I.1. A terület múltja

Lassan százötven éve lesz már, hogy képében jelentősen átalakult e táj. Túrkeve utcáit járva nehezen képzelhető el ez a település korábbi állapotában, annak ellenére, hogy egészen a múlt századnak csaknem a végéig fennállt ez az ősi állapot, mely kialakulásában egyértelmű szerep főképp a Berettyó és Körös, esetleg a Tisza árvizeinek jutott. Kiválóan bemutathatja az egykori tájat magának a tájformáló Berettyó szónak a jelentése is, mely berkes, mocsaras folyót jelent.

Bizonyos hát, hogy az itteni területek nagy részét a Berettyó mindkét partján hatalmas, összefüggő mocsárvilág uralta évszázadokig, melyek meghatározták a táj képét, és csak helyenként emelkedett ki itt-ott egy kis sziget vagy hát. Nem véletlen hát az a régi mondás innen, hogy "ide két Isten kellene. Az egyik, amelyik hozza, a másik, amelyik elviszi a vizet." A víz tehát megtermékenyítette a földet, gazdag legelőket adott, vadakat nevelt, de néha megmutatta, ki az úr, és pusztított is mindent: kalyibát, jószágot, legelőt.

E vadregényes vízivilágban óriás területek voltak egész éven át víz alatt. Talán éppen ez az oka annak, hogy a környék őslakosságáról nagyon keveset tudunk, és csak a legújabb kori ásatások szolgáltatnak adatokat, egészen a bronzkorig visszamenően. Az első valódi emlék a történelem nagy könyvében maga a kisváros neve: Túrkeve, eredetileg Keveegyháza.

A helyi hit és közhiedelem szerint ez nem más, mint a Keve név szerepeltetése. Ehhez tudni kell, hogy Keve vezér jelentős szittya vezér volt a III. században, mégpedig Attila kapitánya. Kézai Simon krónikája is említi nevét, miszerint vitézségével vált ki társai közül, s lett vezérré. Az 1909-ben kiadott Történelmi arcképcsarnok a legvitézebb hun kapitánynak titulálja. Ami azonban számunkra fontos, azt Borók Imre fogalmazta meg 1954-ben, a Szolnok Megyei Néplapban Nagykunsági virrasztó címmel megjelent cikkében: "Az lápos, mocsaras Berettyó partján ütötte fel szállását a hunok fő embere, Keve. Zádor a fia volt. A nemes jó nagy vitéz és kellemes csemetéje Ő leve. Fénylett vele Túrkeve.".

Eddig a hit, hiszen Keve vezér létezésére igazából nincs bizonyíték, csakúgy, mint a hunok jelentős mozgalmára sem, így a település elnevezésében vajmi kevés szerepet játszhatott a neves szittya vezér, hiszen az eredeti Keveegyháza elnevezésből az "egyháza" a vallás jelenlétére, tehát az egyházra utal, míg a "keve" a kő ősi neve. S ha tekintetbe vesszük, hogy a kő e tájon ritka építőanyag, akkor beláthatjuk, hogy méltán lett névadó elem, és a település elnevezése nem más, mint kőből épült egyházhely. Az újkori Túrkeve név pedig a Berettyó fontos szerepét igazolja a település szempontjából, hiszen a Túr nem más, mint a Berettyó eredeti, 1600-as évekig használt ősi neve.

Az ide települő emberek eleinte kizárólag gyűjtögető, halászó‑vadászó életet folytathattak, ami később pákászat révén egészen az 1900-as évekig megmaradt, ami a legutolsó gyűjtögető életformát feltételezi nálunk, a szomszédos népeknél ennek nyoma sehol nincs.

Az emberek szórványosan elhelyezkedő, kis lélekszámú falvakba települtek. Hogy valójában itt a környéken hány település jött ekkor létre, azt már soha nem fogjuk megtudni, de tizenhét bizonyos. A Berettyó jobb partján indulva: Keveegyháza, Túrkedd, Csejt, Nácsa, Póhamara, Túrpásztó, Csorba (vagy Csorbajánosszállása), Móricz, Kaba, Hímesd (vagy Hímesegyháza). Bal részen: Ecseg, Kérsziget, Csudaballa, Póhalom, Udvarnok, Sima, Szentmiklós. A táj centruma ebben az időben és még jóval később is Keveegyháza, a mai Túrkeve volt. A szorosan Póhamara melletti Túrpásztó Túrkevéhez legközelebb eső része Pásztó, vagy Pásztó-puszta.

Lélekszámbővülésnek hihetjük, hogy Béla királyunk Kapulch kun király népét az Alföld eme "termékeny" rónaságára telepítette le, kiváltságos jogokat biztosítva nekik, viszont több irodalom e tényt cáfolja, és a kun lélekszám növekedést sokkal inkább a XVI-XVII. századra teszi. Az viszont tény, hogy nem volt jobbágysorban itt senki.

A gyűjtögető víziemberek megtalálták a sárrengetegben a járható utakat, könnyedén mozogtak gyalog és ladikjukban (sárjáró csolnakjukban) egyaránt. Talán ezekben az időkben alakult ki a pákászság. A vizek halban, csíkban gazdagok voltak, a legelőt pedig termékennyé tették, így alakult ki a két életforma, mely évszázadokig jellemezte a területet, és meghatározta arculatát: a pásztorkodás és a pákászat. Ők lettek a "rétes emberek", a "ridegek", a "kinnlakók", akik településre alig-alig jártak, és volt pásztor, aki nyolc éves kora után soha nem aludt tető alatt, "szűknek és zártnak" titulálva azt, a puszta végtelen égboltjához viszonyítva. Saját törvényeik szerint éltek, saját maguk intézték ügyes-bajos dolgaikat. S hogyan szaporodtak, hogyan maradt meg számuk, ha e rétes emberek csak férfiak voltak ? Hát elsőként is a fehérnép bolondult a férfias nyalka pásztornépért, a farkasfog nyaklánccal dicsekvő legényekért, és nemegyszer vállalták a veszélyes utat a rétbe, csakhogy kedvükre legyenek.

Egyébként meg valójában senki nem született szilaj pásztornak és pákásznak, mert azok teremtek. Ha valakinek gondja akadt az igazságszolgáltatással, a tanáccsal, akkor fogta, bevetette a rétbe magát, és felcsapott pásztornak, pákásznak, mert hát a rét kezdetén véget ért az "igazságszolgáltatás", tehát a feudális karhatalom, mert nem volt olyan ostoba a csendbiztos, hogy a rétbe menjen. Tudta jól, hogy ott könnyen odavész.

A pákászember tehát kinn élt egy‑egy kis háton, ahol csapdázta a vadat, íjjal vadászott, vésszel és hálóval fogta a halakat és csíkokat, tehát gyűjtögetett. A pákászfoglalkozás tehát gyűjtőfogalomnak tekinthető, mely magában foglalja a vadászokat, csíkászokat, madarászokat, solymászokat, halászokat.

A pásztortársadalom jelentette az állattartással foglalatoskodókat, a kondásokat, juhászokat, gulyásokat, csikósokat. Ezek őrizték a szilaj tartáshoz szokott, rétben jól megélő ősi fajtákat: a mangalica sertést, a racka juhot, a szürkemarhát. Egy-egy pásztorcsapat élén természetesen a számadó állt, aki felet (tehát számot) adott a városi gazdáknak, vagy a tanácsnak a jószágállományról. Segítői voltak a pásztorok és a pásztorinas, a kisbojtár.

A pásztorok közötti hierarchiát és a pásztorok életét kiválóan mutatja be a kalandvágyó életművész és kiváló képzőművész Finta Sándor regénye, a "Kisbojtár", mely regény romantikus vonásokkal tükrözi a rét életének mindennapjait. S ha már irodalmat ajánlok, akkor elsőként a "Sárrét öregjének", Szűcs Sándornak olvasmányos, tényhű műveit ajánlom, melyből kiváló képet kapunk e táj néprajzi emlékeiről. Ilyen művei a "Régi magyar vízivilág", a "Régi Sárrét világa", a "Pusztai szabadok" és sok más érdekes írása. A másik kiváló népíró, néprajztudós, Györffy István, a "Nagykunsági krónika" szerzője, kinek eme művéből állandó tárlat tekinthető meg a karcagi múzeumban, melynek megtekintését őszintén ajánlom mindenki figyelmébe.

Visszatérve a pásztorkultúra elterjedésére, mely a táj életében meghatározó volt, említést érdemelnek a sajátos pásztorépítmények, melyek koronként változtak, és a folyóvíz-szabályozás során átalakultak. A Hortobágyhoz hasonlóan itt is épültek vasalók, szállások, kunyhók, a lecsapolásokat követően gémeskutak, hodályok. Itt is kialakult a pásztorművészet - főképp a juhászok körében - a faragott juhászbotok és kampók, a faragott karikásnyelek, s ezekre font díszkarikások, hangszerek és használati tárgyak készítésével, melyek alapja az idő, ami a pásztorok rendelkezésére állt a legeltetés során. Csak e vidéken jellegzetes a hamvas, melyet kenyérsütésre használtak. Ez utóbbi pelyvából, törekből és sárból kitaposott építmény volt. A legsajátosabbnak mégis a nádból épített, 2‑3 méteres kontyos kunyhó számított.

Visszatérve a település rövid múltjára, fontos emlék a "futás" időszaka, ami a török előli menekülést jelentette, hiszen a mohácsi vésszel kezdetét vette az Alföldön is a török uralom. 1548‑ban jártak először ezen a tájon a törökök. Óriási pusztítást végeztek, de jött még ennél szörnyűbb időszak is. Szolnok 1552‑es elestével, amikor a terület egésze megszállás alá került. Rendszeressé váltak a fosztogatások, a rablások. Lassan kiürültek a környékbeli városok. Ennél is nehezebb jött azonban 1566‑ban, mikor Szigetvárnál meghalt I. Szulejmán szultán, és féktelen tatár csapatok özönlötték el a vidéket. Öltek, gyújtogattak, raboltak. Falvakat, városokat gyújtottak fel. A települések megszűntek létezni, sőt a legtöbb végleg megsemmisült. Erre a sorsra jutott Sima, Túrkedd, Ecseg, Hímesd, Móricz és a körülöttük lévő többi kis település is. 1591‑1606 között az egész térség pusztaság lett. Mára az elpusztult falvaknak csupán az emléke maradt meg, mint egy‑egy határrész neve, hiszen a pusztítás olyan méretű volt, hogy például Póhamarán a templom helyét sem találták meg. 1609‑ben Illésházy István nádor kezdeményezi a Kunság ezen részeinek visszatelepítését. Azonban egy határozat nem elegendő ehhez. Kilenc évnek kellett eltelnie, hogy a Sárrét mocsarai közül előmerészkedjenek az emberek, s újra letelepüljenek.

Tehát a 150 éves török uralom vége nem felszabadulást, hanem újabb pusztulást hozott a városra. A következő század legelejét Györffy István szavai jellemzik a legjobban: "... A Kúnföldön emberek hiányában megszűnik az emberi történet. A természet, ez az örök történelmi tényező, átveszi a csendes birodalmat, begyepesíti a romokat, fehéríti a csontokat, kövér füvet támaszt a vérrel itatott földeken."

A városban az új élet kezdetét a Rákóczi szabadságharc leverése utáni időkre tehetjük, 1711‑re, 1‑2 házzal és néhány lakossal. 1713‑ban már 120 lakosa volt, és újabb betelepülők érkeztek az Alföld peremvidékéről és az erdélyi szélekről. Az itt‑ott élő lakosság is előmerészkedett a nádasokból, így a település fejlődésnek indult, s létrejött újra a nagykun falu. Az 1720‑as összeírásban olvasható, hogy aki először felhasznál valami gyepet, az magáénak tekintheti azt. Ez döntően hat a város sorsára, hiszen így létrejön a szabad földműves paraszti réteg, amely meghatározta Kevi további történetét, mivel ha nem is törték fel a gyepet, legeltetéssel is birtokba vehették, s így alakult ki a jelentős állattartás. Különösen a lótenyésztés és marhatartás volt a jellemző, de a legfontosabbá mégis - bár az időben később - a juhászat vált. Húsa, teje kiváló, a gyapja ruházatnak elsőrendű. Hagyománnyá vált a birkapaprikás is, amelynek nagy híre lett, s messze földön emlegetik még ma is: "ez az étel kimondottan kevi ízű".

1726‑ra a falu már oly népes volt, hogy a vezetőség tanácsüléseket tartott. A nagy földműves, állattartó lakosság száma egyértelmű okká tette, hogy a keviek is részt vegyenek az 1735‑ben lezajlott Békés megyei parasztfelkelésben, melynek hullámai hozzánk is átcsaptak, sőt a felkelők egy részét a Kevi határában lévő Buga‑halomnál verték le. Ez nem vetett jó fényt a városra, és egyre inkább előtérbe került a császár kizsákmányolása, így I. Lipót az egész Kunságot elzálogosította a német lovagrendnek, melyből saját magát váltotta ki a Kunság. 1745‑ben megírják a kiváltságos levelet, a Redemptiot. Kevi külön megváltotta magát, így jogilag része lett a "kiváltságos szabad Nagykunságnak". A város 28.300 forintért váltotta meg magát, valamint Kaba, Móricz, Póhamara egész területét és Csorba egy részét, míg a malomzugi rész csak az 1761‑es és az 1767. évi határperben került a városhoz. Ekkor alakul ki a város két rétege, a redemptus és irredemptus. Az előbbiek azok, akik pénzzel is hozzájárultak a redemptiohoz. Ők vállalhattak sokáig vezető szerepet a település irányításában, míg az irredemptusok ugyan nem járultak hozzá az önmegváltáshoz, de ők is szabad kiváltságos emberek lettek.

1754‑ben a régi, kőből épült katolikus templom helyére kezdtek építeni egy új református templomot. A későbarokk, klasszicista épület 1755‑ben készült el, s még ez évben ellátták haranggal, és fel is szentelték. Ugyanebben az évben kisújszállási mintára 1766‑ban Keviben is határozatot hoztak, hogy: "Pákászok, csíkászok, solymászok licitáltassanak, hogy oly szabadjában a helység örökös és árendás földjein való hasznot minden fizetés nélkül ne használják, fogott haszonról pedig számot adjanak."

  A sok embert a föld már nem tudta eltartani, ezért elővették a Huszár Mátyás által felvetett Berettyó szabályozási terveket. 1865‑ben Bodoky Károly kerületi főmérnök tervei alapján kiásott csatornán a Sárrét vizét a Sebes‑Körösbe vezették, a Berettyót pedig Bucsapusztánál összekötötték a Hortobággyal. A végső állapot 1878‑ban alakult ki, s ezzel a víz uralma véget ért a tájon, a táj pusztulása pedig felgyorsult. A Sárrét utólag megbosszulta a rajta végzett átalakítást. Bodoky Károly egy Sárréten átvezető útja során szörnyethalt. A népek azt beszélték: a Sárrét átka fogott rajta. A kiszáradt ártereket, legelőket, pusztákat feltörték, eke alá fogták.

A folyóvíz-szabályozások után azonban nem ment egyik napról a másikra az átállás a földművelésre. Eleinte csak az jelentette a gondot, hogy a már félig zabolázottan hömpölygő Berettyó változatlanul elönti az eke alá vont földeket, elpusztítva a termést. Mikor végre teljesen kész lett a szabályozás és elkészültek a gátak, akkor jelentkezett a vízhiány. Az addig átoknak tartott vízből egy csapásra áldás lett volna, és a hatalmas munkával és költséggel elkészített lecsapolások után újra munkába kellett fogni a levezető árkokat, de mostmár öntöző csatornáknak, hogy víz jusson a földre. Külön gondot jelentett, hogy a gátak megakadályozták a csapadékvíz elfolyását, így azt a termőföldekről külön munkával kellett levezetni. Ám a Sárrét még ekkor sem adta könnyen magát. Az anyaföld közel húsz évig inkább nádat termett, mint búzát, sok-sok földműves családot nyomorba döntve.

1880‑ra Túrkeve lélekszáma a 12.000‑t is meghaladta, de a város fejlődése mintha lelassult volna. A XX. század elejére már a legelők és kaszálók is eltűntek, a juhokkal, méhekkel és a gulyával együtt. Csupán Ecsegpusztán és a hozzákapcsolódó területeken, így a ballai, és csurgói pusztán maradt meg valami a régi világból, de az igazi, bevált szarvasmarhafajta, a magyar szürke marha már innen is kiveszett. A megmaradt értékes pusztai élőhelyek ma már szigorú védelemben részesülnek a Körös-Maros Nemzeti Park révén, míg a védelemből kimaradt Pásztó-puszta jelenleg is a természetvédelem mostohagyermeke.

Az egykori végtelen mocsárvilágnak az emléke se nagyon maradt meg, az végleg eltűnt a folyóvíz-szabályozásokkal és az ezt követő szántóföldi kultúra elterjedésével. Az egykori állapotok helyett megjelentek a monokultúrák, átalakítva a tájat kultúrsivataggá, amit csak kiegészített a számos műtárgy (légveztékek, utak, csatornák) elhelyezése.

I.2. Az állattartás a településen

Legfontosabb párhuzam a település (térség) múltja vonatkozásában a természeti viszonyokhoz való alkalmazkodás, mert ezzel megismerjük azt a helyi önfenntartó gazdálkodási modellt, ami lehetővé tette itt a megélhetést. Erre vonatkozóan a Bellon Tibor: A mezővárosi szerep gazdasági háttere c. tanulmánya számos támpontot ad. Ezt a tanulmányt idézzük:

"Legeltetési rend

Túrkeve levéltári anyagában nagy bőséggel találunk olyan adatokat, amelyekből évtizedeken keresztül követhetjük nyomon a legeltetés mindennapi gyakorlatát. Mint láttuk, a város határa kevés volt a legelő jószágnak, ezért kénytelenek voltak súlyos pénzekért pusztákat bérelni. (Most a pusztáink 10-15 % kihasznált. - a szerk.)

Az árendaösszeget elő kellett teremteni. Ennek igazságos begyűjtése nagyon pontos adminisztrációt követelt az elöljáróságtól, ezért a legelő állatok számát, a legelő állapotának változását következetesen regisztrálták, és meghatározták a legeltetés rendjét is. A jószágtartó gazdaságok érdekeit képviselő tanács rendkívüli figyelemmel kísérte az állattartás egészét. A legkisebb rendellenességet észlelte, és ahol szükséges volt, beavatkozott: átcsoportosította a legelő nyájat, átszervezte a nyájak létszámát, kaszálókat szabadított fel legelőnek vagy éppen legelőt minősített kaszálónak, meghatározta a nyájak létszámát, a legeltetés napi rendjét, tiltotta vagy engedte a földek közötti legeltetést. Az egész állattartásra kiterjedő figyelemből kitűnik, hogy valóban ennek az ágazatnak volt meghatározó szerepe a mezővárosi gazdálkodásban. Az egész gazdasági tevékenység ennek volt alárendelve.

A források alapján megállapíthatjuk, hogy elsősorban a legeltetésre épült az állattartás. Az idő nyílásával, minden jószágot legelőre hajtottak és addig, míg a legkisebb remény is volt, hogy megél a pusztán, kinntartották a pásztorok felügyelete alatt. Néhány falka a rétségek eldugott szigetein meghagyott avar füvön telelt át, az állomány nagyobbik része azonban a tanyai istállókban vagy az ólaskertekben összegyűjtött takarmányon vészelte át a zord teleket. Tavasszal, az idő kinyílásával a hadnagyok, a csőszök és a pásztorok segítségével számbavették a jószágállományt. Nagyon ügyeltek arra, hogy valamennyi legelőre való állatot összeírjanak, hiszen ennek alapján határozhatták meg az egy jószágra jutó árenda összegét. (...)

Pásztorfogadás, pásztorbérek

A pásztor szerepe és megítélése Túrkeve társadalmában összetett volt. A gazdatársadalomnak nagy szüksége volt a nagytudású, tapasztalt, lelkiismeretes pásztorokra, hiszen az értéket képviselő jószágállományát bízta rájuk. A pásztoron múlott, hogyan legel, hogyan gyarapszik a jószág, van-e elegendő víz előtte a vályúban, meggyógyítja-e kisebb bajait, nem keletkezik-e kár benne, vagy éppen miatta. Ezért a pásztorságot vállalónak - elsősorban a számadónak - nagy tapasztalatú, megbízható és némi vagyonnal rendelkező személynek kellett lennie. Mindig előnyben voltak a helybeli születésűek, különösen azok, akik több generáción keresztül végezték ezt a tevékenységet.

A pásztorokat a jószágtartó gazdaközösség érdekeit képviselő tanács fogadta. Ezt a jogát a tanács igyekezett kiterjeszteni még azokra az esetekre is, mikor néhány birtokosból álló gazdaközösség foglalkoztatott alkalmi nyája mellett őrzőt. A pásztorokat újévkor fogadták, de arra is van adatunk, hogy a kiverést megelőző időben állapodtak meg a pásztorokkal.

A tanács - illetve a jószágtartó gazdák - mindig nagyon vigyáztak arra, hogy a bér a pásztoroknak tisztességes megélhetést, némi gyarapodást is lehetővé tegyen. Ezért mindig a jószágszámot figyelembevéve határozták meg a bért. Természetesen figyelembe vették az adott év terméskilátásait is, s ha szükség volt rá, változtattak a természetbeni járandóság összetételén. Ha szükséget szenvedett a város, a pásztor is szűken kapott. (...)

Nyájak a legelőkön

Tanulságos végigkísérni Túrkeve állattartásának alakulását a nyájszerveződés folyamatában is, hiszen a paraszti állattartásban történetileg meghatározó volt a nyájas forma. A nyájak összeverését és legelését a természeti tényezők, a jószágállomány száma, az állattartó közösség tehetsége, gazdasági potenciálja, a saját és bérelt legelőinek nagysága egyaránt alakította. Ezekben a dolgokban a mindenkori gazdaközösség véleményét és akaratát megtestesítő tanács intézkedett. Figyelemre méltó, hogy mennyire gyors, és a mindenkori helyzethez alkalmazkodó, rugalmas volt az elöljáróság. A másik fontos tanulság, hogy a nyájnevekben a gazdasági törekvés, az érdek és az állapot fejeződött ki. Az adatok megerősítik a véleményünket, hogy az állattartó gazdaközösség mennyire aktívan és rendszeresen irányította a legeltető állattartás napi menetét is. A tanács általános felügyeletet gyakorolt, az egyes nyájakhoz viszont külön társaság szerveződött, melyet pl. gulyabéli gazdaság néven emlegettek. Tagjai azt a nyájat ellenőrizték, melybe saját jószáguk is tartozott.

Juhászat

Az alföldi mezővárosok gazdálkodásában mindig meghatározó volt a juhtartás is, hiszen sokféle hasznú és kevés törődést igénylő állatokról van szó. A gyapjú árából sok közös kiadást fedeztek, az örü és kos eladás is jelentős jövedelemhez juttatta a juhtartó gazdaságokat. A hús, a gomolya és a sajt pedig a táplálkozásban játszott meghatározó szerepet. A faggyúnak is hasznát vették, a juhbőrből pedig sokféle ruha készült. Mind az elöljáróság, mind a juhtartó gazdák ezért is szorgalmazták ennek az ágazatnak a biztonságos működését. 1803-ban egy vita kapcsán, melynek az volt a tétje, hogy egy öregszámba ne 10, hanem 8 juhot számoljanak, meg is fogalmazzák a juhtartás jelentőségét: "eleitől fogva ususban (gyakorlatban, szokásban) volt szokás ellen volna, hogy 10 juhok helyébe csak 8 juhok vétessenek fel egy marhaszámba. Azonban azzal a juhtartó gazdák terheltetnek is, holott a juhok teszik azt a hasznot legkiváltképpen, mellyből a communitás mindenféle adóstartozásnak teljesítésére pénzt kap, és azok fizetik leghamarább az árendát is, de a contributiora szolgáló dicák szerint is 10 juhok szoktak felvétetni egy marha számba, és így maradhatna tovább is 10 juh egy marha számba."

Mivel a juhtartás - még a nyájas forma is - nagyrészt magángazdaságok szervezeti keretei között élt, forrásaink nem terjednek ki sok részletre. Így ez a sokszínű tevékenység a maga valóságában rejtve marad előttünk, de a gyér adatok fényében megrajzolható kép is sok tanulsággal jár.

A juhtartásnak is kulcskérdése volt a legeltetés. Télen a juhok a tanyákon teleltek, a földek között legeltek, tavasztól őszig a számukra kijelölt, többnyire változó legelőkön gyarapodtak. Tavasz nyíltával először a juhokat tiltották ki a tanyaföldek közül, elsősorban a vetések védelmében: "Sok gazdák a tanyákra kihajtván juhaikat, széltére legeltetik a vetéseket s azokat annyira összevágatták már, hogy a jó terméshez reménység nem lehet." 1799-ben ezt jegyezte be a nótárius a protocollumba: "Törvénnyé vált régi szokása ellen az egész közösségnek tovább nem lehet megengedni a juhoknak a földek között való fejettetését és legeltetését." Elsősorban azt sérelmezték, hogy mások vetéseit legeltették a juhokkal. A téli hónapokban a fagyott földeken megengedték a juhok szántóföldre hajtását. 1814. márciusában úgy határozott az elöljáróság, hogy "a juhok földek között való legelése egy hétig még oly formán megengedtetik, hogy a pallagon legelhetnek, másik héten a gazda tulajdon maga földjére bocsáthatná."

Hogy mikor került a kevi földre az első merinói birka nem tudjuk, ez viszont tény, hogy az 1830-as évekre számuk annyira megszaporodott, hogy mind a pásztorfogadásnál, mind a nyájaknál megkülönböztetnek magyar juhnyájat vagy rackajuhnyájat és birgenyájat. 1836-ban arról panaszkodnak a tanácsülésen, hogy "ezen város lakosai, különösen pedig az irredemptusok el annyira szaporították már s naponként szaporíttyák a birka juhaikat, hogy ezek miá más egyéb lábas jószágok - megemésztetvén előlök a legelőt - éppen nem élhetnek." Ekkor pontokba szedve szabályozta a tanács a lakosok birkatartását.

A juhtartás a Jászkun kerületben az 1820-30-as években érhette el a tetőpontját, a Kerület u.i. 1827-ben körlevelet bocsájtott ki "a juhok felesleg való tartásának megszorítására." Túrkeve erre még azt válaszolta, hogy "mivel ezen városban, ahol még egy tagban öt s hatszáz forint redemptió van, s 1000 db juha senkinek sincs, az juhoknak tartása, mint amelyet teleltetés nagy proportióban (arányos részben) tart, felesleg valónak mint akár jász akár kiskun közönségekben nem találtatik." Mint láttuk azonban néhány esztendő múlva magának a városnak kellett korlátozó intézkedéseket hozni.

A külső legelőkön is csak meghatározott időtől lehetett a juhokkal járni: azután, hogy onnan a nagyjószág leszorult. De pl. Póhamaráról mind télen, mind nyáron kitiltották a juhokat, az csak a nagyjószágnak volt fenntartva. Sok juhot télen is igyekeztek legelőn tartani. 1786. karácsonya után a tanács keményen lépett fel a juhtartókkal szemben: "némelly lakosoknak juhai" a Malomzugban tilos helyen legeltek, pedig a a"malomzugi sziget egyedül téli pascuationak szokott használtatni nem tsak most, hanem a helyi tanácsnak ezelőtt lett meghatározása szerint is. Erre nézve újra elvégeztetett, hogy akárki juhai lésznek, onnat még ma kihajtassanak annyival inkább, hogy azon említett sziget a válogatott kantzaménesnek s különös ménesnek számára hagyatott."

Keveset tudunk a tartásmódról. 1825-ben pl. egy ügy kapcsán arról értesülünk, hogy a Nyomáson és Ecsegen a télen ott legelő juhok számára a gazdák karámot csináltak nyilván nádból, mint erre más vonatkozásban fény derült. Ha tehették, a juhokat a belső szigetek avar füvén teleltették a juhászok. Sok adat utal erre a gyakorlatra, egy különöset szeretnék csupán idézni. Korai olvadás miatt 1834 márciusában a juhászok már nem tudták kihajtani a szigeten telelő, ott rekedt juhokat, hanem a város vályuit vették igénybe, hogy azokat csónakként használva hordják ki a nyájat. A csónak eltörött, ezért lett belőle ügy: "A Debreceni gazdaság, mint akinek parantsolatjából ment ki Sőrés Nagy Illés a vályunak elszállítására avégett, hogy többedmagával Szőllős szigetben szorult juhait szállíttassa ki, az eltört 2 vályu árát 26 ftokban a város cassájának megtéríteni tartozik."

A kevi földön és a szomszédos pusztákon eléggé gyakori lehetett az erdélyi purzsások juhteleltetése. Pl. 1789 áprilisában "Erdélyből, Szeben vármegyebéli Ród nevezetű helységből való betsületes oláh ember Béza Farkas panaszolta, hogy ötödmagával való gazdaságoknak juhai mintegy 1200 darab ból állók, Csudabalai pusztán telelvén" - száz darabnak híjával találták, melyekből "Riba János a négy közül egyik pásztor" túrkevei embernek adott el egyet mint a magáét. Máskor pedig Csudabala bérlője azért tett panaszt a tanácsnál, hogy "némelly lakosok azon árendás pusztájára bizonyos pursásokat, s azoknak lovaikat a vizen által költöztetvén rajtok 6 márjásokat vettek." De olyan esetet is feljegyeztek a jegyzőkönyvbe, hogy a purzsásokkal a kevi legények illetve a pásztorok a csárdában összeverekedtek, és az orvosi ellátás dolgában kellett intézkedni a tanácsnak.

Arra már utaltunk egy adat kapcsán, hogy a telelő juhnak nádkarámot építettek a pusztákon. Egy lopási ügyből megtudjuk, hogy a szálláson éjszakázó juhokat akolban tartották. 1778 telén két legény lóháton Olajos István szállására ment juhot lopni: "Egyet kifogván a lóháton elvinni akarták, de az akol ajtaját, mellyben a juhok vóltak rekesztve, nyitva hagyták, a többi juhok is kiszaladtak." Egy másik lopás kapcsán kiderült, hogy a juhokon több harang és kolomp is volt. Juhlopás kapcsán egy különös szokásra derült fény 1829-ben: Szabó Vad János panaszt tett a tanácsnál, hogy egy kosát és három toklyó juhát megnyúzták, a húsát otthagyták, a bőrét viszont elvitték. "Gyanúja van Varcogóra azért, mert mind a három szegyéről volt megölve, és amikor Varcogó neki harmadéve juhásza volt, ellenére mindig a szegyén keresztül ölte meg a juhot vagy bárányt." A kunsági gyakorlat az, hogy a juh nyaki ütőerét vágják el.

Végezetül néhány szokásról szóljunk. A juhászok nagy ünnepe volt az őszi juhhányás, amikor a legelőről beszorult állatot a pásztorok szétosztották gazdáiknak telelésre: a pásztor számadásából a gazdák számadásába kerültek a juhok. Vidám ünnepség volt ez az alkalom. 1810-ben - kerületi utasításra hivatkozva - azt határozta az elöljáróság, hogy "a juhok széjjel hányásaira nézve múlhatatlanul szükségesnek véli helységünk főbírója kihirdetés által megújíttatni, hogy az úgy mondani szokott juh torozás tilalmaztatik, mely szokás ha csakugyan maga régi állandóságában maradna, tilalomba kellene tenni újabb kihirdetéssel, hogy új bort azon alkalmatosságra semmi szín alatt a gazdaságok szerezni ne bátorkodjanak, hanem a csapszékbeli borokból hordassanak, mivel a Mindszent nap előtti új bormérésnek nincsen szabadsága." 1818-ban Forián Fábián Péter a rá kiszabott 12 forintos büntetést kéri elengedni, "minthogy az emberek nála nem tivornyáznak, hanem juhászt fogadtak." A büntetését a tanács elengedte. Eszerint nemcsak a juhhányás, de a juhászfogadás is - amely nyílván magánháznál történt, és azon több gazda és a juhász volt jelen - egy kis mulatsággal ért véget. De van adatunk a juhászlagzira is: 1825. októberében "Lentse Szilágyi István panaszolta, hogy még a múlt 1824. esztendőben midőn a Morgóban juhászlagzit tartottak volna, Nosza István összvecsapott szóval Simon Mihállyal": verekedés lett a dolog vége, ahol a panaszos is megsérült. Az orvosi költség megtéríttetését kérte. A kihajtáskor tartani szokott ünnepség még századunkban is gyakorlat volt. Ecsegen a jószág számbavétele során bográcsokban birkatest főtt, bor is került, és még a muzsikás cigányok is megjelentek. Napjainkra sokat veszített a fényéből ez az ünnep is.

Fejős juhászat

A gomolya és a sajt, vagy a sóval összegyúrt, dézsába eltett túró szinte egész esztendőn át fontos tápláléka volt a kevi lakosoknak. A tejtermékeket a piacokon is jól lehetett értékesíteni, ezért a fejős juhászat megbecsült tevékenység volt. Ez - mint láttuk - a bérezésben is kifejezésre jutott. Januártól márciusig ellettek az anyajuhok, májusban választották le a bárányt, utána őszig fejtek.

A fejős juhoknak igyekeztek mindig jó legelőt kijelölni. Egyedül csak ezeknek a nyájaknak engedték meg, hogy Pásztón a nagyjószág levonulása után legelhessenek. Más esetben Kabára és Pásztóra a boglyák között nőtt sarjúra is kihajthattak. A fejős juhokra is szigorúan vonatkozott, hogy a tanyák között még fejés ürügyén sem lehetnek, nem is legelhetnek. Egy panasz kapcsán kifejtette a tanács a véleményét: "A téli és fagyos időkön kívül mindig tilalomban tartatott a juhoknak a szántóföldek között legeltetések, s ottan fejetések ellen pedig még tsak tilalom sem tétettetett azért, mivel azt még tsak nem is próbálta senki az eleitől fogva bévett szokás ellen."

A legelőn a fejős juhászra bízott jószágoknak karám volt állítva, s itt volt a juhász szállása is. Egy lopás kapcsán megtudjuk, hogy mit tartottak benne: "Gulyás Szabó István fejős juhász panaszolja, hogy az écaka az karámjától egy bárány, fél kenyér, szalonna, zacskóval tészta, kása, só, egy lóhátizsák két gyapjúval és egy tarisznyája, mellyek közül motozás után megtalálta Dudás Mihálynál a báránybőrt, a zsákot két gyapjúval és az sós zacskót." Nyilván ismerősként járhatott a komája a karámjánál, mert jól tudta mindennek a helyét. Sok gond volt a juhászokkal, azért mert a jószággal nem törődve gyakran összejöttek szórakozni. 1781 júliusában tilalmazza a tanács, hogy "a fejős juhászok tanyát ne tarcsanak, a juhokat össze ne verjék, hanem ki-ki maga juhát legeltesse. Aki ellenkezőképpen tapasztaltatik, azonnal megveressen." Hogy mivel is tölthették az idejüket, az egy másik feljegyzésből derül ki: "A fejős juhászok istentelen pásztorságok, hogy jó rendre hozattasson, kik mihelyst a helységbül kihajtják a juhokat, minden gongyokat a tanyázásra fordíttyák, négyen-öten rakásra ülvén kártyáznak s hivalkodnak, s az előttök levő juhokat nemhogy legeltetnék, sokkalinkább aszallyák. Tetzett azért az nemes tanátsnak minden nap vagy harmadnap bíró uram által őket páltzáztatás által azon helytelen tselekedettül elszoktatni és tizedeseket errül tudósítani." Egyébként - ha az idő megengedte - nemcsak nappal, de éjszaka is legeltették a juhokat. Ifjú Pető István fejős juhász azt panaszolta - juhásztársa -, Boros Mihály "tsak azért, hogy őtet meg nem várta, mikor a múlt szombaton estenden éjjeli legelőre kihajtván juhait, a Kabai telken összvetalálkozván" megverte. (...)

Juh eladás

A mezővárosi gazdaságoknak egyik legfontosabb bevételi forrása volt a juhok eladásából származó pénz. Jó piaca volt mindig a juhoknak és a gyapjúnak. Leggyakoribb volt a kosok és örük eladása, de vásároltak meddő juhot és fias juhot is az idegenek. A kereskedőkkel mindig a tanács tárgyalt, és az alkut az egész város állományára kötötték meg velük. Ez mindkét oldalról garanciát jelentett: a kereskedőnek, hogy nem fáradt hiába, a lakosoknak, hogy nem csapódnak be a külön alkuval, a tanácsnak pedig, hogy a kezéhez leszámolt pénzből az adósok hátralékát kifoghatja. A rendszeresen ismétlődő adatokból megrajzolható a szokásrend: az eladás, a hajtás gyakorlata, azok időpontja, s az is tanulságos, hogy hova hajtották a város juhait.

1758-ban Túróc megyéből Nagy Cseptsényből jött kereskedő "a helység lakosainak nyáj juhain lévő meddő juhok" megvételére. 1764-ben a jászberényi kereskedők nemcsak a kevi, de az itt legeltető erdélyi purzsások fias juhait is megvásárolták.

1790-ben Zólyom megyéből jöttek kereskedők, de a helybeliek többet ígértek a juhokért. A helybeliek máskor is megvásárolták a város meddő juhait, de azt kérték, hogy "Kis Asszony napig (szept. 8.) a juhoknak a közönséges legelőn idehaza lejendő legeltetésekért semmi neheztelés ne légyen." 1797. esztendő nyarán két békési kereskedő vette meg a "meddő, alkalmas húsú juhokat." Ekkor 381 juh kelt el, melyet szeptember 24-én hajtottak el. Rendszeresnek mondható a morvaországi kereskedők megjelenése és jelentkeztek ausztriai vásárlók is. 1798-ban Hont vármegyébe, Újfaluba való kereskedők veszik meg a kosokat. A következő esztendőben szarvasiaknak adják a kosokat, akik azt kérik, hogy "elhajtásig mindeddig bizonyos legelőn legeltessenek." 1800 augusztusában nagykőrösi meddő juh kereskedők "jelentik magokat a jól elkészült juhok megvételére." A következő évben ismét a szarvasi kereskedők vették meg a kosokat olyan feltétellel, hogy "Szt. György nap (ápr. 24.) előtt két héttel kezek alá fogják venni, s különösen magok pásztorja által helységünk határai között Sallós Boldogasszon (júl. 2.) napig őriztetni. Azok árát kihányás és jó számbavétel után mindjárt ki fogják fizetni." A morvaországi preráni kereskedő a meddő juhokat úgy vette meg, hogy azokat "négy hajtással fogja elhajtani olyformán, hogy a javát fogja mindenkor hajtani, a rossza maradjon hízni." 1803. áprilisában Zemplén vármegyéből Monokról gróf Andrássy Károly ispánja jött Kevibe fias juhokért. Ausztriába Stokoróba is sok kevi juh került. A megállapodás szerint a meddő juhokat augusztusban a kosokat júliusban hajtották el. 1811-ben kisújszállásiak vették meg a meddő juhokat és a tavalyi örüket. Abban állapodtak meg, hogy "a juhokat csak egyszer, olyankor fogják elhajtani, amidőn már a tejről kihányt juhok is megjavulnak, nevezetesen Kisasszony napra." (szept. 8.) A juh eladásánál is az öregszámot tekintették egységnek ez azonban nem azonos fogalom a legeltetés viszonyszámával. "Öregszámon negyedfű és azon felül levő kosok örük értetődnek" - fogalmazzák meg a megállapodásban.

Az 1850-es évektől egyre lentebb hanyatlik ez a virágzó kereskedelem. A tanács kivonult, hátrább szorult az alkuból, ki-ki maga kereste a kapcsolatot a kereskedőkkel és igyekezett az állatait jópénzért értékesíteni.

Gyapjú értékesítés

A tavaszi nyírésű gyapjú eladásából jelentős hasznot vett a város. A különböző helyekről érkező mesteremberekkel, majd a múlt századtól a helyükbe lépő kereskedőkkel nem a birkatartó gazdák kötöttek egyezséget, hanem a városi tanács. Ennek előnyét ugyanazokban határozhatjuk meg, mint a juhok értékesítésénél. A dunántúli városok - Tata, Veszprém Várpalota - csapómesterei mellett szarvasi, szolnoki, gyöngyösi, miskolci és helybeli kereskedőket emlegetnek vásárlóként a jegyzőkönyvek.

Kora tavasszal jelentkeztek a vásárlási szándékukkal levélben vagy személyesen, s ha az alku létrejött, az előpénzt a bíró kezébe letették. 1796-ban pl. 10974 juh gyapját adta el a város veszprémi csapómestereknek. Mindig százával számolták a gyapjút, ennek az árában állapodtak meg, és kikötötték a két ráadást is. A tanács kidoboltatta, hogy a "Hellység házához ezennel szabadon lehet a gyapjakat hordani, azomban tsapó mester uraimék tudósíttassanak arról, hogy a Hellység házán kívül senkinek a gyapjúja árát kifizetni szabad nem lészen." A gyapjúszám megközelítően állandó lehetett, hiszen pl. 1809-ben a tatai csapómesterek kérésére levélben azt válaszolta a tanács, hogy "a gyapjak száma amint az árendára tett konscriptio mutatja 11785 és ahhoz képest lehet írni a csapóknak 12000-t."

A gyapjú árának a megállapítása nem csupán a város és a vevő közötti alku eredménye volt. Azt nagymértékben alakította a Kerület, illetve a szomszédos helységek állásfoglalása is. Egymást tájékoztatták a városok a gyapjú várható vagy megalkudott áráról, így a kereskedők nemigen tudták kijátszani a városokat. 1808 októberében a tanács a tatai csapómesterekkel olyan megállapodást kötött, "hogy a gyapjaknak 100-áért fognak azon áron fizetni mint a Nagy Kun Helységekbe úgy Gyoma, Endrőd, Túr, Ványa és Tartsa helységekben lévő gyapjak legfeljebb való áron elkelnek, azzal a megjegyzéssel, hogy 100-ra két gyapjú fog adatni." Az 1000,-Ft foglaló pénzt vagy előpénzt a bíró arányosan szétosztotta a 9 "nyájat tartó gazdák" között, hogy abból mindenki kapjon. A következő esztendőben is figyelembe veszik a szomszédos Heves és Békés vármegyei s a nagykunsági helyeken kialakult árakat. A múlt század közepétől elmaradt a tanácsi alku ki-ki maga értékesítette és még napjainkban is értékesíti a gyapjút.

A merinó juh megjelenését - utaltunk rá - a XIX. század első évtizedére gondolnánk. Erre csak közvetett adatunk van, ugyanis 1808-ban a palotai csapómesterek "a túrkevei magyar juh gyapjokra" alkudtak, s feltételezzük hogy a magyar juh hangsúlyozása már a birka jelenlétére utal. A huszas évek végére mindenesetre annyira megszaporodott a számuk, hogy a birkagyapjú eladásával kapcsolatosan a tanács külön rendelkezett: "mivel a birkagyapjút nem a városházánál szokták eladni, a fizetést maguk a lakosok veszik fel és költik el s az adóba vagy árendába nem fordítják, amidőn az magyar gyapjú a városházánál adatván el, azért eső sok ezer forintok mindjárt az árendába fordítódnak, és így a magyar juhot tartó gazdák csalatkoznak, másrészről a birkagyapjút vevő zsidóság a rossz mázsálással és az uzsorás pénzzel nagyon rontja az adófizető lakosságot, olyan határozat tétetett, hogy ezentúl a birkagyapjút is az elöljáróság a városházánál fogja eladni a birkát tartó gazdák befolyásával." A gyapjú eladáson túl képet kapunk ebből a város gazdálkodásáról is. (...)"

I.3. Földrajzi adottságok

1.3.1. A földrajzi adottságok szerepe a tájgazdálkodásban

Szabolcs István: Túrkeve talajviszonyai és a víz szerepe a tájban c. tanulmánya az alábbiakat fogalmazza meg: "A természeti környezet egyik legfontosabb eleme a talaj. Szerepe nem merül ki abban, hogy a növényzet számára biztosítja a tápanyagot és nedvességet, hanem emellett a szervesanyagok lebontásában és szintézisében a hasznos organizmusok életfeltételének megteremtésében, sőt ezen túlmenően a táj gáz- és nedvességforgalmában alapvető szerepet játszik. Ide tartozik az is, hogy a talaj rendelkezik olyan képességekkel, hogy a beléje jutó káros anyagokat, hulladékokat, szemetet semlegesíti, átalakítja, esetleg megköti. Természetesen ez csak bizonyos határokig érvényes, amelynek átlépése következtében súlyos talaj- és környezeti károk keletkeznek. Hogy csak egy példát említsünk, napjainkban ilyen a vizek és talajok nitrátszennyezése, a toxikus nehézfémek talajbani felhalmozódása stb.

Fentiek figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy midőn egy tájat vagy egy város határát tanulmányozzuk, elsőrendű jelentősége van a talajok és tulajdonságaik megismerésének. Ami Túrkevét és Alföldünk sok más tájegységét is illeti, ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy e területek hagyományosan a legfontosabb hazai termőtájak közé tartoznak, ahol évszázadok óta a mezőgazdasági termelés képezi a lakosság alapvető jövedelmét, és e területekről származó élelmiszerekkel látták el nemcsak a környező vidékeket, hanem nagyon sokszor távoli tájakat, sőt országokat is."

A Túrkeve is részét képző Szolnok-Túri-sík kistájának részletesebb leírását a Marosi Sándor dr. (szerk.): Magyarország Kistájainak katasztere (MTA, 1990) alapján idézzük:

A kistáj Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el. Területe 1700km² (a középtáj 23,3%-a, a nagytáj 3,3/-a).

I.3.2. Domborzati adatok

A kistáj 80 és 105 m (Király-halom) közötti tszf-i magasságú, lösszszerű üledékekkel fedett hordalékkúp-síkság. A relatív relief átlagos értéke kicsi (2m/km²), a Ny-i részen, ill. a homokbuckás területeken ezt meghaladó értékű. A felszín több mint 50%-a az alacsony ármentes síkság, negyede-negyede az enyhén hullámos síkság (a Ny-i részen), ill. az ártéri szintű síkság (peremeken) orográfiai domborzattípusába sorolható. A kistáj képében csak a szórványosan megjelenő, a Zagyva és a Tarna hordalékkúp-anyagából felépülő, 1-5 m magas, löszös homokkal fedett homokbuckák, a kistáj D-i felében mindenfelé megjelenő, kusza hálózatot alkotó elhagyott folyómedre, morotvák, valamint a kunhalmok jelentenek némi változatosságot.

1.3.3. Területhasznosítás

Területhasznosítás  % hektár

1. belterület 3,7 6290

2. szántó 88,1 149770

3. kert 0,4 680

4. szőlő 0,05 85

5. rét, legelő 5,6 9520

6. erdő 1,5 2550

7. vízfelszín 0,7 1190

8. ártér, elhagyott terület, bányaterület - -

9. a fentiekből védett terület 1,85 3160

1.3.4. Földtani adottságok

Az Északi-középhegységből lefutó patakok hordalékkúpja (főként az Eger és a Tarna) a pleisztocénban befedte a kistájat, s összességében 150-170 m vastag, többnyire finomszemű üledék akkumulálódott. A felszínen a pleisztocén végétől 8-10 m vastag, egészen finomszemű fölzóvízi üledék rakódott le, amely löszösödött. A felszín legnagyobb részét ez a löszös anyag, lösziszap borítja, hozzá igen jelentős téglaagyagkészletek kapcsolódnak (nagyságrendben Karcag, Mezőtúr, Kisújszállás, Törökszentmiklós, Martfű, Tiszaföldvár; összesen 45 Mm³). Nagyobb területeket borít - főként a mélyebb, rossz lefolyású felszíneken- a holocén réti és lápi agyag. A legidősebb képződmény a Tisza holocénbeli letaroló tevékenysége következtében szigetszerűen megjelenő, löszös homokkal fedett futóhomok. Potenciális max. szeizmicitás 7 o MS.

1.3.5. Éghajlat

A kistáj mérsékelten meleg-száraz, de közel fekszik a meleg-száraz éghajlatú területhez, a D-i részek már igen szárazak.

Az évi napfénytartam 1970 és 2010 óra közötti; a Dny-i részek élvezik a több napsütést. A nyári évnegyedben 810-820, a téliben kb. 190 óra napsütés valószínű.

Az évi középhőmérséklet É-on 9,9-10,0 C o, máshol 10,2-10,4 C o, a vegetációs időszak középhőmérséklete 17,03-17,4 C o. 192-195 napon keresztül, ápr. 9-11 és okt. 20-21 között a napi középhőmérséklet magasabb 10 C o-nál. A fagymentes időszak a Tisza mentén ápr. 7-8-án, a középső területeken ápr. 10-én, K-en ápr. 12-14-én kezdődik s az első őszi fagyok okt. 20 körül várhatók (ÉK-en egy-két nappal előtte, Dny-on egy-két nappal utána). A fagymentes időszak tehát a Tisza mentén kb. 196, középen kb. 193, K-en - ÉK-en pedig kb. 190 napos. Az évi abszolút hőmérsékleti maximumok átlaga ÉK-en 34,9-35,1 C o, máshol 34,4-34,7 C o, a legalacsonyabb minimumhőmérsékleteké pedig -17,0 és -17,5 C o között várható.

Az évi csapadék 510-540 mm, de míg a D-i részeken még az 500 mm-t sem éri el, addig Kenderes térségében kevéssel az 550 mm-t is meghaladja az átlagos évi csapadék. A vegetációs időszak csapadéka 300 mm körül van, de a D-i részeken csak 280-290 mm. Az ország legszárazabb vidéke ez a terület. A 24 órás csapadékmaximum 90 mm (Mezőhék). A téli időszakban 32-34 hótakarós nap várható, az átlagos maximális hóvastagság 15-16 cm. Az ariditási index 1,30-1,38, de a D-i részeken 1,40-1,43.

Az É-ÉK-i, ill. a D-i a leggyakoribb szélirány; az átlagos szélsebesség 2,5 m/s körül van. A kistáj egy része igen száraz, a kevés csapadék indokolja az öntözéses gazdálkodást.

1.3.6. Vízrajz

K felől a Hortobágy-Berettyóra támaszkodik, míg Ny-on kanyargós peremmel néz a Tisza árterére. A Tiszához csak kevés vízfolyás indul. Ilyen az Alcsi-Holt-Tiszához folyó Kengyeli-főcsatorna (18 km, 131 km²), majd a Cibakháza-Martfűi főcsatorna (12 km, 38 km²). A Hortobágy-Berettyó idetartozó 70 km-es szakaszához vezetnek: Köles- Őzes-csatorna (17 km, 122 km2), Karcagi I. sz. főcsatorna(23 km, 252 km²), Villogó-csatorna (38 km, 82 km2), Kakat-éri-csatorna (45 km, 298 km²), Gástyási-csatorna (11 km, 76 km²), Túrkevei-csatorna (12 km, 63 km2), Varaséri-Álomzugi-főcsatorna (26 km, 274 km²). A Hármas-Körös D-ről 21 km-en határolja a tájat. Hozzávezet a Mezőtúri-főcsatorna (24 km, 164 km²) és a Harangzugi-csatorna (24 km, 344 km²). Száraz, gyér lefolyású, erősen vízhiányos terület.

LF=0,5 l/s.km2; Lt=3%; Vh=150 mm/év.

Vízjárási adatok a Hortobágy-Berettyóról és a Hármas-Körösről vannak.

Vízfolyás Vízmérce LKV LNV KQ  KÖQ NQ

Utóbbinak a vízállását a torkolati árvízkapuval befolyásolják. Az árvizek kora tavasszal és kora nyáron jelentkeznek. Ilyenkor a belvizeket levezető főcsatornák is nagyobb vízhozamokat vezetnek. Az ősz viszont a kisvizek időszaka. A Hármas-Körös és a csatornák vízminősége II. osztályú. A Hortobágy-Berettyót Debrecen kezeletlen szennyvizei teljesen tönkreteszik. A belvízveszélyt jelzi, hogy a csatornahálózat összhossza az 1500 km-t is meghaladja. Torkolatuknál 15 szivattyútelep 32,5 m3/s kapacitással segíti a belvíz mentesítést. Túrkeve alatt éri el a Hortobágy-Berettyót a 22,5 m3/s vízvezetésre kiépített Nagykunsági-főcsatorna.

A kistájnak számos tava van. Kisebb részben természetesek (5; 10,7 ha), melyek területe nem számottevő. A Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös jobb partján 6 meandertó található 240 ha felszínnel. Köztük a mezőtúri (40 ha), ill. a halásztelki (145 ha) a legnagyobb. Még több a különféle célú mesterséges tározó és halastó (17 db, 1600 ha feletti kiterjedéssel). Köztük a karcagi (159 ha), a kenderesi (146 ha) és a kakati (157 ha) tározók is nagyok, de a sóskúti (416 ha) a legtekintélyesebb (Kenderestől É-ra).

Minden település közüzemi vízzel ellátott. Csatornázás - részlegesen - Karcagon, Kisújszálláson, Mezőtúron, Törökszentmiklóson és Túrkevén működik.

A felszíni vízkészletek kihasználtsága meghaladta a 80%-ot, míg a felszín alattiaké az alatt volt 1986-ban. A kutak terhelése 50% körüli volt.

1.3.7. Talajok

A zömmel löszös üledékeken 9 talajtípus alakult ki. A legnagyobb kiterjedésűek a kedvező mezőgazdasági adottságú alföldi mészlepedékes és a réti csernozjomok, 12 ill. 34 %-os területi részaránnyal. Vályog és agyagos vályog mechanikai összetételű változataik termékenysége II. és IV. között váltakozik. Felszíntől karbonátos és kilúgozott változataik egyaránt előfordulnak. A mélyben sós réti csernozjomok 4 %-ot, a mélyben szolonyeces réti csernozjomok pedig 2 %-ot tesznek ki. Termékenységi besorolásuk IV. és VI. talajminőségi kategória.

A talajvízhatás alatti mélyebb fekvésű területek kiterjedt (15%) talajtípusát az agyag, vagy agyagos vályog mechanikai összetételű réti talajok és kisebb kiterjedésben (3%) a fiatalabb, kisebb humusztartalmú réti öntés talajok képviselik. A réti talajok termékenységi besorolása a szervesanyag-tartalomban meglevő különbségek ellenére egységesen a VI. talajkategória. A réti talajok csökkent termékenységét valószínűleg erősen savanyú kémhatásuk indokolj, ami miatt meszezésük szükséges.

A szikes talajok mennzisége is számottevő. A mezőgazdaságilag értéktelen rétiszolonyec talajok területi részaránya 9, az igen gyenge termékenységű sztyepesedő réti szolonyecé 8%, a valamivel kedvezőbb termékenységű, általában a VII. talajminőségi kategóriába sorolt szolonyeces réti talajoké pedig 13%.

A táj csernozjomokhoz kötődő jelentős mezőgazdasági potenciálja a szikes talajok meliorációjával és a réti talajok meszezésével növelhető.

Sajátos táji adottságok. A kistáj települései zömükben jól megközelíthetőek. A természeti feltételek kedvezőek helyi regionális üdülési igények fogadására. Melegvízre települt fürdőközpontok találhatók Szolnokon, Martfűn, Mezőtúron, Túrkevén stb. Az infrastruktúra további kiépítésével az üdülési terhelés növelhető. E területen van a Közép-tiszai Tájvédelmi Körzet és az 1975-ben létesített Dévaványai Tájvédelmi Körzet jelentős része.

Tájtipológiai összegzés. Meleg, száraz, Ny-on igen száraz éghajlat mellett erős vízhiányban szenvedő terület. Három tájtípus fordul elő.

Ény-i harmada magasártéri helyzetű löszös síkság, főleg alföldi jellegű csernozjom talajféleségekkel, ahol a magasabb talajvizű laposokban, hajdani folyómedrekben különböző szikes foltok is előfordulnak, néhol jelentős kiterjedésben. Sok esetben azonban csak a mélyebb talajszelvény sós vagy szolonyeces.  Csaknem teljes egészében szántóföldi hasznosítás alatt áll. Rét és legelő csak a szikes laposokban, a lösztölgyes ligeterdő maradványai pedig csak a régi medrek mentén fordulnak elő. Máshol az akác az egyeduralkodó. Igazi kultúrsztyep.

A táj Dny-i fele magasártéri helyzetű, lösztakarós hordalékkúp-síkság. Talajai főleg réti csernozjomok, de annak mélyben sós és szolonyeces változatai is előfordulnak, s a gyenge lefolyású, magasabb talajvizű helyeken különböző szikes talajok is megjelennek (főleg sztyepesedő réti szolonyec). A hasznosításban a szántóföldi jelleg az uralkodó. A szikes laposok gyenge legelői, a régi medermaradványok ligetei és akácos fasorok jelentenek csekély változatosságot. A kultúrsztyep jelleg igen erős.

A Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös medrét keskenyebb-szélesebb sávban holtmedrekkel tagolt alacsony fekvésű, magas talajvizű mentesített ártér kíséri. Talajtakarója réti és réti öntéstalajokból, valamint a gyenge lefolyású helyeken szikesekből áll. Ezt is túlnyomóan szántóföldek hasznosítják, de a szikes laposok mellett a rétek és az egykori ártéri ligeterdők füzes-nyáras maradványai is megjelennek. A kultúrsztyep jelleg kifejezetten jelentkezik. Az egész terület nagy vízhiányát enyhíti a Nagykunsági-főcsatorna öntözőrendszerének a kiépítése. A számos hévizű mélyfúrás látogatott fürdőhelyek kiépítését tette lehetővé.

I.4. A terület védettsége

I.4.1. Védettségi kezdeményezések

Hogy mikor vetődött fel először Ecseg természeti értékeinek védelme? Először talán azt kellene felidézni, hogy mi idézte elő azt, hogy védeni kelljen.

A XIX. sz. elején az ártér, mocsár-lecsapolások, folyószabályozások felgyorsították a tájpusztulást. Elvesztették élőhelyüket az madarak, eltűntek a tájról az őshonos létformák, a pákászkodás, a pásztorkodás. Az ősgyepek feltörésével és a gémeskutak betömésével végleg tűntek el növényfajok, tájképi elemek.

Természeti értékek elvesztésének veszélye először 1856-ban vetődött fel, s erre Jeremy Gusztáv kisújszállási természetrajz tanár hívta fel a figyelmet. Ekkor tűnt el e területről végleg a tátorján, az árvalányhaj, a nádifarkas és a földikutya. De a tanár úr kétségbeesett kiáltásai nem leltek meghallgatásra. Épp ezért még mindig egyre pusztulóban volt a terület, mikor Herman Ottó idejött. Természetesen ő is felismerte a néprajzi és természeti értékeket. 1899-ben írta a következő sorokat: "Ez a terület óriási volt, de most szélei felől évről évre összébb szorongatja az eke, el-elszakítva néhány ezer holdnyi legelőt, összébb szorítva egy földdarabot, melynek élete tele volt ősi elemekkel, s éppen ezért bevilágított a letűnt korszakba."

De - hogy utolsó polihisztorunknak sem sikerült elérnie semmit Ecseg védelmében - azt az a tény is bizonyítja, hogy 1899-ben a mezőtúri Benkő Gyulának újra figyelmeztetnie kellett az illetékeseket egy cikkben, melynek címe: Híradás Ecseg-pusztáról volt. Ebben írta a következő sorokat: "Felhívjuk a Természetvédelmi Tanács figyelmét Ecsegre, mint tipikus magyar tájra, ahol a magyar Alföld e része éppen a tizenkettedik órában van, még meg lehetne menteni, mert ha elmulasztjuk ezt a pillanatot, visszahozhatatlanul elpusztulnak olyan sajátos táj- és életrajzi értékek, amelyek hazánk legkarakterisztikusabb vidékének, az Alföldnek nemes tartozékai voltak a múltban. Még ki lehetne hasítani 3-4 ezer holdat ebből a nagy határból, hogy a tizenkettedik óra utolsó percében, mint védett területet megmentsük magunknak, ha kicsiben is, Európa egyik legjellegzetesebb táját, a régi magyar Alföldet..."

Benkő Gyula álmai sajnos csak 29 év elteltével teljesülhettek, mikor is megjött végre a rendelet: "Szolnok megye Tanácsa védetté nyilvánítja és természetvédelmi területté jelöli ki a Villogó belvízfőcsatorna torkolatától a túrkevei Ballai hídig terjedően a Hortobágy-Berettyó belvízfőcsatorna Szolnok megyei hullámterét, valamint a hozzákapcsolódó területeket."

Tehát 1984-ben létrejött az Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület, és 1985-ben ehhez kapcsolódtak a Békés megyei részek.

E védetté nyilvánításnak az előzményei azonban 1979-ig nyúlnak vissza, mikor dr. Tóth Albert szakembergárda segítségével föltárta a területet. A flórával és gerincesekkel ő maga foglalkozott, míg a gerinctelen faunát Papp Gyula, a halfaunát pedig Harka Ákos vizsgálta. Ugyanakkor a védelemre szánt terület madárvilágát a dr. Kovács Gábor tárta fel. Olyan fajokat sikerült meghatároznia, mint a pettyes vízicsibe, karvaly, poszáta, nagy szélkiáltó, fekete gólya, réti sas. S a megfigyelt madarakon kívül vannak még a széki csérről és ugartyúkról is adatok.

A növények közül a legnagyobb értéket a mocsári fajok képviselték, a vízitök, a rucaüröm és a tündérfátyol. Érdekességet jelentett még a kipusztultnak hitt gímpáfrány előfordulása.

Szóval a vártnál is sikeresebb feltárás elősegítette a tervjavaslat elkészítését, amelynek végül is köszönhető a védetté nyilvánítás.

Ecseg közigazgatásilag a védetté nyilvánítás után a Dévaványai Tájvédelmi Körzethez, s ezzel a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz lett csatolva.

Egymás után jöttek létre a környező városokban Ecseggel foglalkozó, és Ecseget kutató körök, klubok és egyesületek. Tehát végre elérkeztünk oda, hogy Ecsegpusztát már nemcsak néhány kék tábla védi, hanem a környezete is. Ez azonban mégsem elég, mert e szép sík tájat valamennyiünknek védeni kell!

Az 1997-ben létrejött Körös-Maros Nemzeti Park 47 ezer hektárjból a Dévaványai-Ecsegi sík törzsterület önmagában 12700 hektárjával a legnagyobb törzsterület lett, és ezt a nagyságrendi elsőbbségét később is megőrizte, amikor a park területe már elérte a közel 53 ezer hektárt, így az igazgatóság meghatározó egységének nevezhető.

I.4.2. A védetté nyilvánítás és a Túzokrezervátum kialakításának története

A túzok legjelentősebb hazai élőhelyein bekövetkező veszteségek felkeltették a szakemberek figyelmét is, és a 70-es évek elejére már világossá vált, hogy az akkora már intézményesült állami természetvédelemnek megoldást kell keresnie erre a problémára. Az intézkedés igényének a súlyát csak erősítette a Nemzetközi Madárvédelmi Tanácsnak (ICBP) 1971-ben a romániai Mamaiában tartott konferenciája, ahol konkrétan is megfogalmazódott egy védett terület kialakításának a szükségessége. Ez a terület Békés-megye északi részén, Dévaványa térségében körvonalazódott, ahol az ország legerőteljesebb túzokállománya élt. Szerencsés adottságot kínált itt a Szeghalmi Állami Gazdaság Réhelyi Kerülete, mely hajlandóságot mutatott egyes területek tulajdonjogának átadására.

 Végül 1975-ben sor került arra, hogy az Országos Természetvédelmi Hivatal a Madártani Intézet és a MÉM Szegedi Állami Erdőrendezőség javaslatára határozat formájában (10/1975.OTvH) létrehozza a Dévaványai Tájvédelmi Körzetet. A Tanácsok Közlönyében (XXIV. évfolyam 56-os szám) 1975. december 19-én megjelent határozat alapján a Dévaványai TK a 119/TK/75 törzskönyvi számot kapta. A védetté nyílvánítási hivatalos tárgyalása 1975. szeptember 24-én folyt le a Békés megyei Tanács VB. hivatalos helyiségében (Alapterv).

A védett terület kiterjedése 3433 ha, mely tartalmazta az akkor már tervezett túzokkeltető és nevelőállomás 15 hektáros helyszínét, melyet fokozottan védettnek minősített. Védelem alá kerültek a túzok legkedveltebb előfordulási helyei, ahol terület kétharmad része pusztatáj, egyharmad része pedig mezőgazdasági művelés alatt álló terület volt. A védetté nyilvánító határozat kezelési utasítása, majd az 1980-ban elkészült Alapterv meghatározta a mezőgazdasági művelés módozatait és korlátozásait.

 1984-ben megalakul az Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület, mint helyi jelentőségű védett terület. Függetlenül müködik a Dévaványai Tájvédelmi Körzettől. 1988-ban az OKTH Dél-Alföldi Felügyelősége a terület kezelői és felügyeleti jogát átadta a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának. A Dévaványai Tájvédelmi Körzet 1990-es bővítésekor az Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület országos minősítést kapott és a környezetvédelmi miniszter 6/1990. (VI.18.) rendelete a Dévaványai Tájvédelmi Körzethez csatolta.

1994-ben, az akkor megalakult Körös-Maros Vidéki Természetvédelmi Igazgatóság vette át a természetvédelmi kezelést, ami 1997-ben Körös-Maros Nemzeti Parkká minősült és az addigi Dévaványai Tájvédelmi Körzet, Dévaványa-Ecsegi-puszták elnevezéssel törzsterületté vált.

A Túzoktelep 1978-ban épült, feladatköre az akkorihoz képest lényegében azóta sem változott. Elsődleges rendeltetése a különböző mezőgazdasági munkák következtében előkerült túzok fészekaljak keltetése, az ebből származó fiatal madarak felnevelése, majd természetbe történő visszajuttatása, önkéntes vagy kényszer-repatriáció formájában.

 1986-ban a növekvő turistaforgalom állategészségügyi szempontból hátrányos növekedése miatt kiépült Réhelyben egy turisztikai centrum, a Réhelyi Bemutatóközpont. Az üzemeltetők többszöri változása után 1997-től a Nemzeti Park üzemelteti ezt a létesítményt, kibővítve az itt látható kiállítási és bemutatóanyagok körét. Az országban jelenleg csak itt látható a nagyközönség számára is megcsodálható félvad túzok természetközeli élettérben. A múzeum a táj régmúlt időszakának növény- és állatvilágából ad ízelítőt. A múzeum mellett régi magyar háziállatfajták tekinthetők meg, pl. rackajuh, magyar szürkemarha és bivaly. Átépítés előtt áll a turistaszállás és tervezve van a látogató központ további többirányú bővítése a mai kor igényeinek megfelelően. Kialakításra került különböző hosszúságú kerékpár túraútvonal, melyen végighaladva az állat és növényvilág sérülése nélkül élményszerűen szerezhetnek információt területeink élővilágáról, jellegzetes tájképi adottságairól. A túraútvonal egy szakasza csak szakvezetővel látogatható.

I.4.3. A túzok előfordulása, mint a táj legjelentősebb természeti értéke

A folyószabályozások előtti, vízjárta, ártér-jellegű dévaványai táj egyik legjellegzetesebb madara a túzok volt. Akkori tiszántúli elterjedésének súlypontja leginkább a Sárrétek vidékére és a Nagy-sárrétet szegélyező mocsaras, nagykiterjedésű gyeppekkel és kisebb, szántókkal borított szigetekkel és nedves laposokkal tagolt, változatos tájakra esik. A túzokot a Sárrétek madárvilágát leíró források (Győrffy, Szűcs, Osváth stb.) gyakori és igen jellemző, vadászott és háziasítható madárként említik.

"Olyan feles számban él a daru, vadlúd, túzok, vadkacsa és más kisebb szárnyas, hogy szinte elfedik a földet és olyan tömegben repülnek, akár egy felhő." Írja 1658-ban egy svéd királyi követ a Sárrét vidékén átutazóban.

Osváth Pál "Bihar-vármegye Sárréti járása" című könyvében 1875-ben így ír: "A túzokok csak fészkeléskor szoktak egyenként járni és ilyenkor inkább meglephetők, máskor azonban 20-50-100-300 darabból álló falkáik alig közelíthetők."

A túzok a táj lecsapolása után is előnyben részesítette ezt a vidéket, annak ellenére, hogy az jellegében is teljesen megváltozott. A túzok a Sárrétek helyén kialakított, alapvetően homogén kultúrtáj helyett leginkább Dévaványa-Szeghalom-Túrkeve környékének változatos, szántó-gyep mozaikját kedvezményezte, populációi itt maradtak meg a legnagyobb létszámban. A 20. század fordulóján a térség legjellegzetesebb madaraként tartják számon. Az idős helyi emberek beszámolója alapján ekkor még igen nagy számban élt itt a madár. Akkoriban a táj a mainál sokkal lakottabb és használtabb volt. A területen mindenfelé tanyák voltak (a térségben több, mint ezer). A legelőkön hatalmas mennyiségű állatot tartottak és rendszeresen kaszáltak is. A tanyákhoz, a kis- és középgazdaságokhoz viszonylag kis területű szántóföldek tartoztak. Túzok ennek ellenére szerte a határban mindenfelé dürgött és fészkelt. A legeltető, vagy a földeken dolgozó emberek nap, mint nap látták nagy csapatait. Ősszel a herét ették, a szántót, tarlót szerették, a bokrost, legelőt nem. A mainál valószínűleg kevésbé félénk állatokat húszasával látták dürögni gyepeken, szántóföldeken. Ízletes húsa miatt rendszeresen fogyasztották is. Vadászata korábbi hagyományokból táplálkozott. Az Atyaszegi legelő - mint a legfontosabb dürgőhellyé vált puszta - évente több túzok kakas kilövésének vált helyszínévé. Dévaványát a túzok legnagyobb létszámú előfordulási helyeként ismerték.

Az ötvenes-hatvanas évek mezőgazdaság-átszervezése után számuk jelentős mértékben fogyni kezdett. A hatvanas években ugyanis erőteljes fejlődés kezdődött a földterületek mezőgazdasági hasznosítása terén. Sorra alakultak a térségi termelőszövetkezetek és Állami Gazdaságok, melyek nagyságrendekkel emelték a szántóterületek arányát a korábbiakhoz képest. A határ képének és adottságainak megváltoztatása érzékenyen érintette a túzokállományt is. A nagy felületű homogén mezőgazdasági területek ugyan kielégítették a túzokok közismerten nagy térigényét, de a különböző kultúrákon zajló agrotechnikai és növényvédelmi munkák a fészkek tömegét sodorták veszélybe vagy pusztították el.

Míg a Kárpát-medence túzokállományát a századforduló környékén 12 000 példányra becsülték, és 1941-ben még a jelenlegi határok között is 8557 példányt jeleztek, ez utóbbi mennyiség 1969-re 2300-ra csökkent.

Az 1960-as években lebonyolított számlálás rávilágított arra a tényre, hogy az ország túzokállománya drasztikus mértékben fogyatkozik, és mihamarabbi intézkedések szükségesek ennek a folyamatnak a lelassítására és megállítására. Az első fontos lépést a vadászati főhatóság tette meg, amikor 1969-ben megszüntette a túzok vadászati lehetőségét, mely azidőtájt évi 1000-1500 példányt jelentett. Később csak eseti engedélyek alapján nyílt mód a túzok elejtésére, de az általános vadászat megszűnt.

I.4.4. A túzok szaporodási és élőhelyi igényei, telelése.

A túzok természetes sztyeppek, erdőssztyeppek madara, fokozottan védett, veszélyeztetett, Vörös Könyves faj. Eszmei értéke 500000 Ft. Az egykor Európa-szerte elterjedt madárnak ma már csak Spanyolországban és a Kárpát-medencében található meg nagyobb populációja.

A Dévaványai-puszták mozaikosságukkal (pusztafoltok és nagytáblás szántóföldi művelés), illetve gazdag felszíni formakincsükkel (hátak és laposok) kitűnő életeret biztosítanak a túzok számára.

Szaporodási időszaka kb. április közepétől június végéig tart. Május közepéig a puszták és a szántók egyaránt megfelelőek dürgéséhez, május közepe után viszont már csak a viszonylag rövidfüvű, háborítatlan gyepek alkalmasak rá. Dürgése csupán néhány, viszonylag csendes pusztarészre, fészkelése pedig leginkább a nagytáblás szántóföldekre korlátozódik. A gyepeket övező szántók biztositják a nyári-nyárvégi fontos élőhelyet a lucernát és a téli takarmányt, a repcét.

Közép-Európa egyik legjelentősebb túzokdürgőhelye a fokozottan védett Szarkalapos-Atyaszegi területen található. Április közepén 100-150 túzok is összegyűlik a gyepeken a párválasztás és a párzás látványos ceremóniájára. Részükre különös gonddal kell fenntartani és kezelni a területet. Ez a legeltetést és a kaszálást jelenti, melynek ideje a dürgéshez és a fészkeléshez is igazodik.

A túzokos élőhelyek háborítatlanságának biztosítása érdekében a puszták területén a legeltetés és a kaszálás időben korlátozott. Az olyan gyepeken, amelyek egyáltalán nincsenek legeltetve, illetve kaszálva, vagy a legelő állatállomány létszáma igen kevés, a túl magas fű nem kedvez a túzok dürgéséhez.

A gyepterületeken kívül számára legfontosabb kultúrélőhelyek a lucernatáblák, melyeket dürgőhelyként és fészkelőhelyként, illetve nyári és őszi táplálkozóhelyként használ. Fészkelőhelyként búzatáblákat is számon tartanak. Vizes élőhelyekhez való kötődését, pl. vízben való fürdését még nem figyelték meg, de erre utalhat egy 1988.08.31-i megfigyelés, amint egy öreg tojó és egy fiatal tojó a Hortobágy-Berettyó nyílt vízpartjától óvakodott, majd repült el.

Az itteni túzokállomány rendszerint nem vonul, legfeljebb a nagyon zord teleken kóborol el. (A Kárpát-medencei túzokállomány DNY-i irányú migrációját támasztja alá egy 1982.07.30-án a dévaványai Túzoktelepen meggyűrűzött tojó (600354), mely 10 évvel később, 1991.12.08-án került kézre lelövés által Albániában.)

Telelőhelyként és téli táplálkozóhelyként a repceföldeket kedveli. A természetvédelem különös hangsúlyt fektet mindkét tápláléknövény (lucerna és a téli káposztarepce), a madár tartózkodásának és igényeinek megfelelő helyen, kellő területen való vetésére.

A túzok fészkelésénél a kisparcellás műveléssel szemben előnyben részesíti a nagytáblás szántóföldeket, monokultúrákat, mivel itt találja a legnagyobb háborítatlanságot és nyugalmat. A privatizáció túzokra gyakorolt hatása egyértelműen negatív, legfőképpen a nagykiterjedésű, nyugodt táblák csökkenése és a rendszeres munkavégzés miatti emberi zavarás, gépek jelenléte miatt. Tapasztalatok azt mutatják, hogy a fészekről való fölrepülés kockázata nagyobb a szántóföldi gépek általi zargatás esetén, mint a repülőgépes munkálatok végzése közben.

A védett szántó- és gyepterületek nagy részén sokéves tapasztalatuk alapján kialakított, túzokcentrikus gazdálkodást folytatnak. A természetvédelem és a területen gazdálkodók hosszú évek óta tartó együttműködése eredményeképpen a túzokállomány csökkenése lelassult.

A nem védett szántóterületeken a mezőgazdasági dolgozók is különös gonddal figyelik a túzok fészkelését. A fészekalj megtalálását rögtön jelentik a területkezelőknek, akik gondoskodnak a fészkelőhely és a tojások további védelméről. A megmentett fészekaljak felnevelése és visszatelepítése a Túzokkeltető és nevelő Állomás (Túzoktelep) feladata. Itt 1978 és 1983 között összesen 214 mesterségesen felnevelt s szabad életmódra alkalmassá vált fiatal túzokot sikerült visszajuttatni élőhelyére.

I.5. Helyzetelemzés, jelen természeti állapotok dokumentálása

A területek egy részét a szabályozások előtt a síkvidéken szétterülő Berettyó és a Hortobágyról lefolyó vizekkel feltöltött mocsárvilág foglalta el, míg a magasabb részeket vízjárta legelők, rétek, kisebb erdős foltok borították. A táj gyökeres átalakulását az 1858-ban kezdett Berettyó-szabályozás okozta. Az eltűnt mocsarak helyén és a magasabb térszintek talajában több helyen szikesedési folyamat indult el. A terület általános veszélyeztető tényezői közé tartozik a csatornázottság, az aszályos időszak miatti szárazság és a csökkenő állatállomány miatti alullegeltetettség. Az adott területekre kezelési célkitűzésként az állatállomány ha-ra vonatkoztatott száma nehezen adható meg, ugyanis a fűhozam az időjárástól függ, s így évente más-más nagyságú állatállomány legeltethető ugyanazon a területen.

A Kelemen Judit szerk.: Irányelvek a Füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez c. tanulmány az "Esettanulmányok" fejezetben a "A Dévaványai Tájvédelmi Körzet területén lévő gyepek kezelése" részben az alábbiakat írja:

"A Dévaványai Tájvédelmi Körzet a Dévaványai-sík északi részén, a valamikori Nagy-Sárrét déli területein helyezkedik el. Két meghatározó részre oszlik. Az egyik rész a Hortobágy-Berettyó szabályozatlan medre a kísérő part menti gyepekkel, a másik pedig az Ecsegfalva-Dévaványa térségében levő szikes puszták, amelyek a túzok jelentős állományát tartják el.

A jelenlegi védett terület egy részét a szabályozás előtt a síkvidéken szétterülő Berettyó és a Hortobágyról lefolyó vizekkel feltöltött mocsárvilág foglalta el, míg a magasabb részeket vízjárta legelők, rétek, kisebb erdős foltok borították. A táj gyökeres átalakulását az 1858-ban kezdett Berettyó-szabályozás okozta. Az eltűnt mocsarak helyén és a magasabb térszintek talajában több helyen szikesedési folyamat indult el.

A túzok közép-európai és magyarországi állományának központi populációja ebben a térségben él. A tájvédelmi körzet területén a gyepek kezelése a túzokvédelem érdekét szolgálja. A 12 700 ha területű tájvédelmi körzetben a gyepek területe 7151 ha.

A terület általános veszélyeztető tényezői közé tartozik a csatornázottság, az aszályos időszak miatti szárazság és a csökkenő állatállomány miatti alullegeltetettség. Az adott területekre kezelési célkitűzésként az állatállomány ha-ra vonatkoztatott száma nehezen adható meg, ugyanis a fűhozam az időjárástól függ, s így évente más-más nagyságú állatállomány legeltethető ugyanazon a területen.

Templomzug

Jellemző társulása: ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis).

Kezelés: június 15-e után évente egyszer géppel történő kaszálás. Legeltetés ló (20 db/ha) és szarvasmarha (0,25 db/ha) szabad láb alóli legeltetésével.

Veszélyeztetés: a horgászatból eredő járműforgalom.

Koréh-zug

Jellemző társulása: ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae), füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae), ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis). Degradált löszgyepfoltok is vannak a területen.

Kiemelt értékek: túzokfészkelőhely, valamint árasztáskor bíbic és goda nagy létszámú költése jellemzi, és a tavaszi madártömegek szálláshelyéül is szolgál.

Kezelési célkitűzések: a változatos élőhelytípusok fenntartása.

Kezelése: a terület egyharmadán legeltetés juhval (3 db/ha), a terület 20%-án kaszálás. A zugok többségére (15. Szőlős-zug, 16. Gyilkos-zug, 17. Bokros-zug, 18. Templom-zug, 19. Ecsegpuszta, 20. Tereh-zug, 21. Gyűrű-zug, 22. Bense-zug) az ecsetpázsitos kaszálórétekkel (Agrostio-Alopecuretum pratensis) borítottság a jellemző, de a szárazabb szikespuszták állományai is megtalálhatók területükön (Achilleo-Festucetum pseudovinae, Artemisio-Festucetum pseudovinae).

Kezelésük: kaszálás; a Bokros-zugban szarvasmarha-legeltetés (1 db/ha), a Tereh-zugban pedig juhlegeltetés folyik (2 db/ha).

Kiemelt értékek: a Tereh-zug és a Templom-eleje alkalmi túzokfészkelőhelyek.

Csejt

Jellemző társulása: ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae), füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae), ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis). Degradált löszgyepfoltok is vannak a területen, ezekben található legnagyobb mennyiségben a medúzafű (Taeniatherum caput-medusae).

Kiemelt értékek: optimális legeltetés esetén ugartyúkfészkelés. Nyáron a környező lucerna és télen a repcekultúrák életterében nagyobb túzokcsapat is összegyűlik.

Kezelés: juhval legeltetés (1 db/ha). Kismértékű kaszálás is szokott lenni, de 1995-ben ez is elmaradt. Veszélyeztető tényezők: alullegeltetettség.

Balla

Jellemző társulásai: a száraz Feneki-ér által körbeölelt hatalmas pusztafolt, amelynek jellemző társulásai az ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae), a füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae) és az ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis). Degradált löszgyepfoltok is találhatók a területen.

Kiemelt értékek: az egyik magasabb térszínű löszgyepfoltban található a macskahere 200 tőből álló állománya.

Kezelése: jelenleg nem kezelik, ezért az alulkaszáltság és alullegeltetettség veszélyezteti.

A tanulmányban nem szereplő élőhely Pásztó, Vasas

Aövénytársulások az alábbiak: füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae), ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae), ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis).

A területeken veszélyeztető tényezői közé sorolható a rosszul megállapított, késői kaszálás- és legeltetéskezdés miatti alullegeltetettség és alulkaszáltság.

I.6. A területek pontos helyszíni bemutatása

I.6.1. A területek történelmi emlékei

Pálóczi Horváth András "Túrkeve története a honfoglalástól a török idők végéig" c. tanulmányát idézzük a helyszínek pontos bemutatására:

"A középkori Keve mellett keletre állt egy másik templomos falu is az Árpád-korban, amely szintén a tatárjárás idején pusztult el. 1326-ban a Békés megyei Bala határjárásában említik Hímesegyházát (possessio Hymesighaz), a közvetlenül a Túr folyó mellett fekvő Terehalom (Teremholm) szolgált határpontként a két falu között. Mindkét régi földrajzi név máig fennmaradt: Terehalom a Berettyó bal partján, egy hurokszerű nagy kanyar külső ívénél, a Terezug előtt fekszik, Hímesegyház nevét a Berettyótól északra elterülő Hímesdi lapos, Hímesdi ér tartotta fenn. Ez a falu is újra benépesült és a későbbiek során Hímesd néven szerepel.

Túrkeve mai határában Kevén kívül 10 középkori faluról tudunk az írott forrásokból vagy helynevekből, határrészek elnevezéséből. Ezek jó része igazolhatóan Árpád-kori eredetű, még a tatárjárás előtt létesült. Keveegyház, Nácsaegyház, Túrkeddi, Póhamara és Hímesegyház első írott forrásadatait már említettük, nevüket -Nácsaegyház kivételével - határrészek is fenntartották. Túrkeddi a mai város belterületétől délre feküdt, nevét a Túrkeddi-kert, Túrkeddi szőlő határrész őrizte meg. Póhamara a Mezőtúrral határos hasonnevű határrészen (Nagy-Póhamara, Kis-Póhamara), a város nyugati földjein kereshető. A belterülettől délnyugatra eső Túrpásztói földek, Pusztatúrpásztó, Pásztói legelő, a Mezőtúrhoz tartozó Pásztó-zug Túrpásztó középkori falu emlékét tartotta fenn. Túrpásztó először 1281-ben szerepel egy oklevélben, amely szerint IV. László király az egri püspöknek visszaadja a hűtlensége miatt elvett birtokokat, egyebek között a Túr falu és Túrpásztó (Tuparstuha, azaz Turpastuha) között fekvő Póhamara, Túrkeddi és Nagytelek birtokot. A puszta személynévből alakult Pásztó helynév szintén Árpád-kori eredetre vall.

A Berettyótól délre fekvő, részben Túrkevéhez, részben Gyomához tartozó Csudabala puszta és részei (Vadász-Bala, Zichy-Bala stb.) őrizték meg Bala falu nevét, amely a XIV. század elején magánföldesúri birtok volt. 1325-ben a birtokos Beke fia Endre, aki Balát cserébe adta a Kartal nembeli Chuda fiainak, Lászlónak és Chuda-nak, valószínűleg ez utóbbi birtokos neve olvadt össze az Árpád-kori eredetű falunévvel. Szintén Árpád-kori falu nevét tartotta fenn a város határának keleti részén elterülő Ecseg puszta. Ecseg falu villa Echek néven először 1222 előtt (valószínűleg 1217-ben) a Váradi Regestrumban szerepel, hevesi várnépek lakják. 1326-ban Bala határjárásában ezen a részen említik az Ecsegtó (Echegtov) nevű halastavat, az elnevezés ma is él, Ecsegfalva déli részén található.

Területünk északi sávjában található Móric, Nagy-Kaba, Kis-Kaba határrész elnevezés, amelyek szintén elpusztult középkori falura utalnak. Kabára a XIII. század elejéről származó, topográfiailag bizonytalan említés utal, majd a XV. század végétől mint nemesi birtok szerepel. Ugyanakkor a Kunsághoz tartozónak is mondják. Móricra csak a XVI. század közepétől vannak írott adataink, Kolbaz-székhez tartozó kun szállás volt, valószínűleg a XIV. század végén szilárdult meg. A kun szállásterület korábbi, Árpád-kori településviszonyaira általában igen kevés történeti és helynévi adattal rendelkezünk.

Az Árpád-korban a mai Túrkeve területén húzódott a Szolnok és Heves megye közötti határvonal. Az egri püspökség birtokai Külső-Szolnok vármegyéhez, Ecseg várbirtok Heves-Újvár megyéhez számított. Az északi sáv megyei hovatartozása éppen a kun betelepítés miatt bizonytalan, mivel a főként királyi birtokokon létesült kun szállásterület megbontotta az Árpád-kori megyehatárokat. A szomszédos Kisújszállás mindenesetre valószínűleg Heves megyei terület volt a tatárjárás előtt. A Berettyó (Túr) bal partján fekvő Bala Békés megyei magánföldesúri birtok volt. Ilyenformán tehát Túrkevénél három megye határa találkozott.

Az alábbiakban ismertetjük a középkori településekre vonatkozó történeti és régészeti adatokat, először a név szerint ismert falvakét, amelyek élete az írott forrásokban nyomon követhető, majd a mindezideig ismeretlen településhelyek következnek, amelyek létét csak régészeti megfigyelések igazolják. 1986-ban és 1987-ben Csányi Mariettával régészeti terepbejárást végeztünk Túrkeve határában. Munkánk elsődleges célja az eddig ismert régészeti lelőhelyek azonosítása, térképen rögzítése, illetőleg egyes, településre alkalmas helyek - régi vízfolyások, vízjárta területek partjai, halmok, laponyagok stb. - átkutatása volt, de a város határának teljes régészeti topográfiai feldolgozására nem vállalkozhattunk.

Kaba (Kis-Kaba és Nagy-Kaba)

Kis-Kaba határrészén, a Tökös-háton, a Kisújszállásra vezető úttól 1,5 km-re ÉNy-ra, kb. 0,5 km-re a kisújszállási határtól régebben egy ÉK-DNy-i irányú domb húzódott, melyet a rizsföldek előkészítésekor teljesen legyalultak. A dombot a 85,0-85,5 m-es szintvonal határolta. Az egykori dombon, az azóta megszűnt rizsföldek területén elszórtan egészen apróra tört és lekopott középkori cserepeket találtunk. Az Árpád-kort főként cserépbogrács- és fazéktöredékek képviselik. A XIV-XVI. századra keltezhető néhány korongolt barnásszürke vagy fehér edény töredéke, illetve zöld mázas edénytöredék. A felszíni leletanyag folyamatos megléte középkori településre utal, melyet a gépi művelés teljesen tönkretett. A lelőhely kiterjedése 600-700 x 100-150 m. A lelőhely D-i végéhez közel egy amulettet találtunk, amely kutya jobb alsó szemfogából készült, alsó végénél átfúrták. A tárgy régészeti lelet voltához nem fér kétség, kormeghatározása kérdéses - talán a közeli középkori telephez tartozik.

A fentiekben bemutatott két középkori faluhely mintegy 2,5 km-re fekszik egymástól, mindkettő a kabai határban. Az írott források szerint is két Kaba nevű falu fennállása tételezhető fel, az előforduló falunevek topográfiai azonosítása azonban ellentmondásos. A XVIII. századi térképek egységes kabai határt ábrázolnak Praedium Kis Kaba néven, Balla Antal 1777-i térképén egyértelmű, hogy ez a puszta magába foglalta a mai Nagy-Kaba határrészt is a Hímesdi érig. Valószínű tehát, hogy a falvak török kori pusztulásakor itt Kis-Kaba nevű helységgel kell számolnunk. A XVI-XVII. századi forrásokban a Kaba, Kis-Kaba, Túrkaba és Mórickaba elnevezések fordulnak elő. Az azonosítás Györffy Lajosnak is gondot okozott, Kiskabát hol Túrkabával, hol Mórickabával vette azonosnak, de csak egy elpusztult falu telekhelyét ismerte a Berettyó közelében (a másik Kabának szerinte is Móric puszta közelében kell feküdnie). Méri István szintén erről az ismert faluhelyről gyűjtött XV-XVI. századi edénytöredékeket, vagyis 30-32. lelőhelyünkről.

A Kaba helynév személynévi eredetű, megfelelőit Árpád-kori személyneveink között találjuk meg. A személynév az "egy fajta ragadozó madár" jelentésű szláv eredetű főnévből keletkezett. A váradi regestrumban 1213-ban és 1221-ben szereplő, Kaba faluból való személyek (Bata de Kaba, Abram de villa Kaba) valószínűleg innen, a Szolnok megyei Kabáról származtak. Terepbejárási adataink két Árpád-kori falu meglétét is igazolták. 1498-ban mint Külső-Szolnok megyei helység szerepel Kaba, a Heves megyei Kérsziget mellett. Ugyanebben az esztendőben Kabai János a pálosok ecsegi birtokából akart elfoglalni egy földdarabot. Ez a Kabai János az ecsegiek kellemetlen szomszédja volt: az előző években már többször fegyverrel rontott a pálosok birtokára, nagy kárt okozott és elhordta a nádat. 1549-ben Külső-Szolnok megye rovásos adóösszeírásában szerepel Kiskaba, Dersfy Ferenc birtoka. Az egri vár összeírásában ugyanebben az évben említik Túrkaba nemesi birtokot, amely 9 kapu után 10 forintot fizetett. 1552-ben a Kolbaz-széki kunok Ferdinánd királyhoz intézett kérelmükben azt állítják, hogy Kaba, amely most Csorba Ambrus birtoka, régebben a kun székhez tartozott. 1557-ben a királyi adomány révén nemesi kézre került kunsági községek között említik Kabát. Valószínűnek tartjuk, hogy valójában eredetileg nemesi birtok volt, és kun lakosság beköltözése révén került be a székszervezetbe. 1558-ban az adózás céljából Gyula várához csatolt Kolbaz-széki községek között sorolják fel, 7 forintot fizetett. 1564-ben és 1570-ben Gémes Ferenc birtoka, Túrkabán 1574-ben 11, 1576-ban 10 portát írtak össze. Heves megye 1582. évi adójegyzéke Túrkabán 5 ½ portát tüntet fel. A török adóösszeírásokban Mórickaba szerepel. 1571-ben 34 családfőt, 33 házat és templomot, 1591-1592-ben 12 adózó család 36 férfi tagját írták össze a törökök. Utóbbi defterben csak 2 azonos személyt (Kerekes Gál, Tót Mihál) találunk az 1571-i összeíráshoz képest, s a Decse, Szabó, Tót és Kovács család tekinthető ezen időszakon belül törzsökösnek, a lakosságnak mintegy a fele cserélődött ki. A falu valószínűleg a tizenötéves háború alatt pusztult el, 1618-ban a 22 elpusztult nagykunsági falu között említik Mórickabát. Az 1620-as években újratelepült, 1629-ben a túrkeveiek tiltakoznak, hogy a főkapitány tudtával Mórickabát is ki akarják sajátítani és ezzel elszakítani a Kunságtól. 1633-ban egy mórickabai lakos tesz panaszt Ketzer jászkun főkapitány ellen a nádornál, hogy tőle törvénytelenül bírságot követelnek, s ennek fejében lovait elhajtották. 1655-ben Túrkaba a pusztán maradt nagykunsági községek között szerepel. Ezután a falu már nem települt újra. Adataink nyomán úgy tűnik, hogy a két településhellyel rendelkező Kaba egy falunak számított. A Berettyóhoz közelebb fekvő település kaphatta a Túrkaba nevet (a mai Nagy-Kaba határrészen), a Móric faluval szomszédos település a Mórickaba nevet (a mai Kis-Kaba határrészen), s a Kiskaba elnevezés is erre vonatkozhatott eredetileg. A török hódoltság alatt a települések időszakos elnéptelenedése okozhatta az elnevezésekben tapasztalható következetlenséget. A Nagy-Kabán lévő település látszik régészeti adataink alapján hosszabb életűnek, a XVII. század első felét megérte.

Ecseg

A város határának ÉK-i szélén, a Hortobágy-Berettyó egyik nagy U alakú kanyarulatában, a Templom-zugban, a folyó bal partján magasparton találhatók Ecseg középkori falu maradványai. A templom helyén Györffy Lajos 1938-ban ásatást végzett, a leletek a túrkevei múzeumba kerültek. Vannak közöttük az épületből származó faragott mészkő, márványkő, tégla és meszes habarcs darabok, elszenesedett fadarabok, a középkori templom körüli temetőből előkerült koporsóvasalás, zárszerkezet töredékek, koporsószögek, továbbá a település régészeti anyagához tartozó késő középkori és török kori edény- és kályhaszem töredékek, vas szerszámok és eszközök (pl. kés, csiholó, nádvágó, lópatkó, csizmapatkó stb.) A falu helyét Méri István is feltérképezte 1948-ban, XV-XVI. századi edénytöredékeket, egy török kori zöld mázas talpas tál darabját és paticstöredékeket gyűjtött. A Berettyó partján az 1930-as években telepített erdősáv húzódik mintegy 100 m szélességben, ezért a középkori település felszíni nyomai csak kis mértékben észlelhetők. A Nagykunsági ÁG istállójától D felé kb. 1000 m hosszúságban és 100-150 m szélességben húzódnak az elpusztult középkori Ecseg falu maradványai. Az istálló mögött 3 db nagy méretű követ láttunk, közülük kettő faragott volt, talán a templomból származik. Az istállótól kb. 250 m-re DNy-ra két, 30-40 m átmérőjű, gyeppel fedett dombocska van régi beásások, gödrök nyomaival. Az egymástól kb. 50 m-re lévő két domb valamelyikén állhatott a középkori templom, s itt folyhatott 1938-ban ásatás.

A délebbre fekvő dombon téglatörmelék és embercsont töredékek is találhatók. Az erdősávban D felé mintegy 300 m hosszan jól lehet követni a telepnyomokat, helyenként kis halmocskák vannak kb. 50 m-enként, ezek valószínűleg a házak helyét jelzik. A leletanyag meglehetősen apróra tört, XV-XVI. századi kerámia töredékekből áll, egy gyűjtött pelyvás tégladarab szélessége 11,5 cm, vastagsága 4,5 cm. Újkőkori és szarmata kori edénytöredékeket is találtunk. Tovább haladva D felé alig követhetők a település nyomai, csak az erdősáv végénél, a keresztcsatorna elágazásánál lelhetők késő középkori cserepek.

A XVIII. századi térképek elég pontosan jelzik Ecseg falu és templomának helyét. A Berettyó bal partján elterülő Ecseg pusztán (Praedium Ecseg, Pr. Etseg), a Berettyó bal partján, a megfelelő folyókanyarnál láthatjuk bejelölve a templomot (Etsegi Puszta Templom, Ecsegi Templom) vagy a faluhelyet (Ecseg, Ecsegi Telek).

A XIII. század elején tűnik fel Ecseg falu a forrásokban, 1217 körül hevesújvári várnépek lakták (de villa Echek... Bugy, Vrdan, Potetam, Vcus, Beat, Vtam...prenominati castrenses Heues). 1475-ben és 1481-ben részben Külső-Szolnok, részben Heves megyéhez tartozó birtokként említik. 1498-ban úgy tartják, hogy régebben Békés megyéhez tartozott, de áttették Külső-Szolnokba. A budaszentlőrinci pálos kolostor fokról-fokra terjeszkedett Ecsegen. 1424-ben a pálosok megszerezték Kun Márton Fogar nevű birtokát, de már előzőleg is a kezükön volt a birtok egyhatod része, melyet ugyanebben az évben elcseréltek. Ezután tettek szert Ecseg másik hatodrészére, királyi beleegyezéssel, ezt 1434-ben megvették és a budai káptalan a birtokba beiktatta őket. 1474-ben Bői Demeter fia Miklóstól zálogba vették ecsegi birtokrésze felét. 1481-ben a pálosokat beiktatták bizonyos ecsegi szántóföldek és rétek, valamint a Kerek-tó nevű halastó birtokába. Ecseg történetét végigkísérik a szomszédokkal való viták, hatalmaskodások és határperek. 1377-ben a király ványai és túri népei jogtalanul használták Ecseg birtokot. 1397-ben a ványaiak az Ecseghez tartozó Füzes tót (Fizestho) és Kiritót (Kewrewtho) használták illetéktelenül. Ez alkalommal a Ványa és Ecseg közötti határt is leírják. 1466-ban az ecsegi birtokosok és a Ványán birtokos Nánai Kompolthy család között per folyt, ekkor ismét megvonják a két birtok határát az Ecseg-tótól a Túr folyó Ny-i felén lévő Ritkaboz szigetig; a budaszentlőrinci pálosoknak ítélték a Besenyő-tó É-i felét és a Kerek-tót. A határokat később is többször kijelölték, ennek ellenére még a XVIII. században is vitatottak voltak. A pálosok ecsegi birtokának határvonalát Kováts György 1762-i térképe tünteti fel - a XV. századi helynevek szinte mind élők.

1481-ben Kompolthy János és társa jobbágyaikkal Ecsegről elvitték a pálosok és más ecsegi birtokosok szénáját és elfoglalták a Kerek-tó nevű halastavat. 1482-ben Kompolthy János gazdatisztje, Kátai Mihály az Ecseg határában fekvő Besenyő-mellék nevű rétet foglalta el. 1483-ban Kompolthyék ismét elvitték az ecsegiek szénáját. Az ecsegi pálosok másik szomszédja - bizonyára Kaba felől - Kabai János ellen 1495-ben indul vizsgálat, mert a pálosok birtokát dúlta. 1494. karácsonyán pedig elhordta a nádat. 1498-ban elfoglalta a Myrok-földet és a Myrok-tó nevű halastavat a pálosok birtokából.

1549-ben az ecsegiek 15 kapu után 22 forint egyházi tizedet fizettek az egri püspökségnek. 1552-ben 19 portát írtak össze, ekkor kisnemesek is lakták. 1571-ben a törökök a szolnoki szandzsák csongrádi náhijéjébe sorolt Ecseg faluban 39 házat és 39 családfőt írtak össze. 1588-ban a Bihar megyéhez számított Ecsegen 13 háztartás fizeti a dézsmát őszi búzából. 1599-ben a vármegyei hatóságok mindössze 1 juhosgazdát adóztatnak meg. A török és a magyar összeírások névanyagát összehasonlítva a XVI. század végén a törzsökös ecsegi családok a következők voltak: Karacs, Ágoston, Tót, Kun, Nátházi.

A XVI. század végén, a tizenötéves háború alatt ez a falu is elpusztult, de a XVII. század első felében újratelepült. 1615-ben is említik. A XVII. század végén néptelenedett el végleg.

Bala, Csudabala

A belterülettől kb. 6 km-re DK-re, Csudabala puszta Vadász-Bala nevű részén, a Holt-Berettyó két különböző korú, egymást metsző ágának D-i, illetve Ny-i partján dombháton terül el Bala (Csudabala) középkori falu. A lelőhelyen a Békés megyei régészeti topográfia munkálatai során a MTA Régészeti Intézetének munkatársai folytattak terepbejárást 1975-ben, s kutatásaik eredményét Gyoma régészeti topográfiájának keretében írták le. A középkori falu településtörténeti összefoglalóját Jankovich B. Dénes nyomán közöljük. A lelőhelyen az Árpád-kortól a XVII. századig találhatók edénytöredékek, leggazdagabb a XIV-XV. századi anyag. A fordított L alakú település D-i végében állhatott a templom, erre a felszínen található sok téglatöredék és embercsont utal.

A falu a középkor folyamán magánföldesúri birtok volt. Az Árpád-korban a Balassa család őseinek birtoka, akiktől 1325 előtt kapta Beke fia Endre. 1325-től birtokos Balán (Bola, Bala) a Kartal nembeli Chuda család, amelynek neve a XV. századtól lesz a községnév egyik tagja. A helynév mindkét tagja tehát személynévi eredetű. Általában Békés megyéhez tartozott, a XV. század végén Külső-Szolnok megyéhez számították. A Bala-i Csudák 1463-ban eladják Monyaros-i Jánosnak, 1466-ban pedig Monyaros-i Ferenc eladja Kovács István budai polgárnak. A szomszédos Ecseg birtokosai, a budaszentlőrinci pálosok is megszereztek egyes részeket Balán. A falu első határjárása 1326-i oklevélben maradt ránk, az ott felsorolt helynevek nagy része ma is él. 1466-ban Ecseg felől, 1475-ben Sima felől járják határát. A XVI. század második felében többször szerepel az adóösszeírásokban. 1564-ben 30 porta után adózott. 1574-ben Balán 20 jobbágytelek és 1 udvarház volt lakott, 1580-ban már csak 9 jobbágyot tudtak megadóztatni. 1571-ben a törökök 35 házat, 36 családfőt és a falu templomát írták össze. Ezek szerint a török hódítás előtt a népesség legalább ennyi lehetett, vagyis 250 fő körül volt. A XVI. század végén itt is nagyon megfogyatkozott a lakosság. A XVII. század folyamán gyakran cserélt gazdát. A török felszabadító háborúk idején néptelenedett el.

A fentiekben ismertetett elpusztult középkori falvakon kívül a régészeti terepbejárás során eddig ismeretlen középkori településhelyeket is találtunk Móricföld ÉNy-i végében, az Ördögárok nevű kiszáradt meder partján egymás közelében több ilyen régészeti lelőhely is található. 11. lelőhely: az Ördögárok Ny-i partján, a Fegyverneki út és a Kenderesi út között kb. 200 m hosszú és 40-50 m széles felületen középkori cserepeket gyűjtöttünk. A leletanyagban néhány Árpád-kori cserépbogrács töredéken kívül főként késő középkori vörös, fehér és szürke kerámia, XV-XVI. századi szürke, besimított korsók és sárga vagy barna mázas edények töredékei vannak. A terepen kisebb kiemelkedések láthatók - talán házhelyek nyomai, bár házomladékokat nem lehetett megfigyelni. A cserepeket főként az érparton vagy a meder oldalába bemosódva találtuk. Ezek szerint tehát az Árpád-kor végén létesült és a XVI. századig fennálló kis településről van szó, mely Móric falutól ÉNy-Ny felé alig 2 km-re feküdt. Vele szemben az Ördögárok K-i partján kb. 100 m hosszú területen szintén középkori cserepeket gyűjtöttünk. Az Árpád-kort cserépbográcsok és egy hullámvonallal árkolt fazéktöredék képviseli, a késő középkorit fazék, pohár és korsótöredékek. Nyilvánvaló, hogy a két lelőhely egy - név szerint nem ismert - középkori települést alkotott. Településtörténeti szempontból ide sorolhatjuk az ér K-i partján, innen mintegy 400 m-re É-ra, a Kenderesi út mentén (a Fehértói iskola helye közelében), kb. 50 m átmérőjű területen gyűjtött középkori kerámia anyagot (XIII-XVI. század): 12. lelőhely. Innen kissé D felé, egy elpusztult tanya elszántott omladékai között XVIII. századi kerámia töredékeket is találtunk (21. lelőhely).

Az Ördögárok mentén D felé haladva, a Szeles-háton, az ér Ny-i partján, egy kis kiterjedésű szarmata település területén egy kora Árpád-kori, hullámvonalköteggel díszített edénytöredék is gyűjtésünkbe került (19. lelőhely)

Pusztatúrpásztó határrészen, a Kuncsorbára vezető út és a Györfi tanya között, az Ördögárok É-i partján XVII-XVIII. századi szürke korsó töredékeit találtuk a szántásban. (24. lelőhely). A szórvány lelet talán egy korabeli tanyára utal. A Györfi tanyától K felé 700-800 m-re, szintén az ér partján 1959. júniusában szántás hozta napvilágra az ún. túrpásztói ezüst denárleletet (25. lelőhely), amelynek nagy része (kb. 7000 darab) Csótó Géza, a Vörös Csillag TSZ bodnárüzemének vezetője segítségével múzeumba kerülhetett. A teljes pénzlelet legalább 8-9000 darab, XV-XVI. századi magyar ezüstdenárból állt, a megtalálók néhány ezer darabot vittek el, valamint megbolygatták a pénzleletet tartalmazó XVI. századi, kiöntőcsöves, szürke, besimított díszű korsót, amely eredetileg szájával lefelé fordítva állt a földben. A lelet legrégibb darabja I. Mátyás király 1464-ben vert denárja, a legkésőbbi I. Ferdinánd király 1530-ban vert pénze. I. Mátyás, II. Ulászló, II. Lajos, Zápolya János, I. Ferdinánd uralkodók pénzverése folyamatosan szolgáltatta az anyagot az így összegyűlt lelethez, amelyben a külföldi pénzeket az aquileiai patriarchátus 38 db denárja képviseli. A lelet évek szerinti osztályozása arra az érdekes eredményre vezetett, hogy évenként átlagosan 120-130 db denárt gyűjtött össze a kincs egykori tulajdonosa, kivéve az 1521-1525 közötti pénzrontás időszakát. A pénztömeg évenkénti megoszlásában mutatkozó arányosságra, egyáltalán a lelet eredetére Györffy Lajos sem talált magyarázatot. A lelőhely a középkori Túrpásztó határának ÉK-i szegletében fekszik, egyaránt kb. 5 km távolságra Túrpásztó, Móric és Túrkeve középkori falutól, ezek hármas határának, a Lőrinc halomnak közelében. Túrkeviből a Tisza felé régen is erre vezetett a legrövidebb útvonal.

Túrkeve határának DK-i részén, az ó-Berettyótól D-re több Árpád-kori település nyomát rögzítették a topográfiai kutatások. A Berettyóról lefűződött régi meder, a Boroszlói ér Ny-i partján, a Malomzugi szőlőkerttől D-re volt egy Árpád-kori falu, melynek nevét nem ismerjük: 49. lelőhely, illetőleg Gyoma 4/13, 4/14, 4/15. lelőhelye. Csudabala pusztán, a Sártó-ér ÉK-i partján emelkedő Remetehalmon, bronzkori település területén intenzíven találhatók Árpád-kori és szórványosan késő középkori cserepek (65. lelőhely, illetve 4/25. lelőhely). A Sártó-ér és a Határ-csatorna szögletében álló Határ-halmon szórványos Árpád-kori cserépanyag található (68. lelőhely).

A régészeti kutatások nyomán a város határába olvadt középkori falvak mindegyikéről - Móric kivételével - bebizonyosodott Árpád-kori eredetük. Ezen kívül még két jelentős Árpád-kori falut és néhány kisebb telepet rögzítettünk a térképen, melyekre semmiféle írott adatunk nincs. Az Árpád-kori lelőhelyek száma a város határának teljes régészeti bejárása után bizonyára emelkedni fog, az egykori településviszonyokra mégis következtethetünk, eddigi adatainkból is. A jelentős Árpád-kori települések a Berettyó (Túr) partján, árvízmentes magaspartokon fekszenek, illetőleg a Berettyóba torkolló vízfolyások, vízállásos területek partjain. A Tiszáról lefűződött ősi folyómedernek tartható az É-ról D felé kanyargó ún. Ördögárok - kisújszállási szakasza Bodzás-érként ismert -, amelyben a XIII. századig még állandóan volt víz, a késő középkor folyamán azonban valószínűleg kiszáradt. A XIV-XV. század folyamán keletkezett állandó kun falvak nem települtek mellé. (Kisújszállás Konta-dűlőben egy nagy Árpád-kori falut az ér partján találunk, Nagy-Turgony és Kis-Turgony kun szállást viszont távolabb, és hasonló a helyzet a Túrkevei 11-13. lelőhely és Móric falu esetében is.)

Területünkön viszonylag korán kialakult az állandó falvak rendszere. Erre utal a Szent László kori birtokadományozás, valamint az, hogy a X-XI. századra keltezhető edénytöredékek, ha szórványosan is, de éppen a sokáig fennálló, kifejlett faluhelyeken fordultak elő (13, 31, 78. lelőhely). Az Árpád-kori települések közepes és kis méretűek - hosszúságuk 250-300 m, csak néhány esetben 500-600 m, tehát valójában hiányoznak az Alföldön másutt gyakori, 1000-1500 m hosszú nagy falvak. A víz partján elnyúló település volt az Árpád-korban a Boroszlói-ér mentén talált falu (49. lelőhely, valamint a 4/13, 4/14, 4/15. lelőhely), és valószínűleg ilyennek tarthatjuk a Kis-Kabán és Nagy-Kabán felmért településnyomokat (29. ill. 31-32. lelőhely). A víz mindkét partján terült el az Árpád-kori Túrkeddi (78., 80. lelőhely és 4/19, 4/20. lelőhely), továbbá az Ördögárok mentén a 11-13. lelőhely. Az ilyen típusú ún. vízkétparti falu a középkorban viszonylag gyakori volt, ezt a településformát a településtörténeti kutatás nomád hagyományokra vezeti vissza, vagyis az egykori nemzetségi téli szállásokra tartja jellemzőnek. Meglepő, hogy az Árpád-kori faluhálózat a Berettyó mentén mennyire időtállónak bizonyult, és hogy viszonylag korán zártabb településformák alakultak ki - legalábbis a települések kis mérete erre enged következtetni. Ugyancsak szokatlan vagy eddig nem kellőképpen megfigyelt jelenség az Alföldön, hogy a határnevek egy része rendkívül hagyományőrző módon a XIV. századtól folyamatosan fennmaradt, s ez valószínűleg nemcsak a települések-településhelyek kontinuitására, hanem a népesség egy részének továbbélésére is utal."

1.6.2. A területek mai állapota

Csejt-puszta

 A Csejt-pusztai védett terület két nagyobb legelőterületet, egy felhagyott, azóta kaszálóvá vált rizsföldet, valamint több művelt, egy felhagyott és egy visszagyepesedett szántóterületet foglal magába. A legelőket a környékbeliek, egykori tulajdonosuk után, Herceg és Karakas néven tartják számon. Régen Csejt-pusztának nevezték az egykori Berettyó kanyarulata által körülvett teljes területet, melyet ma Csejtnek neveznek. A Herceg tanyai legelő szép tájképével és változatos élőhelyeivel, padkás szikesévelmocsaraival, löszpusztagyep fragmentumaival mind tájképileg és botanikailag, mind pedig madártanilag is a térség egyik legértékesebb területének számít. 1883-ban Csejt nagy része legelőterület, a mély fekvésű részek kaszálók vagy mocsarak. A Berettyó még az eredeti medrében folyt. A folyókanyarulat átvágása a századfordulón történt a Malom-zugnál, így itt a folyó jelenleg már ásott mederben folyik. Az árvízmentes háton az egyre nagyobb kiterjedésű szántók között rohamosan nőtt a tanyák száma, ami a harmincas évekre érte el maximumát.

Csudabala

A terület a Feneki-ér hajlatával körbevett, magasabb térszinten kialakult puszta, löszgyep maradványokkal és mocsaras, ecsetpázsitos laposokkal. Néhány beékelődött szántó, akácfasor, erdőfolt jelent még főbb élőhelytipusokat.

Tartalomjegyzék                     A tájrehabilitáció célja