II.1. A gyepterületek állapotváltozásai

- Különös tekintettel a gyepek degradációjára, annak okaira, természeti értékek előfordulásának változásaira (Széll Antal)

Csejt-puszta:

Csejten az ötvenes években lovakat, teheneket, disznókat és gyepenként kb. 500 birkát tartottak. 1987 tájékán mindkét nagy legelőn kb. 200-200 birka volt, 1998-ra csak a Herceg tanyán maradt meg 150. Az utána következő években megszűnt két évre a birkatartás. a legelőterület változása alullegeltetettség formájában a 90-es évek elején indult meg, amikor a termelőszövetkezetek tulajdonosszerkezete átalakult és a privatizáció eredményeként jelentős állatállomány vonult ki a térségből. A hirtelen lezajló változás nem tette lehetővé, hogy a magángazdaság is több százas birka vagy szarvasmarhalétszámot tarthasson folyamatában, így űr keletkezett a korábbi hasznosítási formához képest. A legelő állatlétszám csökkenésére a vegetáció válaszolt a leghamarabb. Elmaradtak azok a fizikai szelekciós hatások, amelyek a pusztagyep növénytársulásainak állapotát stabilizálta. Az állatok rágása, tiprása, taposása, sajátos, trágya formájában való szervesanyag-visszapótlása erős szelekciós nyomás volt a kialakult növényzetre. Nem véletlen, hogy a legelőterületeken a következő növénytársulások tudtak tartósan fennmaradni:

-Tőrfüves iszaptársulás (Pholiuro-Plantaginetum tenuiflorae)

-Ecsetpázsitos szikér (Eleochari-Alopecuraetum)

-Mézpázsitos szikfok (Puccinellietum limosae)

-Bárányparéjos (Camphorosmetum annuae)

-Ürmöspuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae)

-Cickórós füvespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae)

-Löszpusztarét (Salvio nemorosae-Festucetum rupicolae) (Bíró-Széll,1999)

Csudaballa

Bala első írásos említése 1326-ból származik. A marhatartásáról jellemző puszta egykor Túrkeve tulajdona volt. Gyepjei összefüggőek voltak, melyek összefüggtek a Berettyó-zugokkal. Az ötvenes években 150-200 növendékmarhát tartottak,s ehhez épült a három nagyobb istálló is. Később a területet a Nagykunsági Állami Gazdaság használta, főként a téli takarmány (gyepszéna) előállítása céljából. A kilencvenes évek közepén az Állami Gazdaság külömböző elnevezésű, de mezőgazdasággal foglalkozó jogutódokra oszlott és egyben megszűnt a koncentrált szarvasmarhatartás. A bérlőként becsatlakozó magánvállalkozók libatartásba kezdtek a nagy kiterjedésű udvarterületen a védett terület szomszédságában. 2002-ben aktív állattartó használója nem volt az ingatlannak. A szántók egy része ugarként hasznosult, ami kedvező állapot volt, a gyepek kaszálása is rapszódikussá vált. Legelő állat csak jelentéktelen néhány példányban, alkalmanként legeli a területet.

Csudabala területét nagy kiterjedésű cickórós, helyenként ürmös gyepek és ecsetpázsitos szikirétek jellemzik. Botanikailag kiemelt jelentőségű a macskahere, és más erdőssztyeppfajok előfordulása a degradált löszgyepekben, amelyekre bármilyen állattartáshoz és növénytermesztéshez kötődő tevékenység végzésekor különös figyelemmel kell lenni. A Nemzeti Park évente körbekerítéssel megjelöli a jelentősebb állományok termőhelyét.

Természetvédelmi szempontok legfontosabbjai:

-Csudabala tulajdonrendezése,állami kezelésbevétel formájában

-Libatartás felhagyása a védett terület szomszédságában

-Macskahere termőhely külön kezelése

-Feneki-éri és a belső szántóterületek visszagyepesítése

-Kaszálás és legeltetés folytatása

-20 KV-os légvezeték földkábelre való cseréje

-Tájba illő karám kialakítása

Ecsegpuszta, Vasasi puszták

II.2. Tájhasználat

  - Hasonló mint az előző, tehát állapotváltozást vizsgáló rész, de most a gazdálkodási szempontból megközelítve: hogyan változott a legelő állatállomány száma, igénybe vett terület nagysága (Kádas Antal)

Tájhasználat, tájgazdálkodás

"A többfunkciós európai mezőgazdasági modell, a hosszú távon működőképes mezőgazdálkodás megvalósításának alapvető feltétele a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodás nélkül elviselni. Selye János orvos-biológus "Stressz distressz nélkül" című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva írja, hogy "a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért mindenkinek ... gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a legjobban érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a folytonos túlzott igénybevételtől szenvednek." (Ángyán, 2002)

II.2.2. Ahogyan eleink éltek

forrás: Túrkeve monográfia

II.2.3. Juhtartás a XX. században

Az időssebb nemzedék elmondása szerint Ecsegpusztán az 1950-60-as években három nagy létszámú gulya legelt kora tavasztól késő őszig ("majd leszakadt a föld alattuk annyian voltak") és mégis volt mit legelni. (Nyilvánvaló, hogy a legelő terület tápanyag-visszapótlásában a gulyának meghatározó szerepe volt.)

Az 1970-es években a legeltetéses szarvasmarhatartás kezdett visszaszorulni (technológiai váltás miatt) - az intenzív tejelő fajtákat egész évben a tehenészeti telepen bent takarmányozták, csak a növendékeit és a húsmarhákat tartották a legelőn. Ekkor már csak kb. 150 db szarvasmarha legelt Ecsegen. Az országban ebben az időszakban dinamikusan fejlődő juhászat jóvoltából Túrkeve legelőin is nagyobb létszámban megjelent a juh. 1980-as évek elején a túrkevei határban megközelítően 26000 db felnőtt juh legelt. (Ebből az érintett területeken: Ecsegen: 1600 db., Tempom-zug: 1200 db., Balla: 7000 db., Csejt: 2000 db.)

A juhok Április közepétől október-november végéig voltak a legelőn. A terület közel felét (a legjobb részeit) május-június hónapban lekaszálták a juhoknak téli takarmánynak - a széna betakarítása után a lekaszált részeket megöntözték. Az öntözött terület késő őszig jó legelő mezőt biztosított a juhoknak. 1999-től ez a legelő juhlétszám zömében megszűnt (az érintett területeken kb. 300 db maradt.).

A terület nagy részének hasznosítása jelenleg csak júniusban történő kaszálással történik. (Volt olyan év amikor ez is elmaradt). A kaszálással betakarított hozam évente folyamatosan csökken, a gyep állomány-összetétele fokozatosan romlik. A gyepnek hiányzik a természetes tápanyag-visszapótlás és bedolgozás, amit a legeltetés biztosított.

II.2.4. Konfliktusok

Látható, hogy a túrkeveiek fokozatosan elfeledtek elődeik életét meghatározó állattartást, amiben döntő szerep a XX. századot meghatározó szocialista rendszer szemléletének tulajdonítható be.

II.3. Gyepek jelentősége

Alábbi fejezet idézet a Kelemen Judit szerk.: Irányelvek a Füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez c. műből:

"Természetvédelmi szempontból a természetes, illetve a történelem során emberi behatásra kialakult féltermészetes füves területek igen jelentős élőhelyeket képviselnek Európa-szerte. A századfordulón egész kontinensünkön elterjedtek voltak, viszont az utóbbi évtizedekben a számuk riasztó mértékben megfogyatkozott. Visszaszorulásuk, minőségvesztésük általában azonos okokra vezethető vissza: áttérés más földhasználati módokra, a vízügyi helyzet megváltoztatása, az intenzív gyepgazdálkodás bevezetése, települések és a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúra fejlesztése, a gyepek feldarabolódása és a legelő állatok létszámának csökkenése.

Hazánk természeti értékeinek sorában a gyepek kiemelt jelentőségű helyet foglalnak el, minden gyeptípusnak megvan a maga határozott, sajátos szerepe. A homoki gyepek esetében az unikalitás emelendő ki; ezek az élőhelyek számos endemikus flóra-, illetve faunaelem hordozói. A szikes gyepek óriási, összefüggő területeket foglalnak el (az ilyen kiterjedésű kontinentális szikes jelenléte egyedülálló). A löszgyepek kisebb foltjai a lösz geomorfológiai adottságainak köszönhetően maradhattak fenn; ezek maradványjellegük, ritkaságuk miatt nagyon fontosak. Kialakulásukat, összetételüket tekintve középhegységi gyepjeink a legváltozatosabbak. Igen sok reliktumfajuk (50-60) és számos endemizmusuk, gyakorta unikális jellegük ugyancsak nagy jelentőségű.

A hagyományos állattartás és gyepgazdálkodás igen sok helyen értékes füves élőhelyek kialakulására vezetett, amelyeken sok, csak ezekre a területekre jellemző növény- és állatfaj fordul elő. Ma az ország területének mintegy 12%-a tartozik a gyepművelési ágba, a múlt század közepének 29%-ával szemben. Ezek többsége (60%) gyenge termőképességű, viszont természetvédelmi szempontból magas értékű. Védett természeti értékeink jelentős része a gyepekhez kötődik (pl. a védett növényfajok mintegy negyede, a veszélyeztetett rovarok körülbelül egyharmada él alföldi gyepeken).

A hazai füves élőhelyek jelentőségének elismerését mutatja, hogy Magyarország első két nemzeti parkja alföldi, elsősorban gyepeket felölelő területek megőrzése érdekében alakult. A Természet védelméről szóló LIII. Törvény (1996) értelmezésében a természetközeli állapotú gyepek természeti területként kezelendők. Gyepgazdálkodás elsősorban a gyeptípushoz igazodó legeltetéssel, kaszálással, valamint a vegyi anyagok mérsékelt, természetkímélő használatával történhet.

A természetmegőrzési politika prioritásai közé tartozik a reliktum- és endemikus fajokat nagy számban őrző füves élőhelyek fokozott védelme, érintetlen, illetve természetszerű állapotban való fenntartása, és a rájuk jellemző hagyományos gazdálkodási módok megőrzése (Nemzeti környezet- és természetpolitikai koncepció 1994)

Igen sok természeti értéket hordozó gyep tűnt el vagy alakult át az elmúlt évtizedek alatt. A még fennmaradt értékes füves élőhelyek fenntartásának vagy visszaállításának, rehabilitációjának módszereit kívánjuk ebben az útmutatóban bemutatni.

Gyephasználat

A legtöbb gyep fennmaradásához nélkülözhetetlen a megfelelő gyephasználat. A gazdálkodási módszerek megváltozása a gyepek legjelentősebb veszélyeztető tényezője.

Az egyes gazdálkodási folyamatok tárgyalása előtt (lásd a 2. fejezetet) fontos tisztázni: mit értünk a különböző gazdálkodási rendszereken?

Hagyományos gazdálkodási formák alakították ki füves területeink nagy részét. Hagyományos gazdálkodáson általában a századforduló környékén alkalmazott, változatos földhasználattal és alacsony intenzitású mezőgazdasággal jellemezhető termelést értjük. A parasztok szinte teljesen önellátó gazdálkodást folytattak, minden hulladékot és mellékterméket felhasználva. A gazdálkodás kis hatékonyságú, emberi és állati erőre alapozott eszközökkel folyt, amelyek nem vagy kevéssé veszélyeztették az élővilágot. A beavatkozások, mint például a kaszálás, lassú ütemű volt, és az egyes kaszálókon időben széthúzva történt. A kézieszközökkel nem teljesen egyenletesen vágták le a rét növényzetét. A hagyományosan legelőként használt területek igen nagy kiterjedésűek voltak. A tájátalakítás üteme viszonylag lassú volt, és nem érintette a teljes területet, jelentős nagyságú, fontos menedékhelyeket tartva fenn a növény- és állatfajoknak. Ebben a rendszerben igen gazdag élővilág alakult ki és maradt fent.

A napjainkra fennmaradt külterjes (extenzív) mezőgazdaság valójában nem sokban tér el a hagyományos gazdálkodástól, viszont modern gépeket, eszközöket (pl. traktor vontatta fűkaszákat), modern, nagyobb hozamú fajtákat alkalmaz. Ezek a tényezők a szó szerinti hagyományos használatnál kevésbé kedvezők a természeti értékek számára, de a természetvédelem érdekköréhez a külterjes gazdálkodás áll legközelebb. Egyes érzékeny fajok számára a gépi, külterjes művelés nem előnyös; ilyen esetekben célszerű lokálisan a hagyományos gazdálkodás visszaállítása.

A külterjes mezőgazdaságon olyan mezőgazdasági termelést, gazdálkodási rendszert és ezzel összefüggésben terület- és földhasználatot értünk, amelynek csekély a külső terhelése, az anyag- és az energiabevitel alacsony. A termelés alapvetően a természeti erőforrások fenntartható használatán alapszik, nem iparszerű és nem ipari eljárások által ellenőrzött. A legeltető állattartás esetében a természetes fűhozammal összhangban levő számosállat tartása jellemző. Az alacsony tápanyagszint a természetes visszapótlódás (trágya, vizelet, növényi részek) következtében stabil, csak esetenként, pl. túllegeltetéskor tapasztalható enyhe csökkenés. Még a külterjes használat során is alkalmazzák a gyepek felülvetését: egy-egy nagy hozamú fűfaj, pl. Festuca pratensis magjainak elszórását. A füves területek közül a külterjes használatúak közé sorolhatjuk például a féltermészetes legelőket és réteket.

Ez a két gazdálkodási mód a fenntartható használat kategóriájába tartozik.

Magyarország környezeti adottságai jó feltételeket kínálnak a belterjes (intenzív) mezőgazdaság számára. Az utóbbi évtizedekben ez a gazdálkodási forma még a viszonylag kedvezőtlen termőképességű területekre is kiterjedt, súlyos természetvédelmi veszteségeket okozva. Az intenzív mezőgazdaság iparszerű eljárásokat alkalmaz (külső erőforrásokkal tartja fenn a termelést, és szigorúan megszabott technológiákat vezet be), és ipari eljárások által ellenőrzött. Az így hasznosított gyepek tápanyagtőkéje mesterséges úton sokszorosan megnövelt. A művelésbe vont területek mikrodomborzatát, talaj- és vízviszonyait alapvetően megváltoztatják a nagyüzemi módszerek alkalmazhatósága érdekében (pl. talajegyengetés, lecsapolás). Az ilyen módon hasznosított gyepek élővilága töredéke a természetes gyepekének.

A füves területen folytatott használatnak különböző célkitűzései lehetnek:

- árutermelés: ezt általában intenzív mezőgazdaságú területeken alkalmazzák;

- egy adott gyepterületen fenntartható gazdálkodás folytatása, általában önfenntartó céllal, kis beruházással, mint ahogy az extenzíven művelt területeken történik;

- természetvédelem: a természetes/természetközeli állapotok megőrzése, a korábbi kezelések folytatása a leromlás elkerülése érdekében, a degradált területek feljavítása vagy eredeti állapotának visszaállítása, amikor is a gazdasági haszon termelése másodlagossá válik. Ezt természetvédelmi célú gyepkezelésnek nevezzük. Útmutatónkban erre röviden kezelésként hivatkozunk.

- Az utóbbi két forma kompatíbilis egymással. A természetvédelem együtt kell működjön a gazdálkodókkal, hiszen elsősorban a gyepek esetében - melyek többsége Magyarországon emberi hatás alatt áll, illetve a történelem folyamán kialakulásuk, területük kiterjedése vagy átalakulásuk ennek révén történt - a természeti értékek fenntartása a megfelelő használat folytatásán múlik. Az aktív természetvédelmi célú kezelés tehát a természetközeli gyepek nagy részén nélkülözhetetlen.

II.4. Az ideális állapot, elérendő cél

II.4.1. Állapotok, értékek

II.4.2. Természetvédelmi szempont

A terület rehabilitációjának természetvédelmi szempontjait 1999-ben Bíró és Széll többször idézett tanulmánya a következőképpen adja meg (részkivonat a természetvédelmi alapfeladatokból):

- a Herceg és Karakas tanyák közötti szántók visszagyepesítése lucernán keresztül vagy fűmagvetéssel.

- Birkák visszatelepítése a hodályokba,a romos hodályok újjáépítése

- A Herceg tanyai birkák legeltetése az északi vetett gyepekre koncentráljon a padkás szikes és a sztyepprétek tehermentesítése céljából

- Kaszáló típusú gyepek évenkénti kaszálása a fészkelő madárfajok költési idejének figyelembevételével

- Vadvíz-visszatartás csatornák és lefolyóárkok részleges vagy teljes eltömésével.

A fentiek tulajdonképpen meg is fogalmazzák az optimális viszonyokat, amit azzal kell kiegészíteni, hogy a védett, rizsföld nélküli gyepterületekkel számolva mintegy 500 birka legelése hozná vissza azt a fenntartható állapotot, amely a kezeléshez elegendő, de nem okoz túllegeltetett állapotot. Nyilván az időjárási viszonyok a hatásukat különbözőképpen alakíthatják a csapadékviszonyok függvényében. A Herceg tanya 300, a Karakas 200 birkát tarthatna optimális szinten. A padkás löszfoltok legelésére a szarvasmarha a megfelelőbb, de az itteni szórványlegeltetés tudja csak megőrizni a kurrensebb növényfajokat.

A 80-as években állandósult egy túllegeltetett állapot, amely néhány értékes és jellemző madárfaj költésének kedvezett, de a puszta speciális, kb. 25 ha-os részén ez kedvezőtlenül hatott. A padkákat a legelő állat széttaposta, a tövig legelt gyep teljesen kiégett, a padkaformációk ellaposodtak, összemosódtak. Bár elfogadott, hogy a padkás szikesek kifejlődése a legeltetés függvénye, de ez a terület túlhaladt azon a bolygatási szinten, ami előnyére válik. A degradáltságot jelzi a sztyepprét fajokban való szegénységük, strukturálatlanságuk, a foltokban felszaporodott tejoltó galaj, útszéli zsázsa, ördögszekér, gumós lednek, az un. szúrós fajok elszaporodása (Cirsium) és az invazív fajok, pld. a medúzafű vagy a vékonyzab beépülése.

Mivel ez a sajátos mikrodomborzat és mikroélőhely különleges természeti érték, ezért a legeltetésnek igazodnia kell ezen formációk fennmaradásához is.

II.4.3. Gazdálkodási szempont

Mivel az érintett területek döntő része (Ecsegpuszta, Csejt, Csudaballa) védett terület, (védett madarak költőhelye, érzékeny növényi társulások) ennek megfelelően a területen természetesen a gazdálkodás során tilos minden olyan jellegű beavatkozás (műtrágyázás, vegyszerezés, öntözés, stb.), ami a természetes életvitelt megzavarná. Ezt figyelembe véve a terület állateltartó képessége legeltetéssel-extenzív hasznosítást feltételezve maximum 5-6 db/ha. Ez a szám kis mértékben emelhető ha a legelő kulturállapota megközelíti az eredeti, ősi állapotot.

Ennek eléréséhez célszerű egyenletes állatleterheltséget biztosítani a gyepterületen melyet szakszerűen csak legelőkertek kialakításával lehet biztosítani. Ezzel a módszerrel lehet biztosítani, hogy a juhok (szarvasmarhák) a legelő minden részét bejárják (legelik) szemben a kutyázva terelt nyájakkal, gulyákkal. Ezzel az eljárással ki lehetne rekeszteni a legelő állatokat az olyan mikro-környezetből, amelyet különleges értékei miatt fokozottan védeni kell (pl: taposástól, tiprástól) s csak bizonyos időszakban eseti legeltetést bír el. Azonban fontos szempont, hogy a gyepkímélő legeltetéssel is lehet gazdaságilag önfenntartó állomány-gazdálkodást végezni.

II.5. A terület ökológiai-rehabilitációs képességének vizsgálata

A legeltetés csökkenése, majd elmaradása tájváltozáshoz még nem, csak vegetációváltozáshoz vezetett. A 2003-as állapot feltérképezése jó egy majdnem kezeletlen állapot vegetációszerkezetének rögzítésére és az 5 év múlva megfelelő létszámú birka vagy birka és marhaállomány hatásai a közel optimális szintet fogják jelezni. Indikátor fajként az ugartyúkot jelölhetjük meg, hiszen megjelenésekor a túllegeltetett állapot felé billent a használat, amely átlagos legelőterületnél nem probléma, de a speciális löszfoltok fennmaradása miatt ez problémás lehet és csökkenteni kell a terhelési szintet. Megoldása ennek a kényes növényszerkezet fenntartásának a szezonális használat. Az elősegítheti a ritka ugartyúkok visszatérését és megóvhatja a nyárközéptől alig legeltetett padkás formációk állapotát is. Hangsúlyozni kell, hogy a kaszáló típusú gyepek használata folyamatos és változásmentes volt, nem állatállományfüggő feltétlenül. Ezek a munkák folyamatosak voltak a Nemzeti Park saját vagyonkezelésű kaszálóin. A változások a legelő típusú gyepek vonatkozásában voltak, ahová több éven keresztül sem magánvállalkozó, sem szövetkezeti szerveződés, Rt, sem pedig a Nemzeti Park nem tudott legelő állatállományt juttatni. Ez és a birkatartás közgazdasági vonatkozásai voltak magyarázatai az alullegeltetettség kialakulásának a legelő típusú gyepek esetében. Ez nem speciálisan Csejti probléma, általános érvénnyel használható regionális állapotokra is.

Tartalomjegyzék         A legelő állattartás fejlesztésének lehetőségei