vízmennyiség „eliminálására” 300 ezer ha-t is vennénk igénybe, akkor (is) 1 millió Ft/ha jönne ki. Másképpen: az árvízi víztöbblet „felfogására”, befogadására használt terület hektáronként (minimum) 1 millió forintnyi értéket (vö: az „elkerült költség” fogalma) szolgáltatott (volna) – csak ebből!

Az új gazdálkodási módok bevezetésének beindítása, és a termelés célzott, földalapú támogatása mellett az értékesítést is elő kellene segíteni (a fogyasztók nevelése, védjegy, marketing, reklám, egyéb piaci beavatkozások, vagy garantált felvásárlási ár, mennyiség, stb.)

Összefoglalás

A tanulmány röviden bemutatja a Közép-Tisza menti Nagykörűben az 1990-es években megalapozott, és 2000-ben a terepen a gyakorlatban, és önálló tudományos kutatással is beindult tájrehabilitációs kezdeményezéseket. Időközben a Nagykörűi Tájgazdálkodási Program az ártéri tájgazdálkodási tevékenységek legszélesebb körű felmutatásával jelentős eredményeket ért el, valódi mintaprogramként számot tartva mind a szűkebb szakmai, mind a tágabb, érintett közönség érdeklődésére.  A tanulmány ismerteti a Program koncepcióját, összefoglalja tudományos alapjait, és egységes szerkezet mentén bemutatja a különböző beindult részprogramokat a megoldandó problémától a legfontosabb tanulságokig.