"Vége-nincs Tisza-szabályozás"

ÁLLÁSFOGLALÁS A VÁSÁRHELYI TERV TOVÁBBFEJLESZTÉSÉRŐL

Sallai R. Benedek

Nimfea Természetvédelmi Egyesület
Túrkeve, 2003. február 13.

   Jelen írásban - hogy ne áruljak zsákbamacskát - valami ellen kell szólnom, s ez nem más, mint a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése nevű koncepció jelen formája, amely tervként alapjaiban gyakorlatilag a Tisza árvízi biztonságát hivatott szolgálni megvalósítását követően elsőként nyolc, majd további árvíztározók építésével a folyó mentén.

Az igazsághoz tartozik, hogy vélhetően eme célnak, így vagy úgy, de átmenetileg megfelel. Mint ahogy az is igaz, hogy természetvédelmi szempontból - ami valóban fajsúlyosan lett figyelembe véve a tervezés során - módosításokkal szintén megfelel. Mégis mi akkora baj az árvíztározókkal, miért kellett újfent tollat ragadnom, hogy aggályaimat kifejtsem ?

A fenti idézet, amit cikkem címéül választottam egy Guelmino János nevű vajdasági úr nagyszerű írásaként született, tőle idézem azt, mert olyan találónak találtam, olyan összefoglalóak, hogy kölcsönvettem, remélem nem haragszik meg érte.

Találó cím, mert most, amikor a kormányunk a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése nevű tiszai árvízvédelmi koncepció (VTT) megvalósításáról tárgyal, újra és újra felmerül a kérdés a témával foglalkozó szakemberekben, hogy ennek a természet törvényszerűségeit technokrata gondolkozással szabályozó folyamatnak soha nem lesz vajon vége ?

Sajnos egyre inkább úgy látszik, hogy valóban nem, és valóban egy folytonos "vége-nincs Tisza-szabályozás"-on dolgozik hihetetlen lendülettel egy szűk “vízépítőnek” nevezett, bár inkább gátépítőként dolgozó, jó szándékú mérnök réteg, aki vonalzóin túl nem látva akaratlanul is újabb és újabb hibákat ejt a Tisza ügyén. Emiatt – bizodalmuk lévén – országunk vezetése is olyan tervet fogadhat el, olyan munkát folytathat, és munka elvégzésére fordíthatja népgazdaságunk által keményen megtermelt javakat, amelyek törvényszerűen folyamatos fenntartást, folyamatos javítást, kiegészítést, állandó infrastruktúrát igényelnek, mindezzel együttesen hosszú távon hatalmas költségeket kér, a természeti törvényszerűségek bűnösen felelőtlen figyelmen kívül hagyásával.

Leginkább ez az, ami fájó, mert mindezidáig soha nem szült semmi jót az, hogy a természetet kordában tartva próbáltuk megerőszakolni, mi emberiség. Szent-Györgyi Albert Az őrült majom c. művében a következőket írja erről:

“A természet hatalmas, az ember kicsi. Az emberi élet jellege és színvonala mindig az ember és a természet viszonyától függött; attól, hogy mennyire volt képes megérteni az ember a természetet, és erőit saját hasznára fordítani.

Minden faj fennmaradása azon múlik, milyen mértékben képes alkalmazkodni a környezetéhez. Minden más élő fajhoz hasonlóan az embernek is ahhoz a világhoz kellett alkalmazkodnia, amelyben született.”

Valóban. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az élővilágban alapvető törvényszerűség, hogy minden egyes élőlény nélkülözhetetlen tulajdonsága a folytonosan alakuló, változó környezethez való alkalmazkodás, ezáltal a szelekciós hatások kikerülése. Egy-egy faj fennmaradási stratégiája az alkalmazkodási képességének függvénye. Az evolúció, amely gyakorlatilag nem más, mint a folytonos környezeti változásra adott válasza az élővilágnak, az alkalmazkodási formák sokszínű változatosságát alakította ki. A fennmaradás tehát az alkalmazkodási képesség feltétele a földi ökoszisztémában. A biológiai törvényszerűségek azonban az ember számára is alapvető törvénynek kell, hogy legyenek, hiszen szocializációjával ha ki is kerülhet szelekciós hatásokat, de a földi lét szempontjából másokat nem tud (ld. bolygónk eltartó képessége) a rendszer összetettsége és egymásra utaltsága miatt.

A legtöbb globális társadalmi, környezeti probléma éppen ehhez a természethez, emberi környezethez való nem alkalmazkodáshoz vezethető vissza, ami mint ahogy globális gondoknál jelentkeznek, éppúgy jelentkezik a helyi problémáknál is, mint amilyen a Tisza-völgy folyójárása szabályozásának, nevezetesen most a VTT-nek jelen ügye.

Azonban mielőtt bővebben belemennénk ennek a kérdésnek az elemzésébe, azelőtt a régelmúlt időkből a Guelmino úr által előásott, hátborzongatóan aktuális sorait hadd idézzem, a koránál jóval előbbre látó Vay Alajos uramnak, aki “Észrevételek a Tisza és mellékfolyóinak szabályozásáról (Budapest, 1885)” c. művében az alábbiakat írta:

“Mind e sorokat a tisztelt közönség színe elé bocsátom, nagyon jól tudom, hogy darázsfészekbe nyúlok; mert sok ember anyagi érdekeit kell érintenem, s másoknak szakképzettségét megtámadnom.

Ama szerencsétlen Tisza-szabályozási rendszerhez akarok szólani, melynek ferdeségeit megfoghatatlan közönnyel nézi sok jóravaló ember, és hallgatással tűri sok károsult hazánkfia, - mert mi tagadás benne, nálunk sokan tudatlanságból vagy indolencziából még nagy respectussal viseltetnek efféle nagyobb munkában az úgynevezett szakemberek iránt, kiknek kilencz-tizedrésze annyit ért dolgához, mint a hajdú a harangöntéshez.”

Sajnos most, közel 120 évvel ezeknek a gondolatoknak a leírását követően újra fel kell hívni a figyelmet az általa írtakra, és a leírtak folyamatos aktualitására. Még mindig darázsfészek e téma, mert a Tisza menti települések félelmükben az árvíztől megoldást várnak, és elfogadnak bármit, ami azzal kecsegteti őket, hogy javaik és szeretteik biztonságban lehetnek a szőke folyótól. S az, hogy e biztonság mi áron születik, mennyi ideig nyújt biztonságot, és valóban a legjobb eszköz-e az, egyáltalán valódi biztonság-e, eziránt nemigen kérdezősködik senki. S ha fentebb leírtakban felhívtuk a figyelmet a környezethez való alkalmazkodás teljes érvényű szabályaira, ami az emberiségre éppúgy vonatkozik, mint bármely más faj populációira, akkor rögtön felmerül a kérdés: milyen biztonság az, ami alapvető természeti törvénynek sem tesz eleget, sőt az ellen való ?

S mindezt példaként csupán egyetlen természeti rendre alapozva emeltük ki, sok más ehhez hasonló fontosságú törvényszerűséget, ökológiai szabályosságot – mint az ökoszisztémán belüli, fajok egyedeinek, populációinak, közösségek együttműködésének és egymáshoz való alkalmazkodásának szabályait – nem említve, hiszen számos nagyszerű tanulmány és cikk foglalkozott már ezekkel, ezek hatásaival, és az árvízszabályozás gátakkal történt – mint természeti viszonyokhoz nem alkalmazkodó – megoldásának hátulütőivel. Miután ezekre a későbbiekben hivatkozás lesz, most nem is részletezném.

Azonban ha megkérdőjelezzük a terv helyességét, akkor azonnal szemben találjuk magunkat százezernyi aggódó emberrel, akit a terv készítői és az azt propagálók meggyőztek: aki ez ellen szól, az a biztonságukat veszélyezteti. Pedig épp az ellenkezőjéről van szó, hiszen a természet működési mechanizmusának megértése, és az azokhoz való alkalmazkodás a valódi biztonság, nem csupán az árvíztől, de közvetett módon a társadalmi és gazdasági gondoktól is, amit ugye a terv, a VTT csak névlegesen kíván kezelni, hiszen bár céljai között megjelenik, de valós eszközrendszert nem bocsát rendelkezésünkre annak megvalósításához.

Darázsfészek hát ezzel foglalkozni, mert igazukat hajtogató jó szándékú vízügyes szakemberekkel találjuk magunkat szemben, de akár a teljes lakosság is ott állhat számon kérve jussát, a biztonságot.

Másodsorban, pedig valóban szerencsétlen megoldás a gátakkal működő szabályozási rendszer, nem csupán abból a kézen fekvő okból, mert nem nyújt megfelelő biztonságot, mint azt az elmúlt évek is bizonyították, de azért is, mert nem rendszer szemléletű megoldást nyújt. De akkor mi is a rendszerszemlélet ?

Dr. Szlávik Lajos, aki jómaga a VTT készítésében a zászlóvivő Dr. Váradi József mellett mintegy második emberként jelent meg témafelelős tudományos tanácsadóként,
1992-ben a következőket írta:

“Azt tűztem ki célul, hogy a hidrológus mérnök szemével (aki összekötő kapocs kell, hogy legyen a természet és a vízépítő mérnök között) áttekintsem: milyen természeti okok és egyéb tényezők (valamint ezen túlmenően természetesen egyéb társadalmi és gazdasági okok) tették szükségessé a vízszabályozást, és teszik szükségessé a vízmérnöki munkát, és ez hogyan hat vissza a bonyolult élő organizmusként viselkedő vízfolyásra.

És nem azért mondom bonyolult élő organizmusnak, mert ökológiai szemléletűnek szeretnék látszani (ez ma akár szimpatikus is lehetne), hanem mert hidrológus mérnökként mindig is vallottam: nincs két egyforma árhullám; a folyó maga nem egy műszaki rendszer: ugyanazokra, vagy látszólag ugyanazokra az inputokra más-más válaszokat ad, éppúgy, mint az élő szervezet. Van egy olyan belső sajátossága, melyet műszaki rendszerként megfejteni nem tudunk.”

Ebben a rövid kis gondolatban roppan helyesen látva megállapítja hát, hogy a folyó maga nem műszaki rendszer, sőt szinte élő organizmusként reagál környezetének hatásaira. Ez az a fontos gondolat, amellyel tovább kellene menni, és tovább gondolni, mert ha nem műszaki rendszer, akkor vajon lehet-e műszaki rendszerű megoldást találni szabályozására ? Azt hiszem nem, mert komoly kompatibiltási probléma lép fel, tehát rendszerszemléletű megoldást kellene találni, mert ennek hiánya így, vagy úgy jelentkezik. Meg lehet próbálni, de kérdés az, hogy vajon érdemes-e ? Olyan ez, mintha az Etnát valaki megpróbálná parafa dugóval eldugaszolni, hogy azzal védje meg a környező földeket. Tudomásul kell venni azt, amit Szlávik úr is felismert: a Tisza nem műszaki rendszer, hanem roppant bonyolult természetes rendszer, amit meg kell érteni, meg kell ismerni ahhoz, hogy megtudjuk, milyen kezelést is igényel.

Vajon megfelelő-e ezt gátakkal, tárózókkal kezelni ? Jelen sorok írásakor meggyőződésem, hogy nem megfelelő megoldás, illetve nem így, nem ilyen céllal, nem ezekkel az eszközökkel. Illetve ha konkrétan a VTT-ben szó szerint megfogalmazottakat vesszük, akkor a cél akár elismerhető is lenne, ha az a megvalósítás kapcsán nem alakulna egyszerű frázissá, amelynek eléréséhez az eszközök hiánya, illetve a meglévő eszközök nem alkalmasak. Az is bizonyos, hogy árvízi védekezés szükséges, és kellő. De jó megoldás-e, amit eleink alkalmaztak ? Oda kellenek-e a gátak, ahol most vannak ? Ilyen gátak kellenek-e ?

Ezen kérdések újból jelentős problémakört érintenek, hiszen elismerve az árvízvédelem fontosságát és nélkülözhetetlen létét, és bírálva a jelenlegi rendszert, már csak az marad, hogy bemutassuk a fentebb megfogalmazott elveken felül, hogy milyen technológiai problémái vannak a jelen rendszernek, és milyen alternatíva lehet megoldás a problémára.

Azt látni lehet, hogy töltésépítések, védekező rendszerű megoldások már az elmúlt évszázadokban is születtek, de ennek ellenére az alföldi ember igényelte is a vizet, és tett is a víz megtartására törekvést.

Győrffy István a Nagykunsági Krónika című alapművében már a kötet elején hitet tesz nézeteiről maga, az alábbiakra hivatkozva: “A kun városok régi protokollumaiban sohasem olvastam, hogy az árvizek miatt panaszkodtak volna, pedig sokszor a házakba is becsapott a szennyes víz. Sőt ellenkezőleg! A túrkevei tanács például 1780-ban úgy határoz, hogy: “a víznek megtartásáért instalálni kell, mivel a víz mingyárt el mégyen, sok helyen alig vagyon térdig való víz és ha ez a kevés árvíz sem lett volna, a militia számára szénát sem lehetett volna kaszálni és barmaink most is egyedül ott élhetnek, ahol a víz a földeket megfutotta.” Nem sürgette a kun ember a belvizek lecsapolását soha. Ha rajta állott volna, ma is minden úgy lenne, mint régen volt.”

Ebből az időből származik a mondás: “Két isten kéne nekünk ! Egyik amelyik hozza, másik amelyik viszi a vizet !”

Az azonban bizonyos, hogy valós igényként jelentkezett az árvízvédelmi folyószabályozás, és nem lehetett tologatni tovább a kérést a 19. század első felében. Miután gróf Széchenyi Istvánt épp ezért kinevezték a Közlekedési Bizottmány elnökévé, és megbízást adtak számára a Tisza-szabályozás tervének elkészíttetésével, a munka megkezdésével. Ő azonban a Tisza-szabályozással elsősorban gazdaságfejlesztési koncepciót szeretett volna készíteni, ami az ország ezen része adottságainak figyelembe vételével mezőgazdasági termelésfejlesztést szorgalmazott, és ezen terven alapult. A elképzelés az volt, hogy a folyókanyarulatok átvágásával emelik a meder esését, és ezáltal felgyorsítják a víz lefolyását. Ezzel a hajózási útvonal is rövidítésre került, míg az évente ismétlődő áradások kivédésére töltésekkel szándékoztak védeni meg a termelésre szánt földeket.

Két önálló koncepcióban készült el a tervezési folyamat. Az eredeti a jól ismert Vásárhelyi Pál féle megközelítés volt, a korában új műszaki megoldásokat kínáló, már akkor is sokak által támadott, hatalmas forrásigénnyel, munkával megvalósuló árlevezetés felgyorsítása volt, a lehető legtöbb kanyarulat-átvágással (102) a meder közvetlen közelében elhelyezett kivételesen magas töltésekkel. Már ebben az időben sok ellenzőre talált a terv, ami kapcsán egy a heves nézetkülönbségek miatti vita alkalmával életét is vesztette valószínűleg agyvérzés miatt Vásárhelyi.

A Tisza-szabályozás azonban olyan méretű vállalkozás volt, amelyre még nemzetközi viszonylatban is csak elenyésző példa akadt (pl. Pó, Rhone), és éppen ezért már korábban is volt precedens, hogy Vásárhelyi terveit külföldi mérnökök véleményezték (pl. Felső-Tisza, Fynje és Francesconi mérnökök).

A kialakult nézetkülönbségek tisztázására, és Vásárhelyi váratlan halálára tekintettel kérték fel nemzetközileg elismert Pietro Paleocapa velencei építési igazgatót, ha úgy tetszik szakértőnek. Paleocapa szakmai pályafutásának csúcsán volt. 58 évesen számos kitüntetés és királyi elismerés birtokosa, Lombard-Velencei királyság közmunkaügyi főigazgatója. Európa legnagyobb szabású, ehhez hasonló méretű vállalkozásait, és azok eredményeit jól ismerte. Paleocapa magyar tapasztalatokkal is rendelkezett, hiszen korábban a főváros alatti Duna-szakasz szabályozásának véleményezésében is részt vett. Vásárhelyi maga is elismerte a velencei mérnök tudását, hiszen eredetileg ő kérvényezte a konzultációt, és tanulmányutat is tervezett hozzá 1847-re, amit már nem élhetett meg.

Paleocapa Magyarországra érkezését követően megismerte részletesen Vásárhelyi terveit, majd Széchenyivel együtt végighajózta a Tiszát. Az úton még részt vett Kovács Lajos, a Tiszavölgyi Társulat titkára is, aki némi fenntartással szemlélte a vézna, beteges kinézetű embert. Majd a fenntartásainak az emléke is feledésbe ment, sőt így írt a mérnökről: Paleocapa “mély tudomány és szakismeret mellett ritka míveltséggel bírt, felette munkás, igen közlékeny és mindig kedves társalgó volt. A hajóra szállt küldöttségek mind óhajtották a szaktudóst látni, és vele szólni. Ő örömest mondta el nézeteit, és mindig találóan osztotta el a kétségeket.”

Már a munkája megkezdésekor teljesen más hidrológiai szempontokat vesz figyelembe, mint Vásárhelyi, és munkája végén közel tizedannyi kanyarulat átvágást tervez (15), fele akkora rövidítést javasol, a szűk hullámteret párhuzamosan követő töltések helyett minden esetben legalább 900-1500 méteres távot hagy. Ezzel a nagy vizek sokáig tárolhatóak lennének, és az alsó szakaszt szinte teljesen mentesítenék a veszélytől.

Annak ellenére, hogy a megbízók szinte egységesen Paleocapa terveit fogadták el, mégis Vásárhelyi koncepciója valósult meg, aminek körülményeit most kár elemezni, de a magyar történelmi események ismeretében vélhetően fölösleges is volna.

Mindezen munkák folyásáról és körülményeiről, a két szakértő véleményének különbségéről számos érdekes információt tartalmaz “A verítékes honfoglalás (A Tisza-szabályozás történte)” c. mű Dunka Sándor, Fejér László, Vágás István urak tollából, ami elsősorban történelmi alkotásként, a sorok között is olvasva kiválóan alátámasztja az általunk levont következtetéseket.

Az is mindenképp említésre méltó, hogy a sors fintoraként a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése árvízvédelmi koncepció már csak nevéből adódóan is sokunk fenntartását szülte, és azt megismerve elmondható: hűen követi névadójának Vásárhelyi Pálnak jó szándékú, de elhibázott gondolatmenetét, a műszaki megoldásokba vetett feltétlen hittel, a folyó életét, szabályszerűségeit és akaratát figyelmen kívül hagyva.

S ha korábbiakban a gátakat bíráltam most, elmondható, hogy a Paleocapa tervei alapján a gátakkal is meg lehetne barátkozni, hiszen azok abban a változatban teret engednek a folyónak is, és meghagyják életterét. Csökkentik a nagy víz kialakulásának veszélyeit, hozzájárulnak a víz visszatartásához, és lehetségessé teszik a tájhoz alkalmazkodó gazdálkodási formák végzését az embereknek. Ez az a kompromisszumos megoldás aranyútja, amely megvalósítása a mai napig kívánatos lenne. Olyan ez, mintha a szavannák végtelen egéhez szokott állatkirályt, az oroszlánt ketrecbe zárnánk valami szűk helyen, vagy egy másik döntéssel esetleg sok ezer hektáros őrzött rezervátumba tennénk. A Vásárhelyi-féle terv a szűk ketrec, míg a Paleocapa ajánlata a rezervátum, ahol az oroszlán jöhet-mehet, nem veszi észre kerítést, mert szabad tere van.

Vásárhelyin kívül azonban érdekesség, hogy az alföldi szabályozásokban jelentős szerepet játszó Bodoky Károly igazgató kerületi főmérnök is halálát lelte a folyószabályozások alatt. Míg az alföldi nép szerint Vásárhelyin a Tisza, addig Bodokyn a Sárrét átka fogott…

Szintén csak érdekességként említendő, hogy Szűcs Sándor néprajz tudós, a Sárrét öregje, aki számos könyvével állított emléket a “Magyar Atlantisznak” az örökre eltűnt “rétnek”, a valamikori mocsár- és lápvilágnak, a szülőházán kapott helyet Bodoky Károly emlékműve. Így a “Sárrét-gyilkos” és az azt visszasíró emberről azonos helyen emlékeznek meg Biharnagybajomban, a Nagysárrét egykori szívében.

Miután azonban érzelmi alapon nem szabad szakmai megközelítést igénylő kérdéshez közeledni, a fentiek szakmai vonalát megragadva igyekszem válaszolni arra, mit is tarthatnánk jó elképzelésnek. Mi az alternatíva, amit kínálni tudunk ?

Az számos bizonyítékkal alátámasztható, akár a jelenlegi állami vízügyi felső vezetés véleményének ellenében is, hogy a jelenlegi rendszer nem jó. Az eredetileg 10 évre tervezett munka nem pusztán száz évet meghaladóan folyt kitartóan, de most újabb, még nagyobb, monumentálisabb megvalósítást terveznek a VTT kapcsán.

Horvát Benő, tiszadobi lakos, ökológus, biológus számos cikkében, tanulmányában foglalkozott a Tisza szabályozásának a kérdésével, és vidékhasználat problémáival. Cikkei, állásfoglalásai nem megfelelő szinten találtak meghallgatásra sajnos, így hozzánk hasonlóan rá van kényszerítve a mai napig a szemléletformáló munkára, hogy szeretett folyója ügye – stílusosan szólva – jó mederbe kerüljék. A legtöbb kérdésben ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint mi: “Gátak közé szorítva a nagy vizek érkezésére heves vízszintemelkedéssel reagál (a folyó.). Az ember által (gátak) előidézett, 10 méterrel a falvak fölött hömpölygő víztömeget azok a gátak tartják, amelyek a falvakat elsöprő vízoszlopot létrehozták. Mivel az ok (gát) következménye az okozat (10 m magas ár), a gátemelési licitet nem lehet megnyerni, hiszen az ok erősödése az okozat erősödését vonja maga után. Pedig ezt az abszurd vonalat követjük. A szabályozás óta folyamatosan emeljük a gátakat, a Tisza végül mindég áthágja.”

Azonban kellett-e ennek felismeréséhez több mint száz esztendő ? Dehogy kellett ! Hiszen ha Pietro Paleocara nem is jósolta meg részletesen a jövőt, leírta véleményét a “Vélemény a Tiszavölgy rendezésrűl” c. 1846-ban kiadott művében, ami ezt követően olasz nyelven is megjelent, és új magyar kiadásra is igény volt. Már korábban nyilatkozott a töltésekről úgy, mintegy a saját koncepciója mellett, a Vásárhelyié ellen, a tiszai sík pusztaságon végig mutatva: “…tudja-e mi itt a baj, amin éppen segíteni kell ? Mi ? – kérdezi a megszólított. – Az, hogy itt nem pusztíthat el milliókat a töltésszakadás !” S ha már megvalósításra nem került a terve, és az 1950-es évektől személyi áldozata nem volt az árvizeknek, de forintban nem csupán milliókat, hanem milliárdokat pusztított el véleményének meg nem hallgatása.

Ugyanígy a már korábban idézett báró Vay Alajos is felismerte idejekorán a problémákat: “Kérem azonban a tisztelt olvasót, hogy félre ne értse szavaimat, nem mondom én azt, hogy a Tisza-szabályozásnak nincsen semmi haszna, sőt készséggel elösmerem, hogy helyenként van - de van ám kára is, még pedig igen nagy kára, mely előtt szemünket behunyni a Tisza-vidéki magyarság ellen elkövetett bűnnel egyértelmű lenne.

Gondoljunk csak vissza a Tisza szabályozását megelőző időre ! Fordult-e elő akkor eset, hogy e folyó egész falukat és városokat tett volna tönkre, mint ahogy Szegedet tönkretette? Igen, néhány házat egyik vagy másik községben elpusztított, de hogy egész községeket elöntött volna, az az eset nem fordult elő soha. (…)

Ország-világ tudja, hogy a Tisza-szabályozás befejezve nemcsak nincsen, sőt ha az eddigi rendszer továbbra is fog folytattatni, nemcsak újra beletellik vagy negyven év, s a szabályozás mégsem lesz befejezve - éspedig azon egyszerű oknál fogva, mert nemcsak a Tisza-part töltéseit, hanem még a mellékfolyókét is kénytelenek leszünk egyre felemelni, és e töltésemelésnek hol itt, hol ott soha vége nem lesz. A most működő Tisza-szabályozási mérnöknek fia örökölni fogja apjának jövedelmező hivatalát, s ezután fiának fia követheti - egész a végtelenségig. És mi oknál fogva merem én oly határozottan állítani, hogy a Tisza szabályozás századokon át sem lesz befejezve?

Azon oknál fogva, mivel nem vízmegosztásra, hanem legfőképp a töltésezésre lett a fő súly fektetve, sőt az átvágások is csak mellékes szempontból lettek megtéve. Sajnálom, de ki kell mondanom, ezek is igazán oktalanul vitettek keresztül.

Éppen az a hiba követtetett el a Tisza-szabályozásnál is, mely a Maasz, Waal és Leck folyók szabályozásánál lett elkövetve; csakhogy azóta – amikor azokat szabályozni kezdték - mintegy nyolczszáz év múlt el, tehát megfoghatatlan, hogy mi magyarok nem okultunk a hollandiak és belgák kárán, pedig jól tudjuk a históriából, hogy egyszer száz falunál, másodszor hatvan falunál többet pusztított el a Maasz, Waal és Leck folyók árja, midőn töltéseik több
helyen kiszakadtak.”

Azonban e hangok mindig halkabbak voltak a kelleténél, és mindig csak folytatódott és folytatódott a gátépítés, amely kifejezés lassan sokunk szemében a rossz folyógazdálkodás szimbólumává vált. S nem csupán a rendszer vizsgázott alkalmatlannak, de más emberi hatások is befolyással lettek az elmúlt évek rekord árvizeire és tragédiáira. A terület víz-visszatartó képességének jelentős csökkenése, az emberi felelőtlenség következményében globális szinten jelentkező szélsőséges időjárási viszonyok alakulása éghajlatváltozás kapcsán, és a Kárpátokban zajló ésszerűtlen kizsákmányoló erdőgazdálkodás, amire már évekkel ezelőtt felhívták a figyelmet Dr. Fodor István professzor és Fodor Zoltán közös cikkükben. Ennek a cikknek a kapcsán riadóztatni tervezték a közvéleményt ugyan, de vészharang kongatásuk nem lelt hallgató fülekre. Egyértelműen kifejezték pedig: az ökológiai egyensúly felborítása közvetett módon számos társadalmi és gazdasági hatással fog járni, így például a rekord árvizek számának emelkedéséhez. Jövendő szavuk és figyelmeztetésük először a 1990-es évek elején Kárpátalján, majd az évtized végére Magyarországon is bebizonyosodott. Odafigyelve szavukra, lehetett volna csökkenteni a károkat ? Talán, de ezt már nem tudjuk meg.

Ezzel egy időben már látni lehetett a további gondok tornyosulását is a Tisza menti emberek feje fölött. Horváth Benő az alábbi aggódó gondolatokat osztotta meg velünk: “…a Tisza vízminősége is folyamatosan romlik. Megfelelő méretű árterek hiányában a folyó nem tud megújulni. Élővilága csökken. A víztérhez képes minimálisra zsugorodott ökológiai élettere, az egyre gyakrabban érkező szennyezéseket mind nehezebben képes semlegesíteni. Különösen a gáton belüli hullámtérben zajló intenzív mezőgazdálkodás és ipari jellegű faültetvények telepítése, koncentrált gyomirtók használatával párosul, s ezen anyagok nagyobb része végül is a Tiszában fejti ki áldatlan hatását.

Mindez a Tisza vízgyűjtőjén élő népeket kilátástalan helyzetbe sodorta. Az átfogó, a Tisza egész vízgyűjtőjére kiterjedő megoldás nem tűr további halasztást…”

Egyértelművé vált többekben, hogy a fokozódó gondok napnál világosabban rámutatnak számos stratégiai, tervezési problémára, ami csak fokozódik, és megoldásukra nincs elégséges kezdeményezés. Kis számú, Tiszát ismerő ember felismerte, hogy a Tisza-völgy térségének, az ott élő emberek gondjainak, bajainak orvoslásában nélkülözhetetlen szerepet fog kapni a megfelelő tájhasználat. A területhez, helyi viszonyokhoz alkalmazkodó gazdálkodás nemcsak megoldási eszköz a jelen ágazati gondjaira, de végre megelőző tevékenység is, ami megakadályozza az újabb és újabb problémák kialakulását.

Ennek megvilágosodásával előtérbe került hát végül az a hármas problémakör, amit leginkább orvosolni kívánt az a szakmai csapat, amely annak idején elkezdte a Vásárhelyi Terv előkészületit, illetve folytatta a korábban megkezdetteket. Ez a hármas problémakör pedig nem más, mint az árvízgondok, a folyamatos veszély és kiszolgáltatottság, a gazdasági szerkezet berendezettségből, a nem megfelelő tájhasználatból adódó társadalmi szociális problémák a vidéken, munkanélküliség, elzártság, illetve az ökológiai gondok, amelyek leginkább környezet- és természetvédelmi feladatként jelentkeznek egyre halmozottabban, amelynek csúcsosodása, a 2000 februári cianid-szennyezés végre reflektorfénybe helyezte a Tisza ügyét.

Azonban, hogy reflektorfény önmagában nem elég az bebizonyosodott. A társadalmi érdeklődés és a Tisza mentiek igénye magával ragadott ugyan több jó elképzelést is, felkarolásra került több koncepció és program, de sajnos az idő és az együttműködések erejének, a lobby lehetőségek és forrásháttér próbáját egyedül a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése nevű koncepció vészelte át, amely mára a parlament elé kerül, megvalósításra. Az ezt készítő teamnek bár céljai között szerepelt a nyílt tervezési folyamat, de ezt megvalósítani a rohammunka miatt nem tudta, illetve talán tartott azoktól a merész elképzelésektől, amelyek alapjaiban rengették meg a Vásárhelyi szemléletű gátépítő elképzeléseket, és más megoldást kínáltak. Mindenesetre az bizonyos, hogy elsősorban árvízvédelmi szakemberek hihetetlen összetartása és kapcsolatrendszere miatt célegyenesbe került a program, és hamarosan a technikai kivitelezés első forrásai is rendelkezésre állnak.

A jelen leírtakhoz, általunk készítettekhez hasonló vélemények, állásfoglalások megfelelő szintű meghallgatása, elfogadása azon áll vagy bukik, hogy megfelelő alternatívát nyújt-e a bírált rendszerre, és eljut-e azokhoz a fórumokhoz, ahová azok célozva lettek, ami jelen esetben nem lehet más, mint a Magyar Országgyűlés.

Többünk meggyőződése, hogy a VTT jelen formájában nem jó, s habár kezelni tud árvízvédelmi kérdéseket, és nem feltétlen sért természetvédelmi érdekeket, ennek ellenére nem veszi figyelembe a táj adottságait, szociális és társadalmi berendezettségét. S bár kísérleti kezdeményezések indultak az ártéri gazdálkodás, fenntartható fejlődés szabályait szem előtt tartó programokkal Szegeden a Kiss Ferenc Csongrád Megyei Természetvédelmi Egyesület (Csemete) kezdeményezésére, Nagykörűn az önkormányzati vezetés jóvoltából és a Bodrogközben a Bodrogközi Környezetgazdálkodási és Tájrehabilitációs Közhasznú Társaság (Bokartisz) munkájával, de ez korántsem jelenti azt, hogy elterjedt volna az a szemlélet, amely hosszú távú, előremutató megoldást kíván a természet szabályainak szem előtt tartásával. A VTT nem jól kezeli ezeket a tájgazdálkodást végző programok megőrzését sem, amiről Molnár Géza, a Bokartisz frontembere ezeket nyilatkozza:

“…a síkvidéki tározás jelen koncepció szerint nem más, mit egy mesterséges árvízkatasztrófa generálása a tározótérben. Az árvízcsúcs-csökkentése érdekében a vizet a lehető leggyorsabban kell kiengedni. A tervek szerint a tározók területe a lehető legkisebb, amelyekben a tározókapacitást a vízszint növelésével maximalizálnák. Mindez az esetek többségében nemes egyszerűséggel azt jelenti, hogy a Tisza árvizeit szabályozatlanul, azaz az adott árhullám magasságához igazítva engednék a területre. A legtöbb esetben ez 1-3 méteres átlagos vízmélységgel, a szélsőértékeket alapul véve azonban helyenként 4-6 méteres vízborítással is járna. Emellett a tározók leeresztésére – különösen a középszakaszon – csak 4-5 hetes késéssel kerülhetne sor, ami a feltöltődést és a leürülést is alapul véve azt jelenti, hogy e tározókban akár két hónapot meghaladó időszakban is megmaradhat az elborítás.

A természetvédelem és ezzel együtt a tájgazdálkodás azonban csak viszonylag rövid ideig – 2-3 hétig tartó, jóval alacsonyabb elborítást igényelnének. Egy-egy adott területen a tájgazdálkodás és a természetvédelem igényeihez igazodó elárasztás esetén a vízjáték az adott területen található állandó tavak vízszintjéhez igazodva nem haladhatja meg a 2 m-t, ami az esetek nagy részében átlagosan 0,5-0,75 m-es elborításnak felel meg. Az ezzel kapcsolatos álláspontunkat meg is fogalmaztuk a terv társadalmi vitáján.”

A VTT tehát e tájgazdálkodási téren is megbukhat, de az bizonyos, hogy jelen állapotában egy vége-nincs Tisza-szabályozás újabb bástyája, amiből ha egyre több lesz, akkor egyre nehezebb lesz megkezdeni a bontásukat akkor, amikor már józanabb érvekkel próbálna a jövőben e táj embere a Tiszához fordulni.

Meglátásunk szerint minden tudás, információ rendelkezésre állna ahhoz, hogy egy másik, egy új koncepció szülessék megalapozottabb tájhasználati elképzelésekkel, amely az eddigi rossz rendszert felváltja. A VTT szemléletileg kidobásra alkalmas, részleteiben meghagyandó, és egy új – ha úgy tetszik – “Paleocapa Terv” kidolgozása válik szükségessé, ami (akármilyen névvel) a folyónak teret adva más szemlélettel teszi lehetővé a vidék fejlődését. Önmagában ez a lépés, a jó folyógazdálkodás és ésszerű tájhasználat megoldást fog kínálni a természetvédelemmel összefüggő problémákra is, hiszen élőhely-rekonstrukciós, táj rehabilitáló hatása megkérdőjelezhetetlen. Ezen változások, a tájhoz, környezethez való alkalmazkodás, azzal való együttműködés pedig könnyedén lehet gyógyír a táj társadalmi gondjaira is, ami megfelelő vidékfejlesztési stratégiával párosulva végre hosszú távú megoldást jelenthetne.

,,...mindenekelőtt azon tájra fordítom figyelmemet, ... hol leginkább sínylik a hon, s hová ekképp, legelsőben vinni segítségét kötelesség. E táj pedig, fájdalom nem más, mint a Tisza - völgye...” Ezeket a sorokat gróf Széchenyi István ama levelében olvashatjuk, amit 1845. szeptember 6-án írt a Jász-kerületekben, s melyben kérte küldötteinek megjelenését a Szolnokon tartandó gyűlésre a Tisza-völgy szabályozása tárgyában. Sajnos a mai napig láthatóan a társadalmi, környezeti, gazdálkodási gondok sújtják a Tisza-völgyet, és mai napig olyan területről beszélünk, ahol az országatyák fokozott figyelmére lenne szükség ahhoz, hogy végre a Tisza megoldhassa kedvezően a vidékének sorsát, és újból áldás legyen vize mindenkinek.

  Vissza a hírekhez          Vissza a lap tetejére