TTTP

Balogh Péter

geográfus, kutatásvezető

Tisza Tájközpont Kht., Nagykörű

Bevezetés

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program kapcsán született gyakorlati és tudományos eredmények nemcsak a Nagykörűi öblözetre érvényesek, hanem az egész Közép-Tisza-vidékre, ami egységes tájként a Tisza Tokajtól Csongrádig tartó szakaszát és a hozzá eredendően kapcsolódó tájakat – medrek, árterek és magaspartok hálózatát – jelenti. Jelen tanulmányban ezen belül ennek a területnek is a közepére koncentrálunk, a Tiszafüred és Szolnok közötti szakaszra és a hozzá tartozó „oldalsó” tájakra, ahol a VTT I. ütemében kijelölt 6 tározóból 4, mint „reaktiválandó” ártér, is helyet kapott. A tanulmányban először felvázoljuk a táj eredendő működésének alapjait, minthogy a tájhasználat fenntarthatóságának legfontosabb ismérve, hogy illeszkedik a táj eredendő működéséhez, majd ismertetjük a fenntart(hat)ó működtetés jellemzőit, illetve konkrét javaslatokat teszünk.

Fontos hangsúlyozni, hogy amennyiben fenntartható (működő) tájhasználatot akarunk kialakítani, akkor a táj működésének alapjait minden tájhasználónak ismernie kell – a tervezőtől, a nagy- és kispolitikusokon keresztül az agrármérnökökig és az egyéb gazdálkodókig, illetve „civil” tájhasználókig (horgászok, üdülők, stb.) –, mert éppen ezen ismeretek és szemlélet hiánya az, ami miatt a jelenlegi működésképtelen helyzet fenntarthatatlansága még mindig nem lett széles körben nyilvánvaló. Nem egyszerűen tudományos kérdésről van tehát szó, nem egy szűk(látókörű) szakmai vitához szeretnénk hozzászólni (hogy a kutatók elvitatkozgathassanak városi intézeteikben), hanem azon tudás (ismeret és szemlélet) feléledéséhez szeretnénk hozzájárulni, aminek nem(csak) tanulmányban, hanem a köztudatban és a mindennapi tájhasználatban kell (újra) megjelennie ahhoz, hogy fenntartható, élhető életet élhessünk.

Az ártéri táj működésének alapjai

Vizsgálati módszertan

Az ártéri tájgazdálkodás megvalósíthatóságát elsősorban a táji-természeti adottságok, feltételek és szükségszerűségek feltárása alapján vizsgáljuk. A táj átalakítottságát és az emberi tevékenységeket ehhez képest tekintjük és értékeljük, az ártéri tájgazdálkodás megvalósítására ezek szerint teszünk javaslatot.

Meggyőződésünk, hogy a hivatalos Tisza-tervezés, a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (vagy annak továbbfejlesztett változatainak) sikere is azon múlik, ha a táj általános, egységes szemléletén, és az emberi beavatkozások, tevékenységek természeti szempontból való értékelésén alapul.

A vizsgált terület egységes (általános) szemléletét és értékelését több ok is indokolja, melyek figyelembe veendők a tervezés egészének folyamatában:

· A társadalomban és a Tisza-törvényben^{^[22]} egyaránt megfogalmazott igény van a komplexitásra, az összefüggések feltárására. Hiszen nem egyfunkciós árvízvédelmi megoldást kell előkészítenünk, hanem olyan többhasznú ártéri tározókét, melyek hatékony (fenntartható) eszközei lehetnek a VTT címében is megfogalmazott mentett oldali „ártér reaktiválásnak”, és az erre épülő, európai értelemben vett vidékfejlesztésnek.

· A jelenlegi kutatásra és tervezésre éppen azért van szükség, mert bebizonyosodott, hogy az eddig követett víz- és tájgazdálkodási rendszer és módszer (végül is az ember és a természet kapcsolata) nem megfelelő. Ez viszont éppen a táji-természeti szempontok, összefüggések nem eléggé alapos feltárása, és ennek kapcsán a helytelen területi lehatárolás és a túlzott ágazati elkülönülés miatt sikeredett elégtelenre. Ennek tanulsága, (ha el akarjuk kerülni az eddig elkövetett hibákat), hogy új, nyíltabb, összetettebb tervezési módszertant kell alkalmaznunk.

· A vízgazdálkodási létesítmények (hullámtér, tározók, csatornák, stb.) az egységes táj részegységei, így kiragadott vizsgálatuk tájökológiai, tájgazdálkodási szempontból értelmetlen, különösen, ha a vízgazdálkodás a tájhasználattal és a köztes területekkel együtt a Közép-Tisza-vidéknek egy pontosan értelmezhető egységes működésű (rész)táját (alrendszerét) alkotja. Ráadásul a víz- és tájhasználat éppen és csakis a környező területekhez és lakosságához képest nyerheti el célját, értelmét.

A tájhasználat a természetileg, vagy eredendően egységes táj emberi értelmezése, funkcionális része. Ezért a táj alapmintázatát, szerkezetét adó domborzat vizsgálatából kiinduló funkcionális megközelítés módszertana szükséges ahhoz, hogy igaz támpontokat adjunk a tájhasználat tervezéséhez, ahhoz, hogy valóban működő (illeszkedő), fenntartható, emberi eredetében is természetszerű tájhasználat jöjjön létre.

Ma már nem az a kérdés, hogy kiengedjük-e a vizet a fővédvonalakon túlra, hanem, hogy hová és hogyan engedjük ki. A tájhasználat sikere ugyanis – természeti és társadalmi szempontból egyaránt – a részegységek helyes területi lehatárolásán és helyes működtetésén múlik. A sikeres döntés pedig a befolyásoló tényezőknek a döntéskor alkalmazott fontossági (prioritási) sorrendjének helyességén múlik: konkrétan például, hogy egy 20 éves rosszul vonalazott (emberi) infrastruktúrát vagy a 20 ezer éves eredendő működési mechanizmust, illetve az általa létrehozott (természeti) „infrastruktúrát” (morfológiát) tekintjük-e fontosabbnak…

Ezek szerint a geomorfológia tudja bemutatni a tiszai táj működésének legfontosabb tényezőjét, amit azonban a tervezésben a legutóbbi időkig nem vettek eléggé figyelembe. Csapadékhiányos, de folyóvízi tájról lévén szó, a felszín formáinak és szintjeinek elhelyezkedése, mintázata döntő a táj működése szempontjából, mert a felszínnek a folyó vízjárásához viszonyított magassága határozza meg vízellátottságát, illetve szerepét a vízháztartási egyensúly, végső soron a táj működésének fenntartásában.

A tájfunkció analízis jelen tanulmányban a természeti táj eredeti anyag-, energia- és információáramlási folyamatainak és az abba beavatkozó, azokkal gazdálkodó ember helyének, lehetőségeinek és szükségszerűségeinek értékelését jelenti; azt, hogy a morfológia által meghatározott tájműködésben hol - és milyen szerepe lehet az embernek, ha hosszú távon meg akar élni ebben a tájban. (A természeti táj egyéb jellemzői, mint pl. a természetes növényzet, talaj, stb., melyek a tájhasználat tervezésben szintén fontosak, de hagyományosan is nagyobb hangsúlyt kapnak, jelen tanulmányban másodlagosan szerepelnek.)

A vizsgálathoz felhasználtuk a tiszai táj természetföldrajzát, a Tisza-szabályozást, illetve az ártéri gazdálkodást bemutató szakirodalmat; bár meg kellett állapítanunk, hogy a szakirodalom a legutóbbi időkig többnyire átsiklott a megvalósult szabályozás és így a jelenlegi táj diszfunkcionalitása felett, és nem foglalkozott a tiszai táj szintjeinek és funkcióinak összefüggéseivel sem. Felhasználtuk továbbá a területre vonatkozó régebbi és újabb térképeket (fontosabbak: katonai felmérések, földhivatali térképek, EOTR, Eurosense, CORINE), helyenként légifelvételeket, valamint a helyszíni bejárások tapasztalatait.

A hidrológiai tényezők szerepe a táj működésében

Egy táj működésének vizsgálatakor az egyik legnagyobb súllyal a táj vízháztartási jellemzői, folyamatai vesznek részt. A tiszai táj működéséhez szükséges elsődleges ökológiai tényezők közül jelenleg a víz a legszűkösebben rendelkezésre álló. Ez a paradox helyzet a rossz vízgazdálkodási stratégiának köszönhető, mely a terület természetes vizeinek felszámolását tűzte ki célul, amit felemás módon sikerült teljesíteni: a természetes vízhálózatot sikerült szétrombolni, ugyanakkor gyakori a pangó vízállások (belvizek) okozta kár. A természetes rendszer szétzúzása után elvileg kiépített mesterséges öntözési lehetőség – különböző természeti és gazdasági okok miatt – a gyakorlatban nem működik.

A hidrológiai tényezők szerepe a táj működésében

A vizsgált táj vízháztartásának kiegyensúlyozásához szükség van vízpótlásra, hiszen a Közép-Tisza-vidék a Kárpát-medence közepén terül el, így klímájában felerősödnek a kontinentális vonások. A csapadékhiány a medence helyzetből következően tehát rendszerszerű, vagyis természetes. (Megjegyzendő, hogy közvetve éppen a csapadékhiány teszi lehetővé egy másik ökológiai tényező kedvező alakulását, ti. a kimagasló napfénytartamot.)

A hiányzó csapadék mennyiségének meghatározása többféleképpen is lehetséges. Ennek során figyelembe kell venni az éven belüli eloszlást is. A potenciális párolgás és a tényleges csapadék különbségéből számított éghajlati vízhiány (Wd=Ppot–C) értéke évente és átlagosan 250-350 mm. Ez a hiány az év során természetesen nem egyenletesen keletkezik: az év két jellemző részre osztható: a téli félévben kevesebb ugyan a csapadék, de az alacsony hőmérséklet folytán a párolgási hajlandóság még kisebb, így összességében ez a 6 hónap némi víztöbblettel zár (0-200 mm – ún. humid vagy nedves félév). A nyári félévben a hol kontinentális, hol szubtrópusi (mediterrán) meleg viszont jelentősebb csapadékhullás mellett is negatív vízmérleget eredményez, és éppen a vegetációs időszakban átlagosan 3-400 mm-nyi vízhiány jelentkezik. (Ez az ún. arid vagy száraz félév). A vízhiány nagyságát mutatják a különböző szárazsági mutatók is. A sugárzási egyenleg/párolgási hő alapján (Ai=E_s/L*C), 1800 Mj/m² érték mellett 720 mm-nyi csapadék adna egyensúlyi helyzetet, vagyis a területünkre jellemző 350-700 mm évi csapadék mellett az ariditási index évtől függően 1 és 2 közé esik, átlagosan (500-550 mm csapadékkal számolva) 1,5. Ez meglehetősen magas érték, elvileg azt jelenti, hogy másfélszeres mennyiségű csapadéknak kellene esni ahhoz, hogy a vízháztartási mérleg egyensúlyba kerüljön. (Azért elvileg, mert mint láttuk, a csapadék éves eloszlásának nagyobb jelentősége van a szárazsági érzet milyenségére.) Mindenesetre a Dunától Nyugatra a szárazsági mutatók értéke egyensúlyi helyzet körüli. Az évi középhőmérséklethez viszonyítva (Ai=100T/C), hasonló értéket kapunk: átlagosan 200-250 mm hiányzó csapadékkal számolhatunk. Ez kevesebb az éghajlati vízhiány értékénél, és/de reális lehet a tényleges vízigény mindenkori, évre vetített meghatározásánál (a táj működéséből kiindulva érdemes éves ciklussal számolni).

Az árvíz

Ezen számok és számítások értékelésekor ki kell emelnünk, hogy nem tartalmazzák a lehetséges és eredendő hozzáfolyást, vagyis a tiszai árvizek vízpótlását, ezért a számok vidékünkön félrevezetőek. Pontosabban nem a megkerülhetetlen természeti adottságot mutatják, hanem az ember által átalakított rendszert, és annak diszfunkcionalitását. Hiszen jól mutatják ugyan a rendszerszerűen hiányzó csapadékot, de nem a vízhiányt(!). Ugyanis vidékünkön a csapadék miatt hiányzó víz természetes úton rendelkezésre áll, mégpedig az árvízi víztöbblet formájában. Kiemelendő tehát, hogy az eredeti rendszerben árvízi vízfelesleg, amitől meg kellene szabadulni, el- és levezetését meg kellene oldani, nincsen, hiszen az eredeti rendszerben helye van a csapadékosabb vidékekről érkező víztöbbletnek. És nem csak „funkcionális helye”, de térbeli helye is, mint látni fogjuk a domborzati fejezetben. Az Alföld kiszárításához éppen ezen összefüggés felismerésének a hiánya vezetett, ti. hogy a víztöbbletet vízfeleslegként értékelték. E 150 éve tartó folyamat következtében óriási mértékű nemzeti vagyon tűnt el az Alföldről, aminek hiánya egyre jobban érzékelhető, bár döntéshozói körökben még mindig nem tényező.

A Tisza-vidék egészére számolva (15-20 ezer km²) nagyjából éppen annyi többlet víz érkezik az árvizek alkalmával (10-20-30 napig plusz 100-200 millió m³/nap), mint amennyi az árvizek által eredendően elérhető területek számított csapadékhiánya (2-300 mm * 15-20 ezer km² = 3-5 milliárd m³). A jelen tanulmányban tekintett terület csapadékhiánya, vagyis (ár)vízigénye mintegy 2 000 km²-re számolva átlagos években 4-500 millió m³; az összes tervezett tározási kapacitása (vészhelyzetben, 4 tározóra) 520 millió m³. A fenti számokból úgy tűnik – és ez a tájhasználat tervezésénél igen fontos körülmény –, hogy az árvízi tározásra az ökológiai vízigény miatt rendszerszerűen szükség van, míg árvízvédelmi okokból csak esetenként. Hozzá kell tenni, hogy a területminimalizálási igény, vagyis a töltésezés miatt a tározási kapacitás jelentős része az eredetileg ármentes szint és a 75 %-os visszatérésű árvízszintek fölé esik, ezért a teljes tározási kapacitásra nemcsak „igény”, de lehetőség is csak a legalább tízéves visszatérésű nagy árvizek esetén van, és akkor is területileg koncentráltan.

Az árvíz tehát nem arra való, hogy költségesen és veszélyesen átvezessük a területen, hanem hogy pótolja a rendszerszerű csapadékhiány miatt hiányzó vízmennyiséget.

Az árvizek másik fontos szerepe a tektonikai süllyedés ellensúlyozásában van, hiszen jórészt az árvizek szállítják és terítik, illetve terítették eredetileg azt a hordalékmennyiséget, aminek egyáltalán az Alföld létét, illetve síkság mivoltát is köszönhetjük. Hiszen ahogy a hegységkeret emelkedik, úgy a medencebelső süllyed; és ha sok csapadékot kapó hegyekből érkező folyók, a kiemelkedésük miatt pusztuló hegyek anyagával nem töltenék fel a süllyedő térrészt, akkor az hamarosan a tengerszint alá merülne. Az Alföld alatt többszáz méternyi folyóvízi üledékréteg tanúskodik az árvizek munkájáról. Ezt a momentumot persze el szoktuk hanyagolni, de ha arra gondolunk, hogy a terület süllyedését tízezer évek óta az árvizek hordalékterítése tartja nagyon kényes egyensúlyban (vö. „tökéletes” síkság, 100-80 m tengerszint feletti magasságban 1 000 km-re az erózióbázist jelentő tengertől), illetve, hogy a kiöntések jelenlegi drasztikus korlátozása a szűk hullámtérre duplán káros (ti. a mentett oldalon hiányzó hordalék túl sok a hullámtéren), akkor a tájökológiai értékelés, illetve a Tisza-táj felelős tervezése nem mehet el ezen összefüggések mellett. Különösen, ha figyelembe vesszük azt, hogy az Alföld süllyedése nem egyenletes, és éppen a nagyvárosok süllyednek gyorsabban[23], tovább növelve az árvízvédelmi kockázatot[24].

Az árvíz tehát nem tekinthető „a folyók lázas életjelenségének”[25], mint ahogy a szakmai és a közvélemény a mai napig gondolja, hanem éppen a folyó egészsége jelének, mely nélkül a folyó nem is tekinthető egésznek, amennyiben nem tudja betölteni a Természet eredeti rendszerében meghatározat feladatait. Sokkal inkább tekinthető a modernkori folyószabályozás az ember lázas életszakaszának, amennyiben az ember modernkori eszközeitől és igényeitől túlhevülten meggondolatlanul avatkozik bele a folyó életébe.

A morfológiai tényezők szerepe a táj működésében

Megvan (volt és lenne) tehát a szükséges víz a táj egészséges működéséhez, és megvan (volt és lenne) a víz szétterítéséhez (tájba juttatásához) szükséges „infrastruktúra” is, ti. a régi medrek, laposok, árterek hálózata!

1. A Közép-Tisza-vidék vizsgált részének domborzati térképe

A tiszai alföld ugyanis nem asztallap simaságú terület, hanem jellemző szintek és formák mozaikos egysége. Vizsgált területünkön különösen jellemzőek a markáns árterek, gyakran alámosással keletkezett éles peremmel, ahol 100 méteren belül 3-4-5 méteres szintkülönbségek is tapasztalhatók.

A középvízi meder

A terület tengelye az általános lejtésnek megfelelően ÉK-DNY irányban húzódó Tisza, amely eredetileg jóval hosszabban (kanyargósabban) és sekélyebben futott végig a tájon. A középvízi meder eredendő szerepe a víz lassú átvezetése az elárasztás lehetőségének biztosításával; és az árvizek által hozott és terített hordalék áthalmozása, a differenciált morfológia (és élőhelyek) fenntartása. A középvízi meder természetes életének, oldalazó eróziójának, a meanderezésnek köszönhető a szakadópartok és lapospartok váltakozása, az övzátonyok, zátonyok és szigetek kialakulása, lefűződött, elhagyott medrek, későbbi ártéri laposok vagy tómedrek létrejötte, az árterek fölé magasodó határozott magaspartok kihangsúlyozása. A modernkori szemlélet mindezt „mederelfajulásként” értékelte és harcolt ellene (vö: középvízi szabályozás), ahogy általában a morfológiai változatosságot is eltüntetni igyekezett (vö: melioráció) lehetetlenné téve ezzel a táj természetes életfolyamatait. Különösen káros a meder bevágó eróziójának felgyorsítása, hiszen a meder valósággal berágódott a tájba, kisvízkor mintha egy szurdok alján folydogálna a 100 m³/s alatti vízhozam, messze a (kívánatos) talajvízszint alatt, tovább apasztva a vízkészlet felszín alatti víztesteit is. Így a meder éppen ellentétesen eredeti rendeltetésének, ahelyett, hogy pótolná a vízkészletet, vízelvezető árokként viselkedik, jelentős, és nagyon hiányzó vagyontól fosztva meg ezáltal az országot.

A középvízi meder esésének regionális hatású változása éppen a vizsgált területünk elején következik be: a Tiszafüred feletti 5-6 cm/km-es (szabályozás előtt: 3 cm/km) esés Tiszafüred alatt csak 3-4 cm/km (szabályozás előtt: 2 cm/km).[26] Az áradások idején így itt feltorlódik a víz, ami a szabályozások előtt egyrészt terjedelmes árterekben terült el (Dél-hevesi nyíltárterek, ill. a bal parton az Üllő-laposig húzódó ártér, valamint a Mirhó ártere), másrészt jelentős fokokon, vízfolyásokon távozott távolabbi vidékek felé (Saj-fok–Millér, Mirhó-fok–Kakat-ér). E területeken építették ki a Kiskörei-víztározót (jelenleg: Tisza-tó), a megmaradt árterek pedig a most tervezett tározóknak, illetve a megváltoztatandó tájhasználatnak adnak helyet.

A fok

A középvízi mederben érkező árhullámok kivezetése, szétterítése a fokokra hárul a működő tájban. A fokok a középvízi meder mentén épülő folyóhátakat átréselő oldalirányú medrek vagy csatornák, melyeken keresztül a víz kommunikál a főmeder és az árterek között. A főmeder mentén ugyanis egy természetes parti hát (levee) keletkezik, ahogy a mederből kilépő víz meglassulva lerakja hordalékát. (A vízügyi szakirodalom ezeket övzátonynak nevezi; mostanában, a hullámtér vízszállító képességének csökkenése miatt, a kutatások előterébe került. A földrajzos szakirodalomban övzátonynak, pontosabban övzátony-sarlólapos sorozatnak (scroll bars, scroll pattern) azt a középvízi vagy mederképződményt nevezzük, amely a kanyar természetes vándorlása során, a belső íven keletkezik.)

A fokon – mint kapun – a víz így nem felülről, zúdulással, hanem alulról, az ártér felé fokozatosan emelkedve árasztja el az árteret, fokról-fokra(!) töltve fel az ártéri laposokat. Ennek megfelelően beszélhetünk elsődleges és másodlagos vagy belső fokokról.

Az elsődleges fokok keletkezhetnek természetes úton úgy, hogy áradás után az átázott mederoldal megsuvad annyira (gyakorlatilag hátráló erózióval), hogy a parti hát teljesen átszakad (erre utalhat Marsigli latin kifejezése a ruptura/szakadás), és egy kapu, illetve folyosó nyílik a víznek a főmeder és az ártér között. Ennek a folyamatnak a mai hektikus vízjárás sokkal jobban kedvez, mint a szabályozás előtti, amikor jóval lassabban jelentkezett a jóval kisebb vízjáték a jóval lankásabb mederoldalon. Manapság a kiskörei keresztgát alatt, a tavaszi árvizet követően megkezdett duzzasztás miatt különösen hirtelen zuhan le a vízszint a mederben, ami nemcsak az ártéri ikrák és/vagy ivadékok pusztulását okozza, hanem ilyenkor az átázott mederoldal is hamar „utána megy” a folyónak. Erre utal a mederoldalak lépcsős (suvadásos) szerkezete. A modernkori szabályozás előtti ilyen természetes keletkezésre ma nehéz közvetlen bizonyítékot találni[27], a folyamat szép mai példáját adják a Szajolnál és a Tiszavárkonynál a 2000-es árvíz alkalmával született fokok. Mindenesetre a táj ember nélküli működése esetén is, ahol a parti hát bármilyen oknál fogva alacsonyabb[28] (volt), ott indult meg, illetve koncentrálódott a kommunikáció a főmeder és az ártér között.

Az ember megjelenése csak segíti a táj eredendő működését, hiszen a maga (tovább)mélyítette fokjaival csak segítette víz szétterülését a tájban, végső soron a vízpótlást, majd a funkcióját vesztett, megrekedő vizeket segítette visszajutni a főmederbe.[29] A fokok antropogén eredetére vagy átformálására az elnevezések utalnak (Vágás-Vájás-fok/ok, Ásott-Ásvány-fok/ok, esetleg a személynév utáni elnevezések). Fontos kiemelni, hogy a táj működése szempontjából a természetes és a mesterséges jelzők helyett a természetszerű és a természet-ellenes, vagy iparszerű fogalompárt célszerű használni, hiszen nem az a kérdés, hogy hogyan keletkezett az „alkatrész”, hanem hogy jó-e, működik-e, fenntartható-e? Másképpen: attól, hogy ember csinált valamit, az még lehet természetes(!), azaz a Természet eredeti rendszerébe tartozó, bele illeszkedő.

Másodlagos fokokként többnyire az ártéri laposok, nagyobb medrek közé került szűkebb medermaradványok, erek, illetve a szűkületekben meggyorsult-bevágódott vízfolyások viselked(né)nek (funkcionál/ná/nak). (Az emberi beavatkozás természetesen itt is jellemző lehet, de – és ez a fenntartható gazdálkodás egyik ismérve – minthogy ezek a táj eredendő működésébe illeszkedő beavatkozások, a természetes és az emberi eredet gyakran összemosódik, illetve a működés szempontjából érdektelenné válik.)

Ahogy áradáskor „magától”, az áradás nyomásának köszönhetően alulról felfelé(!) folyik a víz a tájműködés szempontjából klasszikus-ideális fokban, úgy apadáskor szintén külső, fosszilis eredetű energia hozzáadása nélkül, gravitációsan, ráadásul a fokokban zsilippel vagy mederküszöbbel szabályozható ütemben tud visszafolyni a víz az árterekből a főmederbe.

A Tisza-vidék potenciális bioproduktivitásának kihasználásához ugyanis nem külső erőforrásokból táplálkozó öntözésre és műtrágyázásra van szükség, hanem arra, hogy a területek „először árasztassanak, majd száraztassanak”. Ebben van kulcsszerepe a jól vonalazott, lejtetett és működtetett foknak, ezért nevezhetjük az ártéri viszonyokhoz igazodó gazdálkodást fokgazdálkodásnak.

Az ártéri szintek

A vizsgált táj eredendő morfológiai szerkezetét az egykori elöntéseket mutató szabályozás előtti térképek, illetve az ezek alapján értelmezett mai nagyfelbontású domborzat-modellek jelenítik meg legszemléletesebben. A térképeken az árterek és az ármentes szintek mozaikos hálózata rajzolódik ki. Az árterek azok a természetesen mélyfekvésű területek, melyeket eredetileg elöntött az árvíz. Ezek elhelyezkedését tehát az áradás szintje határozza meg, fekvési magasságuk tehát viszonylagos. Másképpen fogalmazva: a Tiszai Alföld felszíneinek magassága két számmal is meghatározható, melyek közül az egyik az általánosan használt tengerszinthez viszonyított, ún. abszolút magasság, a másik a vízjáráshoz, praktikusan a legmagasabb árvízszinthez viszonyított „relatív” magasság. A táj működése szempontjából természetesen ez utóbbi a fontosabb, hiszen ez alapján rajzolható meg pontosan a táj funkcionális mintázata.

Meg kell jegyezni, hogy természetesen nem a jelenlegi, mesterségesen magasra szorított árvízmagasságok a mérvadóak, sőt az így kijelölt területekre alapozott tájtervezés olyan, mintha hibás alapra építenénk házat; az így létrejövő koncepció magában hordja a fenntarthatatlanságot, minthogy nem a táj eredeti adottságaiból, működéséből, hanem egy diszfunkcionális (fenntarthatatlan – értsd rövidtávon is csak drágán eltartható) alaphelyzetből indult ki. Az így kapott területek csak mint veszélyeztetettségi zónák értelmezendőek, amelyek egy elrontott szabályozási koncepcióból következnek, és éppen hogy nem igazodni, hanem megjavítani, visszaigazítani kell ezeket a zónákat az eredeti, működőképes, fenntartható helyzetükbe és állapotukba.

Az árterek relatív magasságuk szerint tovább tagolhatók: e szerint megkülönböztetünk mély-, alacsony- és ún. magas ártereket. Ezek a szintek funkcionális szempontból alrendszereknek tekinthetők, szerepük elsősorban a különböző élőhelyi adottságaik és haszonvételi lehetőségeik miatt fontos, részletesebb bemutatásukat lásd ott.

Az árterek eredetileg nem, illetve nem csak a főmeder mentén helyezkednek el, hanem akár több tíz kilométeres távolságban is. A távolabbi árterek bekapcsolását a másodlagos vagy belső fokok, vagy erek végzik. Ezek gyakran régebbi elhagyott medermaradványokban alakulnak ki. A történelmi térképek, leírások tanúsága szerint a fok, az ér, a folyás, stb. elnevezések nem különültek el egyértelműen. Az élő tájban is általában többfunkciójú, illetve relatíve többhelyzetű egy-egy forma[30]: a tudományos módszertan igényei szerint az inkább oldalirányú funkciójú, kivezető medreket fokoknak, az inkább párhuzamos funkciójú, továbbvezető medreket ereknek javasoljuk nevezni[31]. Itt jegyezzük meg, hogy a fentiek tanulsága az, hogy az ártér reaktiválása céljából végzett „szabályozott vízkivezetéshez” a fokok működését kell alapul venni, illetve, az árterek reaktiválása akkor lehet teljes és eredményes, ha regionális szintű ér-rehabilitáció is társul hozzá.

Ártéri öblözetek

A főmeder mentén húzódó árterek sem „szabályosan”, egyenletes szélességben terülnek el, illetve a folyó sem feltétlenül középen szeli ketté az árterét. A kiszélesedő árteret hívjuk ártéri öblözetnek, melyek általában teljesen[32] vagy részben[33] jelenleg le vannak vágva/ választva a főmedertől. A kiszélesedő hullámteret hullámtéri öblözetnek nevezhetjük, mely ennek megfelelően egy antropogén eredetű egység/ tájrészlet[34]. Szerencsés esetben a töltés magasparton fut[35], és így az emberi és az eredeti tájhatár egybeesik.

Az ártéri öblözetek összefüggő láncolata az ún. meanderöv; az a terület melyet a Tisza főmedre a holocénban bebarangolt[36] (lásd még: 3. ábra). Itt helyezkednek el a holtágakként „továbbélő” elhagyott medrek, melyek a múlt századig természetes lefűződés által, illetve a szabályozások kapcsán emberi beavatkozással keletkeztek. A meanderöv határa keletkezésénél fogva általában rendkívül éles, hiszen éppen addig terjed, amíg az oldalazó folyó alá- és elmosta a magaspartot.

Ez a sáv kínálkozik nagyvízi mederként, hiszen markáns természetes határvonalát kézenfekvő lett volna átvenni, és csak megerősíteni, kiemelni ember alkotta töltésekkel, így garantálva a háttérterületek ármentességét. Azonban ez a megoldás is csak akkor működőképes, ha biztosítva van ezen partvonal átjárhatósága, vagyis a fokok működése. Hiszen mint láttuk árvízi vízfölösleg eredendően nincs, csak árvízi víztöbblet, aminek szétterítésére, tájba-juttatására hivatott az eredendő morfológiai szerkezet, és „benne” az eredendő talajadottságok, és „rajta” az eredendő vegetáció. Ehhez kell igazítani emberi feladatainkat és igényeinket is, amennyiben hosszú távon élhető környezetet akarunk „létrehozni”.

A hullámtér

Az „eredendő” helyzet azonban megváltozott. Az árvízi víztöbblet befogadását meggátoltuk, ráadásul, szintén az iparszerű beavatkozásoknak köszönhetően, számítanunk kell valóban „túl nagy és/vagy hirtelen[37] áradásokra. Az így jelentkező „relatív” vízfelesleg elvezetésére szolgál a hullámtér, az ártér folyó menti sávja az árvízvédelmi töltésekig. A hullámtér diszfunkcionalitása azonban két irányból is jelentkezik: egyrészt levezeti azt a vízmennyiséget is, amit kivezetni kellene (ti. a fokokon keresztül az árterekbe), másrészt már nem képes levezetni azt a vízmennyiséget, amit le kellene vezetni. Ez utóbbi a közvetlen oka az utóbbi idők LNV-t[38] döntő árvizeinek a Közép-Tiszán, mely helyzet fontosabb okai, hogy egyrészt beszűkült a nagyvízi meder, másrészt betömődött a hullámtér. A nagyvízi meder beszűkülése levezethető a folyó bevágódásra késztetéséből, ami viszont az oldalazó erózió megakadályozásával (átvágások, partbiztosítások) van összefüggésben. A hullámtér eltömődése pedig a benövényesedésnek és a koncentrált hordaléklerakásnak köszönhető, melyek ráadásul öngerjesztő folyamatok. Ezek beindulása pedig a hibás koncepciójú Tisza-szabályozás és a nem megfelelő tájhasználat egyenes következményei. E tájhasználat, amely a modern kor közgazdasági logikája szerint alakult ki, legpontosabban az alábbi paradoxonnal értékelhető: a hullámtér (mint ártér) potenciális bioproduktivitása ahelyett, hogy hasznot hozna, kárt okoz. Ez a hullámtéri paradoxon, ami rámutat arra, hogy a megoldás a megfelelő tájhasználat kialakításával érhető el, ami pedig a táj eredeti működéséhez igazodó működtetés.

Nyíltártér

Visszatérve még az „eredeti működés”, illetve az árterek ismertetéséhez, meg kell említeni az ún. nyíltártereket is, vagyis hogy a meanderövnek és az ártereknek „sajnos” nem mindenhol van éles határuk, illetve esetenként „megbocsáthatatlanul” messzire húzódik az a vonal, ami az árterek egykori kiterjedését jelzi. Ezt a vonalat „ártéri szinlőként” azonban megtaláljuk akár a főmedertől 10-15 km távolságig húzódó Hevesi-nyíltártér határán is, az első települések szélén[39].

Az ármentes szintek

Ahogy vannak ártéri szintek, úgy van ármentes szint is: tulajdonképpen az ártéri szintek negatív alakzataként, inverzeként vagy kiegészítőjeként jelenik meg a táj mintázatában és funkcionális rendszerében. Hiszen ezek azok a magasan fekvő területek, amelyeket már nem öntött el az árvíz, mindazon élőhelyek és haszonvételek számára, amelyekre az árasztás legfeljebb csak közvetve van jó hatással (pl. az ártérben legelő állatok nagyvíz esetén, vagy akár az emberi település számára). A mai duzzasztott árvízmagasságok már meghaladhatják ezt a szintet (amitől persze nem az ármentes szintek funkcionális helye változik, hanem a szabályozás sikerének megítélése…). Az ármentes szinteket másképpen magaspartoknak nevezzük, areális elhelyezkedésük szerint lehetnek félsziget-[40] vagy szigethelyzetűek[41], vagy alkothatnak összefüggő hátat a meanderöv mentén[42]. Vertikális elhelyezkedésük szerint lehetnek sík teraszszintek, vagy azokon felmagasodó hátak. Vizsgált tájunkon (Tiszafüredtől Tiszagyendáig) különösen jellemzőek a szélfútta homokbuckák és maradékgerincek, melyek újabb sajátos élőhelyet jelentenek.

Az élő ártér működésének összefoglalása

Legfontosabb életjelenségek

A működő táj legfontosabb életjelenségét összefoglalóan a pulzáló árvíz[43] kifejezéssel írhatjuk le, mely itt az áradások és apadások szabályosan ismétlődő váltakozását, másképpen a középvízi meder és a hozzá tartozó árterek rendszerszerű kommunikációját jelenti. Ez hozza az élő és éltető vizet, a szükséges tápanyagot, sőt a tájat felépítő szervetlen alkotórészeket is(!). Ennek köszönhető a sokat emlegetett, és ma is elérhető legendás halgazdagság, a nagyfokú csapadékhiány ellenére is (egykor) dúsfüvű rétek, stb. Az ehhez szükséges teret, infrastruktúrát a domborzat, a szükséges energiát a gravitáció (gradiens energia) biztosítja. Az (ár)víz szállítását az erek – mint az (egyéb) élő szervezetekben, raktározását az ártéri tavak végzik. Ezek tulajdonképpen a fokok küszöbszintjeinél alacsonyabban fekvő medermaradványok[44].

A víz áramlásának megakadályozása, a fokok és erek eltömése, vagy akár a főmeder keresztbe gátolása a táj életében trombózisként értelmezhető. Az árterek és magaspartok, mint eredendő szintek, nem megfelelő használata pedig a helytelen, irracionális, egészségtelen életmóddal párhuzamosíthatók.

A szervezet egészséges működésének fenntartásában fontos szerepet kapnak a biológiai ökológia által vizsgált összetevők is, leginkább talán az erdők. Egyéb „élettelen” morfológiai jellemzők, formák és mikroformák, mint sajátos élőhelyek jelentősek, de a táj rendszerszerű működése szempontjából inkább csak szintbeni elhelyezkedésük mérvadó, így külön nem foglalkozunk velük. A táj szerves egységét az ártéri és ármentes szintek funkcionális rendszere adja. A szintek kölcsönös függőségben, működésükben egymást indokolva, használatukban egymásra támaszkodva csodálatos életlehetőségeket, életminőséget nyújtan(ná)ak az igazodó embernek.

Az ártéri táj működtetésének alapjai

Mi az, hogy fenntarthatóság?

A vizsgált táj működtetésére vonatkozó javaslatunk megalapozásaképpen először megvizsgáljuk a jelenlegi működtetés összefüggéseit és felvázoljuk a kialakítandó működtetés irányát. Tesszük ezt azért, mert minden probléma megoldásának alapja a probléma fel- és elismerése. Sőt egy pontos helyzetértékelés magában hordozza a megoldás mikéntjét. De mi van akkor, ha a probléma nem a működtetés hibája, hanem a működtetés maga? Képes-e egy rendszer a rendszerszerű hibáit felismerni?

A jelenlegi tiszai víz- és tájhasználati rendszer a modernkori folyószabályozások koncepciójából ered, melyet az ország modernizálása céljából fejlesztettek ki a 18-19. század folyamán. A Tisza vízgyűjtőjén a vízrendezés abból indult ki, hogy az Alföldön túl sok a víz, és hogy a vízzel borított területek használhatatlanok, értéktelenek. És valóban: a korabeli Alföld, különösen a Tisza-vidéke akkori állapotában alkalmatlan volt a modernizáció befogadására. Ez a Magyarországra is éppen akkor betörő modern kor lendületes kezdetén – gondoljunk csak a reformkorra – mindennapi tapasztalat lehetett, tehát a kor szava, mondhatjuk történelmi szükségszerűség volt a modernkori vízrendezés elindítása. Az azóta eltelt 150 évben, – sőt, éppen a vízügyi szakirodalomból derül ki legélesebben, hogy rögtön a munkálatok megkezdésétől, – azonban látszik, hogy a megvalósuló vízrendezés bizony nem működik. És nemcsak a táj, hanem a gazdaság, de legalábbis a helyi népesség szempontjából sem.

Akkor sem tudunk más következtetést levonni, ha hivatalosan ezt sosem (volt) kényelmes kimondani; illetve annak ellenére sem, ha voltak is eredmények, pozitív fejlemények: mert a táj funkcionális rendszere sérült. Lehet mondani, hogy 200 éve sem volt megfelelő állapotban, de mostanra sokkal rosszabb a helyzet.

A tiszai Magyarország ugyan modernizálódott, de látnunk kell, hogy a helyi népesség, a falvak és a városok inkább leszakadtak az ország többi részéhez képest, a gazdasági és a szociológiai mutatók, és különösen a tendenciák sötét képet és még sötétebb jövőt festenek[45]. A táj, az iparszerűség uralma alatt mintegy rabszolgasorsban tartva, hatalmas monokultúrás, az eredeti mintázatot semmibe vevő négyszögesített táblákkal, a felduzzasztott árvizek elszabadulásától fenyegetve, kizárólag külső érdekeknek alárendelve, kiszárítva és elgazosodva nem képes megfelelni annak, amire hivatott, azaz, hogy fenntartható megélhetést nyújtson lakosságának. Ez a modernizáció eddig nem szolgálta eléggé a helyi lakosságot és a helyi tájat.

A modernizáció jellegéből következő, és néha ki is mondott célja éppen az, hogy a modernizálandó lakosságot elszakítsa (ahogy mondják: fel- és megszabadítsa) a „régi” eszközeitől, életmódjától, világlátásától. Ennek során szabadul meg a helyi lakosság a helyi táj ismeretétől is, és ezzel együtt valódi érdekei képviseletének (sőt: felismerésének) képességétől is.

A táj jelenlegi, modernkori értelmezése és működtetése az idő és a gyakorlat példáján megbukott. A modern kor a célját elérte, a természetet sikerült legyőzni; rá kell jönnünk azonban, hogy így, legyőzve, nem működik. Ha tetszik: így a Természet nem tudja elérni célját, ti. hogy élhető, elegendően kényelmes(!) életteret nyújtson a résztvevőknek, köztük az emberiségnek.

Ez a fenntarthatatlan helyzet a modernkori elfogyasztói rendszer normális (rendszerszerű) működésének eredménye, tehát ha fenntartható megoldást keresünk, azt e rendszeren kívül lehet megtalálnunk. Például a tiszai táj fenntartható működését biztosító működtetési, víz- és tájhasználati rendszer a jelenlegi társadalmi, gazdasági, politikai rendszerben ellentmondásos. A megoldás alapfeltétele, hogy ezt fel- és elismerjék döntéshozóink is.

A megoldás, azaz a felmerült problémákra választ kínáló koncepció, tájműködtetési rendszer legfontosabb alapismérve tudni illik az, hogy fenntartható – tehát nem olyan, mint a modern rendszer. Egy rendszer akkor, és az által fenntartható, ha a Természet egészébe illeszkedik. (Amennyiben elfogadjuk, hogy a természet törvényei magasabb rendűek az ember törvényeinél.) Ez pedig nem jelent mást a valóságban, mint, azt, hogy működik. Azaz hosszú távon, ahogy a természet egésze, és egyéb alrendszerei, mintegy magától (önműködően), a többi alrendszerrel kölcsönös függőségben funkcionál.

2. A szerves/működő/fenntartható táj és társadalom modellje

A kölcsönös függőség lényegi eleme a fenntarthatóságnak: azt jelenti, hogy többi rendszernek nincs jobban kiszolgáltatva, mint amennyire azok neki, és hogy nem a szembenállás (kompetíció), hanem az együttműködés (kooperáció) határozza meg a többiekhez való viszonyát.

Ez azt is jelenti, hogy egy fenntartható rendszer önállóan, önellátóan elégíti ki alapvető igényeit, és funkcionális kapcsolatai a helyi érdekérvényesítése céljából működnek, védve azt a külső érdekek (kereskedelem, raktározás, feldolgozás) túlzott befolyásától.

A fenntartható rendszer e két tulajdonsága gátolja finomszabályozásként az egyes alrendszereinek elhatalmasodását; majd ha ez nem működik, akkor a társait felfaló, függőségbe kényszerítő (al)rendszer automatikusan törli magát a rendszerből, hiszen a kölcsönös függőség miatt a társai elpusztításával önmaga létfeltételeit is elpusztítja.

Az emberi életmód, illetve egyes tevekénységeink fejlettségét tehát nem aszerint kellene mérnünk, hogy mennyire szolgálják kényelmünket, hanem hogy mennyire illeszkednek a természet eredendő működő rendszeréhez.

A tájgazdálkodás célja pedig nem más, mint hogy a természet eredendően működő egészébe illeszkedő rendszereket hozzunk létre, vagyis fenntartható tájakat, aminek alapja a fenntartható ember – természet kapcsolat, az alábbiak szerint:

Ha egy rendszer fenntartható,

· akkor nem növekszik folyamatosan, lineárisan, akkor sem, ha fejlődésnek nevezik a növekedést, és fenntarthatóságnak a folyamatosságot.

· Különösen nem úgy, hogy e növekedés titka, hogy a rendszer termékei egyre nagyobb arányban minél kevésbé / kevesebb ideig legyenek használhatóak (működőek) a rendszerelemek számára, hogy mindig újat kelljen belőlük termelni.

· És akkor sem, ha kitalálnak olyan mutatókat (pl. GDP), ami növekszik az egyre nagyobb mennyiségben előállított, -használhatatlanabb termékek által.

· Különösen nem, hogy ha ezen mutatók akkor mutatnak nagyobb növekedést, ha minél drágábban, a társökoszisztémákat minél jobban igénybe véve (terhelve) termelik meg a termékeket.

· És akkor sem, ha kiépült ezen önelfogyasztó rendszernek az a mechanizmusa, ami megoldja, hogy e generált termékeknek meglegyenek a fogyasztói, akik ráadásul önként és örömmel vesznek részt a rendszeren kívüli érdekek képviseletében.

Ha egy rendszer fenntartható, akkor

· alapvető anyag-, energia- és információs igényeit nem rendszeren-kívüli hálózatokhoz csatlakozva elégíti ki (!), még akkor sem, ha e külső függőség távirányításos rendszerét globalizációnak hívják.

· a helyi rendszeren belüli adottságokra és erőforrásokra, a helyi tudásra, emberekre és érdekekre és mindezekért épül; a külső, idegen, más érdeket nem szolgálja, hanem védekezik ellene.

· a rendszer számára használhatatlan (diszfunkcionális) termék, vagyis szemét termelése nélkül működik, egymásba kapcsolódó zárt körfolyamatokban, azaz egy-egy folyamatának, tevékenységének, életjelenségének végtermékei mindig egyben egy másik folyamatának (stb.) alapanyagai !).

· alrendszerei egymással, szintjeitől függetlenül, kölcsönös függőségben, ugyanakkor a struktúra logikájából következően visszafordíthatatlan alá-fölérendeltségben működik.

· a helyi emberek felismerik és képviselik igazi érdekeiket, melyek legfontosabb jellemzője, hogy a helyi táj eredendő működésének fenntartására irányulnak.

Egy kívánatos tájrehabilitációban a kialakítandó rendszer fenntarthatósága azt is jelenti, hogy jövedelmező a működtető (rendszeren belüli) „humán erőforrás”, vagyis a helyi emberek számára. Hiszen a fentiekből következik, hogy ha a rendszer egészséges, akkor a külső rendszerek, rendszerelemeknek is akkor és az által jó, ha a vizsgált rendszer belső rendszerelemeinek jó. Ennek megfelelően tehát a kialakítandó víz- és tájhasználati rendszernek olyannak kell lenni, ami egyszerre illeszkedik az eredendő működéshez, és a létező (jelenlegi) piachoz, gazdasági körülményekhez. Csakhogy amíg az előbbi nem az emberek kompetenciája, addig a másik annál inkább. Amíg az eredendő funkcionális rendszert nem lehet büntetlenül megváltoztatni (megpróbálták: nem működik), addig a gazdaság manapság éppen, hogy rendkívül ember által szabályozott, ráadásul központilag, így nyilvánvaló, hogy a lehetőség, a feladat és a felelősség a gazdasági szabályzók kialakításán, kialakítóin van. Tudni illik, úgy kell igazítani a gazdasági szabályzókat, hogy a gazdaság szereplőit fenntartható (lásd előbb) tájhasználatra késztessék.

Itt újabb alapkérdést érintünk, ti. hogy: Természet-/Környezetvédelem vagy tájgazdálkodás? Azt a fentiek nyomán is látjuk, hogy nem hozhat valódi /végleges megoldást a természet és a „környezet” ágazati rendszerű „védelme” (úgymint „konzerválás”, „rezerválás”). A természet- és környezetvédelem, mint a gazdaság egy új szektora, a rendszer egyik legjobban „fejlődő” ágazatává vált, de látnunk kell, hogy éppen ez a „fejlődés” a természet- és környezetvédelemi bajok forrása, és így a természet- és környezetvédelmi ágazat létrehozásának (ind)oka. Hiába „fordítunk vissza” akár egyre nagyobb arányban pénzt a Természetre, amíg a forrás, amiből adjuk, a természeti javak elfogyasztásából származik. Ezt az ellentmondást – ti. hogy a fenntarthatóság és a fejlődés (értsd növekedés) ellentétesek (FF paradoxon) –, úgy oldhatjuk fel, ha az ökológiai elveket integráljuk a gazdaságba.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség az eddigi természetvédelemre, vagy a környezetet kevésbé terhelő technológiák alkalmazására, csak azt, hogy ez a fajta problémakezelés nem hozhat valódi megoldást. Hogy a fenntartható élet rendszerét megteremtsük, „ökologizálni” kell a gazdaságot, vagyis olyan (tájhasználati) rendszert kell létrehoznunk, amelyben a végzett tevékenység egyszerre hoz ökológiai és ökonómiai hasznot. Ehhez az kell, hogy megszűnjön az ember és természet ilyen végletes szembenállása. Legyen az (is) természetes, ami emberi (antropogén)! A fok keletkezésénél láttunk erre példát, amikor kiderült, hogy a táj szempontjából nem az a kérdés, hogy a természet vagy az ember csinálta-e, hanem hogy hogyan működik a többihez képest.

A Tisza-vidék rehabilitációja kapcsán megvannak a biztató momentumok is. A fenntartható vízgazdálkodás érdekében született alapdokumentumok, az Európai Unióban magyar közreműködők által is kidolgozott „Vízkeretirányelv” és a „Legjobb Gyakorlat Dokumentum” már bántóan egyértelműen az itt szorgalmazott irányba mutatnak, és a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (VTT) is, legalábbis alcíme szerint – ártér-reaktiválás szabályozott vízkivezetéssel – tökéletesen tartalmazza a fenti elveket.

A tájgazdálkodás szempontjából legfontosabb gazdaság- és társadalomirányítási eszköz az agrárpolitika, immár a Közös Agrár Politika, melynek évek óta megkezdődött reformja az ipari alapanyagokat iparszerűen termelő agro-bizniszből a multifunkcionális (többhasznú) tájfenntartó agri-cultura irányába máris megadja /megadná az esélyt és az anyagi alapot a jelenlegi bukott táj- és vízgazdálkodási rendszerünk átalakítására.

A Tisza-vidék ragyogó életlehetőségeket biztosít(hatna) az adott keretei között. Minden szükséges tényezőből van elég, csak megfelelően kell használni az adottságokat. Az eddigi vizsgálat eredményeképpen (lásd eddig) a kialakítandó tájműködtetési rendszer alapjául egy olyan rendszer kínálkozik, ami történeti, néprajzi kutatások szerint a szabályozások előtt a Tiszai Alföldön évszázadokig működött, és ártéri és/vagy fokgazdálkodásnak nevezik. Jelenlegi sikerességének biztosítéka éppen az, hogy itt mintaszerűen jelenik meg a rendszer egyidejű ökológiai és ökonómiai hasznossága. Amennyiben:

· éppen annyi vizet kell kiengedni a gátak közül az árvízi biztonság megteremtéséhez, mint amennyit a csapadékhiány pótlásához ki kell engedni.

· Ez a vízmennyiség éppen annyi területen helyezhető el természetszerűen (leghatékonyabban), mint amennyinek a (szántóföldi) művelését egyébként is át kell alakítani gazdasági és ökológiai okok miatt.

· Az árvízi biztonság, a csapadékhiány-pótlás és a gazdaságosság miatt szükséges tájhasználati átalakítások nyomán, éppen az a tájhasználat alakul ki, amellyel fenntartható módon tudunk egészséges tájat és táplálékot „előállítani”.

· Ezek szerint akkor is ezt a tájhasználatot kellene követnünk, ha bármilyen külső érdek ellenezné, de jelenleg ráadásul ehhez a tájhasználat-váltáshoz éppen olyan agárpolitika lenne szükséges, amit az EU a mostaninál sokkal nagyobb mértékben támogatna (leépülő 25% helyett gyarapodó 80%-kal!).

Az ártéri (táj)gazdálkodás meghatározása

Az ártéri gazdálkodás fogalmának meghatározásakor először meg kell említeni a felmerülő másik elnevezést, a fokgazdálkodást. A fokgazdálkodás és az ártéri gazdálkodás, ugyanannak a tájhasználati rendszernek eltérő nézőpontú megnevezése: az „ártéri” jelzővel inkább a mezőgazdálkodási vetületét tekintem, a „fok” előtag használatakor inkább a vízgazdálkodási oldalát. Ez a két rész, ebben az esetben jellemzően és elválaszthatatlanul összekapcsolódik, hiszen éppen ez az egyik legfontosabb tulajdonsága ennek a tájhasználati rendszernek.

Meg kell jegyezni, hogy az ártéri gazdálkodást jelen tanulmányban (természetesen) nem mint történeti vagy néprajzi fogalmat tekintjük, hiszen a vizsgálatok eredménye nyomán e tanulmány célja éppen az, hogy bemutassa az ártéri gazdálkodás aktualitását, sőt szükségszerűségét. A földrajzi (gazdasági-ökológiai) vizsgálat alapján javasolható tájműködtetési rendszer, persze, nem véletlenül, lényegét tekintve azonos a történeti, néprajzi kutatás által leírt ártéri gazdálkodással. A különbség abban mutatkozik meg, hogy nekünk a jelenkor igényei szerint, „tudományosan” és szabatosan kell meghatároznunk, megterveznünk az elérni kívánt tájhasználatot (amit most ártéri tájgazdálkodásnak hívunk), míg régen ez többé vagy kevésbé spontán módon működött – tértől és időtől függően.

Az ártéri (vagy fok)gazdálkodás meghatározása fontosabb tulajdonságai szerint: a folyó menti területek természetszerű, többhasznú (komplex) gazdálkodási–tájhasználati rendszere. E három jellemző kibontásával jól meghatározható az ártéri gazdálkodás fogalma.

A „folyó menti területek” kifejezés pontosabban az alföldi jellegű, folyók által meghatározott (tényleges távolságtól függetlenül: lásd például Nagy-Sárrét!), félkontinentális éghajlatú és vízjárású vidékeket jelenti.

A „természetszerű” jelző magyarázatául azt is mondhatnánk, hogy „ártéries” vagy „ártériesített” gazdálkodás, tehát az árterekre jellemző vízjáráshoz, morfológiához, éghajlathoz (stb.) igazodó, a természeti adottságoknak alárendelt, azokat ki- vagy felhasználó, tehát fenntartható rendszer. Másképpen: úgy vesz ki, hogy nem fogyasztja el a Természetet. Vagy: a haszonvételek során nem terheli meg túlzottan a környezetét.

„Többhasznú”, azaz sokrétű, több lábon álló: többféle egymással összefüggő haszonvétel lehetőségét biztosította – az egész gazdaságnak keretet biztosítva. Ebből a szempontból megfelel a mostanában sokat emlegetett „komplex vidékfejlesztés” és az „integrált gazdálkodás” legkorszerűbb alapelveinek is. Az ártéri gazdálkodás egykori, és ma is indokolt, felújítható haszonvételi lehetőségeit ezennel csak felsorolom, részletes bemutatásuk a néprajzi szakirodalomban bőséggel rendelkezésre áll, jelenkori alkalmazásuk leírása pedig meghaladják e tanulmány kereteit.

· Halászat – rekesztés, kerítőhálós, pákászat.

· Erdők – keményfa, puhafa, makkoltatás, legeltetés, egyéb növények (pl. gyógynövények).

· Gyümölcs – főleg körte, alma, szilva, dió - aszalványok, lekvár.

· Kertészet – pl. dinnye, dohány és krumpli

· Állattartás – (extenzív) ló, szarvasmarha, juh, sertés.

· Szántóföldi termelés – legfeljebb önellátásra.

· Nád, gyékény, kender, stb. – háztartási cikkek.

· Vadászat, madarászat, méhészet.

· Közlekedés – tutajozás (kettős hasznosítás), a „szárazföldi” módszerek alkalmazkodása.

· Energiatermelés – vízimalmok.

· A víz közvetlen felhasználása – ivás, itatás, főzés, mosás, stb.

Az ártéri gazdálkodás történelmi időben való elhelyezésére a „preindusztriális” kifejezés a legpontosabb, mivel megjelenését tekintve az ipari korszak előtti. Szűkebb – történeti/néprajzi – értelemben az ártéri gazdálkodás az iparszerű vízrendezések előtti hagyományos síkvidéki/folyómenti gazdálkodás. De tágabb értelemben is, „időtlenül” preindusztriális (pontosabban antiindusztriális), amennyiben szemben áll a modern kor iparszerűségével. És éppen ez jelenti korszerűségét, jövőbeni alkalmazásának indokoltságát!

Az előzmények fényében (lásd előző fejezet) fontos az ártéri gazdálkodás önellátó jellegének kérdése, aminek ma a globalizáció kontra regionalizmus összefüggésben van óriási jelentősége, és a fenti meghatározásnak mind a „természetszerű”, mind a „többhasznú” jelzőjéhez szervesen kapcsolódik. Az ártéri gazdálkodás önellátó jellegű, ami azt jelenti, hogy törekszik a szükségletek helyi forrásból való kielégítésére, ennek során persze adottságainak megfelelően eladásra is termel árukat (lásd európai jelentőségű egykori marha kivitelünk) – de nem függ a kereskedelemtől a mai modern, iparszerű gazdaságra jellemző értelemben! Másképpen: a helyi érdeket támogatja a külső érdekkel szemben.[46]

A helyi ember, tehát nem abból él(ne) meg, hogy bérmunkás a városban, vagy a városi gazdaságnak alárendelt helyi (iparszerű) mezőgazdaságban[47], hanem abból, hogy a helyi forrásokból kielégíti a helyi igényeket – a természetes munkamegosztásnak és szakosodásnak megfelelően. Ez „természetesen” így volt a preindusztriális korszakban, most pedig nem működhet addig, amíg a vidék(gazdaság) termékei és szolgáltatásai nem kerülnek egyenlő (vagy kiegyenlített) rangba a városi gazdaság termékeivel és szolgáltatásaival.

Az ártéri gazdálkodás működtetése a természeti adottságoknak megfelelő/alárendelt szabályozott vízkormányzást, másképpen a természetes folyamatokhoz való legteljesebb alkalmazkodást jelent. Az áradást és az árasztást nem megakadályozni, hanem szabályozni akarja – bár manapság a modern szemlélet kényszerű együttélésről beszél. Régészeti és történelmi források sora mindenesetre azt bizonyítja, hogy a modernkori szabályozás előtt igen jól sikerült az együttélés: vidékünk „tömve van” lelőhelyekkel[48], a középkorban a virágzó Magyarországról, mint „Európa híres kertjéről” beszéltek. A jövőben pedig (tegnaptól…) az ártéri(esített) gazdálkodás és (táj)szemlélet a gazdálkodás és tájhasználat (vagyis az emberi élet) egyedül indokolható, lehetséges (fenntartható) formája a Tiszai-alföldön.

Az ártéri tájgazdálkodás módszertana

A táj fent leírt működési rendjébe illeszkedő működtetési módszert ártéri tájgazdálkodásnak nevezzük, amiben az „ártéri” jelző tehát nem egyszerűen helyszínt, hanem inkább módszert jelöl: úgymint az árterek természetes vízjárásához, egyéb adottságaihoz igazodó, annak alárendelt, ugyanakkor az árterek természet adta óriási bioproduktivitását ki- vagy felhasználó, egymással térben, időben és funkcionálisan összekapcsolt haszonvételek rendszerét. Az alábbiakban tételesen összefoglaljuk működtetési mechanizmusának fontosabb elemeit (lásd még: 3. ábra):

1. Az ártéri tájgazdálkodás a szabályozott vízkivezetésre épülő természetszerű tájhasználati rendszer /gazdálkodási módszer. A szabályozott vízkivezetés lényege, hogy a Tisza áradó vizét oldalirányú medrek (fokok) segítségével kivezetjük az ártér közelebbi és távolabbi(!) mélyebb részeire.

2. A kivezetés kulcsa a természetes parti háton (a vízügyi szakirodalomban: övzátony), és a mesterséges árvízvédelmi töltésen átvezető fok, melyen keresztül a főmeder kommunikálni tud az árterével, és amelyen keresztül a szabályozhatóság is megvalósulhat. A fenntarthatóság és a működtetés szempontjából másodlagos, hogy a fokok emberi vagy nem-emberi eredetűek-e, mert lényeg, hogy illeszkednek, sőt gazdagítják a táj eredendő működését. Működő fokgazdálkodás esetén az ember, mint természetes funkcionális elem jelenik meg a táj életében. A fokok segítségével az árasztás az ember által elősegíthető, illetve követhető /ellenőrizhető. A fok kulcsszerepe miatt nevezzük az ártéri gazdálkodás vízkormányzási módszertanát fokgazdálkodásnak.

3. A szabályozhatóság kulcsa az árvízvédelmi fővonal átjárhatósága miatt szükséges megfelelő zsilip, amellyel – a természeti adottságokon belül – szabályozható a vízkivezetés ideje, a kivezetett víz mennyisége, valamint a víz visszavezetése.

4. A fokgazdálkodás fontos eleme – különös tekintettel az energiahatékonyságra és a fenntarthatóságra –, hogy a víz kivezetése és a visszavezetése egyaránt gravitációs úton történik, vagyis nem szükséges többlet /külső energiaforrás bevonása. A víz kivezetésékor ugyanis a mederben magasabb a vízszint, mint az ártéren, ezért a víz mederbeli emelkedésének megfelelően magától kifolyik az árterekre, és visszavezetéskor fordítva.

5. A főmeder mentén magasodó természetes parti hátat (övzátonyt) átréselő fok medre a főmedertől az ártér felé egyenletesen emelkedik /emelkedjen, így a víz nem a természetes parti háton átbukva, mintegy felülről önti el az árteret, hanem alulról felfelé, zúdulás nélkül árasztja el a megfelelő területeket. Ez egyrészt kordában tartja az áradó víz energiáit – hogy átok helyett áldás legyen az áradás –, másrészt lassítja az ártér feliszapolódását, mivel a hordalék az egyre lassuló vízben jelentős részben még a fok medrében kiülepszik.

6. Az ártér egymástól elkülönülő legmélyebb fekvésű területei is – többnyire különböző korú medermaradványok – belső vagy másodlagos fokokkal vannak (legyenek) összeköttetésben egymással. Így az áradó víz a főmeder felől fokozatosan – fokról fokra(!) – tölti fel az egy fokrendszerben felfűzött laposokat (melyfekvésű területeket). Az árasztás területi kiterjedését egyrészt a beengedett víz mennyiségével (a fővédvonalon kiépített zsilip zárásával), másrészt a víz vezetésére használt medrek/csatornák töltésezésével lehet szabályozni. (Ezt a szabályozások előtt a természetre kellett – illetve lehetett – bízni, és az emberek alkalmazkodtak ehhez, most a csatornák töltésébe épített oldalsó zsilipekkel/ fokokkal lehet finomítani – és bonyolítani –az árasztás térbeli és időbeli kiterjedését.)

7. A kivezetett víz az által hasznosul, (a)hogy megjárja a tájat. Ugyanakkor nem cél állandó, nagy kiterjedésű, sekély vizes területek kialakítása. Törekedni kell arra, hogy a víz állandóan mozgásban legyen, illetve ahol megáll, ott a kialakuló víztestek tartsák meg biológiai egyensúlyukat a következő árasztásig, vízfrissítésig. Ahogy a fokgazdálkodás egyik legfontosabb eleme a víz kivezetése, úgy a másik legfontosabb a víz – nem maradéktalan – visszavezetése. (Ez kötődik a fokok természetes keletkezéséhez, illetve az első emberi használatukhoz is, tudni illik a víz segítség nélkül is kijön az ártérre, de csak segítséggel – fokokkal – jut vissza.) Az a cél (elvileg), hogy minél nagyobb területen járassuk meg a vizet (hiszen csapadékhiányos területekről van szó), majd, hogy minél hamarabb vezessük vissza koncentrált, immár állandó vízborítású, tóként használandó területekre, a meglévő (lehetőség esetén továbbmélyített) mélyvonulatokba, laposokba, medermaradványokba.

8. A víz leeresztése/visszavezetése a fokok segítségével szintén gravitációsan történhet, hiszen az árvíz levonulása után az ártereken visszatartott víz szintje magasabb, mint a főmederben.

9. Az egyes belső fokokon elhelyezett zsilipekkel lehet szabályozni az egyes vízterek állandóságát, illetve az érintett területek vízborítását, és így gazdálkodását. Ha, illetve ahol legelőt vagy szántót akarunk, mihamarabb leeresztjük a vizet, a beszivárgás és a tápanyag dús üledék lerakása folytán az árasztás jótékony hatása már így is érvényesül (ezen a csapadékhiányos, nem a legjobb talajú területen). Ha, illetve ahol az állandó vízborításhoz kapcsolódó haszonvételeket akarunk, ott megtartjuk.

10. A víz visszatartása, illetve a mentett oldali (tó)medrek, tározóterek feltöltése kétféle módon történhet: a mögöttes terület legalacsonyabb (illetve apasztási) szintjéig lesüllyesztett talpszintű zárható zsilippel, vagy magasabb küszöbszintű fix küszöbbel. A zsilip kiépítése drágább és megfelelő működtetést igényel; ott szükséges, ahol a mögöttes víztestet maradéktalanul (küszöbszintig) le akarjuk vezetni. Ez lehet azért, mert az árasztott területen szárazföldi haszonvételt folytatunk, és az árasztás csak a hiányzó csapadék pótlására szolgál, és/vagy mert a víztest kiterjedése vagy mélysége nem teszi lehetővé az áttelelést (biológiai egyensúly felborulása, kiszáradás, átfagyás). Erre példa a kubikok összekapcsolása és bekötése a Tiszához – lásd: Nagykörűi Kubikgödör Hasznosítási Program. A belső zsilipek a megfelelő helyen megfelelő magasságú küszöbökkel elvileg pótolhatóak. Kiépítésük olcsóbb és nem igényelnek külön működtetést: a küszöbszint, magasságánál fogva meghatározza a mögöttes apasztási szintet. Mögöttük állandó vízborítás jön létre, amennyiben fizikailag és biológiailag fenntartható a víztest, míg alattuk a főmeder felé lejtő meder kivezeti a fölös vizet.

11. Megjegyzendő, hogy ez a vízgazdálkodás nem biztosítja a víz tetszőleges időpontban és tetszőleges területre történő kivezetését, de biztosít egy rendszerszerű, természetszerű és szabályozható vízpótlást, amihez lehet (illetve kell) igazítani egy fenntartható gazdasági rendszert, az ártéri gazdálkodás rendszerét.

12. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy a gazdaság igényeihez erőltetjük a természeti adottságokat, hanem hogy a természetes adottságokhoz igazítjuk gazdálkodásunkat. Az előbbi az iparszerű, intenzív (drága), – a jelenlegi közgazdasági rendszerben – külső szereplőknek hasznot hozó „gazdálkodás”, az utóbbi természetszerű, olcsó, helyben, és hosszú távon is hasznot hozó gazdálkodás.

13. Az ártéri gazdálkodás „ártéri” jelzője tehát nem egyszerűen helyszínt jelöl, hanem inkább módszert: az árterek természetes vízjárásához, egyéb adottságaihoz igazodó, annak alárendelt, ugyanakkor az árterek természetadta óriási bioproduktivitását ki- vagy felhasználó, egymással térben, időben és funkcionálisan összekapcsolt haszonvételek rendszerét.

14. A fokgazdálkodásra alapuló ártéri gazdálkodás fontosabb haszonvételei a következők:

halászat és ivadéknevelés,
rét- és legelőgazdálkodás, külterjes állattenyésztés,
nádgazdálkodás, gyékény, fűzvessző és egyéb hasznosítható növények,
erdőgazdálkodás (jóléti, energia v. gazdasági céllal),
gyümölcsészet (nyersen, befőttnek, aszalványok, lekvár, pálinka),
idegenforgalom, vadászat.
tájfenntartás, vízvagyon-tározás

15. A haszonvételek közül a legfontosabb az utolsóként felsorolt vízvagyon-megtartás, hiszen ez teszi lehetővé a többi „közvetlen” hasznot hozó tevékenységet, illetve az egész rendszer és táj működését. Ezen túl a haszonvételek közül a halászatot emeljük ki abból a szempontból, hogy nemcsak gazdasági hasznot biztosít, hanem ezzel egyszerre(!) természeti haszonnal is jár: A halászati haszonvételek alapja szintén a víz megfelelő kivezetése (gyenge láncszem a fővédvonali zsilip): lehetővé kell tenni a szaporodni akaró halak kijutását(!). Így ingyen jutunk (bio minőségű) halállományhoz – egyrészt zsákmányhoz, másrészt szaporulathoz. A halakat ugyanis nem mi szaporítjuk, hanem szaporodnak maguktól, mi „csak” megteremtjük – illetve nem akadályozzuk meg – ennek lehetőségét. A haszonvétel történhet egyrészt a tavon (horgászat, kerítőháló, stb.), másrészt a sekélyebb vizeken az ún. réti halászat idegenforgalmi termék értékű módszereivel (pl. tapogatóval), harmadrészt a fok medrét elrekesztve – szintén egyedülálló módszerrel. Az ún. rekesztő halászat az ősi fokgazdálkodásra alapuló eredeti ártéri gazdálkodás legklasszikusabb haszonvétele, mely során a víz leeresztésekor a fokot elrekesztik oly módon, hogy a víz és a kisebb halak átférjenek, a nagyobbak viszont fennakadjanak. A méreten aluli halak kiengedése biztosítja a folyamatos halgazdagságot. Az ártéri halgazdálkodás fontos tanulsága, egyrészt hogy a Tisza egykori legendás halgazda(g)sága valóság volt és lehet, másrészt hogy ez nem a mederhez kötődik, hanem a meder és az árterei közötti kommunikációhoz, a gyakorlatban az árterek megfelelő infrastruktúrájához és használatához.

Javaslatok az árterek tervezéséhez és működtetéséhez

A táj fenntartható működtetésének elősegítése érdekében, végezetül összefoglaljuk a vizsgálatunk során kikristályosodott tervezési és tájhasználati alapelveket.

A tájgazdálkodási tervezés alapelvei

Az árvízvédelmi, ökológiai és gazdasági (társadalmi) válságjelenségek nyomán meg kell állapítani, hogy az eddig (jelenleg) követett tájhasználati alapelveken és gyakorlaton változtatni kell.

A jelenlegi víz- és tájgazdálkodási rendszer nyilvánvaló válságos jelein túl legfontosabb mélyebb jellemzője a külső erőforrásoknak és érdekeknek való kiszolgáltatottság és (ebből részben következően) az ökonómiai és ökológiai fenntarthatatlanság, vagyis, hogy nem kedvező a helyi ember és a helyi táj szempontjából.

Ennek oka, hogy a modernkori szabályozás után, illetve által hozott tájhasználat nem veszi eléggé figyelembe a táj eredeti adottságait, az új használati elvek és módok nem illeszkednek a táj eredeti/természetes szerkezetébe és működésébe, sőt esetenként gyökeresen szemben állnak azzal.

Tanulságképpen megállapítjuk, hogy a fenntartható emberi életet biztosító tájhasználat tervezésének alaptétele kell legyen, hogy a táj eredeti/természetes funkciói és szerkezete nem változtathatóak meg hosszú távon, illetve csakis külső erőforrásoktól való függőség nélkül a helyi ember és a helyi táj számára kedvező módon, mert a táj eredeti/természetes szerkezete, funkciói fontosabbak, magasabb rendűek az ember által gondolt és épített szerkezetnél, funkciónál.

Ebből következik a tájtervezés alapszabálya: Az ember által gondolt funkciónak egybe kell esnie a táj, illetve tájrészlet eredeti funkciójával, vagy másképpen: az ember által adott mesterséges tájhatároknak egybe kell esniük a táj, illetve tájrészletek eredeti/természetes tájhatáraival.

A sikeres és pontos tervezés alapfeltétele tehát a táj eredeti működésének megértése, természetes szerkezetének, infrastruktúrájának feltárása. A továbbiakban pedig, hogy biztosított legyen az így megszülető eredmények gyakorlati megvalósulásának lehetősége, vagyis, hogy a gazdaság- és társadalomirányítási eszközök igazodjanak a természettudományos szükségszerűségekhez – és ne fordítva a természet működését akarjuk a bürokrácia törvényszerűségeihez igazítani.

A tájgazdálkodás szempontjából legfontosabb gazdaság- és társadalomirányítási eszköz, az agrárpolitika, immár a Közös Agrár Politika, melynek évek óta megkezdődött reformja a multifunkcionális (többhasznú) mezőgazdaság irányába, megadja az esélyt és az anyagi alapot a jelenlegi elbukott víz- és tájgazdálkodási rendszerünk átalakítására.

Az egyes lehetséges haszonvételek konkrét területi tervezésének alapja az egyes területek szintbeni elhelyezkedése. A morfológiai adottság által meghatározott haszonvételi mintázathoz kell igazítani a meglévő parcella-mintázatot, vagyis olyan rendszert kell kidolgozni, amely képes kezelni a természetes tájhatárok és a jelenlegi birtokhatárok esetleges elkülönülését, kereszteződését.

Javaslatok az árterek működtetéséhez

A tározók működtetését a természeti adottságokhoz és folyamatokhoz igazítva, azoknak alárendelve kell kialakítani, azért mert ez a hosszútávon fenntartható, gazdaságos működtetés alapja. A (mentett oldali) árterek ártérként való működtetése egyszerre biztosítja az árvízvédelmi, az ökológiai és a gazdasági hasznosságot:

· árvízvédelem – Az árterek mint természetes mélyvonulatok/ szintek természetes határral (magaspartokkal) rendelkező tározóterek, melyek nemcsak hogy képesek tározni a hullámteret túlzottan (veszélyesen) megterhelő vízmennyiségeket, de eredeti természetbeni funkciójuknál fogva éppen arra valók, hogy az árvízi vízfelesleget befogadják. Ebből következik, hogy az lenne ideális, ha kellő nagyságú és kapacitású területet lehetne bevonni az ártér-reaktiválásba, így az árvízvédelem miatt szükséges (vész)tározási szint megegyezne a morfológiai alapon kijelölhető (ökológiailag kívánatos) vízborítás maximális szintjével.

· ökológia – A mentett oldali ártereken kialakított tározókba kivezetett vízre szükség van a táj vízháztartási rendszerében, hiszen víz- pontosabban csapadékhiányos(!) területekről van szó. A vegetációs időszak elején érkező árvízi víztöbblet eredeti természetbeni funkciójánál fogva éppen arra való, hogy a vegetációs időszak csapadékhiányát pótolja. Ebből következik, hogy az árterekben kialakított tározókat nemcsak árvízvédelmi okból lehetne „szükség”tározóknak hívni, de ökológiai szempontból is. (Megjegyzendő, hogy nem egyszerűen a víz (mint „veszélyforrás”) „letározására” van/lenne szükség, hanem a víz minél teljesebb mentett oldali „megjáratására”.)

· gazdaság – A rendszeres természetszerű árasztásra olyan új jövedelemtermelő haszonvételeket lehet építeni, amelyek az eddigivel/mostanival szemben illeszkednek a fenntarthatóság követelményének is megfelelő új multifunkcionális mezőgazdasági modellbe. Ez tájfenntartó funkcióinál fogva alkalmas nagyobb arányú közösségi kifizetések fogadására is, illetve az iparszerű termelésből származó, az EU-ban túlkínálattal rendelkező gabona-tej termékszerkezetet új, piacképesebb termékekkel bővíti (pl. extenzív/bio hús, energianövények, idegenforgalom).

Az új, ökológiai és gazdasági szempontból értékesebb táj és a természetszerű működtetés legfontosabb (új) jellemzője a rendszeres és rendszerszerű árasztás. Az évenkénti természetszerű árasztással kialakítható egy olyan (ökológiai és gazdasági) rendszer, ami jól tűri az esetenkénti vésztározást, a morfológiai-ökológiai igényhez és lehetőséghez képesti túltöltést is – ökológiai és gazdasági értelemben egyaránt. Így a kárigény jelentősen csökkenthető.

Az eredendő tájműködés és a fenntartható működtetés szempontjából ideális az lenne, ha kellő nagyságú és kapacitású terület be lenne vonva az ártér-reaktiválásba. Így az árvízvédelem miatt szükséges tározási szint megegyezne a morfológiai alapon kijelölhető ökológiailag kívánatos vízborítás maximális szintjével. A területminimalizálásra való törekvés miatt azonban a tervezetben megadott tározási szintek 2-3-4 méterrel is meghaladják ezt az értéket. Kívánatos, hogy ez a túl magas vízborítás minél hamarabb lecsökkenjen a „normális” értékre, hiszen amíg az 1-2 méteres időszakos vízborítás, ill. szintingadozás rendszerszerű eleme a táj életének, addig az ennél nagyobb vízborítás és vízszintingadozás zavaró tényezőként fog megjelenni. Az első esetben várható az ártéri ökoszisztémák gyors és egészséges regenerálódása, a második esetben a zavartűrő növények túlszaporodása.

Szerencsés esetben az ökologikus árasztás évenként megvalósítható, a vésztározás pedig ritkán válik szükségessé. Így stabil ártéri ökoszisztéma alakul ki, ami „kibírja” az esetenkénti túltöltést.

Ehhez hármas elöntési szint megállapítását javasoljuk az eredeti működési rendben is elkülöníthető magas-, alacsony-, mélyártér rend(szer)nek megfelelően. A legmagasabb szint most a vésztározási magasság, amit igyekezni kell minél rövidebb időn belül csökkenteni. A középső szint az árterek eredeti kiterjedéséig tartana, évenkénti, a vegetációs időszak elején történő feltöltéssel, de korlátozott-időszakos vízborítással. A víz apasztása a legalacsonyabban meghatározott szintig, az állandó vízterek felső határáig történne. Így lehetővé válna az ökológiai vízkészlet felhalmozása a száraz félévre a talajban és az ártéri tavakban, ami persze gazdasági életben is haszonnal kell járjon.

Ehhez „csak” át kell írni a belvízkormányzási üzemrendeket, és a vízborításhoz kell igazítani az agrárszabályzókat, és így a tájhasználatot. Amennyiben ezek a tudati és bürokratikus változtatások hosszabb időt igényelnének, ökológiai szempontból akkor is halaszthatatlanul kívánatos (legalább) az ártéri tavak regenerálása.

Az árterek, illetve az árterekben kialakítandó tározók feltöltése és leeresztése a fokgazdálkodás elvei szerint javasolt (be- és kieresztő műtárgy a tározó legalacsonyabb pontján, a víz áramoltatása a mélyvonulatokban, a legmélyebb részeken fokrendszerbe felfűzött ártéri tavak – részletesen lásd előbb)[49]. A megfelelő helyeken a víz továbbvezetésére alkalmas műtárgyakat kell kialakítani: ez a Hanyi-Tiszasűlyi tározó esetében a Millér rehabilitációját jelenti, a Nagykunsági tározó esetében a Kakat-ér és a hozzá kapcsolódó árterek áraszthatóságát. A Nagykörűi és a Tiszaroffi tározókból a fentiek megvalósulása esetén nincs szükség továbbvezetésre. Markáns ártéri öblözet (ahol jelenleg nem terveznek tározót) a Cserőköztől az Üllő-laposig húzódó meder-rendszer és ártéri szintek.

4. A táj eredendő funkcionális rendszere szerinti vízrendszer
az alábbi részekből állna

Összességében a sikeres működtetés azon fog múlni, hogy sikerül-e a társadalmi-gazdasági realitásnak mondott külső érdekek és a megszokás által szült zárt-tározó koncepcióból élő ártereket létrehozni – legalább a természet által már elfogadható mértékig. Megjegyzendő, hogy az „ártér-reaktiválás” nemcsak ökológiai, de technikai és hosszú távon gazdasági értelemben is csak így lehet sikeres. A kérdést az fogja eldönteni, hogy a pénzt mire fogjuk költeni: az eddigi, a táj működését figyelmen kívül hagyó logika szerint vonalazott (egyébként is felújításra szoruló) emberi infrastruktúra „mentéséhez”, vagy az emberi infrastruktúrának a természeteshez történő igazításához (korszerűsítéséhez).

A jó megoldás választását az a körülmény is elősegíti, hogy a vizsgált vidék infrastruktúrája egyébként is felújításra szorul, így egyéb források bevonása is indokolt. Akkor a szétjárt utak helyett lehet újakat építeni, szükség szerint időszakosan funkcionáló hidakkal, a légvezetékeket újra lehet alapozni vagy körbe lehet védeni (speciális vízzáró lemezekkel), és a mélyvonulatokhoz lehet igazítani a csatornahálózatot (vö. fokrendszer). Mindenesetre az új/felújított infrastruktúra műszakilag kivitelezhető, pénzügyileg finanszírozható, ráadásul ugyanúgy növeli a GDP-t mintha a (táj szempontjából) háborús helyzet fenntartására költenénk[50].

A sikeres működtetés előtt számos bürokráciai akadály tornyosul. Hiszen a tájhasználatot meghatározó agrártámogatások például elvileg néhány nap alatt átgépelhetők (nem kellene több pénz, csak másra), gyakorlatilag azonban az ipari-agrár lobbi befolyása érvényesül. A földvezetékek problematikáját is valószínűleg a „biztonsági előírások” finomításával lehetne megoldani, hiszen hosszabb rövidebb időre akkor is víz alatt lesznek, amikor átszakadnak a töltések a késlekedő – mert „túl drága” – reformprogram miatt…

Szintek és haszonvételek

A vizsgált táj területének jelenlegi használata meglehetősen egyöntetű képet mutat: az ártéri színteket gyakorlatilag teljes egészében nagytáblás, monokultúrás szántóként hasznosítják, főleg búza, kukorica, napraforgó és lucerna növényekkel. A szántók egyhangúságát az útmenti (főleg akác) és a csatornák menti (amerikai kőrises) keskeny egyenes fasorok vagy áthatolhatatlan bozótosok csak kevéssé bontják meg.

Az ártéri tájgazdálkodás bevezetésével jóval mozaikosabb, a táj eredeti szerkezetét kiemelő, harmonikusabb tájhasználat és tájkép alakulna ki. Az ártéri tájgazdálkodás javasolt haszonvételeinek területi megjelenése elsősorban az egyes térszintek relatív magasságától függ. A szintek és haszonvételek legfontosabb összefüggéseit az alábbi táblázat mutatja. (A pontos beosztást és elhelyezkedést a megadott kereteken belül a gazdálkodók fogják kiválasztani.)

Megjegyzendő, hogy a mélyárterek „állandó” tavai esetében nem az iparszerű halastavak valóban állandósított vízszintjére (és területi kiterjedésére) kell gondolnunk, hanem az árvíz visszaengedése után megtartott víszszintek (és kiterjedések) fokozatos, természetszerű visszahúzódására. Szárazabb években a párolgásból származó vízszintcsökkenés mértéke elérheti az 50-60 cm-t is – ami nem baj és nem veszteség, hiszen az elpárolgó víz a helyi mikroklíma jellemzőit javítja.

Az ártéri tájgazdálkodás általános működtetését a fentiekben ismertettük, az egyes művelési módok pontos területi javaslatát, tartalmi, technológiai leírását az agrár-környezetvédelmi programcsomagokat bemutató tanulmányok tartalmazzák[51]

A szabályozási javaslatok

A tervezett és javasolt mintázat bemutatatásakor nem közvetlenül a felszínborítási kategóriákat, művelési ágakat adjuk meg, hanem a tájtípusokat, melyek a relatív árasztási szinteknek megfelelően helyezkednek el. Az alábbi táblázatban jelöltük a tájtípusonként választható művelési ágakat. Látható, hogy vannak átfedések, ezek biztosítják a rendszer alkalmazkodási képességét az egyes tájrészletek és gazdálkodói elképzelések sajátságai szerint. A konkrét területeken a választott árasztási változat is meghatározza a választandó művelési ágat. Az ajánlás erősségét az x-ek száma jelöli; ezzel a szabályozás és a támogatások megállapítása során a gazdálkodói igények értékelésekor súlyozni lehet. (Erdő azért nem szerepel külön, mert a jelenlegi („reális”) szabályozás szerint az erdő művelési ág nem lehet agrár-környezetvédelmi programcsomagbéli kategória. A fás tájrészletek létrejöttét a gyep kategórián belül, mint pl. fás legelő javasoljuk támogatni.)

A szabályozás további alapjait az alábbi összefüggések határozzák meg:

1. A mélyvonulatok természetes hálózata meghatározza a potenciális vízrendszert.

A természetes szintek meghatározzák továbbá a potenciális tájhasználatot.
A vízrendszer részegységekre, egységesen működtetendő területekre osztható.
Ezen vízgazdálkodási részegységékhez tartoznak az általuk érintett parcellák,
melyek gazdálkodását egyeztetve kell megoldani a választott árasztási változat szerint.

A természetes (leginkább morfológiai alapú) és a tájhasználati mintázat egymáshoz illesztése kulcseleme a fenntartható tájhasználat és egészséges tájmintázat kialakításának. Ezt kényes, nehezen kezelhető kérdésként tekintik általában – annyira, hogy általában nem is tekintik kérdésnek… Pedig a legfeltűnőbb és legbántóbb a jelenlegi tájképben, hogy a művelési parcellahatárok mennyire nem a természetes tájhatárok mentén futnak. A parcellahatárok igazítása pedig megfelelő kommunikációval és határozottsággal lehetséges csupán.

A (mesterséges alakú) parcellák és a (természetes alakú) vízrendszer-egységek és tájtípusok harmonizálásának megoldásaként javasoljuk, hogy a kétféle mintázat metszetét felhasználva al-részletezzék a parcellákat, így tájtípusonként lenne tagolva a megszokott parcella. Ez a megosztás lehetővé tenné a természetszerű tájhasználat bevezetését, szabályozását, támogathatóságát.

A tájhasználatnak a természetes adottságokhoz való igazítása a gyakorlatban úgy történik tehát, hogy a parcelláknak (mint gazdálkodási egységeknek) vízrendszer egységekként egyeztetve kell /lehet pályázni és/vagy művelni a kiválasztott működtetés (azaz vízborítási szint) szerint adódó tájtípust alrészletként jelölve, az ott választható konkrét művelési ág, illetve változat mint AKP csomag szerint.

Összegzés

Jelen tanulmány bemutatja a közép-tiszai táj fenntartható használatának természet- és társadalomföldrajzi alapjait és alapvető összefüggéseit. Ökológiai szemlélettel rögzíti a tájhasználat-váltás elméleti és a gyakorlati alapjait, bizonyítva ezzel annak nemcsak szükségességét, de szükségszerűségét, és lehetőségét is; az alábbi sarokpontok mentén:

Az árvíz nem arra való, hogy rettegjünk tőle, vagy hogy elrettentsünk/lobbizzunk általa, és nem hogy harcoljunk ellene, hanem, hogy pótolja a hiányzó csapadékot – mindezt gravitációsan, külső, mesterséges energia hozzáadása nélkül, ráadásul tápanyagot és az Alföld tektonikai süllyedését ellensúlyozó hordalékot hozva.
Ezért az árvíz a tájnak nem katasztrófa, hanem áldás, a tiszai táj legfontosabb éltető eleme – csak nem a településeken keresztül kell kivezetni a vizet, hanem előre elkészített zsilipeken, csatornákon és medreken keresztül a természetesen meglévő mélyvonulatokba, árterekbe.
Hiszen a Tiszai-alföld nem asztallap simaságú tökéletes síkság, hanem néhány méteres szintkülönbségekkel, gyakran nagyon határozottan elkülönülő szintek – úgymint ártéri és ármentes szintek – mozaikos egysége, ami nagy biológiai és gazdálkodási változatosságra nyújt(ana) lehetőséget.
Ezért a víznek (vissza)adott terület nem az ördögnek (oda)adott terület, hanem a jelenleginél jobb haszonvételeket és jövedelmet biztosító terület – ráadásul a fenntartható élet záloga a Tiszai-alföldön.
Amennyiben a vízügyi, az agrár- és területi politikákat, szabályzókat és támogatásokat hozzá igazítjuk a táj eredendő funkcionális működéséhez és az erre épülő fenntartható működtetéséhez.