III.1. Az állattartás lehetőségei

III.1.1. Lehetőségek

A füves területek kialakulásában, fenntartásában a klimatikus és edafikus természeti tényezők mellett legmeghatározóbb szerepe az évszázadokon keresztül alkalmazott kezelésnek, az ott folyó gazdálkodásnak volt. A természetvédelem és az agrárgazdálkodás együttműkösdése nem csak kötelezettség, hanem, hanem nemzeti érdek is az EU-csatlakozás időszakában. A kedvezőtlen adottságú termőföldek szántóföldi művelési ágból való kivonása Magyarországot is érinti, hiszen több, mint egymillió hektárnyi területről van szó hazai viszonylatban. A felhagyandó területekről valahogyan gondoskodni kell. A lehetőségek köre viszonylag tág: a területeket gyeppé kell alakítani, vagy erdősíteni kell. A legeltetés a gyepek kezelésének egyik legkézenfekvőbb módja. Füves pusztáink természeti értékeinek megőrzését az argráriumból élő népesség létszáma, az állattartási kedv és az ehhez kapcsolódó legeltetés valósíthatja meg. A füves területek védelmén belül természetvédelmi szempontból a természetes gyepek, illetve extenzív gyepgazdálkodási rendszerek fenntartás a legfontosabb feladat, ugyanis ezek olyan sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek a biodiverzitás védelme szempontjából lényegesek.

Mind a dombvidéken, mind a síkvidéken a természetes gyepek fűtermését legcélszerűbb legeltetéssel hasznosítani. A legeltetett fű nem csak a legtermészetesebb takarmány a juhoknak, hanem az állat egészségére is jó hatással van. A legelés közbeni mozgás, a szabadban való tartózkodás szilárd szervezetű, egyes betegségekkel szemben ellenálló állatállomány tartását is jelenti. A legelőn való jelenléttel természetszerű tartást valósítunk meg. Emellett, mint önkiszolgáló módszer, munka- és energiatakarékos, tehát olcsó.

A megfelelő tájhasználat kialakításánál maximálisan figyelemmel kell lenni a terület fokozott érzékenységére, ennek érdekében az előírások betartására. (Pl. tilos a terület téli legeltetése, taposása, korai kaszálása, műtrágyázása, öntözése, stb.).

Ezeket figyelembe véve nem célszerű olyan állattartó telepeket ide tervezni, megvalósítani, ahol télen-nyáron ott van az állat és az emberek ott laknak, mert sérülhet a gyep az emberek durva beavatkozása miatt (pl: a nehéz megközelítési lehetőség miatt gépekkel összevágják a gyepet, a tiltás ellenére csak legeltetnek télen, stb. Az ilyen jellegű emberi tényezőt ki kell zárni) A program kialakításánál magántulajdonú állatállományokra kell alapozni, mert cég által biztosított állatállományok,épületek, eszközök napszámosokkal jövedelmezően nem üzemeltethetőek hosszú távon. Ehhez olyan közgazdasági környezetet kell kialakítani, (központilag, helyileg: támogatások, hitelek, stb.), hogy akik érdekeltek lehetnek a témában mozduljanak rá saját gazdasági érdekük miatt is. Elképzelés szerint város közeli helyeken lehetne a gazdák téli hodálya, ahol nincs, vagy kevés a legelő, de könnyű a téli állományellátás a megtermelt takarmányokból (abrak, széna, szilázs, szalma). Egy juhász (lehetőleg tulajdonos) 250-300 db termelő juhot el tud látni, családi alapon a dupláját.

A városközeli telepéről április közepén-végén (időjárástól függően) hajthat ki Ecsegre, Csejtre a "nyáriszállásra" ahol egyszerű, könnyűszerkezetű épület (környezetbarát, tájba illő építmény, technológiai elemek) kell a rendelkezésre állnia a juhok részére. Ennek alapvető funkciója, hogy védje a juhokat az esőtől, széltől, melegtől (nádtető erre tökéletesen alkalmas). Ez a nyári szállás (pl. 300 db juhra) a gazda számára kijelölt (bérelt) terület közepén lenne felépítve a számára kijelölt pl. 4 db legelőkert találkozási pontjában.

Így elérhető, hogy a juh (szarvasmarha) a hodályból egyből a legelőre lép, nem kell kilométereket gyalogolni a táplálékért kijelölt szűk úton, ahol tönkretenné a gyepet is. Ha egy-egy területen 5-7 db. ilyen egység kialakításra kerülne, ellési, állategészségügyi kezelések időszakán kívül a tulajdonosok összefoghatnának, s csak őrzést, vagyonvédelmet kell biztosítani (csökkentett létszámmal). A kialakított rendszer lehetővé teszi, hogy a juhok, szarvasmarhák az igényüknek megfelelőnapszakokban önállóan legelnek, közlekednek a kijelölt legelőszakaszon. (Hajnalban, késő este - nem pedig akkor, amikor a pásztor ráér, vagy kedve tartja.) A többi gazda a felszabadult időben egyéb munkákat tud végezni. (Pl. takarmánytermesztés, építkezés , karbantartás, stb.)

III.1.2. A legeltetés

A legeltetés a gyepek kezelésének legelterjedtebb módja. Hatását hosszabb időn keresztül fejti ki, mint a kaszálás vagy az égetés, kivéve a kis területekre korlátozódó, nagy állatlétszámmal való legeltetést. A legeltetés a taposás révén a talaj szerkezetére is hat. A legelő állatok szelektívek (viselkedésökológiai sajátságai következtében a legelő egyes részeit különbözőképpen legelik), ezért a legelő vegetációja bizonyos mértékig mozaikos jellegű, ami növeli a terület diverzitását. Ehhez hozzájárul az itató, illetve a sózóhelyek és a karámok elhelyezkedése is.

Az állatfaj, a fajta, a létszám, a legeltetés technológiájának és idejének megválasztásával, illetve kombinálásával befolyásolni tudjuk a terület térbeli szerkezetét. A gyakorlatban azonban a rendelkezésünkre álló lehetőségeket kell a lehető legmegfelelőbb módon alkalmazni.

Általánosságban kijelenthető, hogy a legelők természetvédelmi kezelését elsősorban a növényzet összetételéhez, szerkezetéhez és magasságához kell igazítani. Sajnos, a mezőgazdasági gyakorlat napjainkban jobbára csak az utóbbit tekinti céljának, de a természetvédelmi értékek megóvása több szempont figyelembevételét igényli, mint a termelésközpontú mezőgazdasági művelés. Hosszú távon azonban a gazdálkodónak és a természetvédőnek egyaránt érdeke, hogy elkerülje a túllegeltetést, de az alullegeltetést is.

A legeltetés természetvédelmi hatásainak megítélésénél fontos szempont az alkalmazott legeltetési mód figyelembevétele is.

Rendszertelen legelésről a vadon élő állatok, illetve a nagy területen szabadon eresztett háziállatok esetében beszélhetünk. E legeltetési módszer jellemzője, hogy az állatok legelési nyomása viszonylag alacsony, a habitat struktúrájának alakulását elsősorban a legelő állatok szokásai határozzák meg, ennek megfelelően egyes kisebb területeket túllegelhetnek, míg máshol csak enyhén legelik a területet.

A hagyományos legeltetési módok között az ún. szabad és a szabad láb alóli legeltetést különböztethetjük meg. A szabad legeltetés lényege az, hogy a pásztor bizonyos tervszerűséggel néhány nap alatt végigjárja az állománnyal a legelő különböző részeit. Ehhez igen hasonló a szabad láb alóli legeltetés, amely csak annyiban különbözik, hogy a pásztor lassan terelgeti az állományt a legelőn, így az menet közben, "láb alól" kénytelen legelni, s nem szóródhat szét kedvére. Ha nem túl nagy állatlétszámmal történik a legeltetés, akkor az eredmény változatos szerkezetű és magasságú gyep kialakulása lesz. E módszerek sajátossága, hogy a kevésbé ízletes vagy szúrós, fás szárú növények terjedésének kedveznek, a legelőn nem lehet növedékeket elkülöníteni. Előnye, hogy nem kell a tájképi értéket csökkentő kerítéseket felállítani, és egyes érzékeny területek kihagyhatók a legeltetésből, az állatokat terelő személlyel való egyeztetés után. Figyelmet kell fordítani a kihajtás útvonalának megtervezésére is (célszerű a területet más-más irányból megközelíteni a taposáskár csökkentése érdekében). Ugyanez vonatkozik az itatóhelyek megközelítésére is. Kerülni kell a napi kétszeri kihajtást, ezért a jószágot a legelő más-más területén kell deleltetni.

A szakaszos legeltetés keretében a legelőt legeltetési egységekre osztják, amit sokszor látható módon (karámokkal, kerítéssel vagy fasorokkal) is jelölnek. Ennek az a lényege, hogy az egyes szakaszok lelegelése után bizonyos időt (általában 30 napot) hagynak a regenerációra. Hátránya, hogy tájképi szempontból zavaró a legelési szakaszok szabályos hálózata. Célszerű a fix karámok helyett a villanypásztoros lekerítést alkalmazni, mivel könnyen költöztethető, így maradandó építményt nem kell létesíteni. Használata ugyanakkor lehetővé teszi az adott időszakban érzékeny gyeprészek (pl. nedves területek vagy védett madár költőhelye) kikerülését. A szakaszok kijelölésénél figyelmet kell fordítani arra, hogy egy faj teljes élőhelye ne kerüljön be egy szakaszba, pl. egy domboldal esetében a lejtőtől a tetőig haladó szakaszokat célszerű kijelölni a vízszintes kijelöléssel szemben. A szakaszos legeltetés előnye az, hogy az adott gyepen egyidejűleg különböző magasságú növényzettel borított részeket hoz létre. Ez elsősorban a gerinctelenek szempontjából fontos, mivel a fajok többsége adott gyepmagasságot és a tápláléknövény bizonyos fejlődési stádiumának jelenlétét igényli, vagy a legelő mozaikosságát kedveli.

Adagolt etetésnél, illetve sávos legeltetésnél csak kisebb szakaszokat alakítanak ki a legelőn, amelyek csak néhány napi táplálékot szolgáltatnak az állománynak. Ezekben a rendszerekben az állományt mindig csak a legelő egy-egy kis szakaszán tartják, ahol az kénytelen mindent lelegelni. E módszerek hátránya, hogy alkalmazásukkor meglehetősen homogén terület marad vissza, ahol a védett növényfajok túlélési esélye minimális, továbbá nagy taposási kárt szenvedhetnek a földön fészkelő madarak. Ez a módszer igen nagy energiaráfordítást igényel, mivel gyakran kell az állatoknak új legelőterületet kijelölni. Ugyancsak nő a túllegeltetés veszélye, s a kis területen levő, viszonylag magas állatlétszám jelentősen növeli a taposáskárt.

A kerítések alkalmazásakor a terület, illetve az állatok őrzése is nagy ráfordítást igényel.

Pányvázásos legeltetés esetén az állatokat napközben megfelelő helyen, 5-10 m-es lánccal vagy kötéllel kötik ki a legelőn. E módszer előnye, hogy a legelés pontosan ellenőrizhető, csak kis területet vesz igénybe, és az érzékeny részeket ki lehet hagyni. Ezzel az eljárással tetszőleges mozaikosságú gyep alakítható ki. A hátránya elsősorban az, hogy a jószág maga után húzza a láncot, ami növeli a taposásból származó veszélyt, mivel tönkreteheti a madárfészkeket, letörheti a lelegeletlen magasabb növényeket stb. Ez a fajta legeltetés igen időigényes módszer.

A legelő állatok trágyája igen fontos tényező a gyepek élővilága szempontjából. Nagyon sok rovarfaj (ganajtúrók, legyek stb.) az egyes állatfajok trágyájához kötődik, és számos rovarevő madárnak ez fontos táplálékbázist jelent. Ezen rovarok előfordulását, minthogy legtöbbjük járatokat készít a talajban, a megfelelő trágya jelenléte mellett a talajtani jellemzők is meghatározzák.

Napközben a jószágok tetszőleges helyen szórják el trágyájukat a legelőn. Éjszaka azonban, tekintve hogy általában összeterelik az állatokat, egy helyen koncentrálódik a trágya, így a nagy mennyiségű szerves anyag megváltoztathatja a terület vegetációját. Ezért az érzékeny gyepeken nem megengedhető a karám elhelyezése. A kezelni kívánt füves területen kívül elhelyezett karámmal szerves anyagot távolítunk el a területről. Ha a bekerített legelőn az állatok által kiválasztott éjszakázóhely (elsősorban a juhok csoportosulnak kis területre) kiemelkedő értékű, azt külön be kell keríteni, hogy az állatokat távol tartsuk tőle.

Az egyes állatfajok alkalmazhatósága között nagy eltérések mutatkoznak az állatok diurnális tevékenységi ritmusa, térhasználata, táplálkozási viselkedése függvényében.

Háziállatfajok/fajták alkalmazhatósága

Az egyes állatok által felvett táplálék mennyisége a táplálék minőségétől és a bendő befogadóképességétől függ. Az állatok általában szelektíven legelnek, a rendelkezésre álló növényfajok közül némelyeket előnyben részesítenek, másokat elkerülnek. A tápláléknövény kiválasztása határozza meg az állatnak a növényzetre kifejtett hatását, valamint a herbivor populáció energiaáramlását és a táplálék minőségét.

Az állatok nemcsak a növényfajok között válogatnak, hanem az egyes növényi részek között is (sokszor előnyben részesítik a leveleket az egyéb részekkel szemben). Ugyanakkor jelentős eltérés lehet az egyes növényi szervek iránti preferenciában a vegetációs periódus különböző időszakaiban; általában a zöld levél a legkedveltebb növényi alkotórész. A szelektív táplálkozás egyes növényfajok regressziójára vezet, míg mások előretörhetnek (Duncan, 1992).

A táplálékpreferencia megnyilvánulásának jelentős korlátját jelenti a kis kiterjedésű legelő meghatározott típusú vegetációja. A preferált fajok hamar "elfogynak" a területről, ezért a fogyasztók át kellett térjenek a kevésbé kedvelt fajokra. Az opportunista fajoknál (pl. kecske) zökkenőmentesen zajlik le, míg a szelektívebbek esetében (szarvasmarha, juh) állapotleromlást is magával von a kevésbé kívánatos táplálékra való átállás.

A különböző állatfajoknak eltérők a legelési szokásai, de e tekintetben még sokszor a fajták között is nagy eltérések mutathatók ki. Ennek következtében minden fajnak, illetve fajtának más hatása van a füves területekre. Az egyes fajok és fajták eltérő táplálékválasztása, illetve legelési módja meghatározza a gyep fajösszetételét és szerkezetét (pl. minél kevesebb időt tölt el egy faj legeléssel, annál kisebb a taposáskár).

A juhok a talajhoz közel rágnak, és a rövid, lágy füvű legelőket kedvelik. A durvább, magasabb növényzetet lehetőség szerint elkerülik, így általában a rövid füvű és a magasabb növényzet mozaikját hozzák létre, amelyben általában túl- és alullegelt részek is előfordulnak. Amennyiben túl nagy egyedszámban tartják a juhokat a legelőn, a kevésbé kedvelt növényzetet is lelegelik, s a növényeket mintegy 1 cm magasságig visszarágva a legelést rosszabbul tűrő fajok visszaszorulását idézik elő. Fás szárú növényeket szinte egyáltalán nem fogyasztanak. A táplálékmegoszlás egy cserjés homoki gyep esetében például 86% lágy szárú, 6% nyársarj és 8% egyéb növényből tevődött össze.

A mozaikosra legelt élőhelyszerkezet kedvező számos gerinctelen faj, illetve a vadludak és néhány partimadárfaj számára.

A juhlegelőkön elszaporodhatnak a magasabb vagy fás szárú növények, mivel azokat az állatok elkerülik. Ezért a juhok a felhagyott legelők helyreállítására nem alkalmasak. A durvább növényzet visszaszorítására célszerű vegyes legelőközösséget létrehozni néhány szarvasmarhának vagy szamárnak, kecskének és igénytelenebb lófajtának a nyájjal együtt tartásával. A nagyobb testű jószág a cserjés, felverődött növényzetet megnyitja, és így hozzáférhetővé teszi azt a birka számára. A juhok végleges fogazata hároméves korra alakul ki, így az ilyen korú állatok a legmegfelelőbbek a durvább növényzetű legelő hasznosítására.

A birka elszórja trágyáját a legelőn, más állatfaj nem szívesen legel utána.

A patás háziállatok közül a juhok fejtik ki a legkisebb taposási nyomást a talajra. A laza szerkezetű talajokon célszerű kis testű fajtákat tartani, amilyen például a rackajuh, amely gyakran a kitenyésztett merinói testtömegének csupán a felét teszi ki.

A juhok nem alkalmasak a nedves gyepek legelésére, elsősorban a májmétellyel szembeni érzékenységük miatt.

A juhok alkalmazása mellett szól, hogy az összes alkalmazható háziállatfajta közül a legkönnyebben kezelhetőek. Hegyvidéki területeken hegyi fajták, pl. az erdélyi racka vagy a cigája kis testű változata alkalmazható.

A szarvasmarha a magasabb, erősebb növényzetet is elfogyasztja. Legeléskor nyelvével körbefogja a növényzetet, majd letépi a csomót, ezért a rövid füvű területeken nem képes táplálkozni. Legelés közben egyenletesen eloszlik a területen, ezért a legelőt egyenletesebben használja, mint a juh. A szarvasmarha általában magasabb (kb. 30 cm-es) füvet igényel, mint a birka, amely jobban kedveli a rövid füvű (kb. 15 cm-es) legelőket, s a túl magas vegetáció (40 cm felett) nem előnyös a számára. Legelési szokásai miatt a szarvasmarha alkalmasabb a nedvesebb, magasabb füvű területek legelésére és a gyep struktúrájának fellazítására.

A szarvasmarha legelési stratégiája lehetővé teszi, hogy a magas növényzetű, cserjés területeket megnyissa, így ideális a felhagyott legelők állapotának javítására. Ugyanakkor szelektív táplálkozása következtében mozaikos gyep kialakulását eredményezi. A marhalegelőt zsombékosodás jellemzi, mivel az állatok egymás nyomába lépnek, ugyanakkor a zsombékos területeken a zsombékokat széttaposva több növényfaj megjelenését is lehetővé teszik. Ez viszont egyes területeken, például ahol a zsombékok érdekes gerinctelen közösségeknek adnak otthont, káros is lehet (Kirby, 1995).

A szarvasmarha taposása jóval jelentékenyebb a kisebb testű fajokénál, de mivel kevesebb állat tartható egy területen, csökken a madárfészkek vagy a ritka növények stb. széttaposásának veszélye. Laza talajon (pl. homokbuckák) viszont nem legeltethető, mivel jelentős eróziót okoz.

A szarvasmarha legelés közben tetszőleges helyen szórja el a trágyáját, de az ún. gulyafolt környékén nem legel, így megnövekedett tápanyagtartalmú, magasabb füvű kis területek keletkeznek.

A fiatal állatok és egyes élénkebb vérmérsékletű fajták jóval többet mozognak, mint mások, így jóval nagyobb a taposási hatásuk is. A legnyugodtabbak a tejelő tehenek.

A bivalyok táplálkozási szokásai sokban megegyeznek a szarvasmarháéval, azonban sokkal inkább kedvelik a nedves gyepeket, és a tavak, tócsák, erek, csatornák környékét részesítik előnyben. Szívesen dagonyáznak, gyakran ún. legelőtavakat alakítanak ki. Természetvédelmi szempontból inkább a vizes területek kezelésében célszerű az alkalmazásuk. Nehezen kezelhető jószágok.

A lovak nagyon szelektíven legelnek. Egyes növényfajokat teljesen "kifalhatnak" a területről (Kirby, 1992), ezért célszerű a nagy botanikai értékű területeken a legeltetésüket kerülni. Hajlamosak egyes területeket túllegelni, míg másokat szinte érintetlenül hagynak. A lovakkal történő legeltetés általában gyomosít. Legeltetésükre a nagy kiterjedésű, komplex területek vagy a viszonylag kis növénytani értékű gyepek a legmegfelelőbbek.

A lovak által kifejtett taposási nyomás általában a szarvasmarhák és a juhok közötti mértékű, de ez nagyban függ a fajtától. A domboldalak legeltetésére a lovak a legalkalmasabbak.

Az egyes lófajták között igen nagy viselkedésökológiai eltérés tapasztalható. A telivér lovak igen igényesek, nehezen kezelhetők. Természetvédelmi szempontból a régi pónifajták a legalkalmasabbak, mivel ezek a fás szárú, illetve a durvább szerkezetű növényeket is szívesen fogyasztják, és felnyitják a felverődött, bokros területeket. Ezért a felhagyott területek helyreállítására különösen alkalmasak.

A kecske igen agresszíven legel. Általában nem kívánatos a legelőkön, mert szinte válogatás nélkül mindent lelegel, de jó szolgálatot tehet a fás szárú növényzet terjedésének megakadályozásában.

A kecskék a fásszárúakkal és a lágyszárúakkal egyaránt táplálkoznak (Fraser, 1980). A fűféléket átlag 3-5 cm magasságig harapják vissza. Amennyiben lehetőségük van rá, körülbelül azonos arányban táplálkoznak a fafajok leveleivel és fiatal hajtásaival, mint a lágyszárúakkal. A táplálékban, amíg erre lehetőség van, válogatnak (a fiatal hajtásokat keresve). A fűfélék bőséges jelenlétében is jelentős mennyiségű fás szárú növényt esznek, a lágyszárúak kilegelése után pedig zökkenőmentesen képesek áttérni a fásszárú-diétára. A fafajok lombját kb. 1,6 m magasságig képesek lelegelni. Az ennél magasabb fiatal fákra rátámaszkodnak, s azokat lehajtva jutnak a leveleikhez. Elsősorban a magasabb térszinteken levő növényzettel táplálkoznak, mivel innen jó rálátásuk van a környezetükre. A táplálékmegoszlás egy becserjésedő homoki gyep esetében a következő volt: 45% lágyszárú, 26% nyársarj, 21% boróka, 8% galagonya.

A kecskék nehezen kezelhetők, szinte minden típusú kerítésen ki tudnak jutni, és könnyen eltanulják egymástól a "szökés" módozatait. Terelésük is sokkal energiaigényesebb, mint a juhoké.

A liba az alacsony füvű legelőket kedveli. Minthogy a füvet tövig rágja, nagy tömegben tartva a legelőt teljesen tönkreteheti. A trágyája szinte kiégeti a gyepet, így a legelő a libákkal való legeltetés felhagyása után igen nehezen regenerálódik, s nitrofil gyomok terjednek el rajta.

A több fajból, illetve fajtából álló legelőközösség alkalmazása esetén a különböző állatok legelési stratégiájának kombinálásával a gyepszerkezet a kívánt módon alakítható. Így a felverődött, cserjésedő juhlegelőkön célszerű néhány szarvasmarha tartása. Erős bokrosodás esetén kecskéknek a juhnyájhoz adása lehet eredményes (a kecskékhez nem szokott juhnyáj esetében gondot okozhat a kecskék agresszív viselkedése, ezért célszerű szarvatlan kecskéket alkalmazni). A legelőközösségek alkalmazásánál figyelmet kell fordítani az egyes fajok komplementaritására: mivel más-más növényeket kedvelnek, elszegényedett fajösszetételű, egyenletes gyep kialakulását eredményezheti az, ha nagy létszámmal legeltetünk.

A természetvédelmi kezelésként alkalmazott legeltetés során nemzetközileg elterjedt módszer az ősi jellegű, ellenálló, ún. génbank háziállatfajták használata. Amennyiben a területen vagy a környékén élő gazdálkodók érdekeltek a saját háziállataikkal való legeltetésben, úgy célszerű (és esetleg gazdaságos, bevételt hozó) ennek az állománynak a legeltetése. Az előbbiekkel való kezelés több szempontból is előnyös lehet:

- az ősi jellegű, őshonos fajták alkalmazkodtak legjobban a területi adottságokhoz, ellenállók és nem igényelnek különösebb gondozást;

- a génbank jellegű fajták fenntartása gazdaságosabbá tehető;

- idegenforgalmi jelentőséggel bír a természetvédelem bemutatása során.

Nemzetközi viszonylatban az alábbi fajtákat alkalmazzák leggyakrabban a védett területeken (Le Neveu és Lecomte nyomán):

- szarvasmarha: Felföldi (Highland) marha, Galloway, Camargue-i, Bretonne Pie-Noire, Casta, Heck (újból kitenyésztett őstulok), Andalúz;

- ló: Camargue, Fjord, Shetland, Exmoor, Dartmoor, Felföldi, Connemara pónik, tarpán;

- juh: Soay, Shetland, feketearcú (Black Faced), Jackobs.

Magyarországon minden gyeptípus kezelésére a rendelkezésünkre áll megfelelő ősi jellegű háziállatfajta. Alkalmazhatóságukat lásd a táblázatban.

III.2. A potenciális használható fajták bemutatása

1. Magyar merinó

Magyarországon a jelenleg 1.070.000 db juhlétszám kb. 86%-a magyar merinó fajtájú. Ez a fajta jól alkalmazkodott az ország klímájához, termőhelyi adottságaihoz. Ezért a tervezetben alap-, kiindulási fajtának ezt kell tekinteni itt az Alföld közepén. Ez fajtatisztán és keresztezési konstrukcióban is jól használható. Jól tűri a hideget, meleget, jó a legelőképessége. Az anyajuhok 50-60 kg/db egyedsúlyúak. Ennél nem célszerűbb nagyobb testűek termelésbe állítása, mert a piacon a bárány 16-30 kg/db átlag 22 kg súllyal értékesíthető (nagyobb súlyra nincs igény), és a 90-100 kg/db súlyú anyától is csak ilyen súlyban lehet értékesíteni a bárányt, de a dupla súlyú anyának lényegesen magasabb az életfenntartó takarmányigénye és a minőségre is érzékenyebb. A fajta genetikai potenciálja lehetővé teszi az egy anyára jutó szaporulatban az 1,6-1,8 értéket - megfelelő tartási-, takarmányozási-, gondozási feltételek biztosításával (jelenleg 1,07 db bárányszületés/anya az országos átlag). Gyapjútermelése: 4-6 kg/db, jó minőségű, 20-26μ finomságú. A fajta alkalmas a 2 évben háromszori ellésre is.

A Magyar merinó keresztezésére szóba jöhető fajták:

2. Német húsmerinó

3. Il de France

4. Német feketefejű

5. Lacaune

6. Brit tejelő (húsjuh)

7. Suffolk

Ezekkel a fajtákkal keresztezve javul a Magyar merinó húsformája, napi tömeggyarapodása, de az igényessége is.

Őshonos fajták:

8. Hortobágyi racka (fehér, fekete)

9. Cigája

A Hortobágyi racka nyájméretű tartása látványos, célszerű lenne a programban, főleg ha számolunk a falusi turizmus fejlődésével - ennek nagyobb mérvű igényével. Jól megközelíthető helyen állat- és hagyományos állatférőhely, szakmai fogások bemutatása. Ezt a fajtát lehet gyengébb termőhelyi adottságú legelőre telepíteni, hagyományosan évente csak egyszer ellethető. Télen ugyanúgy, ugyanolyan takarmányokkal kell etetni, mint a merinót. Mivel kisebb testű, kevesebb a napi takarmányigénye.

III.3. Gazdálkodási szempontok és lehetőségek

Ez a program egészében akkor lesz gazdaságos, ha a benne résztvevő gazdasági egységek (juhászok, gazdák is) nyereségesen üzemelnek - meg tudnak a tevékenységből élni. Ha ezek a gazdálkodók az előírásoknak megfelelően használják a rendelkezésükre álló gyepterületet, épületet, technológiát, akkor a terület is visszanyeri eredeti kultúrállapotát - amitől jelenleg messze áll. Ezen területekre nem lehet úgymond központilag állományokat telepíteni és embereket oda helyezni. Itt meg kell találni azon lehetőségeket, amelyekkel a közelben élők közül vállalkoznak erre a típusú gazdálkodásra. Tehát magántulajdonú, gazdasági érdekeltségű vállalkozásokra kell alapozni, ahol az egyéni felelősség dominál. Itt lehet az indulásnál alapozni a már üzemelő juhtenyésztőkre (akik létszámban még tudnak fejleszteni), illetve új egyéni vállalkozókra.

Hosszú távon elmondható (a többi állatfajtól eltérően), hogy a juhnak korlátlan piaca van. 20 évvel ezelőtt Magyarországon 2 millió db anyajuh volt, jelenleg 906 ezer db. Akkor is, most is ugyanarra a Nyugat-európai piacra termeltünk, mint most. Az EU-hoz való csatlakozás küszöbén jó ha tudjuk, hogy az EU juhhúsból csak 83 %-ban önellátó, a szükségletének többi részét importálja. Másfél év múlva, ha tagok leszünk, először az unión belüli felkínált terméket fogyasztják, csak utána importálnak, tehát a felvevő piac biztosított, akár dupla létszámra is.

Mi a biojuh?

A juh, mint állatfaj az eddigi életkörülményei, szervezeti érzékenysége (a különböző vegyszerekre, sugárzásra) miatt bionak nevezhető, ha hagyományos kezeletlen ősgyepen legel és műtrágya, vegyszer nélküli abrakot, szénát fogyaszt. Az így előállított juhhúsért megfelelő volument összehozva 20-30%-kal magasabb árbevételt lehet elérni, megfelelő, garantált és igazolt szervezeti keretek között.

Jelenlegi támogatások a juhászatra:

- 1500 Ft/db anyajuh + 6 hónaposnál idősebb jerke

- legelőtámogatás (földalapú): 10000 Ft/ha (0,5-1 SzÁ/ha) (ötéves pályázat)

- gépberuházási támogatás: 25%

- SAPARD (bekötő út-építés, tanyavillamosítás - kb. 70% tám.)

EU-s támogatás alakulása hazai hozzájárulással 

1 euro = 239 Ft

III.4. Megvalósítás eszközei

Jelenleg Túrkeve határában kb. 1200 db juh legel. Ugyanez a terület húsz évvel ezelőtt megközelítően 26000 db felnőtt juhot + szaporulatát látta el. Tehát van hová fejlődni. Mint az elején már leírtam 300-as vagy 600-as egységekben lehetne a fejlesztést elképzelni, illetve a kisebb egységek (40-60 db/gazda) megfelelő összefogásával (télen otthon tartja nem főfoglalkozású juhász) nyáron legeltetési egységekbe tömörülnének (termelői csoportok létrehozása azonos termék előállításra - ezt az EU anyagilag erősen támogatja). A program gazdaságosságához szervesen kapcsolódhat az alaptevékenységre épülő egyéb tevékenységek beindítása: pl. szűcsmesterség (bundakészítés, értékesítés) juhfejés - juhtejtermék (gomolya, sajt)-értékesítés.

Turizmus fejlesztése: a tevékenység bemutatása - összekapcsolva az itt előállított termékekből készült bioételekkel (bárányból; Kevi birkapörkölt), vendéglátás (ez kapcsolható lenne a túrkevei gyógyturizmussal, strandfürdő-fejlesztéssel).

Állatbeszerzés: anyagiakkal alátámasztott vásárlási igény esetén a már üzemelő tenyészetekből az igényt (nőivarú juhvásárlásra) előre megrendelve, előlegezve a kívánt fajta (fajtakonstrukció) kívánt darabszámban beszerezhető (ezek a tenyészetek előállítják).

Jerke bárányt vásárolva (kb. 25-30 kg/db) az ár = a mindenkori export felvásárlási egységár + 20-30%.

Felnőtt juh vásárlása esetén ár megegyezés szerint. Jelenleg: 25000-30000 Ft/db + ÁFA. (Pályázattal támogatás nyerhető a beszerzéshez)

Állatértékesítés: bárányexport: a körzetben 3-4 exportőr kereskedő dolgozik - ki kell választani az adott időszakban legtöbbet fizetőt. Vágójuh (tenyészselejt): egyesével helyi rendezvényre (jelenleg 350-400 Ft/kg), nagyobb létszámot: kereskedőnek, vágóhídnak értékesíteni.

29/2000. FM rendelet előírja a kötelező tartós egyedi jelölést, tenyészetenkénti nyilvántartást. A juhok nyilvántartása a tenyésztő feladata, a tartási helyen. Ezt egy központilag biztosított állomány-nyilvántartó füzetben köteles vezetni (állományváltozás korcsoportonként). A tenyésztő, ha közforgalomba akar hozni állatot, köteles bejelentkezni a TIR-be (Tenyészet Információs Rendszer), ahol tenyészetkódot és fülszám-előtagot kap, amelyekkel értékesítheti az egyedeket (marhalevél-váltás + állatorvosi igazolás). Az állományváltozási napló bekerül évente központi feldolgozásra. Ez az alapja a támogatás igénybevételének is. A központ adja ki a tenyésztőnek a tenyészetben használható. A pontosan vezetett nyilvántartás alapján lehet igénybe venni a nőivarú juh-támogatást.

Földterület biztosítása a programhoz: 1.) A gazda, a vállalkozó vásárol termőterületet a tevékenységéhez az adott területen, ha van eladási felajánlás; 2.) A gazda bérbe veszi a szükséges termőterületet.

Hogy kinél melyik lehetőség valósul meg, ez függ a gazda tőkeerősségétől, a támogatási lehetőségektől. Ezt gazdaságossági számítással kell eldönteni, alátámasztani.

III.5. Egyéb termékfelhasználás lehetőségei

- milyen kiegészítő juh termék (pl. gyapjú, hús, biotermékek stb.) keletkezik, van-e reális alapja ezek helyi feldolgozásának, milyen új munkahely teremtésre nyílna lehetőség (Kádas Antal)

III.6. Egyéb tv. tevékenységek

- Ki lehet-e egészíteni a gazdálkodást valamivel ? pl. gyöngybagoly odúkkal, saját kezelésű területen az ürge telepítés után sas műfészek kihelyezéssel, milyen hajtó kutyákat tartsunk, hol lehetne adventív fafajokat irtani, ilyesmi... (Széll Antal)

III.7. Indikáció

- Hogyan ellenőrizhető, hogy több bevétele van az embereknek, jobban élnek a program miatt, hogyan változott a gazdák száma, munkahely teremtő lehetőség, miként alakul költő madarak állománya, gyepek állapota és ezek monitorozásának lehetőségei (Kontos Tivadar)

Elsősorban a gyepek fajösszetételének (néhány faj visszaszorulásának), természetvédelmi állapotának monitorozása az, ami kiválóan bemutathatja a program eredményességét, és mutatószámokkal sikerességi mutatóként alkalmazható.

Másodsorban a program egyik befejező lépése mindenképpen az ürge visszatelepítése lenne, ami önállóan kiváló indikációs faj, és egyébként a faj populáció-dinamikai változásait figyelembe véve természetvédelmi cél is. Ennek megfelelően a kérdéskör önálló fejezetben vizsgáljuk.

A gyepek állapotára utaló indikációs megnyilvánulásokat tekinthetjük egy kölcsönös hatáson alapuló körfolyamatnak. Ahhoz, hogy a természetvédelem szempontjából értékes fajok állományának növekedését vagy visszatérését elő tudjuk segíteni egy adott területen, megfelelő életkörülményeket kell biztosítanunk. Ezeknek a fajoknak az állományváltozásait folyamatosan figyelemmel kísérve viszont következtethetünk a gyepek állapotára is. Ilyen indikációs szereppel bíró fajok a gyepek esetében fajok a túzok (Otis tarda), pólingok, piroslábú cankó (Tringa totanus), goda (Limosa limosa), vagy az emlősök közül az ürge (Spermophyllus citellus).

Mennyi embernek szeretnénk a jövedelméhez hozzájárulni? Elméleti lehetőség: max. 60 fő főfoglalkozású juhász, ezen keresztül közel 250 fő (családtagokkal együtt) + a kapcsolódó szolgáltatások (turisztika, vendéglátás, ipari tevékenység: szűcs, tej- és húsfeldolgozás).

III.8. Legeltetés esetleges lehetséges veszélyei

A Kelemen szerk irányelvek "A legeltetéssel járó károsító hatások" fejezetét idézzük a programunkra vonatkozó esetleges veszélyekkel - hozzáfűzve ezen tényezők egyike sem potenciális veszélyeztető tényező esetünkben:

Jószágkiszállítás: a jószágot ma már többnyire gépjárművekkel szállítják a hodályokig. Emiatt keréknyomokkal gyakran összevágódnak a gyepek. Ázott talajon később is csak ilyen károsodás árán juthat ki a hodályokhoz a jármű. Ezért természetvédelmi szempontból nem kívánatosak a legelők távoli részein, csak hosszú földútszakaszon elérhető állattartó épületek. Ezeknek a fejlesztése csak akkor fogadható el, ha az állattartók elfogadják a területen a járműhasználat korlátozását. Az egyik kiváltási lehetőség a lovas kocsi. A telelőhodályok ilyen helyen különösen károsak. Azokat a puszta szélein célszerű kijelölni, szilárd burkolatú utak mellett. A védett gyepeken viszont általában nem kívánatos a szilárd burkolatú utak létesítése. Az ilyen utak esztétikai szempontból romboló hatásúak, és a meglétük a védett területre csábít olyan közlekedést, amely egyébként elkerülné azt. A létesítéshez töltésre, árokra lehet szükség, s ez durván beleavatkozik a szikesek érzékeny felszíni vízmozgási viszonyaiba. Emiatt a már meglevő burkolt úthálózatot kell felhasználni.

Gyomosodás: elsősorban a hodályok környékén és a jószágállásokon fordul elő. A szikesebb talaj szomszédságában kicsi annak a valószínűsége, hogy a gyomfajok ilyen helyekről, mint fertőző gócokból árasszák el a legelőt. A jobb talajok szárazabb gyepei viszont érzékenyen reagálnak az ilyen szomszédságra. A legelés nyomán is szelekciós előnyhöz juthatnak az ismert legelőgyomok.

Alomszéna- és trágyalerakatok: a mai gyakorlatban gyakran 10 hektárnál is nagyobb területet boríthatnak be, közepes méretű telepek esetén is. Ugyanakkor a szérűskertek a rágcsálók (mezei pocok, ürge) számára nagy vonzerővel bírnak, ezért nagy szerepük lehet a nappali ragadozó madarak és a baglyok táplálékellátásában, védelmében.

Jószágállások: túlhasználatukat váltogatásukkal el lehet kerülni.

A hulladék felhalmozódása: viszonylag gyakran előfordul az állattartó telepek környékén. Ennek elkerülése érdekében legkésőbb a behajtást követő tíz napon belül az állattartónak gondoskodnia kell a hulladék elszállításáról. Ha szükséges, a folyamatos szemételszállítás is biztosítandó.

Taposási kár: A téli legeltetés gyepkárosodást okozhat, elsősorban a nedves talajokon, ahol főleg a nehéz testű jószágok (elsősorban a szarvasmarhák) hagynak mély nyomokat. A szürke marha számára viszont a megfelelő helyeken mindenféleképpen meg kell oldani a legeltetést télen is. A legeltetés egyéb taposási kárt is okozhat, pl. költési időben ott is veszélyessé válhat, ahol fészkelőhelyek találhatók. A nyugodt, távolságtartó legelés során a fészkek kitaposásának kicsi a valószínűsége, de a terelt jószággal előfordulhat, hogy nincs tekintettel a tojásokra, a fiókákra, vagy a vergődő madárszülőkre.

A túllegeltetés relatív és abszolút mértékű is lehet. A relatív túllegeltetés a szikes gyepek mozaikos vegetációszerkezete következtében csak bizonyos társulásokban, talajtani képződményekben okoz károsodást. Különösen a szikesek jellemző eróziós képződményei, elsősorban a padkák és a szikerek veszélyeztetettek. A társulások közül a sokáig nedvesen maradó szikfokra hat leginkább a legeltetés. A relatív túllegeltetés a legelő fajtól is függ. Szarvasmarha esetében a romboló hatás gyorsabban jelenik meg, mint a kisebb testű juh vagy kecske legeltetésekor. A relatív túllegeltetés pl. a sziki erdőssztyepek nagyméretű ernyősein élő táplálékspecialista lepkéket érinti taposás formájában. Különösen veszélyezteti ez a nagy szikibagolylepkét (Gortina borelii lunata), amelynek a sziki kocsord (Peucedanum officinale) gyökérnyaki tájékán található járatait a taposás elroncsolhatja, így a bábból történő kibújás után az imágó nem tud kijutni a tápnövényből. A sziki erdőssztyeptársulások állományainak legeltetése még esetenként és kevés jószággal sem fogadható el!

Abszolút túllegeltetéskor a gyeptakaró bármely társulása sérülhet. A füves szikespusztai és az ürmös szikespusztagyepeken valamint a pimpós szikárgyepeken a sérüléseket moha- és zuzmófajok, továbbá egyéves legelőgyomok töltik ki. A túllegeltetés a szúrós, évelő legelőgyomok felszaporodásának is különösen kedvez.

Alullegeltetés, vagy a legeltetés elmaradása: nem egyforma érzékenységgel reagálnak rá a szikes gyepek. Még csak társulásokhoz vagy a talaj legfelső rétegének vastagságához sem köthető a változás mértéke. Vannak olyan ürömgyepek, cickafarkos füves szikespuszták, szoloncsák szikfokok stb., amelyek több év, esetleg több évtized alatt sem változnak érdemben. Mások a felhagyás után egy-két évvel már teljesen megváltoznak, és pl. egy korábban éveken át jó ugartyúk-költőhelyről a faj egyik évről a másikra elmaradhat.

Karámok: terjed az alkalmazásuk. Növelik a gyomos foltok arányát, az extenzíven használt pusztán jelenlétük idegen, tájképileg zavaró. A 70-es és a 80-as években terjedtek el a kerítésekkel tagolt szakaszos legelők. Ezek a kerítéshálózatok nem csak tájképileg zavarók. A vadon élő állatok közül sok idegenkedik a kerítésektől, ilyen pl. a túzok is. A kerítések mellett mozgó állatok gyakran kikoptatják a gyepet. Ilyen helyeken a szakaszolt használat hatása tartósabb lesz. Ráadásul a szakaszolt legelőkön többnyire jóval kevesebbet mozog a jószág, ezért a túllegeltetett és a túltrágyázott, valamint az elégtelenül legeltetett foltok terjedelme megnő.

Tartalomjegyzék        Az ürge szerepe a tájrehabilitációs programban